Békés Megyei Népújság, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-05 / 55. szám
1988. március 5.. szombat NÉPÚJSÁG (Folytatás a 9. oldalról) ságfedezetének megteremtésére. Ezt a gyakorlati-politikai céltételezést, az alternatív fejlődési irányok közötti választás és (döntés) aktusát semmiféle elmélet nem helyettesítheti. A marxista elméletnek ezek a nehézségei közvetlenül érintik az ideológiaközvetítőket”. Miközben ugyanis nyilvánvalóvá válik, hogy sok régi (és nagy horderejű) kérdésre adott elméleti válaszunk elavult, és minduntalan új, meg új kérdések támadnak, azok, akikhez a kérdéseket intézik, gyakran nem kapnak kellő elméleti szintű eligazítást a tudománytól. Mindez bizonytalanságot és nem csekély bizalmatlanságot idéz elő a befogadók és a közvetítők részéről egyaránt egy-egy tudományágazatnak, illetve művelőinek a teljesítőképessége, a problémáknak a megoldhatósága, vagy magának a marxizmusnak az érvényessége iránt. Irányzatok és érdektörekvések A mindennapi tudatformáló tevékenységet éppen a fentiekkel is összefüggésben nem kevésbé zavarja, hogy nemcsak a kérdések, hanem a válaszok is megsokasodtak (már amely kérdésekre egyáltalán vannak ilyenek), ami a tudomány és az elmélet közegében bizonyos szempontból magától értetődő — a rivalizáló, alternatív elméletek, a hosszú ideig egymás mellett élő hipotézisek, az egymásnak gyakran ellentmondó tényanyag stb. — az a közvetítőrendszer, a propagandatevékenység számára gyakran zavarok forrása lesz. Minthogy ilyen körülmények között nehéz megteremteni egy világnézeti-ideológiai egyöntetűséget, a közvetítői magatartás abba az irányba tolódik el, hogy feltárja a társadalom égető problémáit és a tudomány által felkínált eltérő koncepciókat, esetleg hozzáadja a „józan ész” megoldási ötleteit, és a befogadóra bízza a választást. Ez a „problémafeltáró típusú” közvetítés, amelyben a megoldási javaslatok bősége ugyan megsokszorozza az állásfoglalás nehézségét, szükséges és hasznos funkciót teljesíthet, mert az önálló gondolkodásra való készséget fejleszti. Azt is figyelembe kell venni, hogy ez a magatartás gyakran szembekerül a tudatformálás egyszerűbb útjait követni kívánó „propagandista attitűddel”, azzal, amely némileg abszolutizálja az egyértelmű igazságok iránti befogadói igényt, és zavaró momentumként, a közvetlen, napi politikai feladatok végrehajtását akadályozó tényezőként elutasítja — afféle „spekula- tív-teoretizáló okoskodásnak” minősítve — a távlatosabb gondolkodás igényét Társadalmunk nyitottá válásának önmagában feltétlenül pozitív fejleménye, hogy szellemi életünk ideológiai színképét tekintve sokrétűen tagolt. Többféle irányzat van jelen, amelyek természetesen nemcsak a mindennapi tudattartalmak szintjén, hanem a tudományban, művészetekben. a szellemi termelés szférájában is megnyilatkoznak. Ezek a tudományos és tágabb értelemben vett közgondolkodásban egyaránt befolyásolással bíró irányzatok valós társadalmi folyamatokat és egyszersmind e folyamatokat terelni kívánó kemény érdektörekvéseket reprezentálnak. Az ideológiai közvetítő rendszerek számára az ideológiai pluralitás tényének megállapítása a‘terep- felmérés első lépése, de hogy tevékenységükben a bizonytalansági tényezőt csökkenthessék, tudniuk kellene: a felsorolt irányzatoknak mekkora a súlya, mekkora a hatóereje. Ez utóbbi kérdés általánosabb, társadalmi méretekben is igen lényeges és természetesen nemcsak az itt jelzett irányzatok vonatkozásában. Az alapviszony a társadalomtudományokban — és egyáltalában: szellemi életünkben — befolyásos