Békés Megyei Népújság, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-25 / 124. szám
1988. május 25., szerda au raw Az Egyesült Államok elnökének üdvözlő távirata Grósz Károlyhoz GRÓSZ KÁROLY őexcellenciájának, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkárának . Budapest Kérem, fogadja őszinte jókívánságaimat főtitkárrá választása alkalmából. Az amerikai nép nevében sok sikert kívánok önnek azon politikai és gazdasági reformok végrehajtásához, amelyek lehetővé teszik Magyarország számára, hogy maradéktalanul kiaknázza népének hatalmas tehetségét és alkotó szellemét. Engedje meg, hogy az alkalmat megragadva hangsúlyozzam, az Egyesült Államok eltökélt szándéka, hogy építsen a Magyarországgal jelenleg is meglévő jó viszonyra. Nagy várakozással tekintek találkozásunk elé az ön egyesült államokbeli látogatása alkalmával. Tisztelettel: RONALD REAGAN Ma hazánkba érkezik a thaiföldi miniszterelnök Grósz Károlynak, a Minisztertanács elnökének meghívására május 25-én, szerdán hivatalos látogatásra hazánkba érkezik Prem Tinszulanonda, a Thaiföldi Királyság miniszterelnöke. Világszépe Thaiföld Szépe lett a Világszépe. Kedden, a Tajvan szigetén megrendezett világszépségversenyen tették a 19 esztendős, 172 centiméter magas, 52 kilogramm súlyú Pontip Nakhirunkanok fejére Miss Universe koronáját. Az első löt helyezett közül négyen ázsiaiak: a második helyen Dél-Korea, a {negyediken Japán, az ötödiken Hongkong szépe yégzett. A harmadik helyezett mexikói Amanda Olivares egymaga képviseli az ösz- szes többi kontinenst a szépségverseny élmezőnyében. A szépségkirálynő bájait a verseny szervezői 250 ezer dollár összértékű ajándékokkal, köztük egy sportkocsival és egy nercbundával díjazták. Ultrakonzervatív f szenátorok akadályozzák a rakétaszerződés ratifikálását A jelek szerint sem George Shultz külügyminiszternek, sem a Köztársasági Párt szenátusi vezetőjének, Robert Dole-nak nem sikerült jobb belátásra bírni a ,,lázadó” jobboldali republikánusokat a szenátusban: a mindössze néhány tagú ultrakonzervatív csoport továbbra is akadályozza a közepes hatótávolságú és a hadműveleti-harcászati nukleáris eszközök (KHR—HHR) felszámolásáról megkötött szovjet—amerikai szerződés ratifikálását. A külügyminiszter Reagan elnök megbízásából tárgyalt a republikánus politikusokkal, de ezt követően nem számolhatott be sikerről. Shultz panaszosan kijelentette: ha nem sikerülne a ratifikálási átjárást befejezni Reagan elnök moszkvai látogatásának kezdetéig, akkor az ,.valamicskét elvenne" a csúcstalálkozó tartalmából. A szenátus változatlanul nagy többséggel szavazza le azokat a módosító javaslatokat. amelyeket a konzervatívok egymást váltva és hosz- szú beszédekkel kísérve terjesztenek elő, de ez sem ingatja meg a szerződés ellenfeleit. Helms és társai változatlanul azt állítják, hogy a szerződés „káros az Egyesült Államok és szövetségesei számára”. Reagan elnök ma indul Moszkvába, s most már aligha lehetséges, hogy a szenátus addig bármiféle döntést is hozzon. A két párt parlamenti csoportjának vezetője azonban egyöntetűen úgy vélekedett, hogy a tárgyalások megkezdéséig még lesz erre idő. Magyarország — világtükörben Torzít a tükör, noha felismerjük benne magunkat. Érdekel a tükörkép, s így az elmúlt napokban arra is figyeltünk, mit ír a hazai eseményekről a világsajtó. Ha igaz, hogy a kölcsönös függőség