Békés Megyei Népújság, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-20 / 93. szám

1988. április 20., szerda Terpszikhoré istennő gyermekei Táncművészeti világnap Békéscsabán Fontex Háziipari Szövetkezet, Békés Munkahelyi művelődés Békésen a Fontexben túl sok nem történik közművelő­dés címszó alatt. Legalábbis ez a következtetés vonható le Molnár Lászlóné belső ellenőr és Biró Imréné brigád­tag szavaiból. Mindketten évek óta foglalkoznak a szö­vetkezet közművelődéshez tartozó dolgaival, s tapaszta­lataik hasonlóak. Minden évben, jeles évfordulókhoz kapcsolódva ren­deznek egy-két vetélkedőt, ezeket általában a KISZ szer­vezi. November 7-e tiszteletére volt a Ki tud többet a Szovjetunióról? brigádvetélkedő. — A Fontex háromszázötven dolgozója között sok a horgász — mondja Molnár Lászlóné —, és a brigádok számára talán a legnépszerűbbek a közös horgászatok, ahová családjukkal együtt jönnek a dolgozók, főznek, és így kellemesen töltik el szabad idejüket. Bíró Imréné arról beszél, hogy milyen szórakozási le­hetőségeket kínál Békés, s hogy ezeket a Fontex dolgo­zói mennyire veszik igénybe. — A tarhosi zenei napokra a szakszervezet 30 jegyet biztosít minden évben, ezeket a legjobb dolgozóink kap­ják, de a tarhosi napok olyan népszerűek, hogy ezen túl is többen vesznek maguknak jegyet. Szeretjük a zeneis­kolai hangversenyeiket, több dolgozónk gyereke zeneisko­lás, szívesen járunk a növendéghangversenyekre és a fil­harmóniai koncertekre is. Gyönyörű volt a karácsonyi hangverseny a református templomban. A művelődési ház rendezvényeit látogatjuk alkalmanként, és tíz szín­házi bérletünk van a Jókai Színházba, a Békési Házra. — A tapasztalat az, hogy inkább a szórakoztató, ki- kapcsolódást nyújtó programokat igénylik a dolgozóink — folytatja Molnárné —. s a színházban is a könnyebb darabok aratnak nagyobb sikert. A múlt évben valahogy ritkábban tudtuk összehozni a társaságot, pedig korábban több kellemes brigádvacsoránk, közös névnapunk volt. — Továbbképzés, szakmai előadások? — Sokan gimnáziumba járnak — válaszol Biróné —. munkavédelmi tanfolyamot végeztek többen 1987 őszén. A munkakörökhöz szükséges továbbképzést természete­sen igyekszünk saját káderokkal megoldani. Az üzem­orvosunk nemrégen tartott egy érdekes ismeretterjesztő előadást, vagy a vöröskeresztes alapszervezet délutánjait is említhetném. — Dolgozóik többsége fiatal nő, általában kétgyerme­kes anya. Kit sikerül a rendezvényeikre mégis mozgósí­tani? , —: Inkább a fiatalok jönnek el. akár vetélkedőről, akár horgászatról van szó — mondja Biróné. — 1986 óta min­den nyáron megrendezzük a Starttal és a Rutexszel kö­zösen a békési ipari szövetkezetek sportnapját. Tavaly mi szerepeltünk a legjobban, tőlünk vettek a legtöbben részt, és elnyertük a Kiszöv különdíját. Ott is főleg fia­talok voltak. Legalább ötven gyerekkel, akiknek külön öttusabajnokságot rendeztek. A hétvége a családé, így van ez a Fontex tájékán is. Érthető. Korábban ráadásul mindenki gmk-zott. mára valamit változott a helyzet. Az adó bevezetésével elbi­zonytalanodott a munkakedv. Békésen reménykednek, hogy talán több idő marad a családra, a pihenésre — és talán a közművelődésre is. KT „ Szépen magyarul „Én is jártam Isonzónál” „A kilenc múzsa közül a Sors szegény Terpszikhoré istennővel bánt a legmos­tohábban, és sorsában gyer­mekei, a táncművészek is osztoztak. Nem mindig volt ez így. Az ógörög demokrá­cia még tisztelte a művésze­teket, közöttük fényesen ra­gyogott a tánc csillaga is. A hanyatlás a rómaiaknál kezdődött, de a kegyelem­döfést — legalábbis nálunk — a reformáció, ellenrefor­máció bigott életfelfogása adta meg, amikor a prédiká­torok száműzték a táncot, az életöröm Legigazibb kife­jezőjét . . . Napjainkban a táncművészet újra nagy népszerűségnek