világnézeti-ideológiai áramlatok, irányzatok között a marxizmus politikailag biztosított hegemóniája határozza meg. Ez számos rendkívül bonyolult problémát vet fel, amelyeknek végiggondolása, tisztázása ma az ideológiai munka egyik égetően fontos feladata. Itt persze csak jelezni tudjuk, kifejteni nem, az ezzel kapcsolatban felmerülő problémák némely jellegzetességét. Az elmúlt évtizedek kultűrális politikájának nagy vívmánya, hogy a marxizmus monopóliumának elvét felváltotta a hegemónia tétele, ami azt is jelentette, hogy a központi akarat által előírt gondolkodás- mód helyébe a különböző világnézeti irányzatokat megjelenítő nézetek, álláspontok tű- résének-támogatásának dinamikája lépett. A marxizmus politikai hegemóniájának követelménye elsődleges tartalmát tekintve arra vonatkozik, hogy intézményesen biztosítani kell a marxista ideológia dominanciáját a szellemi élet kulcsfontosságú területein. A dolgoknak ez a része — legalábbis, ami az értelmezését illeti — nem is okoz különösebb gondot a közvetítő intézményeknek, azt persze hangsúlyozzák, hogy az elv gyakorlati érvényesítése folyamatos erőfeszítéseket követel. Közvetítők és befogadók Számos probléma forrásává válik azonban a hegemóniatételmek az a másik eleme, amely a különböző irányzatok, nézetek, álláspontok „tűrhetőségének” feltételeként a politikai lojalitás követelményét állítja. Itt sem elsősorban magáról az elvről, hanem főleg értelmezésének és alkalmazásának határairól van szó. A problémák első és legfontosabb csoportja a politikai lojalitás követelményének a marxizmuson belüli „áramlatokra”, a marxista álláspontokra való kiterjesztésével kapcsolatos. Például régóta neuralgikus pontja a marxista közgondolkodásunknak a politikával való „belső” konfliktusai megoldásának mechanizmusa. Anélkül, hogy a részletekbe itt belemennénk, teljesen világos egyfelől, hogy a marxi elvek, a szocialista eszmék nevében megfogalmazott társadalom- és politikabírálatnak is meg van a maga racionális mértéke, illetve akceptálandó tűréshatára, másfelől, hogy a politika nem vonhatja ki magát annak az ideológiának a kontrollja alól, amellyel legitimálja önmagát. Az igazi tét persze a marxi elméiét és módszer tudományos potenciáljának realizálása és hitelesítése. Hogy ez a potenciál ma sem válhat valóságos hatóerővé a marxizmus eredeti, a fennálló, szüntelen meghaladására — és ezzel együtt: kritikájára—irányuló intenciója nélkül, azt senki sem vitatja. A gyakorlatban mégis szüntelenül újra elevenedik az a veszély, hogy a politikai lojalitás követelményének túlhangsúlyozása vagy szűkkeblű értelmezése a marxista ideológia kritikai funkciójának indokolatlan korlátozásához vezet. ■ A problémák egy másik csoportját azok az esetek jelentik, amikor a kifejezetten nem marxista, nem szocialista ideológiai álláspontokat, felfogásokat politikai lojalitásuk előnyösebb helyzetbe, kedvezőbb pályára juttatja a tűrések-támogatások erőterében, mint a kritikusabb, ezért politikailag feszültségterhesebb marxista álláspontokat. Hogy ennek milyen, közvetlenül nem is mindig észlelhető következményei lehetnek a közvéleményre, annak illusztrálására egyetlen példát idézek. Kutatási beszámolók szóvá teszik — a közvetítő apparátusok mulasztásaként —. hogy kellő orientáció, kritika híján a különböző, marxizmustól idegén, nem szocialista eszmeiségű szellemi termékeket a mindennapi tudat hajlamos azonosítani a hivatalos ideológiával. Nem vitatjuk a közvetítők felelősségét, ám mégiscsak fel kell tenni azt a kérdést, hogy itt csupán a köznapi tudat „eredendő butaságáról” van szó? Vajon, e hajlamot nem táplálják az ideológia fentebb jelzett „túlpolitizáltságából” eredő szükségszerű látszatok? Ideológia és politika viszonyának olyan kérdései ezek, amelyeknek tisztázó újragondolása és megnyugtató rendezése nélkül nehezen képzelhető el. hogy a marxista ideológia a szocializmus valóban tudományos, korszerű elméleteként funkcionálhasson és szilárdíthassa meg pozícióit. A már elért tudományos eredmények közvetítése, terjesztése elmarad a lehetőségektől és a szükségletektől. Az oktatásban az új tudományos felismerések pedagógiai transzformációja folyamatos késésben van. különböző okoknál fogva a többi közvetítő apparátusnál is problematikus. „Az alkotó marxista tudományosság új felismerései nem kapnak megfelelő propagandát, ha valamifélét mégis, akkor az félszeg, defenzív. Erőtlen a marxista pozíciók melletti kiállás, a nem marxista pozíciókkal folytatott vita. és ez megkönnyíti, hogy társadalom- tudományos, gyakran politológiai köntösben polgári liberális jellegű (s rezignált értelmiségi felhangú) válaszok kerüljenek előtérbe, és öíltsék magukra a hitelesség látszatát”, olvashatjuk az egyik kutatási beszámolóban. Súlyos tehertétel, mert a marxista tudományosság extenzív és intenzív növekedését egyaránt akadályozza a tudományos viták erőtlensége. A gyakran megfigyelhető látszat-, álviták mellett komoly probléma, hogy a marxista pozíciók képviselői valamiért igyekeznek elkerülni a vitákat. Nem kevésbé ártalmas az a tény, hogy a marxisták egymás közötti vitái összemosódnak az „antagonisztikus” világnézeti vitákkal. Ennek szükségképpeni következménye a marxizmus pozícióinak gyengülése. S nemcsak tudományos értelemben, hanem alkalmasint még nagyobb a veszteség politikai- moráliis presztízs dolgában. D szellemi munka leértékelődése A marxista ideológia pozíciói a kutatások tanulsága szerint a köznapi tudat szintjén a leggyengébbek. Ez mindenekelőtt ázzál függ össze, hogy a közvetlen élettapasztalatoknak ezen a tudatszinten döntő szerepük van. S bár ezek az élettapasztalatok igen sokfélék és egymásnak is elilentmon- dáak, tipikus irányultságukban jelenleg a köznapi tudat és a marxista ideológia vi- vergenciáját jelzik. Az ország gazdasági nehézségei, a nyomukba támadt társadalmi és szociális feszültségek, amelyek egyszersmind élesebb fényben láttatják politikai rendszerünk, a szocialista demokrácia krónikus fogyatékosságait is, a midennnapi élet szintjén szerveződő ideológiákban az „értékválság" folyamatát erősítik fel. E folyamat egyik legfőbb jellemzője, hogy a hosszú időn át preferált — sokszor már- már a társadalmi „üdvözlés” ígéretével hirdetett értékek és a nekik megfelelő erények, magatartásminták a népesség igen nagy tömegei számára hitelüket vesztették, mivel a valóságban az emberek boldogulásának tényleges útjai más, a „hivatalos” értékekkel gyakran éppen ellentétes irányban haladnak. A beszámolók példák sokaságával illusztrálják társadalmilag igen jelentős rétegek, foglalkozási csoportok értékvesztésének folyamatát. A legnagyobb horderejű — „társadalmi méretekben alapvető problémának” tekintett — változásként minősítik a „második”, „harmadik” stb. gazdaság szerepének, tekintélyének nagyarányú előretörését az „első gazdaság” rovására. „Különösképpen csökkent a gyári nagyipar, a nagyüzemi munkáslét tekintélye”. Az ehhez fűződő — hivatalosan első helyen deklarált — értékek a folyamat szükségképpeni következményeként jelentős rétegek számára érvényüket vesztik. Gazdaságunk e „szektorá- lis szerkezetváltásának” — az „első gazdaság” helyzete megrendülésének — következményeként aligha kerülhető el, hogy az érintett rétegek „jövőjüket a hivatalostól eltérő értékrend jegyében képzelik el, tervezik meg”. A tömegesen megjelenő pragmatikus életstratégiák „kimondva, kimondatlanul azt sugallják, hogy a boldogulás útja nem a szocialista nagyüzem felé vezet”. Másfajta utakat kell tehát keresni, s ennek kényszerűsége főleg a fiatalok problémája. De ideológiai-elméleti szempontból sem közömbös a fenti gondolattöredékek által is érzékelhető probléma, hogy vajon az egyéni életút és boldogulás valóban elsősorban a „szocialista nagyüzemek”, az „első gazdaság” terepén válhat-e csupán a releváns és kívánatos szocialista életmód kifejeződésévé? Ugyancsak a legfőbb gondok között szerepel, mert az értelmiség nagy csoportjainak értékorientációját rossz irányba tereli, a szellemi munka leértékelődése. Különösen veszélyes értékzavarokat okoznak az értelmiségi fiatalok pályakezdésének nehézségei. Kirajzolódik a kutatási beszámolókból az értékválságnak egy másik, az egyéni élet- stratégiák átrendeződésének szintjén túlmutató dimenziója is: a szocialista társadalom jövőjébe 'vetett hit megrendülése a társadalom széles rétegeiben. A „régi” szo- cialiizmuskép érvénytelen ülése nyomán nemcsak az illúzióktól szabadulták meg emberek tömegei, hanem a szocializmus mibenléte vált sok szempontból kérdésessé számukra. A szocialista társadalom rendszer- specifikus ismérveit nem annyira elvont fogalmakban, elméleti tételekben gondolták el, hanem mindenekelőtt a szocializmus alapértékeiben ismerték fel1, elsősorban azokban, amelyeket reális létfeltételeik, élettapasztalataik hitelesítettek számukra. Sorsuk rosszabbra fordulása ezeket a rétegeket távoliról sem arra készteti, hogy eltűnődjenek a hagyományos szocialdzmuskép hibáin. Más irányból, de ugyancsak a csalódás, kiábrándulás szerveződik pessaimisztikus ideológiává azokban a rétegekben, amelyek a reform hosszam tartó vajúdása, a gazdaságban, politikáiban szükségesnek tartott változások elodázása-halogatása láttán jutnak el annak a polgári ideológiából jól ismert álláspontnak az elfogadásához, amely a szocializmus strukturális jellemzőjének tekinti a megújulás képességének hiányát, és ezért a „fejtett nyugathoz” való technikai-gazdasági felzárkózást összekapcsolja a „társadalmi modell” követésének, a fejtett polgári demokráciákhoz való „felzárkózáséinak” a szükségességével. Ebben az ideológiában a szocialista társadalom modernizációjának optimális útja a „westernizáció”. A társadalmi méretekben is jelentős értékválság pozitív hozadéka a fejlődésünk jelenlegi szükségleteihez, a kibontakozó progresszív törekvésekhez kapcsolódó új értékek megjelenése, lassú kikristályosodása és — egyelőre még csak szórványos — terjedése. Elsősorban olyan — divatos szó- használattall élve — „innovatív” és „demokratikus” értékekről és hozzájuk kapcsolódó erényekről, magatartásmintákról van szó, amilyen a vállalkozás, önállóság, kreativitás, kezdeményezés, kockázatvállalás, felelősség, autonómia, beleszólás, nyitottság, tolerancia stb. Az ideológiai munkának ma kardinális feladata elősegíteni ezeknek az értékeknek a terjedését, társadalmi elismertetésük, elsajátításuk tudati-eszmei feltételiéinek kibontakozását. E feladat felvállalása egyben lökést adhat a marxista ideológia tartalmi korszerűsítéséhez is. Természetesen reálisan számolni kell azzal az értékről tás folyamatát igen nagy mértékben hátráltató tapasztalati ténnyel, hogy a progresszióhoz kötődő értékek elismerésével