Békés Megyei Népújság, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-09 / 84. szám
1988. április 9., szombat Ennél a munkánál nem szabad tévedni Takács Győző kompozíciója a dévaványai iskolának Mit tudsz a műemlékvédelemről? Örökségünk őrei Bocsásson meg az Üristen a profán hasonlatért, de leveszem előtte a kalapom. Mégis csak szép teljesítmény, hat nap alatt megteremteni a világot! Különválasztania sötétséget a világosságtól, alkotni szárazföldet és tengereket, benépesíteni bolygónkat mindenféle növénnyel meg állatokkal, s végül, kissé már fáradtan, megalkotni az embert. Ám amikor a túzokot teremtette, még jókedvében volt! Csoda-e, ha egy mégoly kiváló és serény keramikusművész, mint Takács Győző, hónapokig dolgozik egyetlen túzokkompozíción? ... Tréfát félretéve, furdal a kíváncsiság, miként valósul meg napjainkban egy művészi alkotás? Mennyi fáradság, s a csillagok jó állása szükséges, hgoy szebbé tegyük hétköznapjainkat? Az első „nagy pillanat” bizonyára az volt, amikor az elmúlt év őszén Takács Győzőt megbízták, hogy az épülő dévaványai iskolát díszítse a munkája. Itt egy szép nagy fal, a tiéd, most megmutathatod, mire vagy képes. Lehet-e másról beszélni Dévaványán, egy iskola előcsarnokában, mint a túzokról? Ezt a ritka madarat úgyse sokat láthatják a gyerekek, pedig a világon éppen ezen a vidéken van belőle a legtöbb. — Hetekig jártam a rezervátumba, vázlatokat készítettem ezekről a dekoratív madarakról — mondja Takács Győző. — Segítségül hívtam régi japán és egyiptomi madárábrázolásokat. Tanulmányoztam, miként lehet ritmikával, plasztikai módszerekkel többet nyújtani annál, hogy csak egy elbeszélést zsúfoljak össze a túzok életéről. És megszületett a vázlat. Mint egy pontos haditerv, amely leírja, melyik nap hányadik percében, merre zajlanak az ütközetek. Csata az anyaggal, amíg a samott masszából szépen kiégetett mázas kerámia lesz: 900 elemre bontva a hatalmas kompozíciót, úgy, hogy majd fenn a falon is pontosan illeszkedjenek a részek. — Ennél a munkánál nem szabad tévedni — mondja a művész. — Ha itt baj van, az mar komoly hiba. Amikor egy-egy rész elkészült, akkor még hozzátenni lehet, de elvenni belőle már nem. Mert nincs két egyforma sa- mott-keverés, ezért óriási rutin is kell, no meg egy kis szerencse, és a kemencénél dolgozó munkatársak segítő odafigyelése. A Hódmezővásárhelyi Majolikagyár műhelyében vagyunk. Az utolsó darabok izzanak benn, a kemence tűzterében. Ezer Celsius-fok hőmérsékleten formálódik az anyag, pontosan húsz percen át, hiszen, ha tovább van benn az izzó pokolban, megzsugorodik, összemegy. Mennyi munka volt az előzmény, amíg eljutott e végső állomásig! Sok mázsa samot- tot kellett bekeverni, alapozni, rárakni a formákat, döngölni, finomítani, és mint a háziasszony a kinyújtott tésztát, felszabdalni, elemeire. Ki számolta, hányszor fordulhatott a művész az elmúlt hónapokban Hódmezővásárhely és Dévaványa között? Most feledve minden izgalom, csak haladjon az égetés, szépen, pontosan. Halad, baj nélkül. Jól „kijöttek” a színek, nem tört el egyetlen darab sem. — Hál’ istennek, a munka zöme már Dévaványán van — sóhajt Takács Győző. — Ezek itt az utolsó darabok. De amíg az egész kompozíció a helyére nem kerül, sose lehetek teljesen nyugodt. Aztán,! ha majd a gyerekek is birtokukba veszik az iskolát, talán maguk se tudják, hogy ha a szép dekoráció közt élnek, miért mo- solygósabb a beszélgetés a nagyszünetek idején. S az írás elején emlegetett