világában élünk, cseppet sem lehet közömbös, milyen a rólunk formált vélemény. És ez nem csak azért van így, mert a televízióban, lapokban megformált nézetek esetleg gazdasági, idegenforgalmi érdekeinket befolyásolják. Nem, ennél sokkal többről van szó! Ügyeinkről szuverén módon -döntünk, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, miként vélekednek szövetségeseink, partnereink. Nos, az elmúlt napokban képet kaphattunk minderről. Kiderült: a Szovjetunióban, azokban a szocialista országokban, amelyek maguk is a megújulás útjára léptek, az érdeklődés és aggodalom egyszerre volt jelen a sajtóban. Hiszen a glasznoszty ezekben ma már az egymásról alkotott képre is kiterjed. Az olvasók ezekben az országokban ma már megtudhatják azt is, milyen gondokkal küzd a magyar népgazdaság. Sőt, hogy kudarcai, rossz döntései is voltak a vezetésnek, s mindez befolyásolja a magyarok (legtöbb helyen továbbra is joggal irigyelt) élet- színvonalát, az ellátást. Az is érthető, hogy ezekben az országokban — elsősorban a Szovjetunióban — Magyarországról írva azt hangsúlyozzák a tudósítók, hogy az MSZMP a problémákat reformokkal, azaz „peresztrojkával" kívánja megoldani, s kiemelt jelentőséget szánnak a nagyobb nyíltságnak, azaz a glasznosztynak. Természetes tehát, hogy ezekben az országokban viszonylag bőven tájékoztattak a magyar pártértekezleten elhangzottakról. Ebben is különbözik a megújult tájékoztatás a — nevezzük úgy — hagyományostól. Azokban az országokban viszont, ahol még ma is „dicséret és öndicséret” hallatszik csak, a magyar pártértekezlet kritikus és önkritikus hangneme számára nem lehetett hely. Nem is közöltek sokat, Romániában szinte semmit. Végső soron a szocialista országok jelentős része a miénkhez nagyon is hasonló utat követ. Erre felfigyelnek Keleten és Nyugaton, s ma már talán nem kell szemérmesen tartani attól a megállapítástól, hogy Magyarország bizonyos mértékig a megújulás politikájának, a kísérletezésnek egyfajta „referenciaországa”. A nyugati megfigyelők ezért is utaltak oly gyakran arra, hogy hazánk már húsz éve halad a reformok útján. Hogy ez a Szovjetunió számára sem közömbös kísérlet, ám semmi esetre sem „modell”, az is kiderült egy minapi moszkvai sajtóértekezleten. Ott egy nagynevű politikai közíró húzta alá, hogy a budapesti tanácskozás „beleillik a szocialista világrendszer megújulásának világméretű folyamatába”. Amiből kitűnik: nem követendő számukra minden, amit Magyarországon tesznek, de a megújítás és kísérletezés jogát senki sem vitatja tőlünk el. A szocialista sajtó egy részének figyelmét nem kerülték el a budapesti személyi változások sem. A Pravda értékelve Kádár János történelmi érdemeit, utalt az elmúlt harminckét év eredményeire. Ebben a megállapításában egyébként a szovjet pártlap messzemenően azonos véleményre jutott a nyugati sajtóval. A Baltimore Sun például pártunk elnökét a „kelet-európai re fönn atyjának” nevezte. A hasonló megállapításokat hosszasan lehetne sorolni. Nem kisebb jelentőséget tulajdonítanak a nyugati lapok annak, hogy Kádár János — ahogy a The New York Times fogalmazott — „méltósággal távozott” a főtitkári posztról. A változások, mármint a személyi változások a nyugati sajtó érdeklődésének nagy részét foglalják le. Már a pártértekezlet előtt tele voltak találgatásokkal. Tény, hogy Grósz Károly főtitkárrá választásának esélyeit