Békés Megyei Népújság, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-26 / 98. szám

1988. április 26., kedd

Művészeti ösztöndíjas: Nátor Éva

„Diplomával a zsebemben elmentem felvételizni”

„Elsősorban pedagógus vagyok” — mondja Nátor Cva, majd megjegyzi: „Békéscsabán pezsgőbb lett a zenei élet...”

Fotó: Gál Edit

Akihez itt, a városban vagy a megyében közel áll a zene, jól ismeri a nevét. Nátor Éva a zeneművészeti szakközépiskolában tanít, és rendszeresen játszik hangversenyeken, tagja a Békéscsabai szimfonikusoknak, kíséri a Bartók Béla Leánykart. A zenei nevelésben és a művészeti élet fellendítésében elért eredményeiért elnyerte a Békés Megyei Tanács művelődési osztálya által meghirdetett „Pályakezdő össztöndíjat".

— Éva, a pályázatodból is világos, meg ismerlek egy kicsit, tudom, hogy neked nagyon fontos a tanítás.

— Ezt a pályázatot, azt hiszem, többnyire előadóvagy alkotóművészeknek adják. Én csak részben tartom magam annak; elsősorban pedagógus vagyok. Tíz éve végeztem a Liszt Ferenc Zenemű veszeti Főiskolán, Szegeden. Békéscsabára jöttem, négy évig a zeneiskolában tanítottam zongorát, azután, amikor megnyílt, a szakközépiskola, zongorakísérőként átkerültem ide, s tulajdonképpen ekkor kezdődött a magasabb szintű, művészi alkotás. A munkámnak ma is nyolcvan százaléka pedagógia. de Magyarországon törvényszerű, hogy a zenészek általában tanítanak. Huszonöt-harminc gyerek tanul hangszert az iskolában — fúvósok, hegedűsök, csellisták, brácsások, nagybőgősök —, s a zongorakí- séretes daraboknál az a feladatom. hogy összejátsszam velük. Korán reggel bejövök, együtt próbálunk, leérettségizem, felvételizek velük, akármályen versenyen indulnak, nekem is mennem kell. Ezenkívül két kórust kísérek, a leánykart és a Békéscsabai általános munkásdalkört tíz éve. egy héten kétszer próbálunk, szerepelni járunk. Békéscsabán az utóbbi időben pezsgőbb a zenei élet, megszaporodott a hangversenyek száma.

— Miért? Nagyobb az igény?

— Az is. meg a szakiskola indulásával kialakult egy hangversenyeket igénylő ifjúsági réteg és a művésztanárok, akik szívesen hallgatják egymást, akik szeretnek játszani. Iskolai és filharmóniai hangversenyek vannak, s míg korábban az utóbbiakra mindig csak fővárosi művészek jöttek, ma már bennünket is meghívnak. tehát a megyei tanárokat is alkalmazzák.

— Zenélt valaki a családban? Hogyan kerültél erre a pályára?

— Mint a többi gyerek, akit beíratnak a szülei a zeneiskolába. Az általános

mellett jártam ide, ebbe az épületbe, ahol most tanítok. Az első évben az alapokkal ismerkedtünk, a másodikban hangszert kellett választani, kettőre jelentkeztem, mert nem tudtam dönteni: zongorára és csellóra. Tíz évig tanultam mindkettőt. Nyolcadik után nem mentem zenei gimnáziumba, mert annyi minden érdekelt: a történelem, a magyar, a biológia, a sport. A „rózsás” évek alatt is jártam ide hangszeres oktatásra, érettségi után orvosi egyetemre jelentkeztem, fogorvosi karra, de helyhiány miatt nem vettek fel. Egy évig a városi tanácsnál dolgoztam, utána a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára mentem, magyar —ének szakon végeztem, de ott is mindig szakítottam időt, és nem tettem le a hangszert. Nagyon jó zongoratanárom volt, biztatott, hogy próbáljam meg a zeneművészeti főiskolát. Megpróbáltam, és nagyon örülök, hogy sikerült. Diplomával a zsebemben elmentem felvételizni, és így lettem hét évig diák Szegeden.

— Tíz évig csellóztál és zongoráztál. Azután a csellót abbahagytad, a zongora maradt. Miért?

— Elkerültem Szegedre, saját csellóm nem volt, és a zongorát szerettem jobban.

— Nekem úgy tűnik, a csellisták alkatilag kicsit másképp néznek ki. Oda erő is kell, vagy tévedek?