Jóisten — akiről oly sok szó esik a világirodalomban —, elégedetten dörzsölheti a kezét: egy picit tovább folytatódott a teremtés. Andódy Tibor Soha olyan népszerűségnek nem örvendtek a vetélkedők, mint manapság. Az Országos Műemléki Felügyelőségnél is úgy gondolták, hogy vetélkedő segítségével állítják a középiskolás diákok gondolkodásának középpontjába a műemlék- védelmet. Ugyanis pusztulófélben lévő értékeink léte forog azon kockán, hogy a jövő generáció törődik-e velük. örökségünk őrei címmel küldték el az iskoláknak a felhívást, s meglepetéssel látták, hogy nyitott kapukat döngetnek. Ghyczy Tamás, a szervezőbizottság elnöke már a félidőben jó érzésekkel összegezheti az eddigi tapasztalatokat; — Az Örökségünk őrei című vetélkedőt az Országos Műemléki Felügyelőség, a Művelődési Minisztérium, az Állami Ifjúsági és Sporthivatal, a KISZ Központi Bizottsága, a Népművelők Egyesülete, a Városvédő és Városszépítő Egyesületek Szövetsége együtt hirdette meg. Ez tulajdonképpen többfordulós, levelező vetélkedő, amelybe menet közben is be lehet kapcsolódni. A lényeg, hogy minél többen játsszanak. Legalább ízelítőt kapjanak: miért olyan fontos hazánkban a műemlékvédelem. — Manapság egyre többen felfigyelnek a környezetükben lévő régi értékre. Ügy tűnik, egyfajta divat is a régiségek gyűjtése, netán utánzása. A fiatalok számára hogyan fogalmazták meg célkitűzéseiket, hogy tevékenységük tartalmas legyen? — Az iskoláknak elküldött felhívásban világosan megfogalmaztuk céljainkat. Ennek a lényege, hogy tudatosítsuk: nem hagyhatunk utódainkra kevesebbet, mint amennyit elődeinktől kaptunk. Ez minden generáció történelmi felelőssége. Minden kor másképpen vélekedik az értékekről. Ám amit egyszer elpusztítanak, vagy pusztulni hagynak, az soha újjá nem teremthető. Múltunk legszembetűnőbben az épületeinkben jelenik meg. Ezredévek élnek így együtt velünk. Nem túlzás, ha azt mondjuk: az épületek pusztulásával saját gyökereinket ássuk alá. — E feladathoz természetesen hozzáértés is szükséges. Kik isegíthetnek az iskolásoknak? — Minden csapatnak lehet egy felnőtt irányító tagja. Pedagógus, könyvtáros, levéltáros, muzeológus, építész, és sorolhatnám mindazokat, akik szakmaközeiben vannak. Ügy tűnik, néhány csapat igazán lelkes segítőtársra akadt már most. — Milyenek a feladatok? — Szándékosan nem köny- nyűek. Aki ebbe a tevékenységbe belekóstol, előbb- utóbb úgyis megszállottja lesz a témának. S ez a vetélkedő jó alkalom az ismeretszerzésre. — Az egész országot behálózó munka folyik? — Igen, legalábbis mi mindenképpen szeretnénk, ha nem maradna ki egy szeglet sem. A pályázók számára kijelöltünk egy területet, amely lakóhelyüktől körülbelül 15 kilométeres körzetben található. Ügy gondoltuk, hogy ez gyalogosan, vagy kerékpárral köny- nyen bebarangolható. A későbbiekben erre a vidékre vonatkozik az adatgyűjtés, a fényképezés. Egyszóval a terület feltárása: milyen műemlékek találhatók arrafelé. Tulajdonképpen, ha más nem történik, mint hogy az iskolások feltérképezik vidékük műemlék vagy műemlék jellegű épületeit, már az is nagy szó. A gondos munkák még a mi tevékenységünket is segíthetik. A leírások pedig a közvetlen környezet figyelmét is felkelthetik. — Milyenek az eddigi tapasztalatok? — Ez ideig hatszáznál több csapat kapja meg időről időre a feladatokat. Többségük gondosan dolgozik. Reméljük, hogy a vetélkedő végére értékőrző szemmel néznek körül a világban. Erdősi Katalin * * * Szeretnénk