Békés Megyei Népújság, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-10 / 59. szám
1988. március 10., csütörtök Mozivilág Békéscsabán HANGSZÓRÓ Kerestem egy rádióműsort, amelyben nem arról van szó, hogy adóalany, hogy árindex, hogy munkahely nélküli dolgozó, hogy létminimum és elitszínvonal. Kerestem egy olyat, amelyben a kertek alján már lopakodik a tavasz, és csilingel a hóvirág; kerestem egy olyat, amely mosolyra derít és elfeledteti velem újkeletű szófacsará- saink rossz ízeit, valami másat, mint ami mostanában szinte megállíthatatlanul csörgedez a rádióm hangszórójából. Biztosan volt ilyen, még akkor is, ha programszerkesz- tőink a hólavinaként zúduló információözönt vélik korszerűnek, és eszükbe sem jut, hogy a sok okosságba is belefárad egyszer az ember. Persze, a rádiókészülék roppant demokratikus „intézmény”, ha nem tetszik, kikapcsolom. Valami mást is, szerkesztő urak! Hiszen tudják, amikor már a vízcsapból is, az bizony nem jó! Ellenkezőre fordítja a hatást, az pedig régen rossz. El is határoztam, hogy miközben a rádiót hallgatom, verseket olvasok. Tóth Árpádot, Kosztolányit, Reviczkyt, Kiss Józsefet. Szombat délután volt, 17 óra 30 perc. A Bartók Rádióban éppen megkezdődött a Mindennapi irodalmunk Persze, letettem a verseskönyvet, és mohón a toliam után kaptam. Mert vízcsap ide, vízcsap oda, Fekete Gyula beszélt a miniszterelnöki fogadásról, és ez bizony igencsak érdekelt. „A kibontakozás kulcsszava a bizalom..Nyilván a kétoldalú. Miként a bizalom kétségtelen jele maga az alkalom is, .ahol az írók elmondhatták. Például azt, hogy mi várható, „ha a gazdaság elveszi a levegőt a kultúrától”? Hogy nálunk „arányaiban fele annyi jut szellemiekre, mint Japánban. .hogy „nem várhatunk a gazdaságtól jó közérzetet teremtő hatást, pedig ...” A műsor sokféle „titokba” beavatott, amit illett volna tudnom előtte is. De hát nem tudtam. Nem azért, mert nem olvasok újságot (hiszen írok is!), nem azért, mert nem hallgatok rádiót és nem nézek tévét, azért sem, mert nincsenek megfelelő tájékozódási lehetőségeim. Vannak, de úgy látszik, ezeket naponta túlhaladja az idő. De ha csak folyton tájékozódom, mérlegelek, következtetek és csodálkozom, akkor jut-e időm a hóvirágra? Pedig az is az élet része, mégpedig milyen nagyon fontos része! Máig hiszem, hogy igaza volt első szerkesztőmnek, aki vizespohárba (boros?) tett egy szál hóvirágot, elém tolta, és azt mondta: „Most Írsz erről egy hírfejet, de olyat, hogy ezt olvassák el, és ne az én vezércikkemet!” Mit mondjak? Frász környékezett, ráadásul tizenkilenc éves voltam. Persze, az ő vezércikkét könnyű volt lefőznöm, hiszen a hírfejet az utolsó oldalon hozta a lap, a sporttudósítások mellett. És köztudott... vagy már nem is köztudott?! Visszaolvasva, amit eddig írtam, úgy érzem, dadogok itt össze-vissza közérzetről és hóvirágról, lopakodó tavaszról!, meg adóalanyokról: valami rendet kellene teremteni a gondolataimban. Nocsak, fűzöm tovább: hát nincs rend azokban? És azokban sem, am.i naponta elborít? Ami jön., rámkiabál vagy szelíden odamondja, hogy jó lesz figyelned; vagy csak egyszerűen kétségbeejt: meddig bírjuk, hogy naponta százával (ezrével?) pusztítja az ember önmagát? Aztán visszatérek a jegyzeteimhez meg a rádiómhoz, amelyből hivatásunk és szakmánk kiváló nagymestere, Bajor Nagy Ernő int a szóval: „A jómód csak maga-magára gondol, mert meggyőződése, hogy a világ tartozik neki, de ő semmivel sem a világnak”. Örökzöld téma. Rendszerek és országhatárok feletti. Be kell vallanom, elfogult