magasra ítélték. Megválasztása után az „új reformnemzedék” tagjaként jellemzik őt Keleten és Nyugaton. Jellemző az a többször visszatérő utalás, amivel az új magyar főtitkár személyét Mihail Gorbacsov egyéniségével vetik össze. A párizsi Libération például azt írta: „Grósz annyi idős, mint Gorbacsov, azonos a felfogásuk és azonosak módszereik". A római II Tempo utalt arra, hogy Grósz Károly korábbi miniszterelnöki tevékenységével viszonylag gyorsan szerzett népszerűséget az országban, és vált ismertté külföldön. A személyi változásokat taglalva a világlapok részletesen írnak Nyers Rezső visszatéréséről a Politikai Bizottságba, s taglalják a politikai reform legkövetkezetesebb szorgalmazójának tartott Pozsgay Imre beválasztását a vezető párttestületbe. A korábbi gyakorlat szerint itthon általában elhatárolódtunk attól, hogy a külföldi véleményeket ismertessük belső ügyeinkről, a vezetőkről. Azt hiszem, az idő ebben is változást diktál. A visszhangok szerint a „régi gárda” távozott, s az új vezetésnek hatalmas feladatai vannak, mivel a magyarok fokozott várakozással tekintenek a reformpolitika új szakasza elé. „Remények, megújulás, pluralizmus” — ezek az értékelések címszavai. Végül érdemes idézni az olasz kommunista L Unitá véleményét, amely szerint most új fejezet nyílik a szocialista Magyarország történetében. S ez — írja — a párttagság érdeme, mivel hangot adott vágyának: helyre kell állítani a bizalmat, a pártnak újra élcsapattá kell lennie. Miklós Gábor r r l r Imochobome a JJJJ Jhoboctm-ban olvastuk Nem nyertek bíínbocsánatot 1. „ ... A Sztálin- és Berija-féle hóhérok számtalan bűn- cselekményt követtek el, a népnek és az országnak óriási, pótolhatatlan veszteséget okoztak. De vajon legalább egy is közülük elnyerte méltó büntetését? Bűncselekményeik nem évülhetnek el. Követelem, hogy vonjuk felelősségre és ítéljük el egyiküket, Hvatot, aki Vavilov akadémikus ügyében folytatta annak idején a vizsgálatot, s akiről a Moszkovszkije Novosztyi tavalyi 46. számában írtak.” L. Kovalenko, Leningrád Előttem van az a bizonyos kép, jól látom, habár voltaképpen ez teljes képtelenség, hiszen akkor még nem is voltam a világon. Látom, amint a hajnali szürkületben a Gorkij utcai nagy és komor épület — a Belügyi Népbiztosság akkori székháza — elé Sorra érkeznek a fekete, kocsik, amelyekből kiszállnak a fáradt nyomozók, akik az éjszakai kihallgatásokon jól megdolgoztak fizetésükért. Látom, amint kinyitják lakásuk ajtaját, lábujjhegyen a konyhába osonnak, ahol várja őket a kései vacsora vagy a korai reggeli. Látom, ahogy evés után egy pillantást vetnek alvó gyermekeikre és bevonulnak a hálószobába. És a feleség „fáradt vagy?” kérdésére a „nehéz éjszakánk volt...” a válasz. Vagy talán valamelyikük mást mondott? Valamelyikük talán magába- szállt, talán gyötrődött? Hogy mi lesz, ha ... hiszen olyan idők járnak ..., ha engem az enyéim ... szintén így?... Vajon akadt-e köztük olyan, aki véresre hanapdálta az ajkát, mert képtelen volt másnap ismét elmenni oda és ugyanazt végigcsinálni. A harmadik szinten egy középkorú nő nyitott ajtót. — Itt lakik Alekszandr Grigorjevics Hvat? — Apa! — kiáltotta a nő a lakás belseje felé. A férfi begyakorolt mozdulattal nézte meg az igazolványomat, figyelmesen elolvasta, mi áll benne, a fényképet összehasonlította arcvonásaimmal. — Milyen ügyben? — kérdezte. Előttem egy