Békés Megyei Népújság, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-22 / 148. szám
1988. június 22., szerda Életem legszebb korszaka volt Beszélgetés Miszlay Istvánnal, a Gyulai Várszínház megálmodójával V — Első gondolatom édesanyám -volt, amikor az idén tavasszal megkaptam az Érdemes Művész kitüntetést — mondja Miszlay István. — Minden eredményemmel egy kicsit neki*is akartam örömöt szerezni, hogy megrnu--, tassam, mert kezdetben nem tartotta komoly pályának a színházi munkát. Fenn a budai várban, a Népszínház igazgatói irodájában beszélgetünk Miszlay Istvánnal. Hosszú volt az út, amit a csorvási kisdiák megtett. Van mire emlékeznie. — Orosházi gimnazistaként csapott meg először a . színház bódulata — idézi a múltat Miszlay István. — Legkedvesebb tanárom, Elek László vezette a színjátszó csoportot, és mint kollégista, elkapott a fényes szellők sodrása. Rábai Miklós, aki abban az időben Békéscsabán volt tanár, tanította a néptáncot a regős csoportunknak, amelyben én is szerepeltem. Falujáró útjainkon Pitvarostól Mezőhegyesen, Nagyszénáson és Gádoroson át bebarangoltuk az egész környéket. Közel volt Hódmezővásárhely is, ahol a diákok angol nyelven játszották a Vízkeresztet. — Egyenes út vezetett tehát a színi pályára? — Apró kitérővel. Két évig bölcsészhallgató voltam ugyanis. Budapesten, a Lenin Intézetben tanultam, s az ottani színjátszó csoportban orosz nyelvű előadáson rendeztem Csehovot. Nem illett „lemorzsolódni” egy jeles diáknak, aki ráadásul DISZ-titkár. Csak miután sikeresen felvételiztem a színművészetire, akkor mertem megmondani elhatározásom a Lenin Intézet főigazgatójának. Sajnálkozva engedett el, mint mondta, kiszemelt tanársegédnek az irodalmi tanszékre. De már eldőlt a sorsom. — Bizonyára nem bánta meg, hogy a rendezői pályát választotta. — Küzdelmes, de szép, eredményes évtizedeket köszönhetek a színháznak. Kaposváron kezdtem, majd Szolnokon dolgoztam, ahol minden műfajban kipróbáltam magam. Akkoriban a fiataloknak sok zenés darabot kellett rendezni, jó iskola volt. Felvértezve a mesterség ismeretével, ám mégis különös izgalommal jöttem szűkébb hazámba, Békéscsabára. Én lettem az ország legfiatalabb színház- igazgatója. erős kis csapatot sikerült kialakítani. Ma is örömmel tölt el, ha kollégáim jó szívvel emlékeznek a közös munkára. — Mi volt a titka? — Nagyon jó kapcsolatot teremtettünk a város és a megye vezetőivel. Segítették! Mellénk állt a közönség is, megérezték. hogy értük élünk, nekik játszunk. Jó viszony volt a két szomszédos ország, Románia és " Magyarország között, állandó kapcsolatban voltunk az aradi kollégákkal: ők jöttek hozzánk, mi játszottunk a Maros-parti városban. Hídépítő munkánk során teremtettünk élő áramköröket Zvolen és Zren- janin színházaival. Elkezdtük a gyerekszínházi előadásokat. Nagy sorozatok, szép sikerek részesei voltunk. — Nehogy elfelejtse legnagyobb tettét, a Gyulai Várszínház életre hívását! — Huszonöt éve már. Szalad az idő. Mint energikus ifjú, több tanulmányúton vehettem részt, és Dubrovnik- ban gondoltam arra, miért ne lehetne valami hasonlót csinálni Gyulán is? Torokszorító érzés visszagondolni, milyen lelkesen álltak mellénk a gyulaiak. Mindenki meg akarta mutatni, mire vagyunk képesek. Ekkora szeretetet csak legjobb tudásunk, minden tehetségünk felragyogtatásával lehetett meghálálni. . Az is najjy tanulság, hogy mekkora erőt, hitet ad, ha a művész