vagyok Bajor Nagy Ernő jegyzeteivel szemben. Azt viszont pontosan tudom, hogy elfogultságom oka csupán az, hogy ez a mi „kiváló mesterünk” érzékenyen és mellébeszélés nélkül rendre telibe találja az igazságot. És — ha rádiójegyzetet olvas — úgy cseveg erről az igazságról, mintha azt mesélné el, merre járt tegnap, s miről beszélgetett egy taxisofőrrel? A közvetlenségnek (és nem közvetlenkedésnek) ezt az iskoláját jó lenne, ha sokan átvennék tőle, nemcsak újságírók, de politikusok, gyárigazgatók és mások is, akik né- hanap mikrofon elé ülnek, és azok is, akikre nagyon is ráfér némi közéleti illemtan, magatartáskultúra, tiszteletérzés és közösségi szellem. Nem az agyonmagyarázott, a lejáratott, hanem az igazi. A tiszta, a feltündökiő, a mindig emberi tartalmú. c II Mi Világunk kiilönszáma Ha az ember kezébe vesz egy kortárs irodalmat, vagy meghallgat egy új zeneművet, legtöbbször el tudja dönteni, van-e művészeti értéke, vagy csupán egy köny- nyed kis fércműről van szó. S minél inkább ismeri az adott műfaj nagy klasszikusait (úgy is mondhatnánk:az alapokat), annál közelítőbb lehet ez a találat. De vajon, ha megnézünk egy filmet, mennyire tudjuk megítélni művészi értékét? Mihez viszonyítsunk? Általános oktatásunkban ugyanis nem tantárgy a filmesztétika. Lehetnek ugyan ráérzéseink, de korántsem biztos, hogy ezzel a „kiváltsággal” valamennyien rendelkezünk. Ki tehet 'tehát a legtöbbet azért, hogy a mélyebb gondolatokat is értve élvezzük a filmművészet alkotásait? A válasz egyértelműnek tűnik: a mozi, ahol a filmet vetítik. Valóban így van ez? — érdeklődtem Tőkés Gyulától, a békéscsabai Szabadság mozi üzemvezetőjétől. — Biztos, hogy nagy szerepe van egy mozi műsor- politikájának az ilyenfajta nevelésben — mondta. — Azonban a mi elképzeléseinknek is vannak korlátái. Egyrészt, hogy a világ filmterméséből csak a Mökép által megvásároltakból válogathatunk. A másik éppen a filmesztétikai nevelésünk hiányosságaiból fakad, vagyis, hiába a cannes-i filmfesztivál nagydíja, ha az emberek jórésze nem látja, nem Az ötletet — hogy felkeressem őket — a Tájak, Korok, Múzeumok Egyesületének általunk is közölt híradása adta, mely arról szólt, hogy a televízió február 15-i rendkívüli adásnapján egy országos, múzeumi játék döntőjét láthatjuk. Nos, a döntő közvetítése elmaradt (erről már nem értesítették a szerkesztőséget), ám a legjobb Békés megyei csapatot akkor már megismertük, s úgy hisszük, érdemes élményeiket közreadni. Mert élményük az volt elég. * * * — Többszörös aranyjelvényes múzeumlátogató vagyok — kezdi a beszélgetést a békéscsabai Szász Zoltánná —., s mint ilyet, tájékoztattak az országos játékról, melyet 1986 októberében, a múzeumi hónap keretében hirdettek meg. Családi, baráti körét mozgósította, s benevezett a versenybe. Édesanyja —.akkor még óvodás — kislánya „Műsorkínálatunk nem egyoldalú ... Vannak értékesebb és kevésbé művészi értékű filmjeink is” Fotó: Gál Edit érti, nem érzi, miben áll az adott film nagysága. Hangsúlyoznám, hogy ettől még nagyon is igényes em.beés keresztlányai, Áchim Gabriella és Szilvia örömmel csatlakoztak hozzá csakúgy, mint kolléganője, Csanádi Istvánná, aki fiát, a hetedikes Tibit is megnyerte az ügynek, összeállt hát a csapat, mely Viharsarok néven „futott” a maratoni versengés ideje alatt. — Már a benevezés sem akárhogy történt — emlékezik Csanádiné —, a kérdésekre adott válaszokból egy csomó betűt kaptunk, s azokból kellett kisilabizálni a játék címét: „Barangolás hazai tájakon”. Ez volt hát a bemelegítés, kezdődhetett