Békés Megyei Népújság, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-02 / 79. szám
1988. április 2„ szombat NÉPÚJSÁG KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Kérdések a reménybeli jövőnek Az idősebb nemzedékekhez tartozók tapasztalhatták már, de még a középkorúak is. hogy közelről a mai nap sohasem látszik történelemnek. Közelről, belülről az idei év sem; voltaképp az az egész korszak sem. amelyet tudatunk, közérzetünk a jelen képzetével fog össze. A mindennapokat a pillanatnyi szándékok, szükségletek. kényszerűségek uralják; tele vagyunk velük, fontos, meg kevésbé fontos eseményekkel, cselekvésekkel a magánéletben is, hát még azon túl! Gondoljuk el, mi minden történik percről percre az országban — hát még azon túl a nagyvilágban! És ebből a felmérhetetlenül sok eseményből annyi válik történelemmé. amennyit megőriz belőle — írásban, képben, szóban — a közösségi emlékezet. A népek, a nemzetek, az emberiség emlékezete. Eszerint: amit a megszámlálhatatlan napi eseményből az emberiség emlékezete idéz fel újra meg újra. s őriz meg évtizedekre, évszázadokra. abból áll össze — már nem annyira a kor» társak. a szemtanúk, a résztvevők, mint inkább utódaik számára a világtörténelem. Semmiképp sem szeretném ezekkel a gondolatokkal azt sugalmazni, hogy tehát napi gondjaink-bajaink- tennivalóink közepette függesszük a szemünket a jövőre, a messzi célra, ahová törekszünk; akkor is a távoli torony gombjára, amikor oda kellene néznünk a lábunk elé. Hiába is sugalmaznám, a közgondolkozást aligha fertőzném meg vele. Az effajta betegségekkel szemben ma — azt mondhatom — védettek vagyunk. Ne bolygassuk most a másik végletet sem, amikor az ember csakis közeire néz, távolra nem tekint — nem hinném, hogy ide tartozik az a jelenkori tünet: kezdünk belemenni a ..történelmi” jelzőkbe. Annyi „történelmi jelentőségű” eseményben van részünk, hogy szinte betöltik a napjainkat, kitöltik a rádió, a tévé napihíreknek szánt perceit, a napilapok első oldalát, hovatovább ki is szorulnak onnan, és a következő oldalakra is jut belőlük, a sűrű hétköznapokon is jut belőlük — még egyszer mondom: a „történelminek”, sőt „világtörténelmi jelentőségűnek” minősített eseményekből. No de hát hogyan fogja mindazt megőrizni az emberiség emlékezete évtizedek- re-évszázadokra, amit mi — tanúk és kortársak — is csak hetekre-hónapokra - tartunk számon? Vajon ezelőtt is így volt? Saját korukat elődeink is — merő fontoskodásból vagy elfogultságból — olyan világtörténelmi fordulópontnak tartották. amelyben minden nagy, jelentős, so- ha-nem-volt esemény ott sűrűsödik, annyira, hogy még a köznapjait is történelemmé avatja majdan az idő? Örök emberi illúzió ez? Csak azok váltják egymást, akik a mindenkori „nagy idők, nagy emberek” dicsőségét zengik — kobzosok, ig- ricek. prédikátorok, vezér- cikkírók, szóvivők, tévébemondók? Mint érdekelt fél, aki szintén olyan korba született bele, amely igényt tart a nagy időt, a korszakváltást, a történelmi fordulópontot megillető jelzőkre, nem vagyok ezeknek a kérdéseknek az eldöntésére sem alkalmas, sem illetékes. Marad tehát számomra is a leginkább kínálkozó — mondhatnám: történelmi — alapállás: az esendő elfogultság a saját korom iránt. Akármerről nézem, megvan az alapom az elfogultsághoz. Vegyük csak a világpolitika legutóbbi enyhülési szakaszát, s ebben az enyhülésben a felpislanó reményt egy világtörténelmi fordulatról, amely minden előző korokhoz képest — százezer évekre visszamenőleg minden korhoz képest — az emberi együttélés normáiban valami merőben újat — hitünk