Békés Megyei Népújság, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-05 / 106. szám

1988. május 5„ csütörtök NÉPÚJSÁG DEH SPIEGEL „Minden városnak annyi kultúrát, amennyit igényel” Interjú a hamburgi Schauspielhaus főrendezőjével, Peter Zadekkal SPIEGEL: A szenátus ke­reken 3 millió márkával ke­vesebbet akar adni a ham­burgi Schauspielhaus részé­re előirányzott költségvetés­ből. Egy társulati gyűlésen ön, Zadek úr, azt mondta, hogy emiatt az évadban több új bemutató nem le­hetséges. Ez Zadek bosszú­ja'.' ZADEK: Nem, a bosszú természetesen ostoba dolog lenne. Egyszerűen a követ­kezőről van szó: a pénzt, amelyre a produkcióinkhoz szükségünk lenne, . elvették tőlünk. SPIEGEL: Voltak már en­nek következményei is? ZADEK: Természetesen. Két rendező meghívását vissza kellett mondanom. Egyikük Klaus Michael Grü- ber, aki Shakespeare-t ren­dezett volna. SPIEGEL: És ki a másik rendező? ZADEK: Zadek. SPIEGEL: Zadek nem tud önmagának fizetni? ZADEK: Nem tudja kifi­zetni a produkció költségeit. Először is lemondtam az An­tonius és Kleopátráról, amin egyébként már egy éve dolgozom. De nem vagyok hajlandó arra, hogy olyan munkát folytassak, amelyet majd abba kell hagynom, vagy olyan darabot készít­sek elő. amelyet nem játsz­hatok. mert nem állnak ren­delkezésemre az előadáshoz szükséges összegek. SPIEGEL: Akkor nincs ki­út? ZADEK: Nincs; az egysze­rűen ki van zárva, hogy túl­lépjük a költségvetési elő­irányzatot. A város évekig „dresszirozott", hogy betart­suk az előírt keretet. Nyil­ván kártérítésre kötelezné­nek. SPIEGEL: S ön belement olyan tárgyalásokba is. ame­lyekhez a hárommillió-meg­vonása után már képtelen magát tartani? ZADEK: Persze. Hiszen a gazdasági tervünket a fel­ügyelő bizottság és a kultu­rális vezetés már egyszer jó­váhagyta. A kártérítés és a kisebb bevételek milliós ősz- szegeket érhetnek el. SPIEGEL: Vagyis a taka­rékosság pontosan az ellen­kező hatást váltja ki: jelen­tős pluszköltségeket? ZADEK: Pontosan. SPIEGEL: Jelenleg Né­metország egész területén nagy takarékossági program érvényes a színházakra. Nyilvánvalóan elfogyott a városok pénze. Ügy érzik itt Önök Hamburgban, hogy mostohábban kezelik ezt a színházat, mint más városok színházait? ZADEK: Véleményem sze­rint minden városnak any­nyi kultúrát kell biztosítani, amennyit igényel magának, nem többet és nem keveseb­bet. Az anyagi megszorítá­sok tulajdonképpen rendben volnának, hiszen az embere­ket. akik ezeket eldöntik, de­mokratikusan választják. Csakhogy a dolognak kez­dettől végig becsületesen kel­lene történnie. S nem pe­dig úgy, hogy először igent mondanak, s utána vonják el a pénzt. SPIEGEL: ön tehát az előirányzott összeg megvo­násának időpontjával elége­detlen. Ez azt jelenti, hogy 3 millióval kevesebbel is kijött volna a színház, ha erről időben tudomást sze­reznek ? ZADEK: Ha 10 hónappal hamarabb tudunk róla. ak­kor is lehetetlen helyzetbe kerülünk. De akkor ponto­san meg tudtuk volna be­szélni a dolgokat, és tervezni azt, hogy mennyivel keve­sebb pénzzel kell gazdálkod­nunk. Egy több mint 3 mil­liós megvonás majdnem 15 százaléka a támogatásnak. És egy 15 százalékos csök­kentés a költségvetésből az üzlet szempontjából bár hosszadalmas folyamat, or­vosolható, de nem az évad közepén. ‘SPIEGEL: Az a benyomá­sa, hogy egy ilyen intézke­dés esetleg kifejezetten az ön személye ellen irányuló büntetés? ZADEK: Miért kellene