Békés Megyei Népújság, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-25 / 124. szám

1988. május 25., szerda au raw Az Egyesült Államok elnökének üdvözlő távirata Grósz Károlyhoz GRÓSZ KÁROLY őexcellenciájának, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkárának . Budapest Kérem, fogadja őszinte jókívánságaimat főtitkárrá vá­lasztása alkalmából. Az amerikai nép nevében sok sikert kívánok önnek azon politikai és gazdasági reformok vég­rehajtásához, amelyek lehetővé teszik Magyarország szá­mára, hogy maradéktalanul kiaknázza népének hatalmas te­hetségét és alkotó szellemét. Engedje meg, hogy az alkal­mat megragadva hangsúlyozzam, az Egyesült Államok el­tökélt szándéka, hogy építsen a Magyarországgal jelenleg is meglévő jó viszonyra. Nagy várakozással tekintek találko­zásunk elé az ön egyesült államokbeli látogatása alkalmá­val. Tisztelettel: RONALD REAGAN Ma hazánkba érkezik a thaiföldi miniszterelnök Grósz Károlynak, a Minisztertanács elnökének meghívá­sára május 25-én, szerdán hivatalos látogatásra hazánkba érkezik Prem Tinszulanonda, a Thaiföldi Királyság minisz­terelnöke. Világszépe Thaiföld Szépe lett a Világ­szépe. Kedden, a Tajvan szi­getén megrendezett világszép­ségversenyen tették a 19 esz­tendős, 172 centiméter magas, 52 kilogramm súlyú Pontip Nakhirunkanok fejére Miss Universe koronáját. Az első löt helyezett közül négyen ázsiaiak: a második he­lyen Dél-Korea, a {negyediken Japán, az ötödiken Hongkong szépe yégzett. A harmadik he­lyezett mexikói Amanda Oli­vares egymaga képviseli az ösz- szes többi kontinenst a szép­ségverseny élmezőnyében. A szépségkirálynő bájait a verseny szervezői 250 ezer dol­lár összértékű ajándékokkal, köztük egy sportkocsival és egy nercbundával díjazták. Ultrakonzervatív f szenátorok akadályozzák a rakétaszerződés ratifikálását A jelek szerint sem Geor­ge Shultz külügyminiszter­nek, sem a Köztársasági Párt szenátusi vezetőjének, Robert Dole-nak nem sike­rült jobb belátásra bírni a ,,lázadó” jobboldali republi­kánusokat a szenátusban: a mindössze néhány tagú ult­rakonzervatív csoport to­vábbra is akadályozza a kö­zepes hatótávolságú és a hadműveleti-harcászati nuk­leáris eszközök (KHR—HHR) felszámolásáról megkötött szovjet—amerikai szerződés ratifikálását. A külügymi­niszter Reagan elnök megbí­zásából tárgyalt a republiká­nus politikusokkal, de ezt követően nem számolhatott be sikerről. Shultz panaszo­san kijelentette: ha nem si­kerülne a ratifikálási átjá­rást befejezni Reagan elnök moszkvai látogatásának kez­detéig, akkor az ,.valamics­két elvenne" a csúcstalálko­zó tartalmából. A szenátus változatlanul nagy többséggel szavazza le azokat a módosító javaslato­kat. amelyeket a konzervatí­vok egymást váltva és hosz- szú beszédekkel kísérve ter­jesztenek elő, de ez sem in­gatja meg a szerződés ellen­feleit. Helms és társai válto­zatlanul azt állítják, hogy a szerződés „káros az Egyesült Államok és szövetségesei számára”. Reagan elnök ma indul Moszkvába, s most már aligha lehetséges, hogy a szenátus addig bármiféle döntést is hozzon. A két párt parlamenti csoportjá­nak vezetője azonban egyön­tetűen úgy vélekedett, hogy a tárgyalások megkezdéséig még lesz erre idő. Magyarország — világtükörben Torzít a tükör, noha felismerjük benne magunkat. Érdekel a tükörkép, s így az elmúlt napokban arra is figyeltünk, mit ír a hazai eseményekről a világsajtó. Ha igaz, hogy a kölcsönös