szerint jobbat, ésszerűbbet, humánu- sabbat — igéi-. Nem értékelni vagy mérlegelni akarom itt ezt a reménybeli ígéretet, Megtették azt mások, felszólalásokban, vezércikkekben szerte a világon; joggal mondták ki ezúttal a legnagyobb szavakat is, akik kimondták. Inkább azon tűnődöm: mi minden rejlik ebben a lehetséges történelmi fordulatban. Mi minden, • amit csak ezután gondolhatunk tovább. De ez valóban korszakváltás lenne? Az? Valóban világtörténelmi fordulópont lenne, nem csupán a tanúk és a szereplők elfogultsága . nagyítja fel annak már a íelpislandó reményt is? Egy bizonyos: néhány százezer év óta az emberi nem létezéséhez a fennmaradásért folytatott egymás elleni öldöklő harc is hozzátartozott. A gyilkos, pusztító. kegyetlen háborúk a mindenkori szerelésükkel: a hajdani bunkótól a mai korszerű hidrogénbombáig, vegyi és biológiai fegyverekig. Mostanában érünk el ahhoz a történelmi pillanathoz, amikor és amelytől kezdve a fennmaradásért nem lehetséges tovább a legkorszerűbb fegyverekkel harcba szállni. Csakis a fennmaradás ellen lehet. A hajdani bunkó mai változata kinőtt az ember kezéből, mióta sikerült akkorára növélni á hatásfokát, hogy vele szemben immár, aki ütésre lendíti: a támadó is védtelen. Ha valami, hát ez fordulatot követel a világtörténelemben. Akár így fogalmazhatom: a világtörténelem nem is folytatódhat másként — csak fordulattal. Bizonyosra vehető, hogy ez a felismerés — s nem holmi ölelkező ellágyulás — ülteti tárgyalóasztalhoz a különböző világrendszerek képviselőit. A mindennél előbb való közös érdek fölismerése: gondoljuk el, mióta ember él, soha nem volt még közös érdek a Földön a végleges fegyvernyugvás. S éppen a legerősebb hadakkal, a legkorszerűbb haditechnikával rendelkező hatalmaknak nem volt érdekük. Ma pedig létérdek, s éppen a legkorszerűbb fegyverek nyugvása: mindennél előbbre való. Idáig hallom a tamáskodó megjegyzéseket: mi minden lehet még! És a perifériák? Az „elavult” klasszikus fegyverek? Jogos aggályok. Tételezzük fel mégis a lehetséges legjobb esetet. Ennyi vagy any- nyi — lehet: a reméltnél több — idő múlva, ilyenolyan — lehet: pusztító — Várkonyi János: Találka kitérők után megvalósul a Földön a fegyverek végleges békéje. A legkorszerűbbeké is, majd fokról-fokra az ,'.elavultaké” is. Népek, nemzetek, osztályok, érdekcsoportok, világrendszerek nyilván továbbra is megütköznek egymással. A mások rovására előnyöket szerezni — az efféle agresz- sziónak ellenállni; a történelmi, begyűjtött előnyöket megőrizni, sőt növelni — a történelmi hátrányokat ledolgozni ; támadni, védekezni: mindez belátható ideig napirenden marad abban a reménybeli jövőben is, amikor nem lehet tovább érv az összekülönbözések eldöntésére az ügyeletes legkorszerűbb bunkó. Tehát „diplomáciai úton” rendezik majd a konfliktusokat ? Meglehet, diplomáciai úton, de számítsuk be: önmagában a diplomácia nem erőforrás. A diplomata csak ilyen-olyan erőtényezőkkel a háta mögött ülhet jó eséllyel a tárgyalóasztalhoz. Korszerű erőtényezőkkel a háta mögött. Már napjainkban is föl- sejilik, hogyan bizonytalanodnak el azok a politikai irányzatok, amelyek háborús fenyegetésekre — avuló erőtényezőre! — alapozták taktikájukat, diplomáciájukat. De vajon mik lesznek az áhított jövő korszerű erőtényezői? Mik lesznek ebben a küzdelemben a leghatalmasabb erőforrások ? Vajon mennyiben a gazdasági sikerek? Az egy főre jutó nemzeti jövedelem? A termelékenységi mutatók? A minél nagyobb arányú foglalkoztatás, a minél kisebb arányú munkanélküliség? A népesség fogyását' is, túlszaporodását is