egy olyan színházat büntetni, amely egészen új és hatal­mas közönséget nyert meg magának, amely húsz év alatt először több érdemet szer­zett, mint amelyre valaha is gondoltunk volna, amely si­kerek egész sorozatát hozta létre (a kritika szemében ugyan nem mindig, de a közönség számára igen) 1 Egyáltalán nem tudom el­képzelni, hogy bárki is bün­tetni akarna bennünket. Önök lehetségesnek tartanak ilyesmit? SPIEGEL: ön is tudja, hogy nemcsak rajongói van­nak Hamburgban. ZADEK: Már bocsássanak megv de ha egy művészt csak szeretnének, akkor az először is nagyon rossz len­ne, másodszor pedig unal­mas. SPIEGEL: Ha visszaté­rünk arra a 15 százalékra, a város azt hangsúlyozza, hogy szinte minden területen meg kellett szorítania a költség- vetést, hiszen nyilvánvalóan a csőd szélén áll... ZADEK: ...szabad félbe­szakítanom? Nem mindenki­től vonták meg a támoga­tást. A pénzből sok másik kulturális intézmény kapott, ezt nyilván Önök is jól tud­ják. SPIEGEL: Természetesen, de van gyár, amely 600 ezer márka ellenére döglődik. ZADEK: Jó, de azt a gyá­rat nem ölték meg. Hadd mondjak még valamit a csü­törtöki felügyelőbizottsági ülésről, amelyen még egy­szer mindenről tárgyalunk. Az a véleményem, senki nem tudja pontosan, mit je­lenthet a színházunknak egy ilyen megvonás. Valóban bo­nyolult az ügy, de azt el­várja az ember, hogy leg­alább a kulturális vezetés tisztában legyen azzal, ami­ről dönt. SPIEGEL: A sokat emle­getett gyűlésen ön kategori­kusan kijelentette, hogy nem lesz több bemutató. ZADEK: Azt mondtam, hogy jelenlegi helyzetünket figyelembe véve nem tervez­hetünk több premiert, mert nincs több pénzünk. SPIEGEL: És a színészei­nek mit mond? ZADEK: Azt, hogy lehe­tetlennek tartom a kulturá­lis vezetés hozzáállását, s azt, hogy az összegekkel a sajtóhoz fordult, anélkül, hogy előzőleg minket értesí­tett volna. SPIEGEL: És senki sem követel megtorlást? ZADEK: Várjuk a fel­ügyelő bizottság döntését... Ha a kulturális vezetés vál­toztatni akar a költségveté­sen, ezt először a felügyelő bizottsággal kellett volna megvitatnia. S ha a bizott­ság beleegyezik, méghozzá korábbi döntésével ellentét­ben, ezt ugyanolyan disznó- ságnak tartom, mivel hogy 10 hónappal később tudunk róla, mint kellett volna. Olyan, mintha a kezünket veszítenénk el munka köz­ben. SPIEGEL: Milyen kiutat lát? ZADEK: Bízom a bizott­ságban, még mindig tárgyal­nunk kell, hogy a 3 millió megvonása vészes következ­ményeket hozhat magával. SPIEGEL: ön a tárgyalá­sokról beszél, más színházi emberek már az utcára vo­nultak volna. ZADEK: Nem vagyok for­radalmár, sosem voltam az. Egyáltalán nem gondolok ilyen módszerekre, előnyben részesítem a normális, in­telligens utat. SPIEGEL: Na és milyen a társulat hangulata? ZADEK: A színészeket is mellbevágta ez az intézke­dés. Természetesen idegesek az új főrendező miatt is. De engem valami más zavar. Senki nem gondol a közön­ségre. Pedig a közönség az, akit igazán csőbe húztak, a közönség és nem a kulturá­lis vezetés, nem a szenátus, és nem is önök újságírók, önöknek megvan a maguk színháza, máshova járnak. De menjenek el egyszer hét végén, és nézzék meg a ,-,Lulu”-t! Ugye, szükségte­len elmondanom, hogy kik ülnek ott benn? SPIEGEL: Az új közön­ség? ZADEK: Az „Andi” kö­zönsége, a régi közönség és egy új közönség, amely, nem tudom, melyik moziból jön. Az biztos, hogy sokan közü­lük korábban sosem voltak