örvend és annak populáris ága is ki­harcolta az őt megillető he­lyet” — olvashatjuk a Bé­késcsabai Műsorkalauz áp­rilisi számában a táncmű­vészeti világnapról megem­lékező írásban. Vajon ho­gyan gondolkodik erről Born Miklós, a békéscsabai Balassi néptáncegyüttes mű­vészeti vezetője, aki az áp­rilis 29-i táncművészeti vi­lágnapon a békéscsabai • sportcsarnok ünnepi tánc­műsorának rendezője. — Sajnos, én kevésbé va­gyok derülátó a jelent il­letően — mondta —, a ne­héz gazdasági helyzet, mint a kultúra más területére is. a táncművészetre is negatí­van hat. Az erkölcsi és anyagi megbecsülés hiánya miatt félő, hogy nem lesz megfelelő utánpótlás. Már pedig, ha megszakad az át­örökítés lánca, veszélybe kerülhet ez az ősi kultúra. Hiába a termelés gazdag­sága, kultúra nélkül lélek­ben leszünk szegényebbek... — Gondolom, a két emlí­tett megbecsülés közül azért az anyagi támogatás hiány­zik a leginkább ... — Sajnos, azt kell mon­danom, hogy mindkettő egy­formán. A dolgozó fiatalo­kat nemigen engedik el a munkahelyükről, így leg­többször csak szombat, va­sárnap, a szabad idejük je­lentős részének feláldozásá­val hozhatunk össze próbá­kat. Ha elutazunk valahová a csoporttal, ezekre a na­pokra nem fizetnek a mun­kahelyeken. így aztán sok táncosunk elpártolt tőlünk. Szóval nehéz dolog csak lel­kesedésből kitartani valami mellett, pedig egyelőre csak erre építhetünk ... — Táncolni nem minden­ki tud, vagy nem minden­kinek van lehetősége, de so­kan szeretik, élvezik a szép látványt, azt, ahogyan má­sok egy-egy ősi formát be­mutatnak. Vajon lesz-e ele­gendő közönsége az idei be­mutatójuknak? — Jó kérdés! Nos, eddig ezt a nemzetközi jelentősé­gű napot mindig a Jókai Színházban ünnepeltük meg egy Balassi-néptáncműsor- ral. Az idén a sportcsarnok átadása új lehetőséget kí­nált. Több néptánccsoport közös fellépése mindig is emlékezetesebb élményt nyújt, ezért is született a gondolat, hogy i,tt rendez­zük meg az idei bemutatót. A Jókai Színházban mindig telt ház előtt táncoltunk, de ott a nézőtéren ötször keve­sebb ember fér el, mint itt a sportcsarnokban. Hogy lesz-e elegendő közönsé­günk? Nehéz előre jósolni, de reméljük, minél keve­sebb hely marad üresen .. . — Említette, hogy több néptánccsoportot láthatnak az érdeklődők ezen a napon. Melyek ezek, és mit emel­ne ki a programjaik közül? — Tulajdonképpen két együttes, a békéscsabai Ba­lassi és a gyulai szövetkeze­tek Körös táncegyüttesének műsorát láthatják a nézők, de természetesen részt vesz­nek az utánpótlás tagjai, a gyulai Cimbora, illetve a békéscsabai Rábai Miklós városi úttörőegyüttes tánco­sai is. Amit kiemelnék, azok a közös produkciók, és a finálé, ahol mintegy két­százan szerepelnek majd a tánctéren. — Mennyiben jelent más. feladatot a koreográfusnak, hogy nem hagyományos színpad az előadás helye? — Már a terveknél ügyel­ni kell arra, hogy ilyenkor a nézők több szögből nézik a műsort. Ez pedig feltét­lenül mozgásba hozza az ember fantáziáját... Az ilyen fellépés azonban még nekünk is annyira új, hogy egyelőre csak a kísérlet szintjén dolgozunk. Ha az idén elég nagy lesz az ér­deklődés, az elkövetkezendő időkben szeretnénk bevon­ni a megye többi nagy nép­tánccsoportjait is az ilyen jellegű rendezvényeinkbe. — Mióta próbálnak az idei műsorral, és kik a se­gítőik? — A próbák február óta folynak, és a legtöbbet a gyulai Erkel Művelődési Központ munkatársainak köszönhetünk, közöttük Gyalog László koreográfus­nak, aki mint asszisztens dolgozik mellettem a rende- zé-ben. Búcsúzkodva sok sikert kívántunk az ünnepi fellé­péshez, bízva abban, hogy a Jean Georges Nővérré fran­cia balettreformátor szüle­tésnapjára emlékező tánc- művészeti világnap békés­csabai műsorát az idén is nagy érdeklődés övezi majd. Régebben az volt a szokás, hogy