hinni, hogy Békés megyében is megalakult néhány csapat, hogy részt vegyen az „örökségünk őrei” című vetélkedőn. Szívesen fogadjuk jelentkezésüket a 27-844-es telefonszámon, ahol kapcsolják lapunk kulturális rovatát. Ami van és amit szeretnének a bélmegyeri könyvtárban ... az éledező tavasz ehhez hozott nekik kedvet __" F otó: Fazekas Ferenc Általános Művelődési Központ — Bélrrtegyer. Ez olvasható a ligetes udvar közepén elterülő épület falán, s piros nyíl mutat jobbra, a könyvtár bejárata felé. A fű már kezd zöldülni, a madarak is csicseregnek, nem csoda hát, ha csak Varjú Ferencné könyvtárvezető ül egymagában a könyvtárban. Az emberek, a tavaszi szünetet élvező gyerekek inkább a szabadban mozognak ilyenkor. — Sokan azt hiszik, hogy pihenek, ha nincs senki a könyvtárban — mondja rögtön a bemutatkozás után —, pedig ilyenkor jut idő ösz- szeállitani a beszerzési listát, beleltározni az új könyveket, selejtezni a régieket, ajánló bibliográfiát készíteni az iskolának, hogy csak a legfontosabbakat említsem. A 160 négyzetméteres könyvtárban megkapó tisztaság és rend uralkodik. Jobbra a mesekönyvek és folyóiratok, balra az ifjúsági és szépirodalom, középen a verseskötetek találhatóak, de van zene- és olvasósarok is. — Az iskolai letéti könyvtárral együtt mintegy 1400 kötetünk van — folytatja a könyvtárosnő, miközben arra kérjük, beszéljen a könyvtár életéről, a falusiak olvasási igényeiről. — Évente körülbelül háromszáz- négyszáz olvasónk szokott lenni — mondja. — Többségük fiatal vagy nyugdíjas, a középkorosztályból inkább csak az értelmiség jár el rendszeresen. Természetesen a könyvtár élete nemcsak könyvkölcsönzésből áll. Évente egy alkalommal szervezünk író-olvasó találkozót, két-három alkalommal rendkívüli irodalomórát, és gyakran tartunk TIT-előadásokat is. — Eljönnek az emberek? — Hogy biztos legyen közönségünk, azt elsősorban nekünk, köz- művelődésben dolgozóknak kell jól szerveznünk. Először is kell a jó téma. Sokakat érdekelt például a közelmúltban az állatorvos malacbetegségekről szóló előadása, hiszen a faluban rengetegen foglalkoznak állattartással. Aztán a szervezéskor azt is számításba kell vennünk, nincs-e valamilyen jeles névnap. esetleg egy jó tévéműsor, mert ez is befolyásolhatja a részvételt. Az író-olvasó találkozókkal sajnos az a gondunk, hogy neves művészeket nem mindig tudunk megfizetni, a kevésbé ismertek pedig csak szű- kebb érdeklődői kört vonzanak. — Milyen a könyvtár és az általános iskola kapcsolata? — Ügy érzem, 1985-től, mióta integrált intézményként működik az iskola, a könyvtár és a művelődési ház, sokkal szorosabb közöttünk a kötelék. A rendhagyó irodalomórákon túl minden évben könyvtár- használati órákat is tartok néhány osztálynak. Az ötödikesekkel a katalógus-, a nagyobbak kai a lexikonhasználatot tanítjuk meg. Járnak ide a napközisek heti egy órában. de tartanak itt vetélkedőket és szavalóversenyeket is. — Mennyi pénzt tudnak beszerzésre fordítani? — Évi 29 ezret, de ebben benne van a folyóirat- és hanglemezvásár- lás .is. Tisztán könyvekre már évek óta csak 15 ezret költhetünk, pedig közben emelkedtek a könyvárak, és bizony nem tudunk minden érdeklődést kielégítve vásárolni. A középiskolások különféle tanulmányokat, kötelező, vagy ajánlott olvasmányokat keresnek, mások híresebb regények, vagy szakkönyvek után érdeklődnek. De hát mindent ebből a pénzből képtelenség beszerezni . . . — Ha most 15 ezer helyett egymilliót kapna, mit tenne másként, mit