színházban. És a nézőtér te­le van. SPIEGEL: Szóval ezt az új közönséget hagyja figyelmen kívül a szenátus? ZADEK: öt órán át lelke­sedéssel nézik a „Lulu”-t! Ezt a közönséget mi hoztuk be. Korábban nem létezett. És most egyszerűen az utcá­ra küldjük őket? Biztosan tudják, hogy egy jó évvel ez­előtt én már el akartam menni, akkor is olyan érzé­sem volt, hogy a város veze­tése nem akarja igazán ezt a színházat. SPIEGEL: Tehát mégis­csak valamiféle büntetés húzódik meg az intézkedés mögött? ZADEK: A hamburgi Schauspielhaus sosem volt édes gyermek. És nem is lett azzá főrendezőségem alatt. De éppen ez a szép a dologban, hogy sosem volt édes gyermek, és mégis mindig tele volt. SPIEGEL: Hamburgtól el­tekintve, gondolja, hogy az ilyen formán támogatott színház felett eljárt az idő? ZADEK: Azt gondolom, hogy a német színházakért is szponzoroknak kell kiáll— niuk. És szerintem ez pozi­tív irányú fejlődés... A színház még mindig egy olyan, kívülállók számára is közérthető kulturális dolog. Nagyon szomorú lenne, ha a támogatott színházi intéz­mény német földön össze­omlana, katasztrofális lenne. Akármilyen okok is játsza­nak közre, biztosan felelős­ség terheli azt a színházat, amely a közönséghez való kapcsolatát elveszítette ... SPIEGEL: Sokan sérelme­zik, hogy a kisebb színpado­kat veszni hagyják, míg néhány jelentősebb színház továbbra is kapja a támo­gatást, és így könnyen éri el sikereit. Mi erről a vé­leménye? ZADEK: Tévedésnek tar­tom. A német színház ere­je — legalábbis amióta én ismerem,, az utóbbi 30 év alatt — éppen a vidéki szín­házakban rejlik, és nem a csúcsokban. Csúcsok minde­nütt vannak, New Yorkban, Párizsban, Németországban. De az ilyen széles vidéki bá­zis egyedülálló. Hogy egy olyan kicsi színházban, mint a freiburgi, a kasseli vagy az ulmd, egy egész várost megmozgató dolog történhet, ez óriási lehetőség. És az egyetlen lehetőség a fiatal rendezők, a fiatal színművé­szek számára. Valami egé­szen rendkívülit létrehozni, valamivel kitűnni — ez csak alulról lehetséges. Fordította: Niedzielsky Katalin HANGSZÓRÓ Rádiókabaré és vidéke Nem ma olvastam, régen, hogy ahol a politikai kabaré valóságos politikai kabaré, ott jól mennek a dolgok. Nos, utólag (tehát egy-két-öt év távlatából) lehet igazán meg­ítélni, hogy egy bizonyos politikai kabaré, például a Ma­gyar Rádió kabaréja 1988 tavaszán mennyire volt való­ságosan politikai kabaré, mert azért (bármilyen különös) a jelenre van a legszűkebb rálátásunk, hiszen a jelen ép­pen most zajlik, ahogy hallgatom, ahogy megélem, ahogy az eseményekről tudomásom van, vagy ahogy nincs tu­domásom. Mindenesetre, ha jóit derülünk, ha úgy érez­zük, hogy „ez most talált”, az már egyfajta levezetése is a felgyülemlett feszültségeknek, a toleranciahatár-eltoló- dásnak, stb. Ha jót nevetünk. De kérdés, hogy jót nevet­tünk-e a hétfő esti „Kiutazókról, beutazókról” szóló rá­diókabaré minden számán? Én, sajnos nem. Volt, ami­kor eldőltem a nevetéstől, volt, hogy kacarásztam, de volt olyan is, hogy kényszeredetten jegyeztem meg: ezen inkább sírni kéne, rriint nevetni... De hát, mondják egy humoristának semmi sem drága, ha a sikerről van szó, és ki az a humorista, aki ne adná el..., szóval, aki nem vetne be mindent, csakhogy megtapsolják? Persze ilyen­kor születnek a gyenge minőségű csinálmányok, meg olyanok, amikor messzire kiérzik a hangszóróból, hogy az .illető művész unja