Békés Megyei Népújság, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-02 / 79. szám

o

1988. április 2., szombat

NÉPÚJSÁG

Egy „becsületmentő” Orosházáról

Magyarország felszabadításáért

A háború végén, 1945 februárjában megjelent az Ideiglenes Kormány felhívása. Arról értesítette a katonákat. állampolgárokat, hogy megalakul az új demokratikus magyar hadsereg, melynek tagja volt a ma Orosházán élő Pribék Sándor, az üveggyár nyugdíjas osztályvezető-helyettese.

* * *

— Budapesten születtem, 1927-ben. Ott is éltem gyermekkoromban. 1944-ben a budapesti Szent István Gimnázium 8. osztályát kezdtem el, de novemberben be kellett vonulnom. A Markó utcai gimnázium épületében volt a szállásunk. Onnan jártunk át komppal Budára, tankcsapdákat építettünk a Duna-parton. A háború már négy éve tartott, féltünk, hogy mit hoz a jövő. 1944 karácsony este még otthon lehettem Zuglóban. Budapest körül a szovjet csapatok gyűrűje bezárult. December 25-én este aknabe- lövéstől megsebesültem. A repeszdarabok szerencsére csak felületi sérülést okoztak. A mentők bevittek a Szent István Kórházba. Rengeteg sebesült volt, a pincében egy szalmazsákon feküdtem. Később átvittek a Klotild utcába, egy szükség- hadikórházba. Onnan pár nap múlva a kúria épületébe, ott ért a felszabadulás január 18-án, hajnalban. A pincénkbe bejött két orosz katona, és azt mondták,, hogy kivisznek minket a tűzvonalból, igazoltatás után mehetünk haza. S valóban, a tűzvonalon átvezettek minket, voltunk vagy 2-300- an. Azonban nem mehettünk haza. Két napig étien, szóróján meneteltünk Újpesten, Rákospalotán, Rákosszent- mihárlyon, végül Gödöllőn kötöttünk ki a fogolytáborban.

Ott voltam hét. hétig. Nem tudtam, mi lesz velünk, szerencsére összekerültem apám egyik barátjával. Eléggé kilátástalan volt a helyzet. Reménykedtünk, hogy hazakerülünk, én is, hiszen 17 éves diák, sebesült voltam, civilben, de iratok nélkül. Február - közepén jelent meg az Ideiglenes Kormány felhívása, hogy jelentkezzünk az új magyar demokratikus hadseregbe. Nos, erre volt nagy tanakodás, mitévők legyünk. Győzött a logikus életösztön, jelentkezni kell. mert akkor kint leszünk a lágerből. Megalakult a II. magyar vasút- és hídépítő zászlóalj. Parancsnoka egy 28 éves százados. Pásztor Béla volt, aki később Békéscsabán élt, újságíróként dolgozott. A fogolytáboron belül elkülönítettek bennünket és megkezdődött a kiképzés.

1945. február 27-én kinyílt a kapu, Gödöllőn át Örszentmiklósra vonultunk. Ott iskolákban helyeztek el bennünket, a zászlóalj-parancsnokságon magyar és szovjet zászló lengett. A programok: tisztálkodás, kiképzés, agitációs gyűlés. Egy hét múlva felesketés, az eskü szövegét Pásztor Béla parancsnok írta. Ezután

gyalog Nagymaros, Zebe- gény, Szob útvonalon haladtunk. Ott kezdtünk az Ipoly folyón átívelő lerobbantott vasúti híd helyett egy cölöp- hidat építeni. Itt még foglyok voltunk, de nem szigorú őrizetben. A híd elkészülte után tovább mentünk Garamkövesdre, ez már csehszlovák terület volt. Ott is hidat építettünk. A németek védekezése megtört., kellett a vasút, az utánpótlás a nagy szovjet támadáshoz.

Érsekújváron teljesen szétbombázták a vasutat. A Vágóit levő híd helyére cölöp- hidat építettünk, s hogy milyen jól, azt bizonyítja, hogy 30 évjg volt használatban. Itt már saját fegyverrel, saját őrséggel rendelkeztünk, nem voltunk foglyok. Együtt dolgoztunk szovjet alakulattal, a román hadsereg darus mozdonyokkal segített a telefonvonalak kiépítésében. Előfordult, hogy 36 órát dolgoztunk egyfolytában, majd nyolc óra alvás következett. Itt lettem élmunkás. Dupla élelemmel járt, meg kaptam egy jó karban levő bakancsot. Április elején Pozsony közelébe vittek, majd onnan gyalog Malackiba, majd Brodszkiba.