függőség világában élünk, cseppet sem lehet közömbös, mi­lyen a rólunk formált vélemény. És ez nem csak azért van így, mert a televízió­ban, lapokban megformált nézetek eset­leg gazdasági, idegenforgalmi érdekeinket befolyásolják. Nem, ennél sokkal többről van szó! Ügyeinkről szuverén módon -dön­tünk, de nem hagyhatjuk figyelmen kí­vül, miként vélekednek szövetségeseink, partnereink. Nos, az elmúlt napokban képet kaphat­tunk minderről. Kiderült: a Szovjetunió­ban, azokban a szocialista országokban, amelyek maguk is a megújulás útjára léptek, az érdeklődés és aggodalom egy­szerre volt jelen a sajtóban. Hiszen a glasznoszty ezekben ma már az egymás­ról alkotott képre is kiterjed. Az olvasók ezekben az országokban ma már megtud­hatják azt is, milyen gondokkal küzd a magyar népgazdaság. Sőt, hogy kudarcai, rossz döntései is voltak a vezetésnek, s mindez befolyásolja a magyarok (legtöbb helyen továbbra is joggal irigyelt) élet- színvonalát, az ellátást. Az is érthető, hogy ezekben az országokban — elsősor­ban a Szovjetunióban — Magyarországról írva azt hangsúlyozzák a tudósítók, hogy az MSZMP a problémákat reformokkal, azaz „peresztrojkával" kívánja megolda­ni, s kiemelt jelentőséget szánnak a na­gyobb nyíltságnak, azaz a glasznosztynak. Természetes tehát, hogy ezekben az or­szágokban viszonylag bőven tájékoztattak a magyar pártértekezleten elhangzottak­ról. Ebben is különbözik a megújult tájé­koztatás a — nevezzük úgy — hagyomá­nyostól. Azokban az országokban viszont, ahol még ma is „dicséret és öndicséret” hallatszik csak, a magyar pártértekezlet kritikus és önkritikus hangneme számára nem lehetett hely. Nem is közöltek sokat, Romániában szinte semmit. Végső soron a szocialista országok je­lentős része a miénkhez nagyon is hason­ló utat követ. Erre felfigyelnek Keleten és Nyugaton, s ma már talán nem kell szemérmesen tartani attól a megállapí­tástól, hogy Magyarország bizonyos mér­tékig a megújulás politikájának, a kísér­letezésnek egyfajta „referenciaországa”. A nyugati megfigyelők ezért is utaltak oly gyakran arra, hogy hazánk már húsz éve halad a reformok útján. Hogy ez a Szov­jetunió számára sem közömbös kísérlet, ám semmi esetre sem „modell”, az is ki­derült egy minapi moszkvai sajtóérte­kezleten. Ott egy nagynevű politikai köz­író húzta alá, hogy a budapesti tanács­kozás „beleillik a szocialista világrend­szer megújulásának világméretű folyama­tába”. Amiből kitűnik: nem követendő számukra minden, amit Magyarországon tesznek, de a megújítás és kísérletezés jogát senki sem vitatja tőlünk el. A szocialista sajtó egy részének figyel­mét nem kerülték el a budapesti szemé­lyi változások sem. A Pravda értékelve Kádár János történelmi érdemeit, utalt az elmúlt harminckét év eredményeire. Eb­ben a megállapításában egyébként a szov­jet pártlap messzemenően azonos véle­ményre jutott a nyugati sajtóval. A Bal­timore Sun például pártunk elnökét a „kelet-európai re fönn atyjának” nevezte. A hasonló megállapításokat hosszasan le­hetne sorolni. Nem kisebb jelentőséget tulajdonítanak a nyugati lapok annak, hogy Kádár János — ahogy a The New York Times fogalmazott — „méltósággal távozott” a főtitkári posztról. A változások, mármint a személyi vál­tozások a nyugati sajtó érdeklődésének nagy részét foglalják le. Már a pártérte­kezlet előtt tele voltak találgatásokkal. Tény, hogy Grósz Károly főtitkárrá vá­lasztásának esélyeit magasra