együtt, ezeknek mintegy „fonákjaként” megjelennek és érvényre jutnak olyan „erények” és magatartásminták, amelyek számára a válóban pozitív értékek csak fedőnév gyanánt szolgálnak. így például: a vállalkozói magatartás-gyors meggazdagodás; az ügyesség, leleményesség-ügyeskedés; a rizikóvá'llalás-felelőtlenség; a szabadság-szabadosság; a tolerancia-elkötele- zettséghiány. Éppen ezért, súlyos hiba lenne, ha a propaganda a ma még meglehetősen „csene- vész” értékeket okolná a „fonák” magatartások megjelenéséért, hiszen nyilvánvaló: még meglevő és ma még „kifizetődő”, „hasznosnak" bizonyuló társadalomellenes magatartásmódok keresnek maguknak legitim formát. Szembenézni a nyitottsággal Végül néhány következtetést fogalmazok meg, ezek szándékunk szerint egyszersmind ajánlások is, javaslatok azokra a témákra, kérdésekre, amelyeknek további vizsgálata szükségesnek látszik az ideológiai munka említett „szervi bajainak” orvoslásához. Problémát okoz, hogy elméletileg nincs megfelelően kidolgozva — és nem gondoltuk át eléggé politikailag sem —, hogy mi legyen a teendő az ideológiai munkában és a propagandatevékenységében olyan körülmények között, amikor a reális szocializmus gazdasági, társadalmi, ideológiai és politikai problémái a kritikus pontot megközelítő helyzetet („válság előtti állapotot”) idézik elő. Ideológiai és propagandaelméletünk — és a gyakorlat — sok tekintetben még ma iis a korábbi évek, évtizedek „siker- és eredménypropaganda” koncepcióját és (szerkezeti) strukturális elemeit viseli magán. Erre nincs megfelelő (ideológiatudományi és) propagandaélméleti válaszunk. Miként lehet „vívmányaink megvédését és továbbfejlesztését” meggyőzően propagálni olyan időszakban, amikor ezek a „vívmányok” a gazdasági kibontakozás akadályaiként jelennék meg, és állítják válaszút elé a politikai irányítószerveket, amikor a társadalmi folyamatok alakulása nem kedvez az eddig kialakított szocialKzmuskép nyomán támadt igényeiknek és elvárásoknak, amikor a legkülönbözőbb döntéseink politikai mérlegelése során az a fő gond, hogy hoíl van az egyes néprétegek „tűrőképességének” a haltára, hogy meddig lehet elmenni igen jelentős embercsoportok számára kedvezőtlen intézkedések megtételében? (Üjabban pedig terjedőben van az „antisiker-propaganda”, amely felsorakoztatja, „csokorba szedi” a társadalmi bajokát és problémákat, de minthogy kibontakozási irányokat nem mutat, lefegyverez, „rájátszik” az amúgy is létező, sokszor diffúzán gomdlygó rossz közhangulatra. A tehetetlenségi érzést és pesszimizmust erősíti, ahelyett, hogy hatékony cselekvésre ösztönözne.) Mit tehet ilyen körülmények között az a közvetítőrendszer, amelynek feladata az ideológiai, világnézeti-erkölcsi tudat formálása? Kézenfekvő, hogy feltárja a realitásokat — >ezt feltétlenül meg kell tennie (persze kérdési, hogy milyen mélységig és hogyan), de egyben felvázolja a kiutat és a perspektívát. Ám itt kulcskérdéssé válik, hogy mi szavatolja e perspektíva realitását, amire majd az alternatív „kibontakozási stratégiák” közötti viták kimenetelte adhat csak választ első szinten és koránt sem véglegeset. Még ma sem mézünk igazán szembe azzal a ténnyel, hogy társadalmunk a szó pozitív értelmében is nyitottá vált. Olyan eredmény ez, amit aligha tehet túlbecsülni. Ez a nyitottság azonban hordoz magában jelentős nehézségeiket és ellentmondásokat is. Itt csak megismételhetjük, hogy a tömegkommunikációs eszközök technikai fejlődése magában is merőben újszerű kérdések tömegét veti fel, amelyek az ideológiai (Folytatás a 11. oldalon)