érzi a közönség, a „hátország” segítségét. Amikor néha számvetést készítek önmagámnak, a legszebb korszakaim közé sorolom azt a 11 évet, amíg a Gyulai Várszínház élén voltam. — Jöttek újabb feladatok: Kecskeméten, Angyalföldön és most, a Népszínházban. Úgy tűnik, sose hagyta nyugodni színházteremtő ambíciója. — Azt hiszem, az orosházi NÉKOSZ-idők közösségi szelleme él- bennem. Csak akkor érzem jól magam, ha a körülöttem lévők is kiteljesíthetik legjobb tehetségüket. Egy színházigazgatónak pedig az a dolga, hogy megteremtse a játék feltételeit. Helyet biztosítson, ahol megtörténik a varázslat, és olyan embereket toborozzon maga köré, akik képesek felizzítani a lelkeket. Valóban, mindenütt sikerült életre segítenem kamaraszínházakat, de legalább ilyen büszke vagyok arra, hogy az élő magyar drámairodalom megszállottjának tartanak. — Nem a legjobb idők járnak színházainkra... — Mi csak tükörképe vagyunk a valóságnak, miért lenne jobb helyzete a színháznak ,mint bármely kulturális műhelynek? Tudom, nagyon meg kell küzdenünk a közönségért, de talán jót tesz a szakmának a felfrissülés. Nem szabad fejünket a homokba dugni: igényes szórakozást kell adnunk. Világ életemben az épkézláb, emberekben gondolkodó drámákat szerettem, ami nem riaszt, nem sokkol, de amely körül nézők vannak. A populáris színház híve vagyok, amely a szórakoztatás és az igényes nevelés arányait betartja. Ha az emberek azokat az igazságokat látják a színpadon, amelyeket ők is átélnek, akkor van közönség, él a színház. — Fanyar vágyakozással szokták emlegetni, hogy a színházi este után legalább a ruhatárig legyen jobb az ember. Harminchárom éves rendezői múlttal nem elkeserítő, ha a világ egy icipicit se lett jobb? — Erre csak akkor válaszolhatnánk, ha volna olyan világ, amelyben nincs színház. Vajon, ott mire mennének? Én megszállottan hiszem, hogy szép, semmivel sem pótolható a hivatásunk. S ha nagyon sok harminchárom évem lenne még, mind a színházért, a közönségért adnám. Andódy Tibor Kimondatlan Méterben közel, jellegben távol a főváros szívétől, a hirdetett Teleki tér vidékén lettem bérelhető ágyra, kicsöppenvén a kollégium ólmelegéből, daliás ifjúként, valamikor az ötvenes évek dereka táján. Mándy Iván az Árusok terének nevezte el a helyet, csodás figurákkal, népesítette be, és különös embertitkokkal varázsolta tele. Én kopott házakat találtam, örökös félhomályt a körgangos udvarok mélyén, és számomra idegen embertenyészetet. Az ócskapiac eltűnt már innen, az ócsfcások még nem, ők lakták e kopott házakat. Amit közöttük tapasztaltam, valósággal elirémített eleinte. Lenn, a félhomályos mélységben, rozsdaszín szőnyegeket püfölt egy asszonyság, irtózatos átkokat kiáltozva föl, a harmadikra, egy nagyleányraak. A másodikról öklét rázva .visított rájuk egy keszeg öregúr. A negyedik emeleten családi dráma kezdődött: késsel támadt feleségére egy megállapíthatatlan életkorú ember, a feleség becsavart hajjal, kacér sliafrokhan futott a korfo- lyosórt. „Megöllek, te bestia!” — kiáltozott mögötte a késes férj, a kicsapódott konyhaajtók mögül előlépett az eseményt kommentáló drámai kórus, „na, itt mindjárt vér folyik” — gondoltam iszonyodva, aztán a slafrokos'bemenekült egy konyhába, a késest lecsalták egy sarki fröccsre; még aznap szerelmes karolásban távozott a házból a drámai pár: moziba mentek. Hajnalonta arra ébredtem, hogy szállásadóm, Holczer maima bömböli