öregember állt. Egyszerű öregember, aki később nem tudja majd visszatartani könnyeit, amikor elmondja, hogyan zárták ki a pártból azért, mert a Belügyi Népbiztosságon végzett munkája során megsértette a szocialista törvényességet. Milyen egyszerű lenne és szót sem érdemelne az egész, ha ezek az emberek született hóhérok lettek volna. De nem, normális szovjet emberek voltak. Hvat például népes parasztcsaládban nőtt fel, kijárta az iskolát, a pártiskolát, dolgozott a járási pártbizottságon, a leningrádi és a pszkovi Komszomol-szervezetekben, majd Moszkvában. 1938-ban közölték vele, hogy kiválasztották a belügyi szervekben végzendő munkára. Próbált ellentmondani. „Kell!” — mondták. Tehát beleegyezett. Miért? Mit tudott? „Őket (az ellenséget falun —• J. A.) a kolhoz közelében kell keresni, különböző tisztségeket töltenek be a kolhozban.” — Sztálin, a KB főtitkára. „A felforgatók, a diverzánsok és a kémek kommunistának, a szovjethatalom lelkes híveinek álcázzák magukat.” — Molotov, a népbiztosok tanácsának elnöke. „Minden szovjet intézménybe és szervezetbe sok ellenség férkőzött be, szovjet alkalmazottaknak, munkásoknak, parasztoknak álcázzák magukat, kegyetlen és véres harcot folytatnak a szovjet népgazdaság, a szovjet állam ellen.” — Visinszkij, a Szovjetunió ügyésze. Ilyenek voltak tehát Hvat „egyetemei”. Minden hangszóró azt üvöltötte, minden újság azt írta: ellenség, ellenség, ellenség ... Ilyen poggyásszal érkezett Hvat a Belügyi Népbiztosságra, ahol megtudta: „A Belügyi Népbiztosság szervei a büntetőperrendtartási törvénykönyv normáinak betartásával végzik munkájukat. De a büntetőeljárás megindításához szükséges jogalapot valamivel (kiemelés tőlem —• J. A.) tágabban értelmezik, mint a büntető-perrendtartási törvénykönyv.” És meg kell tanulnia: „Megengedhetetlen, hogy a vádlott kerekedjen felül. A vizsgálat, során kézben kell tartani a vádlottat.” És arról sem szabad megfeledkeznie a nyomozónak, ha csak maga nem akar börtönbe kerülni, hogy „a korábbi beismerő vallomás visszavonása a nyomozó rossz munkáját bizonyítja.” (Kiemelés tőlem — J. A.) Ezeket az idézeteket a Belügyi Népbiztosság munkatársai számára készült tankönyvből vettem. A tankönyvet Vlodzimirszkij, Usakov és Svarcman nyomozók írták Jezsov megrendelésére, de már Berija jóváhagyásával. Hogy mit értettek a szerzők, a jó munka alatt, afelől aligha lehetnek kétségeink. A tankönyv természetesen nem írja elő a napokon át tartó vallatásokat és ütlegeléseket. Amikor Solohov 1933-ban szóvá tette, hogy a börtönökben ártatlan embereket kínoznak, ütlegelnek és aláznak meg, Sztálin többek között a következőket válaszolta? „...Néha előfordul, hogy munkatársaink, akik az ellenséget akarják ártalmatlanná tenni, véletlenül barátainkra sújtanak le és szadizmusra ragadtatják magukat.” Igaz, barátokkal szemben nem ildomos szadistának lenni, de mi legyen az ellenséggel? Nem véletlen, hogy azokat a nyomozókat, akik udvariasan bántak a letartóztatott személyekkel, azonnal gyanúba fogták: vajon nem rokonszenveznek-e az ellenséggel?... Ilyenek voltak tehát azok a szabályok, amelyekhez Hvat is tartotta magát. Törvény? Milyen törvényről lehet itt beszélni? Nem, nem arról van szó, hogy Hvat, akárcsak kollégáinak többsége, egyszerűen nem ismerte a törvényt. Még ha ismerte is volna, akkor az talán változtatott volna valamit is a'helyzeten? Hiszen