Békés Megyei Népújság, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-02 / 79. szám
NÉPÚJSÁG 1988. április 2.. szombat o Csizmadia Imre: . Ipamék húsvéti látogatása Dobozy Imre: A fegyverek beszéltek (Részlet a regényből) 1945. április 4. Két napja vettem át újra a parancsnokságot. Bubiikék olyan takarítást csaptak, hogy lakodalom előtt se szoktak nagyobbat. Kimeszel.tették az egész épületet. felsúroltatták a padlót, sárga kaviccsal szórták be az udvart. És mikor beléptem a kapun, Bubik Jani, akarom mondani, Bubik őrmester elvtárs harsány hangon vezényelte a cölöpmere- ven álló sornak: fegyverrel tisztelegj! Egészen jól sikerült a tisztelgés, csak a vége ütött ki másként, mint ahogyan azt Bubik barátom elgondolta. Embereim vállra kapták puskájukat, és körülvettek, öleltek, kezemet szorongatták . . . Délelőtt tízre be kellett mennem a községházára. Meghívót kaptam, hogy mint a nemzeti bizottság tagja, vegyek részt az aznapi ülésen. Nemzeti bizottság? Ülések?... Ezt még mind meg kelll tanulnom, bizony kissé kipottyantam az idők sodrából... Molnár Zsiga is csak annyit mondott az ülés előtt, hogy a nemzeti bizottságon belül a kommunista csoportban vagyok, és a kommunisták álláspontjára szavázzak. A községházán majdhogy le nem fordultam a székről. Nem mintha hűvösen fogadtak volna. Ellenkezőleg, a bizottsági tagok kedvesen faggattak, hogy vagyok, meggyógyultam-e és így tovább ... Hanem mikor leültem, akkor láttam, hogy éppen a Ruska Mihály terpeszkedik velem szemben. Ejha, a Ruska ... Hát ez mit keres itt? A tízpengős lisztjével. a kétszáz holdjával, a verekedésével... Még szót is kért, valami pártközi megegyezést emlegetve, hogy a rendőrlegénység között egyformán Legyenek mindenféle pártbeliek... No nézd csak! Hát hol volt ez a Ruska, mikor még golyóval kellett arányosítani? És Molnár Zsiga nagy nyugalommal felel neki, hogy helyes, majd megvizsgálják az arányt. Megbolondult ez a Zsiga. Miket beszél? Nem is hallottam semmi mást az ülésből, csak evett a méreg. Alig vártam, hogy magunkra maradjunk. — Mit akarsz te megvizsgálni? — támadtam rá. — És mi köze van Ruskának a rendőrséghez? Molnár rám nézett, elmosolyodott. — Ne mérgelődj. Ni csak, majd bekap ... Elvtárs. te most sok mindenről nem tudsz. Majd megtanulod! Hogy ... hogy a front már eltakarodott, de azért a harc folytatódik. Másként, és más eszközökkel... és most nem mindig látjuk szemtől szembe, ki az ellenség ... — De micsoda játék ez? — lázongtam. — Elölről kzedjük? Molnár a fejét rázta. — Nem kezdjük elölről. Miért? A háború elvonult. A náci uralomnak vége. Szabad a magyar! Varjason már dolgozik a kommunista pártszervezet... és a fegyver kinél van? No látod ... Nem kezdünk elölről semmit. Csak folytatjuk, amit már megkezditünk. Karon fogott. — Gyere, odaadom a párttagsági könyvedet. A bélyegek is benne vannak, január óta ... Aztán kimegyünk Rózsamajorba. Jó? Az új gazdák közt ma osztjuk szét a birtokleveleket... * * * Podolák kocsiján mentünk ki a majorba. Bubik is jött. Tóth Pista is. Kozma Jóska is, aki ugyan szabadnapos volt, de a majoriak öröméről nem akart elmaradni. Rigó Mátyás már szántott, sietve, az alsódűlői táblán. Még nem volt egészen bizonyos, hogy éppen az a darab jut néki, de az öreg már nem