valakinek a gangon: „Csöndbe legyen, hé, alszik az ágybérlőm!” Minden a nyilvánosság előtt, semmi diszkréció, titkolat- lan kapcsolatok, kikiabált panaszok, és mennyi gyilkos szenvedély — hittem eleinte, míg rá nem ébredtem: komédia az egész. Az irtózatos átkoknak nemcsak foganatja, valódi indulata is hiányzik. Ha úgy tetszik, folklórról van szó, egy foglalkozás és egy életforma kialakította népszokásról: szerepet játszik mindenki, ahogy a szokásrend kívánja. Hangosan, széles taglejtésekkel, a nyilvánosság commedia deli’ arte színpadán, átélve és illúziót keltve, de igazi indulat és igazi vér nélkül. Most már egyebet is sejteni vélek. Mint minden népszokást, ezt is valami hasznosság mozgatja. Talán csak ösztönösen,' de önvédelem a célja. Kimondani, kikiabálni, kikomédiázni magunkból mindent, elűzve a betegség démonait is. El nem fojtani, magunkba nem zárni semmit, mert mérgez az, ,ami kimondatlan. Freud Zsigmond a megmondhatója, mi származik az elfojtásból; civilizáció és kultúrateremtő energia persze, de a lélek nyomora is jócskán. Annak a bécsi polgárságnak, mely a pacientúráját adta, szinte osztályjellegzetességévé vált az elfojtásos neurózis. Művelődéstörténészek bizonygatják, milyen szoros az összefüggés a dél-európai művészetek derűje, érzéki gazdagsága, nyílt testisége és ugyané táj lakóinak harsogó természetessége között. Vagy miért szenvednek annyi .kórtól a skandináv irodalom bezárt lelkű hősei. A politikatörténészek súlyos társadalmi betegségként diagnosztizálják a nyíltság hiányát, vagyis, ha sok a tény, amely kimondatlan. Az elmúlt évtizedek magyar politika- története arra .is kínál példát, hogyan sodródik bizalmi válságba egy társadalom a kimondott szavak hiánya miatt, s arra is, milyen önpusztító rombolás történik, ha óz elfojtásnak robbanás vet véget. A szovjet sajtó a pangás időszakának nevez egy elmúlt másfél évtizedet, és követelve a nyitottságot, meg élve is vele, hangoztatja: micsoda hitelveszteséget okozott a .csernobili katasztrófa első napjainak tájékoztatási csöndje. És ha baja támad népcsoportnak, népnek, országnak, országok közösségének az elhallgatásból, baja támad az egyénnek is. Nincs falu és nincsen utca, amelyben ne tudnának ádáz szomszédharagokról, „én az életben szóba nem állok vele”-testvérháborúkról, elszakadt szerelmi szálakról, anyós-meny gyűlölködésről, alkoholba vagy öngyilkosságba fullasztótt érzelmi kapcsolatokról, és arról, hogy a tisztázó szó hiánya lappang mögöttük. Hogy plietykabe- széd, félreértés, hamis önérzet, ügyetlen gesztus indított el egy végzetessé romló folyamatot, amit egy mosoly, egy szó, egy békülékeny gesztus rövidre zárhatott volna. Hallgatok egy csupajóság anyóst. Képzeljem el, mondja, fél négy lett húsvét vasárnapján, mire megebédeltek. Kérdem: ugyan miért. „A meny miatt, ő főzte a levest, hát nem a tűzhely elülső karikájára tette a fazekat? Hogy süssem én akkor a rántott húst?” Bevonult a szobába. A leves egy órára főtt meg, a hús csak azután kezdett sülni. Mire asztalhoz ültek, fél négyre járt. Mondom: hát miért nem szólt, miért nem tette arrébb azt a fazekat? Néz rám, és látom a szemén, hogy anyósi .