ítélték. Meg­választása után az „új reformnemzedék” tagjaként jellemzik őt Keleten és Nyuga­ton. Jellemző az a többször visszatérő uta­lás, amivel az új magyar főtitkár szemé­lyét Mihail Gorbacsov egyéniségével ve­tik össze. A párizsi Libération például azt írta: „Grósz annyi idős, mint Gorbacsov, azonos a felfogásuk és azonosak módsze­reik". A római II Tempo utalt arra, hogy Grósz Károly korábbi miniszterelnöki te­vékenységével viszonylag gyorsan szerzett népszerűséget az országban, és vált is­mertté külföldön. A személyi változáso­kat taglalva a világlapok részletesen ír­nak Nyers Rezső visszatéréséről a Politi­kai Bizottságba, s taglalják a politikai re­form legkövetkezetesebb szorgalmazójá­nak tartott Pozsgay Imre beválasztását a vezető párttestületbe. A korábbi gyakorlat szerint itthon ál­talában elhatárolódtunk attól, hogy a kül­földi véleményeket ismertessük belső ügyeinkről, a vezetőkről. Azt hiszem, az idő ebben is változást diktál. A visszhan­gok szerint a „régi gárda” távozott, s az új vezetésnek hatalmas feladatai vannak, mivel a magyarok fokozott várakozással tekintenek a reformpolitika új szakasza elé. „Remények, megújulás, pluralizmus” — ezek az értékelések címszavai. Végül érdemes idézni az olasz kommunista L Unitá véleményét, amely szerint most új fejezet nyílik a szocialista Magyaror­szág történetében. S ez — írja — a párt­tagság érdeme, mivel hangot adott vá­gyának: helyre kell állítani a bizalmat, a pártnak újra élcsapattá kell lennie. Miklós Gábor r r l r Imochobome a JJJJ Jhoboctm-ban olvastuk Nem nyertek bíínbocsánatot 1. „ ... A Sztálin- és Berija-féle hóhérok számtalan bűn- cselekményt követtek el, a népnek és az országnak óriá­si, pótolhatatlan veszteséget okoztak. De vajon legalább egy is közülük elnyerte méltó büntetését? Bűncselekmé­nyeik nem évülhetnek el. Követelem, hogy vonjuk fe­lelősségre és ítéljük el egyiküket, Hvatot, aki Vavilov akadémikus ügyében folytatta annak idején a vizsgála­tot, s akiről a Moszkovszkije Novosztyi tavalyi 46. szá­mában írtak.” L. Kovalenko, Leningrád Előttem van az a bizonyos kép, jól látom, habár voltakép­pen ez teljes képtelenség, hiszen akkor még nem is voltam a világon. Látom, amint a hajnali szürkületben a Gorkij ut­cai nagy és komor épület — a Belügyi Népbiztosság akkori székháza — elé Sorra érkeznek a fekete, kocsik, amelyekből kiszállnak a fáradt nyomozók, akik az éjszakai kihallgatá­sokon jól megdolgoztak fizetésükért. Látom, amint kinyit­ják lakásuk ajtaját, lábujjhegyen a konyhába osonnak, ahol várja őket a kései vacsora vagy a korai reggeli. Látom, ahogy evés után egy pillantást vetnek alvó gyermekeikre és bevonulnak a hálószobába. És a feleség „fáradt vagy?” kér­désére a „nehéz éjszakánk volt...” a válasz. Vagy talán va­lamelyikük mást mondott? Valamelyikük talán magába- szállt, talán gyötrődött? Hogy mi lesz, ha ... hiszen olyan idők járnak ..., ha engem az enyéim ... szintén így?... Vajon akadt-e köztük olyan, aki véresre hanapdálta az aj­kát, mert képtelen volt másnap ismét elmenni oda és ugyan­azt végigcsinálni. A harmadik szinten egy középkorú nő nyitott ajtót. — Itt lakik Alekszandr Grigorjevics Hvat? — Apa! — kiáltotta a nő a lakás belseje felé. A férfi begyakorolt mozdulattal nézte meg az igazolvá­nyomat, figyelmesen elolvasta, mi áll benne, a fényképet összehasonlította arcvonásaimmal. — Milyen ügyben? — kérdezte. Előttem egy öregember állt. Egyszerű