— Jól látod., oda nagyobb, erősebb kéz kell, több is köztük a férfi.

— Zenei „gyökerek" a családban?

— Elődeim között volt zenepedagógus. A szűkebb családban anyu szerette, de nem művelte a zenét. Ha a körülményei engedik, valószínűleg tehetséges lett volna. Apu viszont kórust alakított és vezetett Újkígyóson, mint falusi tanító. Négyen vagyunk testvérek, a bátyámat nem, de a két nővéremet és engem beírattak zeneiskolába.

— Bejártad a világot — Battonyától Tokióig. A tanítás és a hangversenyek együtt nem kis munkát jelentenek, különösen akkor, ha valaki annyira lelkiismeretes, amilyen te vagy. Az amerikai turnén láttam, milyen komolyan vettél minden egyes fellépést és a gyakorlást előtte.

— Veszélyes szakma ez, s ha úgy érzed, hogy százszázalékosan felkészültél, akkor is bármi előfordulhat veled, pillanatnyi megszédü- lés, vagy emlékezetkihagyás. Olyan ez, mint amikor a tornász fenn van a nyújtón, teljes koncentrációt igényel, s bármennyit gyakorolt, előfordulhat baleset. Ha fél centit odébb ugrik a kezem, akkor már hamis, és azt nem lehet utána megmagyarázni senkinek! Hogy a sportnál maradjak: itt mindig gólt kell lőni.

— Éppen egy éve, április utolsó napjaiban együtt voltunk San Franciscóban. Ott tapasztaltam azt is, menynyire szereted a tanítványaidat.

— Nagyon jó korosztály ez a középiskolás gyereksereg, mert egyrészt még kell nekik a támogatás — tanári és szülői —, és mi tulajdonképpen mindkettő vagyunk, mert kollégista gyerekekről van szó. Ugyanakkor komoly, felelősségteljes szakmai segítséget kell nyújtanom; s nagyon aktívak, igyekvők, be akarnak jutni a főiskolára. Lehet, hogy később már nem hajtanak majd ennyire. Meg merem kockáztatni, hogy az érettségiző hangszeres gyerek sok esetben a csúcsformáját adja, mint zenész. Mikor együtt tanulunk, gyakorlunk a felvételire, együtt izgulunk, tulajdonképpen el sem tudom dönteni, hogy tanár vagyok-e vagy diák ...

— Szép a szobád, itt az iskolában: tágas, világos, nagy növények, Molnár C. Pál-képék a falon, a hatalmas ablak szinte beengedi a kis parkot...

— Ez is olyan terem volt, mint a többi, csak lefestettem fehérre a székeket. Szeretem én is ezt a szobát, déli fekvésű, sok napsütést kap. A zongorahangoló mondta nekem, hogy telepítsek ide növényeket, mert a húroknak jót tesz, ha nem túl száraz a levegő. .. Tudod, fontos, hogy ha bejön ide egy gyerek muzsikálni, vagy művészetről társalogni, érezze magát jól. Második otthonom? Nem tudom, hogy a második-e, mert itt többet vagyok, mint otthon, korán reggel bejövök, és csak aludni járok haza . . .

A következő tanítvány kopogása figyelmeztet. Hiába, amikor jót beszélgetünk, észre sem vesszük, hogy szalad az idő ...

Niedzielsky Katalin

KÉPERNYŐ

Fellapoztam magamnak a szombat délutáni televízióműsort, látnám előre, mit kínálnak az I-es és a 2-es csatornán? Mivel a Tollbamondás című francia tévéfilmsorozat első három epizódját nem láttam, nem voltam kíváncsi a negyedikre sem, így aztán az Afrika 16.10-es kezdetéig volt egy félórám betekinteni a Super Channel programjába. Miután már idestova harmadik hete van szerencsém „műholdas” tévévételhez, és hozzászoktam az állandó nyüzsgéshez-mozgáshoz, ami ezt az Európa-csa- tornát jellemzi, most kivételesen megnyugtatott, hogy valamiféle maratoni futóverseny keretében körülnézhettem Londonban, és „közelről” láthattam a Tower Bridge-t és az alatta hullámzó Temzét. Nos, miután utaztam egy kicsit, átkapcsoltam a mi l-esünkre, hogy az meg Afrikába vigyen.