önérzetből nem szólt, hogy a fazékhoz is azért nem nyúlt. De látom azt is, hogy ő a világ legboldogtalanabb anyósa, azt pedig sejtem, hogy a meny a világ 'legboldogtalanabb menye. Mert szinte agyonnyomja őket a kölcsönös sérelmek kibeszéletlensége. És mert mindkettőjüket szeretem, fáj, fwgy akit nem szeretek, a Teleki téri körgang ordítozó késes embere, menynyivel boldogabb lehetett náluk. _Faragó Vilmos Erzsébet a Csigakertben Felek Gyula 1904. július 24-én leleplezett szobra újra a közé Három éve, 1985. június 29-i számunkban írtunk először arról, hogy helyet kell keresni az Erzsébet-szobor- nak Gyulán, melyet a város szülötte, Felek Gyula szobrászművész alkotott, és 1904. július 24-én leplezték le a Göndöcs-ker-t köröndjén. írtunk a szobor történetéről, kiemelve, hogy Gyula városa 1898-ban 4000 koronával kívánt hozzájárulni a budapesti Erzsébet-emlékműhöz, a pénzt azonban visszakapták, mert már nem volt szükség rá. Ekkor vetődött fel a gondolat, hogy Gyulán is állítsanak Erzsébet-szob- rot. így kapta a megbízatást Felek Gyula, és készítette el Erzsébet carrarai márványszobrával élete főművét, ahogyan azt az 1935- ben megjelent Művészeti Lexikon minősíti. Az első világháborút túlélte, a másodikat már nem: a szobor sokfelé hányódott, míg végül a városi szeszfőzde cefréshordói közül dr. Dankó Imre, a gyulai múzeum akkori igazgatója mentette ki, és beszállíttatta a múzeum kertjébe. Hosszú éveken át csend volt körülötte, mígnem három évvel ezelőtt előkerültek az alap részei is, és a már említett gondolat: illő lenne a szép szobrot újra felállítani a város egy arra megfelelő pontján. Az illetékesek kezdeményezték a szobor hiányosságainak pótlását is, és keresték azt a bizonyos „legmegfelelőbb” helyet. Ha kissé hosszúra is nyúlt az idő, amely arra rendeltetett, hogy az Erzsébet-szobor újra a közé lehessen, egyszer minden hosszú idő elmúlik, miként ebben az esetben is elmúlt. Felek Gyula élete főműve a gyulai Csigakertben, a valamikori kastélypark egy szép részében, tölgyfák árnyékában már látható! Lehet, hogy itt kevesebben látják, lehet, hogy alkalmasabb helyet is találhattak volna, a környezet azonban, a Csigakertben igen szép, hangulatos. Mondhatnánk, hogy a három év egy év is lehetett volna, hogy a szobor ügye nem egyszer holtvágányra futni látszott, lássuk azonban a végeredményt: Gyula városa, az egész körösi régió gazdagabb lett Felek Gyula szobrával. És ezúttal ez a legfontosabb. Sass Ervin Fotó: Béla Ottó Szlovák nipitánc-tanfolyan Békéscsabán A békéscsabai szlovák kollégium adott otthont az idén annak £z országos szlovák népitánc-tanfolyam- nak, amelyet eddig csak Budapesten rendeztek meg. Az egyhetes tanfolyamra Nóg- rád, Pest és Békés megyéből, valamint azokról a főiskolákról jöttek résztvevők, ahol szlovák szakot is indítottak. Az idei tanfolyam fő célja volt, hogy magyarországi hagyományokon alapuló szlovák táncanyagot sajátítsanak el az érdeklődők, annál is inkább, mert az eddigi hazai fesztiválokon a zsűri sok esetben hiányolta az itthoni szlovák táncelemeket. Békés megyében a telek- gerendási hagyományőrző pávakör és a békéscsabai áfész nemzetiségi néptánc- együttes koreográfusa, Pintér Tibor már négy-öt éve foglalkozik Békés megyei eredetű szlovák néptáncelemek gyűjtésével, amelyekből ez alkalommal ízelítőt adott az országos tánctanfolyam résztvevőinek is. A másik érdekesség Vladimir Urban, kassai koreográfus „tananyaga” volt, egy több mint tízperces összeállítás, amelyben nógrádi hagyományok tükröződtek. Végül Szelényi Györgyné, a budapesti szlovák tannyelvű általános iskola és gimnázium pedagógusa Pozsony környéki és közép-szlovákiai táncokat oktatott. M. M.