Május 8-án Breclawba gyalogoltunk, ott ért a német kapituláció híre. Volt. nagy öröm, szétdobáltuk a szerszámot, lőttük a győzelmi sortüzeket. De rövid ideig 'tartott az ünneplés, a vasutat fel kellett építeni. Május végén néhány napra osztrák területre mentünk, s a vasútépítés mellett gyárakat szereltünk le. A szovjet parancsnokság elégedett volt a magyar alakulattal. Megígérték, hogy hazamehetünk, de ehhez egy szárnyvonalat kellett építeni. Ezen a vonalon egy magyar mozdonynyal és vagonokkal jöttünk haza. Június közepén érkeztünk Budapestre a Nyugatiba. Monor, Kőbánya-Felső, Zebegény a további útvonal — újjáépítettük a vasutat. A családosokat, idősebbeket leszerelték, mi fiatalabbak bent maradtunk. Augusztusban négy hét szabadságot kaptam, letettem nyolcadikból az osztályvizsgát és szeptember 12-én érettségiztem. Katona voltam november 15-ig, akkor szereltek le.

A legfontosabb tanulság: a történelem produkál olyan pillanatokat, amikor az embernek el kell döntenie, hova áll, merre lát kiutat. Vértessy Sándor riporter megírta alapos kutatómunka után 1980-ban dokumentumregényét a „Megkésett érettségi” címmel. Ugyancsak az ő ötletére Pásztor Bélával 36 év után végigjártuk az alakulat hadiútját, felidéztük az emlékeket. Ebből született a „Becsületmentők” dokumentumműsor, amelyet a rádió 1981. április 4-én sugárzott.

Lejegyezte: Verasztó Lajos Fotó: Veress Erzsi

Igor Mihajlovics Sumilov, a moszkvai Bauman Műszaki Főiskola tanszékének vezetője szívesen beleegyezett, hogy találkozzunk. Egy kicsit azonban csodálkozott, amikor megtudta, hogy nem tudományos munkássága érdekel elsősorban, hanem a háborús időkkel kapcsolatos emlékei.

Azonban egyetértett azzal, hogy napjainkban, amikor a háborús évektől több mint négy évtized választ el bennünket, a harcok résztvevőinek visszaemlékezései új részletekkel gazdagítják - a háborúról eddig kialakult képet. Felkelt, a könyvszekrényhez lépett és fényképeket vett elő.

Az egyik azonnal magára vonta figyelmemet. Paprikafüzérekkel díszített, tipikus, magyar parasztház előtt egy fiatal katona áll.

Ugye nem ismer meg engem e bajusz nélküli fiatalemberben? — kérdezi az ősz hajú tudós. — A kép, ha jól emlékszem, Szolnok melllett készült, a harcok szünetében.

Igor Sumilov 17 éves korában önkéntesként ment a frontra. Rövid kiképzés után rádiós katona lett, és a sok dicsőséget szerzett 67. Gárdahadsereghez került, melynek parancsnoka édesapja, Mi- Mihail Sztyepanovics Sumilov gárda ezredes volt. A hadsereg dicső tettekben gazdag, hosszú utat tett még. Részt vett a sztálingrádi és a kursziki csatában, Harkov felszabadításában, a Dnyeperen történő átkelésben.

Igor Mihajlovics szívesen beszél a régmúlt idők embereiről és eseményeiről. Az egyik képen a 67. hadsereg tisztjeinek és tábornokainak egy csoportja látható. — A kép az iasi-kdsinyovi hadművelet előtt készült — magyarázza. Hadseregünk később parancsot kapott, hogy keljen át a Kárpátokon, és Magyarország délkeleti részén nyomuljon előre. A háború e szakaszáról csak töredékes- emlékeim vannak. Hegyi utak, szikláik, erdők, rengeteg haditechnikai eszköz.

A háború befejezése után többször beszélgettünk édesapámmal a Kárpátokon történt átkelésről — meséld Igor Mihajlovics. — Édesapám, mint parancsnok, jól emlékezett a manőver minden egyes részletére. A hegyi akadály leküzdésének sajátja az volt, hogy a szűk hegyi utakon nem lehetett hatásosan alkalimazni a harci technikát. Ezért a hadsereg útjában álló kis létszámú ellenséges megerődített körlet meghiúsíthatta volna csapataink támadását. A megoldást mégis megtaláltuk.

1944-ben hadseregünk egységei Szolnok közelében, a Tisza jobb partján foglaltak el hídfőállást. A folyó nehéz vízi akadálynak bizonyult Azok a tapasztalatok, amelyet hadseregünk a Dnyeperen való átkelésikor szerzett, most nagyon jól jöttek. Lassan haladtunk élőre. Havaseső esett, az utak alá voltak aknázva, a harckocsik a szántóföldeken üggyel-baj- jal mozogtak. A támadás ennek ellenére lendületesen tovább folytatódott. Igor Mihajlovics egy újabb fényképet mutat.

— Konsztantyin An-tono- vics Olhovnyikov százados — folytatja elbeszélését a professzor. — Az életünket köszönhetjük neki. Igen szigorú parancsnok volt. Bármily fáradtak voltak is a . katonák, megkövetelte, hogy fedezéket ássanak maguknak. A rádióállomás kezelőszemélyzete közül mindig hiányzott valaki, ezért gyakran nehéz volt megbirkózni a feladattal: gödröt ásni egy gépkocsinak és a hozzá tartozó pótkocsinak.

Egy epizód mindörökre emlékezetes marad. A támadás előtt a hadsereg harc- álláspontját Hatvan közelébe kéllett .telepíteni. Rádióállomásunkat már korábban odavezényelték. Mivel tudtuk, hogy parancsnokunk milyen szigorú, haladéktalanul megkezdtük a fedezék készítését. Német aknákat helyeztünk a földre, egy gránáttal felrobbantottuk, majd a robbanás által keletkezett tölcsért fedezékké alakítottuk.

Mint kiderült, a küldöncünket, Igor Mihajlovicsot, akinek a Hatvan közelében lévő harcálláspontra kellett volna eljutnia, a németek megölték, s a nála lévő adatok a hitleristák kezébe kerültek. Amikor a szovjet parancsnokság tudomást szerzett erről, megparancsolta a rádiósoknak, hogy maradjanak a helyükön, és tegyenek úgy, mintha a törzs aktív munkát folytatna. Az fergeteges tüzet nyitott. Egy álló napon keresztül tüzérséggel lőtték és repülőgépekkel bombázták fedezékünket, ám a rádiójelek változatlanul szálltak az éterben.

— E nehéz órákban — meséli a veterán —, hálás szívvel gondoltunk parancsnokunkra: az ő követelménytámasztásának következtében maradhattunk életben e tűzpokolban. Édesapám a háború egész időtartama alatt most lépett velem rádióösszeköttetésbe. Megkérdezte: „Nagyon forró lábatok alatt a talaj? Tűrjetek egy kicsit. hamarosan könnyebb lesz.” A nérrtetek csak három nap múlva, hadseregünk támadásának kezdetekor szüntették meg tü- züket, s csak ekkor jöhettünk elő a fedezékből.

A 67. hadsereg egységei Magyarország területén egy igen kemény, csapadékos télen harcoltak. A gépkocsikat gyakran vontatni kellett az elázott utakon, sokszor pedig a katonáknak kellett tolniuk azokat.

— És mégis — mondja Igor Mihajlovics — a nehézségek, az elveszített barátok ellenére e napok mély nyomot hagytak emlékezetemben. Talán az ifjúság optimizmusának., a támadás idején kialakuló lelkesedésnek köszönhető mindez.

A. Popov (APN)

Helíai Jenő:

Szabadság

Tudd meg: szabad csak az, akit szó nem butít, fény 'nem vakít, se rang, se kincs nem veszteget 'meg.

Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet, a látszatot lenézi, meg nem óvja, nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek ajkát hazugság nem fertőzi meg, aki üres jelszókat nem visít, nem áltat, nem ígér, nem hamisít.

Nem alkuszik meg, hű becsületéhez.

Bátran kimondja, mit gondol, mit érez. Nem nézi azt, hogy tetszetős-e, sem azt, kinek, ki volt, és volt-e őse, nem bámul görnyedőn a kutyabőrre s embernek nézi azt is, aki pőre.

Tudd meg: szabad csak az, aki ha neve nincs is, mégis valaki, vagy forró, vagy hideg, de sose langyos, tüzet fölöslegesen nem harangoz, van mindene, ha nincs is semmije, mert nem szorul rá soha senkire.

Nem áll szemére húzott vaskalappal, mindég kevélyen szembenéz a Nappal, vállalja azt, amit jó társa vállal és győzi szívvel, győzi vállal, helyét megállja mindég, mindenütt, többször cirógat, mint ahányszor üt, de megmutatja olykor, hogy van ökle . . . Szabad akar maradni mindörökre. .

Szabadság! Ezt la megszentelt nevet könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd! Tudd meg: szabad csak az, aki oly áhítattal mondja ki, mint istenének szent nevét a jó pap. Szabad csak az, kit nem rettent a holnap, ínség, !veszély, kín meg nem tántorít és lelki béklyó többé nem szorít.

Hiába őrzi porkoláb s lakat, az isose rab, ,ki lélekben szabad.

Az akkor is, ha koldus, nincstelen, gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék, ángyén ezt nem adják, hol áldozat nincs, nincs szabadság.

Ott van csupán, ahol szavát megértve meghalni ltudnak s élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc. hogy azt csináld, amit akarsz, s mindazt, miért más robotolt, magad javára lletarold, mert szabadabb szeretnél lenni másnál.

S szabadság nem perzsavásár.

Nem a te árud. Milliók kincse az, mint a reménység, napsugár, tavasz, mint a virág, mely dús kelyhét kitárva ráönti illatát a szomjazó világra, hogy abból jótestvéri jusson minden szegénynek ugyanannyi jusson.

Míg több jut egynek, másnak kevesebb, nincs még szabadság, éget még a seb. Amíg te is csak másnál szabadabb 'vagy, te sem vagy még szabad, te is csak gyáva rab vagy.

1945. május 1., a Vörös tér avatása Tótkomlóson