öregember, aki ké­sőbb nem tudja majd visszatartani könnyeit, amikor el­mondja, hogyan zárták ki a pártból azért, mert a Belügyi Népbiztosságon végzett munkája során megsértette a szocia­lista törvényességet. Milyen egyszerű lenne és szót sem érdemelne az egész, ha ezek az emberek született hóhérok lettek volna. De nem, normális szovjet emberek voltak. Hvat például népes pa­rasztcsaládban nőtt fel, kijárta az iskolát, a pártiskolát, dol­gozott a járási pártbizottságon, a leningrádi és a pszkovi Komszomol-szervezetekben, majd Moszkvában. 1938-ban kö­zölték vele, hogy kiválasztották a belügyi szervekben vég­zendő munkára. Próbált ellentmondani. „Kell!” — mond­ták. Tehát beleegyezett. Miért? Mit tudott? „Őket (az ellen­séget falun —• J. A.) a kolhoz közelében kell keresni, külön­böző tisztségeket töltenek be a kolhozban.” — Sztálin, a KB főtitkára. „A felforgatók, a diverzánsok és a kémek kommunistának, a szovjethatalom lelkes híveinek álcázzák magukat.” — Molotov, a népbiztosok tanácsának elnöke. „Minden szovjet intézménybe és szervezetbe sok ellenség férkőzött be, szovjet alkalmazottaknak, munkásoknak, pa­rasztoknak álcázzák magukat, kegyetlen és véres harcot folytatnak a szovjet népgazdaság, a szovjet állam ellen.” — Visinszkij, a Szovjetunió ügyésze. Ilyenek voltak tehát Hvat „egyetemei”. Minden hangszóró azt üvöltötte, minden újság azt írta: ellenség, ellenség, ellenség ... Ilyen poggyásszal érkezett Hvat a Belügyi Népbiztosságra, ahol megtudta: „A Belügyi Népbiztosság szervei a büntető­perrendtartási törvénykönyv normáinak betartásával végzik munkájukat. De a büntetőeljárás megindításához szükséges jogalapot valamivel (kiemelés tőlem —• J. A.) tágabban ér­telmezik, mint a büntető-perrendtartási törvénykönyv.” És meg kell tanulnia: „Megengedhetetlen, hogy a vádlott kere­kedjen felül. A vizsgálat, során kézben kell tartani a vád­lottat.” És arról sem szabad megfeledkeznie a nyomozónak, ha csak maga nem akar börtönbe kerülni, hogy „a korábbi beismerő vallomás visszavonása a nyomozó rossz munkáját bizonyítja.” (Kiemelés tőlem — J. A.) Ezeket az idézeteket a Belügyi Népbiztosság munkatársai számára készült tan­könyvből vettem. A tankönyvet Vlodzimirszkij, Usakov és Svarcman nyomozók írták Jezsov megrendelésére, de már Berija jóváhagyásával. Hogy mit értettek a szerzők, a jó munka alatt, afelől aligha lehetnek kétségeink. A tankönyv természetesen nem írja elő a napokon át tartó vallatásokat és ütlegeléseket. Amikor Solohov 1933-ban szóvá tette, hogy a börtönökben ártatlan embereket kínoznak, ütlegelnek és aláznak meg, Sztálin többek között a következőket vála­szolta? „...Néha előfordul, hogy munkatársaink, akik az ellenséget akarják ártalmatlanná tenni, véletlenül baráta­inkra sújtanak le és szadizmusra ragadtatják magukat.” Igaz, barátokkal szemben nem ildomos szadistának lenni, de mi legyen az ellenséggel? Nem véletlen, hogy azokat a nyo­mozókat, akik udvariasan bántak a letartóztatott szemé­lyekkel, azonnal gyanúba fogták: vajon nem rokonszenvez­nek-e az ellenséggel?... Ilyenek voltak tehát azok a szabá­lyok, amelyekhez Hvat is tartotta magát. Törvény? Milyen törvényről lehet itt beszélni? Nem, nem arról van szó, hogy Hvat, akárcsak kollégáinak többsége, egyszerűen nem ismerte a törvényt. Még ha ismerte is vol­na, akkor az talán változtatott volna valamit is a'helyze­ten? Hiszen hivatalosan a törvénytelenséget