Kicsi a világ,

gondoltam .már az első tíz perc után, hiszen ez a pompás angol ismeretterjesztő sorozat végül is arról szólt, hogy a múlt század történelme, meg egyáltalán a „történelmek” mennyire egy kaptafára születnek... Tudom én, persze, hogy tudom: mindig az a fontos honnan nézzük, de attól még tény marad, hogy mi, mint Emberiség örökös „újrafelosztásban” élünk, és amikor már úgy tűnik, hogy egyfajta valami virágkorát éli. jön a következő „felosztás". Ebben az Afrika-filmben éppen arról volt szó, hogy a múlt század utolsó harmadában miként próbálta meg Anglia kiterjeszteni uralmát a „fekete földrészre” Kairótól a Fokföldig, hogy nem átallott „hadjáratokat” folytatni „alig felfegyverkezett’ néger törzsek ellen, csak azért, hogy helyüket fehér telepesek foglalhassák el. hogy háborítatlanul terjesszék az egyedül üdvözítő vallást, és ugyancsak háborítatlanul bányászhassák ki a föld kincseit.

Mindezeken túl nyomon követhettük a híres utazó,

I David Livingstone afrikai útját, aki hittérítőként érkezett. és felfedezte a természet egyik csúcs-csodáját, a Viktoria-vízesést. Nagy felfedezései közben azonban azon is eltöprengett, hogy jogos-e az erőszak az emberek lelkének megtérítésére? De amíg Livingstone ezen töprengett, mások egyszerűen megsemmisítették az afrikai népek kultúráját, és helyébe ültették az európait.

Szóval latolgathattam, miféle folyamat az, hogy történelem, és hogyan ismétlik önmagukat (más szinten) az évtizedek, emberöltők. És, hogy mitől hasonlítanak egymásra?

Miután Afrikától elbúcsúztam, megjelent a képernyőn

I

a szombat délutáni

tv-híradó

emblémája, és Juszt László harsány „kezicsókolomjával” és a sztereotip jónapottal mintha az ajtómon kopogtatott volna, hogy bebocsátást nyerve, elmesélje nekem a legújabb híreket, és elmaradhatatlan szombat délutáni „cikizéseit” egy-két interjú erejéig. Nos, először benézhettünk a budapesti pártértekezletre, ahol az első titkár. Havasi Ferenc éppen arról beszélt, hogy részleges és bátortalan reformokkal nem lehet menni semmire, majd (alátámasztván az Afrika-film közben szerzett tapasztalataimat) a legújabb libanoni szörnyűség-döbbenetét kaptam arról, hogy miként lehet egy Mercedes autóba rakott pokolgéppel egy zöldségp;ac mellett megölni 49 embert, megsebesíteni 80-at. Ehhez képest a kuwaiti gép elrablóinak két gyilkossága szóra sem érdemes. Látom a kedves olvasó kikerekedett szemét, hogy miket ír össze ez a jegyzetíró, dehát kérem: nincs igazam? Negyvenkilenc, az 49, a kettő az 2. Csak a körülmények voltak mások, de hát a „körülmények” mindig mások, ha arról van szó... Az áruházgyújtogató leningrádi rablón már nem is csodálkoztam, hacsak azon nem, hogy egy zacskó bizsut aranynak és drágakőnek nézett, és azon sem, hogy a magánszemély, aki 1980-tól 1986-ig felépített egy több- emeletes szállodát Budapesten (11), de azt eladni „kényszerült”, ma már nem kényszerülne ilyen szomorú lépésre. Nem is adta fel, újabban kettőt épít, egyet közülük amerikai „golden sponzor” segítségével. (A G. P. azt jelenti, hogy „csendestárs, akinek pénze van”.)

Itt aztán át is kapcsoltam a Super Channel-re, ahol éppen a Coca Colát reklámozták. Eszembe jutott, hogy egykor... de hát már az is történelem. Sass Ervin

Ember, aki fénylik

Sokféle ember sokfajta panaszát hallottam már pályám során. Am eleddig egyet se olyat, mint amivel az a férfiú lepett meg, akit rezes orra miatt Répának szólítanak barátai. Azt mondta nekem az ötvenes éveit csak most kóstolgató házkezelőségi alkalmazott: róla sugárzik, hogy vonzza azt, ami megkeseríti az életét.

— Hiszi, nem hiszi — nézett fürkészőn az arcomba —, rólam már azt se feltételezik ismerőseim, hogy véletlen szerencsém lehet. Ki is próbáltam. Egy olyan héten, amikor a lottó alig húszezret fizetett a négytalálatosra, elhíreszteltem az irodámban, hogy én is a nyertesek között voltam. Kollégáim csak nevettek, hogy ugyan, ugyan, Répának miért volna négyese? Miért éppen neki?