hivatalosan a törvénytelenséget emelték a törvény rangjára. „Az Egyesített Állami. Politikai Ügyosztálynak jogot kell biztosítani arra — hangzott a Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottsága Elnökségének 1927 áprilisában kelt határozata —, hogy bíróságon kívül folytasson vizsgálatot és szükség esetén akár a legsúlyosabb büntetést szabja ki az olyan ügyekben, amelyek diverziókkal, gyújtogatásokkal, gépi berendezések szándékos vagy anélküli rongálásával kapcsolatosak ...” „Azokat az ügyeket, amelyekről nincs elég írásos bizonyíték a bírósági tárgyaláshoz — mutatott rá a Szovjetunió ügyészségének 1935. évi irányelve—, kivizsgálás végett a Szovjetunió Belügyi Népbiztosságának a Rendkívüli Tanács elé kell utalni.” Ez a tanács általában a vádlott jelenlét» nélkül, az ügy tanulmányozása, tanúk beidézése, az ügyész végzése és a védelem joga nélkül hozott ítéletet. „Emlékezni kell Sztálin elvtárs azon utasítására — hangsúlyozta 1937-ben Visinszkij —, hogy vannak olyan időszakok, társadalmunk életében és saját életünkben vannak olyan mozzanatok, amikor a törvények elavultnak bizonyulnak, s ezért félre kell tennünk őket.” így tették félre a törvényeket égészen 1953 szeptemberéig. Egymást váltva, vagy egymás mellett működve uralkodtak a különböző „különleges testületek”, „rendkívüli tanácsok”, három- és kéttagú ítélőszékek. (A Jezsov—Visinszkij kettős csak egyetlen napon, 1937. október 18-án 551 ember ügyét vizsgálta meg és mind az 551-et golyó általi halálra ítélte.) Számukra nem létezett törvény. Nem ismerte azt Hvat sem. De hát saját erkölcsi gátjai csak kell hogy legyenek az embernek? Kellene,, ha van honnan venni azokat... Hvat hétesztendős volt, amikor kitört az első világháboTú, tizenegy, amikor megkezdődött a polgárháború, amikor testvér a testvér ellen, fiú az apa ellen fordult, amikor már senki sem riadt vissza az idegen vértől és mások halálától. Valószínűleg Lenin is megértette e vérontás szörnyű, romboló hatását, s a Politikai Bizottság egyik 1921. évi ülésén ezért; javasolta (sikertelenül) a cseka hatáskörének korlátozását. Egy évvel azelőtt, ha legalább néhány hónapra is, de eltörölték a halálbüntetést. Hvat húszéves volt, amikor a falvakon és tanyákon forgószélként végigvonult a „nagy áttörés”. .. De hiszen voltak emberek, akik szembeszálltak a törvénytelenséggel. Voltak ilyen emberek a Belügyi Népbiztosságon is, akik nem voltak hajlandók veréssel vallomást kicsikarni, ügyeket „fabrikálni”, egyszerűen nem voltak hajlandók ebben részt, venni. Voltak! Például T. D. Deribász, a Belügyi Népbiztosság távol-keleti országrészi ügyosztályának vezetője (1903-tól a párt tagja). Agyonlőtték. Sz. T. Nuszkultyer, Vityebszk város ügyésze. Agyonlőtték. Glebov nyomozó nem volt hajlandó terhelő vallomásokat gyűjteni Jakír hadsereg- parancsnok ellen. Agyonlőtték. Aztán ott volt még Kapusz- tyin és Volkov, a Belügyi Népbiztosság területi ügyosztályainak vezetői. Mindketten agyonlőtték magukat... Igen, a megtorlások első, legkíméletlenebb hulláma a csekistákat érte. De vajon csak a rettegés az oka annak, hogy a többség engedelmesen fejet hajtott? Vagy az általános légkör váltotta ki ezt? Amely azt sugallta, hogy körös-körül ellenség van? Amely azt igazolta, hogy az ellenséggel szemben minden eszköz bevethető ... De jelenthet-e ez bocsánatot Hvat bűnére? * Jevgenyija Albac (Folytatjuk)