az egészet. Valóságos felüdülés, amikor a mindent lehengerlő siker jelentkezik (ilyen is volt hétfőn este); vannak aztán félsikerek, felvillanó pil­lanatok, egy-két mondat, egy-két poén, amiért a közbe­eső közhelyes unalmat elviseli a hallgató. Ilyen sokrétű felsorolás után illő lenne besorolni va­lahová a hétfő esti kabarét, mely „politikainak” vallotta magát, és lényegében az is volt. Nos, nézzük, mi is tör­tént „akkor este”? A szóvivői szerepet ezúttal Déri Já­nos vállalta. Mondhatni, mindent tud ez a fiatalember, amit egy műsorvezetőnek tudnia kell (a televízióban is remek), szívesen hallgattuk. Arról már nem ő tehet, hogy a kabarét felvezető rész, melyet volt szerencséje (?) előadni, nem dúskált a szellemességben, mi több: né­ha borzasztóan erőltetetten igyekezett „eladni” a szöveg írója látszólag „aktuális" 'dolgokat. Szó mi szó: túlma­gyarázta a témát, a kevesebb jóval több lett volna. Az­tán a bécsi riportok, ezek bizony telitalálatként hatottak magyar szívünk magyar érzékenységére. Okkal és joggal! Mert ugyan nem szégyelleni való-e az, hogy kiutazó tu­ristáinknak fogalmuk sincs, merre található a Burg, sőt olyan is volt közöttük, aki azt sem tudta, mi az?! Va­jon nem szomorú-e, hogy a nagymama, akit a plusz 19 ezer forintért beváltható valuta miatt cipelt magával X.- család, a „Mária-strasszen úton” vett „banántot” bécsi utazása legemlékezetesebb csúcsaként? Apropó, csúcs! A kabaré csúcsa volt az a jelenet, amelyben a ki tántorgó magyar turistát „vezérigazgató úr, doktor úr, főhadnagy úr” és egyéb megszólításokkal arra akarták rávenni a „beterelők”, hogy vásároljon sztereo hajszárítót, vagy vízlépcsőt a Dunakanyarért... A „beutazók” körüli humorizálás már kevésbé tet­szett, és voltak pillanatok, amikor egyenesen bosszan­kodtam (finom a kifejezés!): nocsak, az is elég, ha bizo­nyos városok neveit egymás után elénekli valaki? Nem olcsó túlságosan? Világos — gondoltam, hogy olcsó. És ha már kabaré, legyen minden műsorszáma tehetséges, szellemes, találó, miként (például) az volt „A hónap hí­rei", amelyben a Szent Antalra leselkedő adóellenőrökön, és az 5000 forintossal fizető pénzhamisító esetén magam is jókat nevettem. A kabaré utolsó harmadában Nagy Bandó brillírozott, „Canossa-tévé” című monológja mindezek ellenére a fáradtság jeleit is hordozta. A Ve­rebes—Kern' duó „láger-riportja” zárta a sort, nagy pil­lanatai mellett szintén fárasztó üresjáratokkal. A kérdésre, hogy politikai kabaré volt-e ez a rádió­kabaré, igennel válaszolhatunk. A minősítés fokozata azonban már meggondolásokra ad okot. Mert ha köze­pesnek tartjuk, lehet dicsérő is, mert talán még köze­pes sem volt. És még valamit: nem mindig az a jó vicc, amin nevetnek. Még a vastaps sem bizonyít. Hát akkor mi? — kérdezhetnénk. A vastaps mégiscsak vastaps?! Rejtelmes dolog a kabaré és vidéke. Azért is jobb, ha bizonyos időtávoilból nézzük. Még akkor is, ha a jelen mű,aia Sím Ervin B Szovjet Irodalom májusi száma Szépen magYarul — szépen emberül Reklám és ellenreklám Huszonegy évvel ezelőtt írta Konsztantyin Szimonov A történelem tanulságai és az író kötelessége című ta­nulmányát. Két évtized után most megjelenik az írás, amely a folyóirat májusi számában olvasható. A mű nemcsak a háború témájá­nak irodalmi feldolgozásá­val foglalkozik, hanem rész­letesen tárgyalja Sztálinnak a háborúban betöltött sze­repét is. Ugyancsak a máju­si