az énekeskönyvekben a cím alá odakerült annak az éneknek vagy dalnak a cí­me is Ad nótám jelöléssel, amelynek dallamára azt éne­kelni kellett. Amikor a cím­ben említett dokumentum­filmről hallottam, akaratla­nul is felidézte bennem egy régi nóta egyik sorát dal­lamként: „Jártam én is ve- csernyére...” Az Isonzó elől hiányzik a határozott' névelő, s ez a hiány juttatta eszembe az idézett dalsort. Csakhogy a vecsernye szó előtt nem .kellett használnia a névelőt a szöveg szerzőjé­nek, hiszen nem egy bizo­nyos napi vecsernyére ment el, hanem általában eljárt erre a délutáni vagy esti templomi áhítatosságra. Az Isonzó elől azonban nem hagyható el a névelő. Folyó- nak a neve, a folyónevek előtt pedig, akár hazai, akár külföldi folyóról van szó, nyelvünkben a kialakult szo­kás szerint ki kell tenni a határozott névelőt. A dokumentumfilmet nem láttam, így nem tudom, mennyi szerepe lehetett a címadásban az emlékező em­bereknek. Valószínűleg töb­ben is e mondattal kezdték emlékeik felidézését, az olasz folyó nevét névelő nélkül emlegették, s ez a forma lett a fi'm. címe. Sajnálatos do­log. Ugyanis a magyar nyelv­re nagyon jellemző az a mód. ahogy a névelőket használja, s aki ezt nem tud­ja vagy nem a kialakult nvelvi szokásoknak megfele­lően használia, finom értel­mi árnyalatok és különböző stiláris hatások kifejezésé­nek a lehetőségeiről mond le. Másrészt azért is baj. mert a nyelvileg helytelenül megszerkesztett cím rossz példát mutat, elsősorban a diákoknak. Magvart tanító tanárok mesélték el, hogy több osztályban is a névelő tanításakor vita volt arról, az Isonzónál a helyes forrna. S mivel a filmnek, a televí­ziónak, a rádiónak és a saj­tónak jóval nagyobb hitele van. a diákok előtt, mint ta­náruk szavának vagy a tankönyvnek, nem kis ne­hézségbe került a tanárnak igazát bizonyítani. A vita azonban szinte na­ponta újra kezdhető. Igen gyakran gondoskodnak a rá­dióban és a televízióban a riporterek és riportalanyok egyaránt arról, hogy a hatá­rozott névelő használatában bizonytalanságok keletkezze­nek. Milyen gyakran hiány­zik a névelő a Német De­mokratikus Köztársaság és a Szovjetunió neve elől, ha a szocialista országokat fel­sorolják. E felsorolásban ugyanis Magyarország, Cseh­szlovákia, Lengyelország stb. az országnevével szere­pelnek, a Német Demokrati­kus Köztársaság és a Szov­jetunió pedig az államne­vükkel. Ha Magyarországot, Csehszlovákiát is az állam­nevükön emlegetnénk, eléjük is ki kellene tenni a határo­zott névelőt: a Magyar Nép- köztársaság, a Csehszlovák Népköztársaság stb. Az ál­lamnevek nem a földrajzi nevek csoportjába tartoz­nak, hanem az intézményne­vek közé, azok pedig maguk elé kívánják a névelőt: a vízművek, a Magyar Tudo­mányos Akadémia, a Ma­gyar Államvasutak stb. Nyelvművelő kéziköny­vünk szerint igen sok név­előhasználati hibának a lo­gikai tisztánlátás hiánya az oka. Gondoljuk meg tehát, mit akarunk elmondani vagy leírni, a nyelvi forma {le­dig pontosan tükrözze! Bachát László Magyar Mária Ami a szívedet nyomja Több kísérlet, statisztikai adat bi­zonyítja, hogy az ember — különbö­ző körülmények között — hány napot bír ki élelem nélkül, és hányat fo­lyadék nélkül. Arra vonatkozóan, hogy meddig élhet irodalom, szellemi táplálék, mondjuk vers nélkül, tud­tommal még nem készültek felméré­sek. Persze, sokáig élhet; sőt, akár örökre lemondhat a versről, nem úgy, mint az ételről, az italról, a le­vegőről. De milyen jó, hogy nem mond le róla! Hogy ősidők óta szü­letnék rímek, ritmusok, versek, da­lok; hogy mindig voltak olyanok, akik lírában fejezték ki örömüket, bánatukat, s mindazt, amit a világ­iból érzékeltek. Olyanok is akadtak szerencsére, akik ezt az összes iro­dalmi műfaj között a legszubjektí­vabb formát szívesen fogadták, és még szereplésre, szavalásra