És hozzátette, bezzeg egy munkatársáról elhitték, hogy az unokatestvére külügyminiszter lett valamelyik afrikai országban. Még azon sem akadtak fönn: vajon miként alakulhatott ki az a rokoni viszony a fekete diplomatával, ha pályatársuk minden retyerutyája a kiskunhalasi tanyavilágban él. Ama kishivatalnok olyan föllépésű volt, hogy „el kellett hinni róla”, hogy az egyenlítői Afrika valamelyik vezetője időnként mázsaszám küldi neki a banánt, és pálinkát kell főzetniük belőle, nehogy rájuk romoljon.

Csakugyan, vannak emberek, akik már a puszta megjelenésük révén előnyt élveznek mindenütt. Tíz hasonló képességű közül őt veszik föl a jó állásba. Ha egy láda paradicsomban csak három hibátlan van, azt a hármat neki méri ki az eladó. A nők egy futó mosolyát többre értékelik, mintha más vacsorára látja vendégül őket a Hiltonban.

De vannak, akiknek még a kisgyermek is a lábára lép az utcán. Akik, ha benéznek az udvarba, ott rögtön elhullik az aprójószág.

És képezhetjük a pszichológusokat, elöntheti a boltokat a lélektannal foglalkozó könyvek özöne, megmarad a szakadék az élet föLkentjei és a kétbalkezesek, be- skatulyázottak között. Egyszer-egyszer megfordulok bírósági tárgyalóteremben, ahol bűnügyeket teregetnek ki, Sajátságos módon a szélhámos, aki egy soha föl nem épült társasház nyolcadik emeleti kétszobás öröklakására vett föl százezer forintos előlegeket, bizalmat keltő arcú,

elbűvölő személyiség, a károsultak pedig ijedt, sete-suta emberek, akiknek jószerivel egy doboz gyufát se kölcsönöznénk jó lélekkel.

Milyen fintora a sorsnak, hogy gyakran az élet hamiskártyásait ruházza föl a héroszokhoz illő külső adottságokkal, a tisztesség hordozói meg olyanoknak tetszenek néha, mint a sunyi kupecbetyárok.

Erre azt mondják a minden helyzetben okosok: node kérem, hol tanítják azt, hogy a látszatra adjunk!? Az emberek megmérésénél a lényegi tulajdonságoknak kell latba esniük.

Kellene — válaszolom halkan. És zavartan arra gondolok, hogy magam is milyen sokszor ítélkezem az első, futó benyomás alapján. Akárcsak az a kétdiplomás ember, aki házassági bontóperének szünetében — amikor hüledezve faggattam, miért vett feleségül néhány heti ismeretség után egy prostituáltat — így felelt:

— Nevessen ki, beleszerettem a szemébe.

Furcsa, nem furcsa — így van. Az ember legbecsesebb tulajdona, a személyisége néha előnytelenül, olykor fölértékelten mutatkozik meg a környezete előtt.

Am semmiképp sem akarom azt mondani, hogy az életben a látszat nagyobb esélyt jelent, mint a lényeg. Mindössze azt a vélekedésemet nem hallgattam el,

mely szerint a jó külső adottságok nemcsak a pipereszappan érvényesülését könnyítik meg, hanem azét is, aki a szappant el akarja adni.

Aki végignézte a magyar televízióban a nem túl távoli múltban lezajlott karmesterversenyeket, az nehezen szabadulhat a gondolattól, hogy azok nem kizárólag a zenei fölkészültség, a muzsika értelmezésének és a dirigensi talentumnak erőpróbái voltak. A helyezések kialakulásában szerep jutott annak is: küllemével, mozgásával, mondhatnám színészi miimi,kajával ki mennyire bővölte el a közönséget. Csak emlékezzenek vissza a kezdet kezdetén föltűnt japán karnagy egzotikus varázsára, később a görög fiatalember sztárfotóul kínálkozó fejére vagy a legutóbb diadalmaskodó hollandus boldog kamaszmosolyára. Nem véletlenül buggyant ki végül egy barátomból a vélekedés :

— Ezek mellett Klemperer nem rúgott volna labdába.

Gondolom, az olvasóban már ágaskodik a kérdés: miért írok ennyit egy közhelyről? Mert — mit tagadjam!? — mohos közhely arról tárgyalni, hogy egy daliás evezősbajnok is lehet szellemileg törpe, és az alacsony termetű Kossuth egy fejjel magasabb volt leghórihorgasabb kor- társainál is... Bajor Nagy Ernő