várhatott, hogy már úgyis megkésett a kukoricával, hát beleakasztotta az ekét a földbe, s lépkedett szaporán a barázdában, tőle aztán oszthatták a papírt. A majoriak a kertészlakás előtt gyülekeztek. Molnár Zsiga éppen felhágott egy székre, s beszélni kezdett, mikor kicsiny terepjáró gépkocsi fordult be a majorudvarra. Nem hittem a szememnek. Golovkin őrnagy ugrott le a kocsiról, aztán Misenyka! Egy pillanat múlva egymás nyakába borultunk. __ — Fjodor Vasziljevics! Misenyka! — Óh, nacsalnyik! Az idegen tolmács', akit még sose láttam, mosolyogva nézett bennünket. — örülj — mondta Golovkin, és nagy barna szeme ragyogott —, és örüljetek ti mindnyájan. Magyarországon nincs ellenség! A Vörös Hadsereg átlépte az osztrák határt... Kezét nyújtotta. — A faluban kerestelek. Sajnos, nincs időm ... mennem kell. — De hová? — Hová? — mosolygott csodálkozva. — Hát Berlinbe! Közeledett húsvét ünnepe. Mamámnak volt egy kony- hás malaca. Mikor a többit eladtuk, ő olyan aprócska volt, hogy nem tettük a többi közé, mikor a piacra vittük őket, hogy ne rontsa le a többiek értékét. Aztán Mamám mosogatóién, étel- maradékon. nevelte, és takaros, pecsenyének való süldő lett belőle. Ügy gondoltuk, hogy húsvétna levágjuk, úgyis csak egyet öltünk a télen, jó lesz pótléknak. Húsvét előtti szerdán aztán beteljesült a végzete szegénynek, levágtuk. Mivel többnyire esős, borús, hűvös volt az idő, hurkát és kolbászt töltöttünk. Mikor már a bél bent volt a konyhában, fölmerült a kérdés: ki végzi majd el a bélvakarást? Az én párocskám azonnal vállalkozott rá. Mamám nem akart hinni a fülének. — Hát azt is tudod, ahho? is értesz, te kis csipás? — Ügy ám, otthon is én szoktam csinálni! — És gyönyörű szépen el is bánt vele. Ezzel a cselekedetével bizonyosan nagyot nőtt anyósa szemében, aki azt hitte, hogy ilyen fiatal létére pgm tud az semmit, se sütni, se mosni. Azt hitte, hogy majd neki gyűlik meg a baja az új menyecskével, mert neki kell tanítani. Hát, kellemesen csalódott, mert a menye nem ijedt meg sem a mosástól, sem a sütés-főzéstől, és most még az is kisült, hogy böllérasszony is tud lenni, ha kell. ** Aztán elérkezett a húsvét ünnepe. Akkor megint csak nem mehettünk el a Jóisten házába, mert vártuk h mátyáshalmi szülőket. Mamám a húgommal kora reggel begyalogoltak Orosházára, ők elmentek a templomba. Még mondtam is nekik búcsúzóul, hogy imádkozzanak helyettünk is! Mi meg kint maradtunk, és vártuk a kedves vendégeket. Azok meg is érkeztek a 10 órás vonattal. A pusztakakasszéki megálló két és fél kilométerre volt hozzánk. Gyepek közti árokpartokon lehetett megközelíteni, kocsiút nem vezetett arra. Mikor láttuk a vonat füstjét, hogy Kutas felől haladva közeledik Pusz- takakaszék felé, elindultunk ketten libasorban, mert az árokpart keskeny volt, és siettünk elébük. A tanya és a megálló közt félúton találkoztunk. Ketten jöttek, ölelések. Csókok. Örömköny- nyek. A tanyáig mindent el szerettünk volna mondani, ami velünk történt, és megtudni azt, ami Mátyáshalmon történt legutóbbi találkozásunk óta. Repült az idő, hamarosan dél lett. Disznótoros és húsvéti kalácsos ebéd után egy kis, még a lakodalmiból megmaradt, jó, csongrádi borocska mellett elbeszélgettünk. Pali mindjárt ebéd után azzal a kérelemmel állt elém, hogy