vásárolna? — Rögtön vennék egy számítógépet és egy videót — feleli nevetve a könyvtárosnő. — Áttérnék a számítógépes nyilvántartásra, a gyerekeknek és az érdeklődőknek lehetőséget adnék a számítógép kezelésére, és lenne sok játékprogramunk is... — Nem venné el mindez a gyerekek olvasási kedvét? — Sajnos a sok tévénézés miatt máris tapasztalható a tanulók olvasási készségének gyengülése, viszont a másik oldalon is ott a korkövetelmény: számítógép-kezelés nélkül ma már nincs korszerű technika. Ebben a pillanatban érkezik három nyolcadikos kislány, zenét hallgatni jöttek. Ügy látszik, az éledező tavasz ehhez hozott nekik kedvet ... Búcsúzkodásunk után még megcsodáljuk a gyönyörű parkot, ami a könyvtárat övezi, sajnálkozva, hogy még nincs itt a nyár... Magyar Mária MOZI Tüske a köröm alatt Nehéz film. Nézni is nehéz, feldolgozni is. Magyar film, az újabbak közül, Sára Sándor és Csoóri Sándor közös alkotása. Ügy címezik, hogy „Tüske a köröm alatt”. Az ember töprenghet, m.i a „tüske” és mi a „köröm”? Hogy fájdalmas, ha a tüske a köröm alá kerül, azt hiszem, nincs ember, aki ne ismerné. A fájdalom azonban, amit okoz, fokozható. A szimbolikus fájdalom is, legalább is a cím után ítélve. Mert ebben a filmben a „véres valóság” költözik szimbólumokba, vagy úgy is mondhatnám, a szimbólumok változnak át véres valósággá. Olyannyira, hogy az ember elgondolkozhat: merre van ilyen ország? Hogy az az ország nem ez az ország! Hogy lehetetlen, hogy az ez lenne! Vakság, mondhatná a film főhőse, a pusztába kivonuló festőművész, Hódosi András (Cserhalmi György, képünk), akit az ország legnagyobbjai között tart számon a műtörténet. És mégis „kivonul”? Miért? Ez az, amiért érdemes megnézni Sára új filmjét, mely ezúttal (magyar filmektől szokatlanul) alig egy-két alkalommal „ül le”, de ha ezeket a túlmagyarázott helyzeteket túléljük, akkor az élmény lehengerlő. És elkeserítő is egyszerire, mert azt szeretnénk, bárcsak ne lenne igaz. Bárcsak egy egészen más országról lenne szó benne, nem a miénkről. Bárcsak ne ismernénk rá szereplőiben erre is, meg arra is,* netán amarra is, aki éppen ilyen, olyan, amolyan ... Milyen? Például: könyörtelen, ha önmagáról, a státuszáról van szó. Ha fekete-milliókról. Ha a maffiózóság újfajta változatának sérthetetlenségéről. Ha ál-igazság- r.ól, amit igazságként lehet eladni, meg- és bemagyarázni. Milyen? Például: naiv, miként a festő, aki azt hiszi, elbúj doshat, kivonhatja magát a világ törvényei alól. Hogy lehet tiszta, őszinte, egyszerű, hogy a világ olyan: mindig a talpán áll és nem a fején. Ez a tévedés sodorja tragédiába. Ettől keserű és szomorú a Tüske a köröm alatt. Nemcsak fájdalmas. Be kell vallanom: nagyon nehéz kritikát írni. Még felvillantani is (az üresjáratokon kívül) esetleges más hibákat, mert a hibák semmiségek amellett, amivel feldúlják az érzéseim, amit mérlegre kell tennem, amiről ítéltem kell, önmagam fogadatlan prókátoraként is, hiszen itt élünk „ezen a tájon”, és nem lehet semmi, ami kiirtaná belőlünk ezt az érzést. A kötődés, az érte haragvás érzéseit, mert „nem igaz”, amit a filmben a festő így fogalmaz: „Miért, hogy mindig az áldozat emlékezik, a tettes sohfl?” Nehéz film, mert önvizsgálatra kényszerít. Amit ugyan (lehet) nem mondunk el senkinek, de attól még létezik. És lesújt, vagy felemel. Ez utóbbit kellene nagyon sokunknak éreznie! Hogy nem törvényszerű, hogy az a tüske mindig a köröm alá... És az a tüske sem törvényszerű. Sass Ervin