a játék. Az első fordulót, a megyei döntőt egyéves felkészülési szakasz előzte meg. — Célunk az volt, hogy megismerjük szűkebb hazánkat, Békés megyét — mondja Szászné —, s mikor megkaptuk az első, kilóra is jelentős mennyiségű feladat- küldeményt, láttuk, e célkitűzésnek is eleget teszünk, rekről lehet szó,. csupán nem tanították meg őket az alapokra. — E korlátok között mit tehet, vagy tesz mégis a mozi? — Mindenekelőtt a filmklubjainkra hívnám fel a figyelmet. Itt adott korcsoportok vagy témák szerint állítjuk össze az októbertől májusig tartó fiknláncterve- ket. A műsorra tűzött filmek legtöbbje valamilyen formában vagy mértékben kivívta a filmkritikusok elismerését, tehát művészileg értékes alkotásokról van szó. Bátran állíthatom, hogy az utóbbi időben jelentősen megnőtt az ilyen bérletek iránti érdeklődés. Azt hiszem, ebben nem kis szerepe van klubvezetőnknek, Máté Ferencnek, aki egyébként a moziüzemi vállalat művészeti előadója is, hiszen egy-egy film bemutatása előtt mondott bevezetője lényegesen megkönnyítheti a film megértését és értékelését. Utal egy-egy kiemelkedő színészi alakításra, felhívja a figyelmet bizonyos részletekre, egyszóval, olyan alapokat nyújt az érdeklődőknek, amely biztos támasz lehet a későbbi önművelődésben, egyéni felismerésekben. — Ha ilyen nagy az érdeklődés a komoly monda- nivalójú filmek iránt, vajon nem lehetne többször vetíteni őket, mint az úgynevezett „sikerfilmeket” is? — Négy éve vezetem a mozit, s ez alatt bőven volt ha a megadott kérdésekre válaszolunk. Sokfelé megfordultunk Bélmegyertől Dobozig és Vésztőtől Dévavá- nyáig. A megyéből 25, az országból pedig 509 csapat indult, hogy megmérkőzzön a megyei, majd az országos „legjobb” címért. Vagy mégsem azért? — Tulajdonképpen úgy gondoltuk — mosolyodik el Csanádiné —, hogy nekünk nagyon elég lesz a megyei második helyezés. Hogy miért? Mert sejtettük, ha továbbjutunk, rengeteg munkát, tanulást veszünk a nyakunkba, ugyanakkor a második hellyel nem vallunk szégyent. Számításukba „hiba csúszott”, a megyei döntőt (s a szegedi „Attila király testőreinek” barátságát is) megnyerték ... — Volt egy olyan feladat — magyarázza a barátság történetét Szászné édesanyja, Darabos Jánosné —, hogy más megye csapataihoz is el kell látogassunk. Nos, mi a szegedi „Attila király testőreivel” vettük fel a kapcsolatot ... — Eddig játék volt az egész, de az országos versenyen már egy megyét képidőm megismerni a helyi f igényeket. A békéscsabai mozilátogatók zöme fiatal. Napközben dolgoznak, vagy tanulnak, és este kikapcsolódásra, szórakozásra vágynak. Szeretnek nevetni és izgulni, szeretik a modem ’technika csodáit, vagyis, az úgynevezett sikerfilmeket, mint a legtöbben ilyen korban. És ez a „legtöbben” kulcsfontosságú szó. Az a vád nem érheti a Szabadság mozit, hogy a kínálata egyoldalú. Van értékesebb, és kevésbé művészi értékű műsorunk is. Persze, amire a legtöbb az igény, azt vetítjük a leghosszabb ideig. Nemcsak a bevétel miatt, hanem mert ezek az emberek akkor is megnéznek például egy Kobrát, ha azt csak. Békésen vetítik ... Legfeljebb ezután oda járnak. A „kiválasztottak”, vagyis a művészetre, mély értékekre igényesebbek mindig kevesebben vannak, így nyilván azt nem engedhetjük meg magunknak, hogy öt-hat napig csak a kisebbségnek játsszunk. Talán, ha több bemutató mozi lenne, mint Szegeden, vagy Budapesten ... Beszélgetésünk végére rá kellett jönnöm, hogy menynyire nehéz helyzetben vannak ma Magyarországon a mozik. Mert mit is várnak el tőlük? Szórakoztassanak, nyújtsanak