emelték a tör­vény rangjára. „Az Egyesített Állami. Politikai Ügyosztály­nak jogot kell biztosítani arra — hangzott a Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottsága Elnökségének 1927 áprilisá­ban kelt határozata —, hogy bíróságon kívül folytasson vizsgálatot és szükség esetén akár a legsúlyosabb büntetést szabja ki az olyan ügyekben, amelyek diverziókkal, gyújto­gatásokkal, gépi berendezések szándékos vagy anélküli ron­gálásával kapcsolatosak ...” „Azokat az ügyeket, amelyek­ről nincs elég írásos bizonyíték a bírósági tárgyaláshoz — mutatott rá a Szovjetunió ügyészségének 1935. évi irányel­ve—, kivizsgálás végett a Szovjetunió Belügyi Népbiztossá­gának a Rendkívüli Tanács elé kell utalni.” Ez a tanács általában a vádlott jelenlét» nélkül, az ügy tanulmányozása, tanúk beidézése, az ügyész végzése és a védelem joga nélkül hozott ítéletet. „Emlékezni kell Sztálin elvtárs azon utasí­tására — hangsúlyozta 1937-ben Visinszkij —, hogy vannak olyan időszakok, társadalmunk életében és saját életünkben vannak olyan mozzanatok, amikor a törvények elavultnak bizonyulnak, s ezért félre kell tennünk őket.” így tették félre a törvényeket égészen 1953 szeptemberéig. Egymást váltva, vagy egymás mellett működve uralkodtak a külön­böző „különleges testületek”, „rendkívüli tanácsok”, három- és kéttagú ítélőszékek. (A Jezsov—Visinszkij kettős csak egyetlen napon, 1937. október 18-án 551 ember ügyét vizs­gálta meg és mind az 551-et golyó általi halálra ítélte.) Szá­mukra nem létezett törvény. Nem ismerte azt Hvat sem. De hát saját erkölcsi gátjai csak kell hogy legyenek az embernek? Kellene,, ha van honnan venni azokat... Hvat hétesztendős volt, amikor kitört az első világháboTú, tizen­egy, amikor megkezdődött a polgárháború, amikor testvér a testvér ellen, fiú az apa ellen fordult, amikor már senki sem riadt vissza az idegen vértől és mások halálától. Való­színűleg Lenin is megértette e vérontás szörnyű, romboló hatását, s a Politikai Bizottság egyik 1921. évi ülésén ezért; javasolta (sikertelenül) a cseka hatáskörének korlátozását. Egy évvel azelőtt, ha legalább néhány hónapra is, de eltö­rölték a halálbüntetést. Hvat húszéves volt, amikor a falva­kon és tanyákon forgószélként végigvonult a „nagy áttö­rés”. .. De hiszen voltak emberek, akik szembeszálltak a törvény­telenséggel. Voltak ilyen emberek a Belügyi Népbiztosságon is, akik nem voltak hajlandók veréssel vallomást kicsikarni, ügyeket „fabrikálni”, egyszerűen nem voltak hajlandók eb­ben részt, venni. Voltak! Például T. D. Deribász, a Belügyi Népbiztosság távol-keleti országrészi ügyosztályának veze­tője (1903-tól a párt tagja). Agyonlőtték. Sz. T. Nuszkultyer, Vityebszk város ügyésze. Agyonlőtték. Glebov nyomozó nem volt hajlandó terhelő vallomásokat gyűjteni Jakír hadsereg- parancsnok ellen. Agyonlőtték. Aztán ott volt még Kapusz- tyin és Volkov, a Belügyi Népbiztosság területi ügyosztá­lyainak vezetői. Mindketten agyonlőtték magukat... Igen, a megtorlások első, legkíméletlenebb hulláma a csekistákat érte. De vajon csak a rettegés az oka annak, hogy a több­ség engedelmesen fejet hajtott? Vagy az általános légkör váltotta ki ezt? Amely azt sugallta, hogy körös-körül ellen­ség van? Amely azt igazolta, hogy az ellenséggel szemben minden eszköz bevethető ... De jelenthet-e ez bocsánatot Hvat bűnére? * Jevgenyija Albac (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents