Békés Megyei Népújság, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-12 / 61. szám
T 1988. március 12., szombat Márciusi staféta Vetélkedő és kokárdakészítés az iskolában Készül a kokárda A külalak ezútal nem számít... Fotó:' Gál Edit A Magyar Űttörők Szövetsége Országos Elnöksége az 1848. március 15-i forradalom 140. évfordulója ajkaiméból „Márciusi staféta” elnevezésű játékot ajánlott az úttörőcsapatoknak. A békéscsabai városi úttörőelnökség ennek nyomán indította útjára február közepén a lovas huszárokat, akik átadHogy mindezt miért írtam le? Mert Mezőkovács- házán bizony (évekkel ezelőtt) volt olyan idő, amikor Arnóczky József, a művelődési ház igazgatója — ha fájó szívvel is, de — a társastáncklub megszüntetését latolgatta. Mondanom sem kell, ezúttal nem az érdeklődés hiánya miatt. Sőt... De ne vágjunk a dolgok elébe, hiszen a történet 1979. november 16-án kezdődött. Korábban nem volt társastáncoktatás Mező- kovácsházán. E naptól kezdve azonban hatvan középiskolás fiatal ismerkedett Antali Zoltán irányításával a tánc, a közös munka örömeivel, És 1980. januárjában megalakult a verseny- táncklub is... — A helyi áfész akkori elnöke, Barna Sándor és a gimnázium volt igazgatója, Kovács Sándor ötlete volt a tánsastáncoktatás. Mivel az áfész anyagi támogatást is ígért, belevágtunk — emlékezik a kezdetekre Arnóczky József. Néhány esztendő gondtalanul repült el'. Évente 150 ezer forint céltámogatást kaptak az áfésztől, s bár ennyi sem volt elég, hiszen a klub fenntartása 200-220 ezer forintba került, mindig sikerült kigazdálkodniuk a hiányzó összeget. S a mozgalom egyre erősödött... — Évente két-három tanfo- Jyamat indítottunk, olyan sok volt az érdeklődő — mondja Antali Zoltán. — Jelenleg is 110 gyerekkel foglalkoták az úttörőcsapatoknak a díszparancsot. Ez olyan 1848/49-es forradalommal és szabadságharccal kapcsolatos feladatokat tartalmaz, amelyek feldolgozására egy hónap állt az úttörők rendelkezésére. A Békéscsabai 2. Sz. Általános Iskola negyedik osztályos rajai március 9-én, zom, s ennek nagyon örülök, hiszen nem az a legfontosabb, hogy minél magasabb osztályba kerüljenek táncosaink (bár ez sem mellékes), hanem, hogy minél nagyobb tömeget sikerüljön megnyerni az ügynek. És Antali Zoltán mindent megtesz ennek érdekében. Pedig neki sem könnyű. A hangtechnika olyan amilyen, képtechnika nincs ... szerda délután egy vetélkedő keretében adtak számot végzett munkájukról. * * * Az ebédlő tágas, hosszú helyiségében ezen a napon minden a 140 évvel ezelőtt történtekre emlékeztet. A terem végén óriási kokárda díszeleg, alatta a februári líszparancs olvasható. KörÉs a kiadások is egyre nőnek, a versenyek száma pedig — amelyeken részt vehetnek — egyre kevesebb, hiszen drága az utazás. Pedig a mozgalom erősödésével kapcsolataik is egyre szélesedtek ... — Hagyományos nyári táncversenyeinkre az ország 54 táncklubjából érkeznek versenyzők. Volt, hogy 156 pár szerepelt itt, Mezőkovácsházán .. . Ebből ben a falakon korabeli képek, újságkivágások, gyermekrajzok — mind-mind az úttörők kutatómunkájának eredményei. A terem egyik felében kilenc asztal, köröttük a kék- nyakkendős versenyzők, akik ünnepélyes csendben várják a játékvezető Marcsi néni (Trefil Pálné) kérdéseit. Középen, velük szemben a négytagú zsűri, a terem szélén pedig a tartalékosok és a szurkoló gyerekek foglalnak helyet. A játék a forrar dalommal kapcsolatos kérdésekkel indul. Szinte alig van csapat, aki eltéveszti, hogy mikor és hol született Petőfi, hogy kik azok a márciusi ifjak, hogy mi a forradalom pontos dátuma, stb. S míg az ifjú versenyzők az első forduló utolsó kérdésén dolgoznak (a Mit kíván a magyar nemzet 12 pontját kell leírniuk), addig én átnézek az ablaknál ülő szurkolókhoz, akik időközben kokárdakészítésbe fogtak. Az asztal végén két copfos kislány, Roszik Zita és Malinger Kriszti, meg két vidám arcú fiúcska, Pálfi Csaba és Jelenka Viktor váltakozó ügyességgel ráncolhatják a vékony nemzeti- szín szalagocskát. Kíváncsis- kodásomra megmutatják munkáikat, és élénk suttogással kezdik magyarázni, hogy ki hány Petőfi-verset tanult meg, és hogy mi mindent gyűjtöttek a könyvtárakban az elmúlt néhány hét alatt. A verseny második fordulóján a rajok bemutatják egymásnak ezeket a gyűjteményeket, és elszavalják a megtanult költeményeket. S is láthatja, szeretnek hozzánk jönni mindenfelől. S ha ehhez hozzáteszem, hogy egy NDK-beli és egy csehszlovák klubbal is kölcsönös kapcsolatunk van, már nem kell bizonyítsam, messzire eljutott a mezőkovácsházi táncklub híre. * * * Persze, mindennek ára van . S a támogatás — derült égből villámcsapásként — egyik napról a másikra megszűnt... — 1985. decemberében, az áfész gazdasági nehézségekre hivatkozva megvonta tőlünk az eddig nyújtott ösz- szeget. Ettől kezdve az adósságok egyre halmozódtak, hiszen a klub tovább működött .. . Működnie kellett, hiszen a díszítőművészeti és a honismereti munka mellett ez volt a harmadik, legnívósabb tevékenysége a művelődési háznak. A szülők is, amiben tudtak, segítettek, hiszen gyermekeik örömüket lelték a táncban:, sajnálták volna, ha megszűnik, s kárba vész az eddig végzett munka. Az áldozat nem kicsi, hisz ... — A magasabb osztályban már a megjelenésre is adni kell — mondja Antali Zoltán —, s egy standardruha 10 ezer, egy latin-amerikai pedig 6-7 ezer forintba kémig a zsűri döntésre visszavonul, az ebédlő a szabadságot éltető forradalmi daloktól zeng. Közben Pálfi Csaba végre elkészül a kokárdával, csendben átbújik az asztal alatt, és büszkén nekem ajándékozza a ’48-as kis jelképet... A verseny úgy látszik szoros volt, a zsűri nehezen dönt. A dalolást felszabadult zsibongás váltja fel, majd ismét csend, amikor a zsűri elnöke szólásra emelkedik. A csapatverseny győztese a 4. a. osztály második csapata, melynek hallatán a 4. a- sok „hurrá!” kiáltásban törnek ki. A kipirult arcú „elsők”, Zsigonszki Kármen, Csiaki Edina, Várhegyi Márta és Machnik János boldogan szorongatják kezükben a győzelemért járó könyvjutalmat. Amikor megkérdezem őket, hogy miért vállalkoztak erre a versenyre, a választ Márti, a csapat kapitánya adja: — A csapatkapitányokat a tanár néni jelölte ki, akiknek itovábbi három vállalkozó gyereket kellett a csapatába megválasztani. Én azért épp őket választottam, mert már négy éve ismerjük egymást, bennük megbízom, tudom, hogy szívesen tanulnak, becsületesen felkészülnek és szerepelni is szeretnek . . . A márciusi staféta feladatait értékelő vetélkedő a negyedik osztályokban ezzel lezárult. Az igazi, iskolai csúcs március 15-én lesz, az úttörőnapon, amikor sport, játszóház és videofilm-vetítés várja az úttörőket és kisdobosokat. Magyar Mária rül. Ezen túl ott a cipő, a kozmetika . . . Egy táncoktató persze kevésbé érzékeli az anyagi nehézségeket, nem így az igazgató ... — Mikor a céltámogatást megvonták, volt, hogy reggeliig hánykolódtam. Nem tudtam aludni sem. Az ész- szerűség azt diktálta, szüntessük meg a klubot. De úgy voltam ezzel, mint a makacs dohányos a cigarettával. Nem tudtam lemondani róla. Szerencsére a tanács mellénk állt, s a felhalmozódott adósságot rendezte ... Azért a helyzetet most is túlzás lenne rózsásnak nevezni. — Nem kevés a mi állami támogatásunk, de ha azt nézi, hogy mennyit keres egy nagyváros, s mi, egy 7200 lakosú kisváros ugyanazon a rendezvényen ... Hogy hányán mennek el oda, és hányán ide. . . Ráadásul itt ez a korszerűtlen, zsúfolt épület... De ezt hagyjuk! * * * Jócskán benne járunk már a délutánban, gyerekek gyülekeznek az előcsarnokban. Vagy húszán járják körbe- körbe a pingpongasztalt — nagy ritkán jut labda is —, s várják a tánc kezdetét. Aztán ez az idő is elérkezik, megfogják partnerük kezét, megszólal a zene ... Miközben nézem a csetlő- botló apróságokat — van még mit tanuljanak — azon gondolkodom: lám csak,ezek a gyerekek mit sem tudnak a viharfelhőkről. S arról sem, hogy mi mindent tervez a ház annak érdekében, hogy a jövőben is itt lehessenek ... — Nyáron a kisközségeknek bográcspartikat szervezünk. Az elképzelt könyv- és népművészeti bolt töke hiányában — sajnos — nem jöhetett létre, de a bolhapiac — mert ilyet is tervezünk —, s a tanfolyamok, még hoznak annyi pénzt, hogy most például egy NDK- utat szervezhessünk táncosainknak. Arnóczky József szavait idézgetem magamban, miközben a gyerekek „produkcióját” figyelem. Aztán eszembe jut, hogy nem csak ók, de vizsgaelőadásaikon szüleik, nagyszüleik is szívesen eljönnek' ide. Mi jön a „tündöklés” után?... A kérdés nyitott. Nagy Agnes Tiszta Amerika Bizony, már nem tudta megmondani a hídról Manhattan felé révedező apósának Tölgyesi Frigyes, hogy melyik a nagyobb: New York, vagy Magyarország...?! Jöttek a könyörü- letlen „nehéz fiúk” és sutty ... No, de ne áruljam el a végét Gothár Péter kétórás, kétségtelenül felkavaró filmjének. Persze aligha a poént lőném le, ha elfecsegném, hogyan szakad vége az izgalmas emigránstörténetnek, mert a megoldás nem ebben a fatális cselekményszálban keresendő. Mint, ahogy a szeretetlenség elől „krtántorult” hős — vagy inkább áldozat? — sem a sorsa megoldását lelte meg ott, ama kegyetlen Amerikában. A megfejtést találta ott meg, és nem a megoldást. A megfejtést arra, ami idáig sodorta, hogy az elszakadás mellett döntsön, a megfejtést arra az élettartamra, ami alatt nem isvolt tudatában, hogy mi történik vele. A sztori tehát amerikai, a . mese viszont velejéig magyar, neki — kisbetűvel, ennyi csupán az ajánlás. Neki, vagyis róla, akinek a negyedik iksz után sem jött össze .. . Akit azzal piszkál asszonya, hogy szeret sírni, és egyáltalán, asszonyának semmi, semerről se jó, aztán a gyermeke is a szemébe mondjá, hogy nem szereti. Az ismerkedés Amerikával majdnem hogy a patkányok és a kóbor kutyák perspektívája felől kezdődik. Hátulról, alulról..., nem újdonság persze már nekünk, hogy onnanfelől nézve kegyetlen és brutális az arca annak a világnak. Viszont valóságos, biztos, hogy az, aminek látszik. Frigyesünk beszédül a kisszerűnek látszó alvilágba, aztán kiderül, hogy „nagyvadak" közé keveredett. Az elbitangolt idegen „apróvad” egyet tud, amit az emberragadozók nem: afféle szerelem félére tanítani, egy „közéjük” tartozó, odavalósi barna szépséget. Erre viszont nincs bocsánat, még kevésbé arra, ha olyasmit látott, amit neki nem lett volna szabad. Pokoljárás következik ezután, amiből ismét csak megtudhatjuk, hogy sehogyan sem kifizetődő így próbálni szerencsét, kitörést, újrakezdést. Ezt persze tudtuk is. Erről osztotta érvászait a jóságos após is, aki a lelki segedelmet hozta volna a tantorait vej után, dé hát ő se szen- tébb, mint sok más magyar, ha elég messze szól a kiküldetése ... Sok érdekes és izgalmas gondolat verődik-száli visz- sza a fejünkre a távoli történet gerjesztett áramköreiből. A mese, ha nem is mindainnyiunikról ugyanígy szól, de mindenkit megérint valahogyan. Lukáts Andor igaz színészete óriási érték, elfogadhatjuk tőle azt is, ami a film végén, a nagy vitában hangzik el: — Ha otthon valaki túl jó fejnek képzeli magát — jöjjön ki ide ...! Én pedig csak any- nyit tennék hozzá: jó fejek és nem jó fejek, nézzék meg ezt a filmet. (pleskonics) n viharfelhők elvonultak? Egy társastáncklub tündöklése, és... Manapság egyre többet hallunk arról, hogy a művelődési házakban működő kiscsoportok, együttesek egyike-másika az érdektelenség, másutt az anyagi gondok miatt megszűnik, vagy — ha elég elszánt népművelők dolgoznak az adott helyen V— csak nagy erőfeszítések árán tarthatók életben. Persze, elintézhetnénk mindezt egy kézlegyintéssel. Mondhatnánk: ami nem megy, azt ne erőltessük! S lehet, hogy ebben is van némi igazság, hiszen miért is erőltetnénk bármit a kultúra befogadóira? Sőt. tovább menve e gondolatsoron: épp ideje lenne, elsősorban olyan tevékenységi formákkal foglalkozni, melyek az adott helyen, s az adott időben vonzóak, érdekesek a lakosság körében. Mert nem hiszem, hogy értelme van időt, energiát pazarolni teszem azt egy kisközségben olyan kiállítás szervezésére, melyet csak akkor néz meg a lakosság (volt ilyen), ha tüdőszűrést tartanak a művelődési házban. De igenis érdemes, sőt kell társastáncklubot fenntartani ott, ahol ez történetesen tömegek ízlését, viselkedéskultúráját fejleszti, kerüljön amibe kerül... Megfogják a partnerük kezét, megszólal a zene... Fotó: Kovács Erzsébet