számban olvasható Aleksz Adamovics Az utolsó pasz- torál című kisregénye. A tudományos-fantasztikus mű témája: a nukleáris kataszt­rófa után ketten maradnak életben, egy férfi és egy nő. Majd megjelenik a „harma­dik”, s ők hárman megélik az élet teljességét. A ka­tasztrófa szörnyűségein túl, az emberi élet erejéről!, szépségéről szól ez az írás. Az Orosz Ortodox Egyház fennállásának ezredik évfor­dulója alkalmából Dmitrij Li'hacsov akadémikus és Nyikolaj Szamveljan író felidézi azokat a történelmi időket, amikor a vallás je­lentős kulturális tényezőként és összetartó erőként befo­lyásolta az orosz állam sor­sát. Innokentyij archimand­rite interjújában az egyház mai céljait és tevékenységét vázolja fel. A folyóirat májusi száma közli az elmúlt évben Ma­gyarországon megjelent szovjet szépirodalmi és szakirodalmi művek bibliog­ráfiáját. — A reklámok korában élünk — szoktuk mondogat­ni. De mi is az a reklám? A fogyasztók tájékoztatásai, figyelmüknek bizonyos áru­cikkekre, szolgáltatásokra való felhívása, illetve nép­szerűsítése. Ez történhet rekilámmondatokkal, úgyne­vezett szlogenekkel is. A megfogalmazás pillanatában nem mindig dől el véglege­sem, hogy az állítás meny­nyire volt sikeres és célra­vezető. Tallózgassunk egy keveset az utóbbi évek termésében! Ezek nem azért kopnak (koptak) el, mert gyakran hallottuk-olvastuk őket, ha­nem azért, mert unalmassá, vagy humorossá váltak. Így bízvást kijelenthetjük, hogy a reklám halála az unalom, vagy a nevetségesség. Kezd­jük egy olyan reklámmon­dattal, amely nem elégszik meg egy hibával. A múlt év utolsó negyedének előfizeté­ses lottószelvényein ezt ol­vashattuk: „Aláhúzzuk, hogy csütörtökön húzzuk!". Az egyik hiba az írásjel (kije­lentő mondat után nem fel­kiáltójel következik), a má­sik: az alanyi ragozás fel­cserélése a tárggyal (azaz: húzunk; mivel a szlogenből éppen a lényeget vonták el: a nyerőszámokat). A szállóigék felhasználása helyes lehet. Pár évszázada mondta Descartes: „Gondol­kodom, tehát vagyok". Ezt egy biztosítótársaság így „módosította”: „Gondosko­dunk, tehát vagyunk". Ez nemcsak nyelvileg, hanem a logika szabályai szerint is nagy bukfenc (ti. azért gon­doskodnak, mert ez a fel­adatuk — vannak — és nem fordítva). Meg kell jegyez­nünk, hogy a szlogen meg­fogalmazója nagyon szeren­csétlen kézzel nyúlt ehhez a szállóigéhez. Descartes-ot már egyik kortársa is kigú- nyolta. Sétálgatott a szobá­ban, majd kijelentette: „Sé­tálok, tehát séta vagyok". Arról nem is beszélve, hogy Karinthy Frigyes így paro­dizálta: „A férjem gondol­kozik, tehát vagyok”. A reklám felhasználja az állandó szókapcsolatokat is. Sokszor elegendő egy-egy betű betoldása, illetve fel­cserélése egy másikkal. A „Szállunk rendelkezésére' mondat legfeljebb a buda­pestiek számára jelenthet valamit, nekik sem sokat. Mondva szellemeskedésnek tűnik, írva inkább így: „(sz)állunk rendelkezésére". A Malév másik reklámmon­data már szerencsésebb: „A Malév az ön légi jó barát­ja”. Ez némi nosztalgiát is sugall, közelebb áll hozzánk. Ám amikor reggel ezt hall­juk a rádióban: „Jó napot kínálunk”! — aligha mozdul meg a pénztárcánk. Reklámot láthatunk a té­vében, hallhatunk a rádió­ban, olvashatunk az újsá­gokban. Mindnyájam jól tudjuk, kereskedelmi céljuk van. Ám néha nem ártana a nyelvi kínálat szabályait is figyelembe venni. Mizser Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents