Békés Megyei Népújság, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-08 / 57. szám
1988. március 8., kedd Musztafa Szulimánné ötlete Egy orosházi iskolagalériában Ismerkedés a képzőművészeti alkotásokkal Fotó: Kovács Erzsébet Kétségtelen tény, hogy az utóbbi évtizedek egyik figyelmet érdemlő eredménye a vizuális nevelésben az iskolagalériák hálózatának kialakulása. Ezek a részben tudatos, részben spontán módon született elképzelések segítik az oktatás és a művészet egymáshoz közelebb kerülését. Hogyan is születhet az ötlet egy iskolában ennek megvalósítására? Gonda Géza, az orosházi Petőfi Művelődési Központ igazgatója örömmel sietett segítségünkre e kérdés megválaszolásában. — A gondolat a szomszédságunkban működő 1. számú általános iskola egyik pedagógusától, Musztafa Szuli- mánnétól származik. A tanárnő az elmúlt év őszén javasolta, hogy a hosszú iskolafolyosók kopár falát tegyék barátságosabbá az orosházi festők alkotásaival. Most már csak rajtam volt a sor, hogy közvetítsem kérésüket a kilenc Orosházán alkotó művészhez. Az ötlet nekik is tetszett, így hamarosan „megnyílhatott” az első kiállítás, amelyen Feldmann Tibor, majd Fekete János képei kerültek a folyosó falára. A tervek szerint még ez évben valamennyi festőművész alkotásait megismerhetik a gyerekek. Elégedettek persze nem vagyunk, szükség lenne a kiállítás helyének bővítésére, és az alapfal átfestésére, hogy rajtuk a képek jobban érvényesüljenek. Talán a nyáron már erre is sor kerülhet. s ezzel méltóbbá válhat a „galéria” elnevezés. A rövid tájékoztatás után a művelődési központ igazgatója átkísért az iskolába. A múlt században épült óriási iskola vastag falai mögött titokzatos csend honolt. Balra egy kis előtérből nyílik az igazgatói iroda, ahol Móricz Istvánná igazgatónő fogadott, mielőtt a „galériát” megmutatta volna, elmondta, hogy sajnos náluk nincs zsibongó, vagy aulla, ahol valószínűleg méltóbb helye lehetne a kiállított alkotásoknak. — Egy modern iskolában a galéria, vagy tárlat igénye talán természe'tesebb, talán jobban beleillik a környezetbe — szabadkozott —, nálunk azonban csak ennek a szűk folyosónak a falai jelentik a lehetőséget. A festmények megtekintése után alkalmam nyílott találkozni a galéria értelmi szerzőjével, Musztafa Szuli- mánnéval is. Már a beszélgetésünk kezdetén kiderült, hogy milyen központi helyet foglal el életében a művészet, az esztétikum. — Minden kisgyereknek a lelkében van egy üres szo- bácska — mondta. — Ahogy nő, ez a szoha fokozatosan megtelik valamivel. És azért, hogy mivel telik meg, mi pedagógusok és szülők vagyunk elsősorban felelősek. Nagyon hálás vagyok a Zsolnai-programnak, ami alapján jelenleg taníthatok. Az a rengeteg irodalmi érték, amit ez a módszer ad, mind ezt a szobát töltögeti. S mivel rendszeresen járunk hangversenyekre, a gyerekek zenei műveltsége is igen fejlett. Tavaly aztán egyre többet gondolkodtam azon. hogyan lehetne az életükbe beépíteni a művészetek harmadik nagy ágát, a képző- művészetet. így született bennem az ötlet az orosházi festők képeinek kiállításáról. Szerencsére az igazgatónő és a művelődési központ vezetője azonnal partner volt ehhez, így nem is sokat váratott magára a megvalósulás. Meggyőződésem, hogy a környezetünk szebbé tétele, az esztétikum szeretete nem pénz, hanem ízlés és igény kérdése elsősorban. — Hogyan fogadták a gyerekek a falakon a képek megjelenését? — Természetesen azonnal észrevették, és’ rengeteg kérdéssel leptek el, hogy ez a mienk-e, kitől kaptuk stb. Bátran állíthatom, hogy több szempontból is igen hasznosnak bizonyult ez a kezdeményezés. Sokat beszélgettünk a képekről, mindig kiválasztva egy-egy konkrét szempontot. A színek, formák harmóniája az esztétikai érzék, a „mi lehet a témája?” beszélgetések pedig a beleérző képesség fejlődését szolgálják. Nagy öröm számomra, hogy a kicsinyekért érkező szülők többsége is közönsége lett a galériánknak. F. Varga Máriát, az orosházi festők csoportjának egyik tagját telefonon sikerült utolérnem az iskolában tett látogatást követően. Tőle arról érdeklődtem, miként fogadták Musztafa Szulimánné ötletét. — Az az igazság, hogy mlitnden művész örül, ha bemutathatja, kiállíthatja műveit — hangzott a válasz.— Az iskolagaléra gondolata azonban kétszeresen is jó érzés volt számunkra, hiszen így némiképp hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a ma kicsinyei felnőve, műértő és -szerető közönséggé váljanak. Egyébként ennek érdekében jövőre ismét szeretnénk megindítani a városi gyermekrajzszakikört is . . . íme, egy jó ötlet, ami megmozgatta a várost, barátságok, kapcsolatok hídját kiépítve ezzel az oktatás, a művelődés és a művészet világa között. Magyar Mária Beszédes portrék Zlinszky István, a szabadságharc legfiatalabb katonája, gazdatiszt korában Lokálpatrióta. Gyakran leírjuk ezt a szót, mert nincs pontos magyar megfelelője, de hogy valójában mit is jelent, legjobb élő példával bemutatni. Dr. Márki-Zay Lajos gyulai hazafi — ne szégyelljük a nagy szavakat —, nyugdíjaséveit szinte teljesen családja történetének megőrzésére szenteli. Súlyos örökségre vigyáz, a magyar progresszió szellemét árasztják az ősök árnyai. Szobája falait megkopott festmények díszítik, hajdan élt emberek portréi, akiknek szeméből figyelmeztetés sugárzik: „késői unokák, óvjátok a hagyatékot, ami rátok marad, nehogy , szégyenkezve kelljen tovább adnotok.” Március idusáról, a forradalmas időkről, szabadság- harcról, néma ellenállásról is beszélnek a képek. — Ez a deli férfiú a szépapám, Zlinszky László — mondja dr. Márki-Zay Lajos. — Pest megye főmérnöke volt, s a korabeli krónika szerint fontos szerepet játszott Kossuth Lajos követté való megválasztásában. Naplójából sajnos kitépte és elégette a forradalmi napokat megörökítő részeket. Ügy tűnik, volt mitől félnie a megtorlás időszakában, hiszen családja fogadta be Kossuth szüleit. Vérpezsdítő lelkesedésről, gáláns vendégszeretetről mesélhetne a másik ős, Zay István, aki 1848 nyarán sarka- di otthonában fogadta a Würtemberg huszárok élén belovagoló Lenkey_ János kapitányt. „őszintén meg kell vallanom, utunk Mára- marostól egy diadalmenet volt, de ehhez hasonló szívességgel még sehol se láttak" — írta köszönő levelében a kapitány. Nézegetjük a becses okmányt, az aradi várbörtönben megtébolyo- dott szabadságharcos keze vonását. Amikor ezeket a sorokat írta, ugyan gondolta-e, hogy bő év múlva milyen megalázó sors vár rá? Aligha. Akkor még diadalmenet volt, győzelmek, Európa ámulata. Papos nyugalomról, megfontolt bölcsességről árulkodnak Haviár Dániel arcvonásai, aki később Szarvason lett evangélikus esperes, de a szabadságharc idején Rimaszombatban tartott forradalmas prédikációkat. Tetteit az ottani templom falán emléktábla őrzi. Moj- sisovics Sámuel 1848-ban főbíró volt, s a feljegyzés szerint „minden értékét a haza oltárára tette”. A szabadságharc bukása után börtön és internálás lett osztályrésze. „Száz izmos egyén” vezéreként vonult Nagybecskerekre Nuszbek József, aki 1848—49-ben Gyulán volt városkapitány, s a közellátási ügyek irányítója. Amikor a megtorlás idején felelősségre vonták, azt is bűnéül írták, hogy a megyeházáról eltávolította Ferenc császár emléktábláját. Mindenkit elkapott akkor a forradalmi lendület. Márki János Kétegyházán az uradalmi legelőket szétosztotta a nincstelenek között, majd a békési nemzetőröknél szolgált. Most pödirött bajszú, nagyakaratú öreg- úrként tekint ránk. Legszínesebb egyéniségnek tűnik az a Zlinszky István, aki 1848. március 15-én azzal kezdte a napot, hogy otthagyta a pesti piarista gimnáziumot. 14 évesen felcsapott nemzetőrnek, s az Attila huszárezredben alighanem 5 volt a szabadságharc egyik legfiatalabb katonája. Világosnál, a fegyverletétel idején már őrmester volt, s megszöktette a 17 éves bátyját, aki a huszár főhadnagyi sarzsiig vitte. Hosszas búj- dosás után jött haza, és Kondoroson — Petőfi Istvánnal szoros barátságban — a község megalakításán, felvirágoztatásán munkálkodott. Nevek, képek,’ emberek. Keresem rajtuk a közös vonást, s figyelem, mi maradt belőlük a házigazdán. Szellemük, olthatatlan hazaszeretetük bizonyosan tovább ól- Andódy Tibor KÉPERNYŐ Az alábbi jegyzetnek tulajdonképpen minden része ugyanazzal foglalkozik. Zene, zene, zene: ez a közös vonás a portréműsorban, az opera és az operett televíziós változatában, de még a heti ajánlásban is. „Nem hazugság azt mondani — írta Csáth Géza egyik tanulmányában —, hogy az embernek több köze van a zenéhez, mint a többi művészethez. Mintha a muzsika jobban hozzánk tartozna, közvetlenebbül és egyenesebben érintené a lelkünket, mint az írás, a kép vagy a szobor. Hasonlatos a beszédhez, amelynek befogadására mindig nyitva vannak a füleink, s amely érdeklődésünket, légyen bár fáradt a figyelem — mindig aránylag hamar föl tudja kelteni...” Távol áll tőlem a művészetek bármiféle rangsorolása, csak éppen azt mondanám — ugyan ki tagadná? —, hogy előfordul velünk esténként, amikor leülünk (vagy lerogyunk) a képernyő elé, hogy tényleg fáradt a figyelmünk. Hogy elég volt az egész napi (heti) munkából, a súlyos hírekből és kommentárokból, a nélkülözhetetlen és sürgős szakmai tanácsokból, az elhalaszthatatlan mondandókból, s egyáltalán abból, hogy mindennek óriási jelen- 'tősége van, s hogy minden mindenképp szól valamiről. Nem vagyok az abszolút „leengedő”, a legkisebb szellemi, lelki odafigyelést sem igénylő teljes kikapcsolódás, híve, de igazán jól jön néha, ha egy műsor nem szól semmiről, nem gondolkodtat el, nem vág-mellbe, csak éppen elszórakoztat egy kicsit. S itt értek egyet Csáth Gézával abban, hogy a zene aránylag könnyen talál nyitott fülekre ilyen fáradtabb időszakokban is. Ne feledjetek el! Sir Thomas Beecham karmestert idézte a csütörtöki angol film a XX. századi portrék sorozatban. Nem emlékszem, hogy láttam volna valaha is hasonló portréfilmet korábban. A mester életére, egyéniségére, munkásságára a 100. születésnap alkalmából emlékeztek barátok és kollégák, zenészek és táncosok. S ebben még nincs is semmi különös. Abban viszont annál inkább, hogy az özvegy adta fogadáson, terített asztal mellett, evés közben (!) hangzanak el a visszaemlékezések. Az asztalttársaság „jeleneteit” szakítják újból és újból félbe az életrajzi film- bevágások és az ünnepi hangversenyen készült zenei betétek. Mégsem volt a visszaemlékezésnek ez a szokatlan formája tiszteletlen vagy ünneprontó. Talán azért nem, mert őszinte és szeretetteljes vallomások követték egymást arról, mi volt Sir Thomas Beecham titka. „Számára minden körülmények között a zene volt az első” — mondták pályatársai. A karnagy tevékenységét a szobrászéhoz hasonlították, a vezénylést pedig a mozdulatok művészetének nevezték. Bajazzók A színház a színházban gyakori téma a világirodalomban, s hálás az opera színpadán is. A vándorkomédiások érkezése és fellépése nagy esemény, sőt ünnep a kis olasz faluban; játék és valóság összefonódása Canio, Nedda és Silvio életében nagy szerzői lelemény. Nem véletlenül avatta ez a műve Leoncavallót egyszerű kávéházi muzsikusból világhírű operaszerzővé. A dallam drámai légkört teremt a színpadon, s bár egy televíziós változat sosem pótolhatja a milánói Scala vagy az Operaház hangulatát, ez a pénteken látott feldolgozás művészien menti át mindazt, ami csak átmenthető a képernyőre. Montmartre-i ibolya A tizenöt éves Zenés Tv-színház legsikerültebb darabjainak is az a fő erénye, hogy a tévéváltozat lehetőségeit felhasználva az operett műfajához képest a maximumot igyekeznek megvalósítani. S ilyen szempontból ugyancsak a zene jár jobban, mert kevesebbet veszít a fényéből1, mint mondjuk a színpadkép, a kiállítás, a látvány. Művészsorsok, művészpályák kellemes zenével fűszerezve: hálás téma, kellemes szórakoztatás, szinte biztos siker. Kálmán Imre Montmartre-i ibolyájában ismert festővel, költővel és muzsikussal találkozunk. A Maár Gyula .rendezte produkcióról persze igazságtalan lenne kijelenteni, hogy nem szól semmiről. Annyit elmondani viszont talán nem tisztességtelen; hogy lényege kevésbé a kis történet, sokkal inkább a zene. A zene, amely egyikünkben pusztán kellemes bizsergést okoz, másikunkban mély érzelmi, értelmi hatást kelt. Van, akinek azért tetszik, mert szépnek hallja, van, aki sokat tud róla tudományosan is. Nem vagyunk egyformák, s ízlésünk sem az. Annyi bizonyos — Csáth Gézának elhihetjük —, hogy a zene „befogadására mindig nyitva vannak a füleink”. Ha már zenével kezdtük, fejezzük is be azzal! Szombaton este a West Side Storyt, az 1961-es, tíz Oscar-díjjal kitüntetett filmmusicalt láthatjuk a Zenélő filmkockák sorozatban. Niedzielsky Katalin TIT-hfrek Szarvason és Békéscsabán A közelmúltban Szarvason újjáalakult a TIT Tessedik Sámuel Mezőgazdasági Nyári Egyetemének tanácsa. Az új j ^alakulással kiszélesítették a tanács társadalmi alapját, munkájában részt vesznek a MÉM, a Környezet- és Vízgazdálkodási Minisztérium, a TIT-központ, a KISZ KB, valamint az érdekelt Békés megyei szervek képviselői. Az ülés résztvevői meghatározták a mezőgazdasági nyári egyetem témáját, mely a jövőben olyan környezet- védelmi tematikát dolgoz fel, mely a mezőgazdasági termelési technológiák eredményességét fokozza. Profil- váltásról lesz tehát szó, hiszen eddig a meliorációval foglalkoztak a nyári egyetem előadásai. A döntés szerint az idei nyári egyetemet augusztus 6-tól 13-ig tartják Szarvason, a mezőgazdasági főiskolán — melyre az ország egész területéről elsősorban üzemi, termelési szakembereket várnak. Békéscsabán a tanítóképző főiskolán a hallgatóknak indított ismeretterjesztő előadói tanfolyamot a TIT megyei szervezete. A tanfolyamot dr. Krupa András, a TIT megyei szervezetének titkára nyitotta meg. Az első előadást ma, március 8-án Elek László, a TIT Tanácsadó Testületének megyei elnöke tartja „Az ismeretterjesztés helye, szerepe a fiatal értelmiség körében” címmel. A tanfolyamra 19 másodéves hallgató iratkozott be? akiket jövőre már társulati előadókként hallgathatnak az érdeklődők.