adjak neki olvasnivalót, most délután ráér addig, amíg a jószágetetés ideje eljön. Adtam neki. Persze, hogy a Buffaló Bili érdekelte. Világos, mint a vakablak, hogy egy tizenhat éves fiút a kalandos történetek izgatták a legjobban. Aztán eljött az ideje a vonathoz menésnek. Elkísértük kedves vendégeinket, megvártuk, míg a vonat odaért. Újra könnyes-mosolyos búcsúzás, „mikor jöttök?", „írjatok!" A vonat megindult Vásárhely felé. Integetés az ablakból, visszaintegetés az állomás mellől, aztán ballagtunk visszafelé. Amint a hosszú vizesárokparton haladtunk, három-négy harcias bíbic egyre ott szárnyalt körülöttünk. Néha olyan közel suhantak el mellettünk, hogy a szárnycsapásuk majdnem érte arcunkat, és egyre süvítették: bú-vik, bu-ú-vik, bu-ú-vivik! Vad- kacsapár úszott a zsombí- kos, tocsogós részeken. Távolabb egy-egy gólya lábalt a vízben békákra, siklókra vadászva. Szépen sütött a nap. Azon a napon éppen nem esett az eső. Tavasz volt a természetben is, a mi szívünkben is. Csak négy hét telt el esküvőnk óta . .. Másnap már korán reggel meglocsoltam páromat, aztán elindultam tovább. Makó komám feleségét, és a közelebbi szomszédasszonyokat sorba locsoltam, hogy nagyot nőjenek. Nálunk meg a komám meg a közel és távolabb lakó barátok, legénykori cimborák tették tiszteletüket. Délben, amikor, hazaértem, már Mamám és húgom is kint voltak, és ők sem maradtak ki a locsolásból... Aztán elmúlt az ünnep, és másnap kukoricavetés közben a gép után ballagva, da- lolgatás közben idéztem vissza az elmúlt két ünnepnap eseményeit. Most — ötvenhat év után —, amikor e sorokat írom, képzeletben újra átélem mindezeket, bizony, belehasít szívembe a fájdalom az emlékezés hatására: de azért olyan jó, olyan szívfájdító- an jó visszaemlékezni azokra a szép napokra ... Vórkonyi János: Szekéren A regény alcíme: Szerencsés Ferenc naplója. A történetet az ő nevében meséli el egyes szám első személyben az író. Szerencsés Ferenc a II. világháború idején ellenálló, majd amikor megérkezik a Vörös Hadsereg, a helyi parancsnok, Golovkin őrnagy falujának rendőrparancsnokává nevezi ki. A visszatérő németekkel folytatott harcban megsebesül. S a történet itt folytatódik. Örkény István: Mikor van a háborúnak vége? (Telefonbeszélgetés 1969. december 12-én, délelőtt) — Az íróval beszélek? — Igen. — Most olvasom az újságban, hogy ma este Voro- nyezs címen egy színdarabját játsszák a televízióban. És olvastam a, nyilatkozatát is. Maga ugyanaz a személy? — Igen, asszonyom. — Azt nyilatkozta, hogy a színdarabját egy hadifogolytáborban írta. Igaz ez, vagy csak iaz i érdekesség kedvéért mondta? — Igaz. — Bocsásson1 meg, hogy ismeretlenül felhívtam. Én csak egy nevet szeretnék most kimondani, mert tudni szeretném, hogy emlék- szik-e rá. Mondhatom? — Tessék mondani. — Bognár Péter. I — Bognár 'Péter? — Én az anyja vagyok. — Nagyon sajnálom, asz- szoyom, nem emlékszem a fia nevére. Hol találkozhattam vele? — 1942 májusában vitték ki a frontra a fiamat. Maga ott volt Voronyezsnél? — Igen. — Egy baj társa, aki megrokkant, jött onnan haza, és hozott tőle egy cédulát. Az volt ráírva: „Kostyen- kóban vagyunk”. — ö látta utoljára? — Nem ő. Még egyszer jött tőle üzenet a tambovi hadifogolytáborból. — Én is voltam ott, asz- szonyom. — Maga is Tambovban? Én nem emlékszik rá? Bognár Péterre? — Több ezren voltunk ott magyarok. Mit üzent onnan a kedves fia? — 1943-ban hazajött egy fiú a tambovi táborból, és egy hosszú listát hozott azokról a foglyokról, akik ott vannak és élnek. —. Ez nem lehetséges, asszonyom. — Mit akar mondani 7 Mi nem lehetséges? — Bocsásson; meg, nem akarok magának fájdalmat okozni. Talán csak az évszámban tévedett. 