megelőző népesedéspolitika ? Avagy lehetséges, hogy a gondolat veszi át a főszerepet a nemzetközi porondon, az ellentétes törekvések eljövendő ütközeteiben? A tábornokok helyét a tudósok — filozófusok, biológusok, közgazdászok? A haditechnika helyét a hírközlés — sajtó, rádió, televízió? Vagy ezeknél a sémáknál sokkal-sokkal bonyolultabban, nagyabb áttételekkel alakulnak majd ki a háborúktól végleg szabadulni akaró világ leghatalmasabb erőtényezői ? A műveltebb kerekedik felül, mint a történelemben is annyiszor, miközben hallgattak a fegyverek? Hadseregek helyett a vonzóbb eszmények hódítanak? Vagy éppenséggel nem a pillanatnyilag vonzó eszmények, hanem azok, amelyek próbára tesznek, megedze- nek, hitet, erőt, életkedvet adnak? Vajon a fejlettebb demokratizmus lesz a legbővebben buzogó erőforrás, az, amely a kizsákmányolástól és mindenfajta kiszolgáltatottságtól a legteljesebben mentesít? A jó állampolgári közérzet? A szociális igazságok kimeríthetetlen arzenálja? Előrelátó politika, amelyet az emberi haladás újra meg újra igazol? Korai volna még ezekre a kérdésekre erőltetni a választ. De, hogy komolyan elgondolkozzunk efféle kérdéseken és a lehetséges válaszokon — azt hiszem, annak már itt az ideje. Fekete Gyula Vas István: Januári jegyzetek Most este mindig ételekről Beszélgetünk, szomjazva, étien. S kivilágított szép telekről Ábrándozunk a vaksötétben. Ülünk cigarettaparázsnál, Atlantisaink elmerültek. S szemünk előtt vígan, paráznán Lebegnek torták, kacsasültek. Rakéta villan az éjben a hóra, Halk ágyú a táj peremén. A fehéret, a zöldet szikrázva beszórja A rózsaszínű fény. Kilenc hónapja szinte sohasem Gondolok rád. Most Iá,tóm tánc közben s kereveten Hogy villogott bokád. A szégyen porzsol engem, hogy utánad is van mit féltenem. (Kint havas éjben a rózsaszín árnyak Reszketnek, életem Remeg az ágyúk torkolattüzén és A pusztulás fölött. Az .ég alján baljóslatú égés. Ott füstölög.) Tűnődöm s nem arra vagyok kíváncsi, Mi lett veled. Feszülő idegem nem |gtyőzi kivárni, Mikor mehetek Pest felé. (Kint most narancsszínű szikra Pattog, nagy szomorú jhold száll.) Olyan nagyon szeretnék élni. mintha Bennem te 'volnál. Lesz-e még, hogy a hársfa virágzik, S a tavasz zöld tánca a táj? >— A havon és fagyon át is Rohadó tetemek szaga száll. Te, akit majdnem elvesztettelek, Mikor leszek megint együtt veled. Egyedül egy szobában és a kályha Túlfűtve tűzne be a félhomályba? Délután lenne, tűnődő idő, Az asztalon új, sárga terítő. En heverek, te karosszékbe ülsz le, Szárított szőlő tompa fényű fürtje, Dió, narancs. Szivarom vígan ég. Nehéz vörösbor. Épp fordítanék. Egy régi angol sorral bíbelődve. Míg villany villan és a tea gőze Mögött ara-nylóbb fényre gyűl szemed. Mikor leszek megint együtt veled? (1945) Nyikoláj Tyihonov: Táncosnő Váratlan jövevény vagyok, te táncolj csak <tovább. Skarlátvörös kendőd lobog, arcod is csupa láng. Nem lábod siklik ipadlaton, alattad az kereng. Hívogat kezed és dalol, merő tűz a kezed. Kígyóként hajló termeted csalogató talány. Kendő-sűrűből .szép szemed remegő csalogány. Ki röptetett, tűzmadarat szélben szívem itflnt! Lettél zúgó hegyi patak, te ttűz- te szél-leány. Minden kering te és az éj, míg végetér — dekát ha meghaltam, szemem kísér: táncolj, táncolj itovább. (Veress Miklós /ordítása) Verasztó Antal: Még egy próbát... Szavaktól jóllakotton kőre ülök köbe botlom görcsös ágakba fogódzom elfelejtek kiáltozni elfelejtek sírni még egy utolsó ■próbát kellene kibírni érzem körülöttem lappang a megoldás csak ... valami ősi félelem visszatartja lélegzetét