kikapcsolódást, neveljenek a szépre és nemesre, pótolják a hiányzó esztétikai alapképzettségünket, legyen elegendő pénzük a fennmaradáshoz, és egy vezetőjük, aki mindezt felvállalja ... Magyar Mária viseltünk — szólal meg ismét a csapatkapitány, Szászné. — Ész nélkül kezdtünk tanulni. Egy 71 helységből álló címjegyzéket kaptunk 2 héttel a verseny előtt. Gondolhatja! Felosztottuk a területeket és éjt nappallá téve készültünk. Ráadásul egy „szatócsboltot” is össze kellett állítanunk, a megyére jellemző termékekből. — Jó, hogy megjelenik ez a cikk, mert így ezúton is köszönetét mondhatunk azoknak az üzemeknek, melyek segítettek minket — vesz elő néhány apróságot Csanádiné. — Az Énei ilyen picike cipőt gyártott, a Sütőipari Vállalat öklömnyi cipókkal gazdagította a készletet. Szóval volt, aki segítsen ... Egy művészt is be kellett mutassanak. Ök Mlado- nyiczki Bélát választották. — Szobrokkal, plakettekkel felpakolva vagy 35 kilogramm súllyal indultunk a nagy összecsapásra, Budapestre — nevet Szászné. — Mondtuk is, ha okosabbak nem is, de erősebbek biztos leszünk ettől a vetélkedőtől. Hosszasan mesélnek még. Sétájukról vagy inkább rohanásukról a várban, a galériabeli feladatmegoldásokról, a történelmi múzeumbeli izgalmakról (mindez egy délelőtt alatt), s magáról a vetélkedőről.... — Így utólag megszépülnek az emlékek — összegzi a tapasztalatokat Csanádiné —, bár ott nemegyszer bosz- szankodtunk a szervezetlenségén, azon, hogy a rossz hangosítás miatt többször még a feladatokat sem értettük ... — S bár a középmezőnyben végeztünk, és csak az első két csapat jutott be a tv-s döntőbe, azért nem csüggedtünk el. Sőt! Beneveztünk az újabb, „Hazai tájakon vándorkönyvvel a zsebemben” című vetélkedőre. A csapat összetétele „bevált”, azon nem változtatnak, s a szándékon sem: nem nyerni, hanem játszva tanulni. — Olyan témakört választottunk, amit a legkevésbé ismerünk. A megye irodalmi emlékeit, emlékhelyeit szeretnénk megismerni. Mi mást mondhatunk erre? Sok sikert hozzá! Nagy Ágnes A közelmúltban megjelent a Mi Világunk legújabb kü- lönszáma, amely az előző összeállításokhoz hasonlóan színes olvasnivalót kínál. A magazin vezető írása Mátyás népéről, a matyókról szól, bemutatva a hajdanvolt családi életet Mezőkövesd környékén, Dr. Papcsányi Éva arról tudósít, hogy Magyarországon minden negyedik ember neurotikus. A szerző feltárja a lehetséges konfliktus- forrásokat, s generációs problémákat, ismerteti a felnőtt kor konfliktusszátu- ációit, bemutatja a leggyakoribb tüneteket. A cikk egyik legjelesebb tanulsága: ritka a spontán gyógyulás. Vándor Kálmán írásában felteszi a sokakat foglalkoztató kérdést: a prostitúció hallgatólag megengedett? A szerző joggal állapítja meg: „Elítélni a prostituáltat legtöbbször csak a munkakerülés, garázdaság, vagyon elleni különböző bűncselekmények, vám-deviza bűntettek, vagy szeméremsértés miatt lehet, illetve, ha akad férfi, aki a bírósági tárgyaláson is vallja a nyilvánosság ódiumát, és elmondja, hogy szexuális szolgáltatásért pénzt adott. De ilyet nagyon nehéz találni...” Marjai Imre: Az ismeretlen földrészek címeres tolvaja című írásában a tengeri 'kalózkodás izgalmas, és néha hihetetlen történetével, foglalkozik. A Mi Világunk külön- számában gazdag rejtvény- anyaggal, sakk-kaleidoszkóppal, képregénnyel és ezenkívül számos meglepetéssel is találkozik az olvasó (Sándor) A csonka csapat: Szász Zoltánné, Csanádi Istvánná kisfiával és Darabos Jánosné Fotó: Veress Erzsi Játszva tanulni... Hazai tájakon barangoltak