1943-ban senki se jöhetett haza Tam- bovból. — Magam beszéltem vele. Csupa csont és bőr volt. Mutatta a listán a fiam nevét. — Akkor ez biztosan így történt, de nem 1943-ban. — Miért pem 1943-ban? — Mert Tambov keleten van, messze a szovjet hátországban, ahonnan a háború kellős közepén senki se juthatott haza. Még a rá következő évben sem, és 1945-ben is alig. — Hát akkor hagyjuk az évszámokat. Maga meddig volt Tambovban? — Majdnem három évig. — És nem emlékszik Bognár Péterre?| — Nagyon sokan voltunk, és folyton cserélődtünk, és ráadásul rossz a névmemóriám. De az, hogy nem emlékszem, még nem jelent semmit. Ha a fia eljutott a tambovi táborba, akkor már egészen biztosan nem veszhetett el. — Hogy a fiam elveszett? Honnan veszi, hogy elveszett a fiam? — Én ezt egy szóval sem mondtam, asszonyom. Épp ellenkezőleg. Mi Voronyezsnél hatvanezer halottat vesztettünk, akik közül tízezrek tűntek el nyomtalanul. Még utána is hetekig bolyongtunk teljes összevisszaságban ! a frontvonal mögött. De aki már eljutott egy táborba, például Tam- bovba, az rendezett körülmények közé került, összeírták az adatait, naponta névsorolvasást tartottak, élelmezést adtak, és kórházba vitték, aki megbetegedett ... Ha tehát ott volt a fia, onnan imár nem veszhetett el. — De maga nem emlékszik rá? — Sajnos, nem. De hát ennek már nagyon sok éve. — A fiam SalLai Imrének volt- a jó barátja. Erre sem emlékszik? Két évig, míg a frontra nem vitték, ő is tagja volt a pártnak. Így sem hallott róla? — Így sem, asszonyom. — Pedig ezek elég feltűnő dolgok, akármilyen sokan voltak ott. * — Az igaz. — Ha lett volna egy ilyen fogolytársa, el tudta volna felejteni? — Nem akarom magát elszomorítani, asszonyom. — De én tudni akarom. Sallai Imre barátját el tudta volna felejteni huszonhét év alatt? • — öt nem felejtettem volna el, asszonyom. — Beszéljen őszintén. Maga szerint nem volt Tambovban a fiam? — Én ezt nem állítottam, asszonyom. — Az előbb azt mondta, hogy az a fiú nem Tambov- ból jött haza. — Csak azt mondtam, hogy 1943-ban nem jöhetett. — Huszonhét éve várom haza. Az egyetlen fiam volt, azóta elvesztettem a férjemet is. Mégis arra kérem, hogy ne .kíméljen, én az igazat akarom tudni, a tiszta igazat. Ha az a fiú nem Tambovból jött, akkor honnan üzenhetett a fiam? — Erre nehéz válaszolni, asszonyom. i — Várjon csak. Valami eszembe jutott. Nincs véletlenül két Tambov a Szovjetunióban? — Két egyforma nevű város? — Miért ne? Az egyik, ahol maga volt, és a másik, ahonnan a fiam üzent. Vagy ez lehetetlen? — Nem lehetetlen. — No ugye. Hiszen a listát is láttam, a saját szememmel láttam, és csupa csont és bőr volt az a fiú... ö abból a másik Tambovból 'jöhetettí csak, mert erre más magyarázat nincs. — Erre valóban nincs más magyarázat. — És maga ezért nem találkozott vele — Ezért nem találkoztam vele, asszonyom,