is vállal­koztak, mert valamiféle lelki közössé­get éreztek a költővel, a verssel. S ha számba vennénk, hogy gyer­mekeinknek mit akarunk feltétlenül megadni — mert fontosnak tartjuk egyénisége, fejlődése, jövője érdeké­ben, vagy talán éppen azért, mert annak idején mi nem kaphattuk meg —, vajon a vers hányadik lenne a listán? Gyereknek, felnőttnek egyfor­mán szüksége van a szép versre, a jó könyvre, mert az irodalom — azontúl, hogy szórakoztat, ismerete­ket nyújt, nevel — sokat segíthet abban, hogy tájékozódni tudjunk a világban. Egy-egy elbeszéléssel töb­bet érthetünk meg a körülöttünk tör­ténő dolgokból, jobban örülhetünk a szépnek, az értékesnek, vagy éppen könnyebben viselhetjük el azt, ami fáj. Olykor a vers a legkellemesebb társ, mert gondolatainkkal, érzése­inkkel nem hagy egyedül. Általános iskolásokat hallgattam né­hány napja. Verset mondtak Arany Jánositól, Petőfi Sándortól, József At­tilától, Szabó Lőrinctől, Zelk Zoltán­tól; felkészülten, magabiztosan szere­peltek, helyesen, szépen beszéltek, a szavalóverseny mégsem jelentett szá­momra különösebb élményt. Furcsa hiányérzettel jöttem el az eredmény-, hirdetés után. Bár a kis versmondók gazdag re­pertoárt hoztak a magyar költészet­ből, igazán kimagasló előadással, át­ütő tehetséggel nem találkoztunk. Ennél sokkal inkább fájlalom viszont, hogy — kevés kivételtől eltekintve — nem gyermekszájba illő, nem a kor­osztálynak megfelelő versekkel álltak elő az iskolások. A bús magyar sors, a szabadság eszméje, a haza szolgá­latának, vagy Thomas Mann európai­ságának megéneklése nem hangzott meggyőzően a negyedik, ötödik, hato­dik osztályosoktól. Nehezen tudom el­képzelni, mi közük lehet ezeknek a gyerekeknek az ilyen fajsúlyú ver­sekhez, milyen kapcsolatban állhat­nak a megrázó, mélységes tartalmak­kal. De félek, ez a kapcsolat nem egé­szen az, amiről korábban szóltam. Mi lehet az oka a túlságosan ko­molyra sikeredett repertoárnak? Ki választotta a verseket, és miért ép­pen ezeket? Vajon miért volt annyi­ra kevés a gyermekvers, az olyan költemény, amely közel áll a kis tel­kekhez, és mindahhoz, ami a kis szí­veket nyomja? Meggyőződésem, hogy manapság, -ilyen korban, amilyen századunk — előtérben a gazdaság, a technika, a műszaki műveltség, az anyagias szemlélet —. a gyerekeknek létszükséglet, mindennapi táplálék kell, hogy legyen a vers, az iroda­lom, az a társ, aki kérdéseikkel nem hagyja őket magukra. Kell a vers, hogy a gyerek kiönt­hesse bánatát, megbeszélhesse, miért furcsák a felnőttek, mit jelent a gyermeksors, honnan fúj a szél, ho­vá mennek a felhők, mit csinál a templomtorony, mire jó a suli, vagy mi az a szerelem. Hiszen az apró szíveket oly sok minden nyomja, s a furcsa felnőttek ezt gyakran észre sem veszik. Anyunak, apunak mindig sok a dolga, este meg fáradtak ... Vagyis éppen azt hiányoltam az is­kolás versmondóktól, ami legfőbb jel­lemzőjük, hogy gyerekek. A játék, az öröm, a jókedv, a felszabadultság je­lei olyan ritkán ragyogtak fel a kis szemekben. Ha nem állnak előttem sötétkék rakott szoknyájukban, fehér blúzban, úttörőnyakikendővel, talán el sem hiszem, hogy csak tíz-, tizen­két évesek ... A líra mindig is meghatározó mű­faja volt nemzeti irodalmunknak. Olyan szorosan összefonódott a társa­dalmi haladásért vívott küzdelmekkel történelmünkben, hogy ehhez hason­ló példát nem sokat találhatunk a világirodalomban. S van még egy fontos jegye a magyar költészetnek: a legszebb gyermekverseket és mesé­ket ugyancsak nagy költőinknek kö­szönhetjük. Miért nem hasznosítjuk hát jobban ezt az óriási előnyt? Niedzielsky Katalin Táncolni nem /mindenki tud, vagy nem mindenkinek van lehetősége, de sokan szeretik, élvezik a szép látványt... Fotó: veress Erzsi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents