Békés Megyei Népújság, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-05 / 55. szám

1988. március 5„ szombat

(Folytatás a 8. oldalról)

.zitív moralitásuk természetes tartozéka politikai állás f ogla iá sai k nak.

Egy ilyen szemlélet jegyében nem látszik megalapozottnak az a kérdésfeltevés, hogy érvényes-e, sőt, esetleg fokozottan érvényes-e az egypártrendszerű politikai berendezkedés következtében a kelet-európai társadalmak gazdasági és politikai vezetőire is az az általános törvényszerűség, mely szerint a mindenkori hatalom, s annak különböző vállfajai erkölcsileg súlyosan veszélyeztetett helyzetbe hozzák annak birtokosait? (S mindez annak utána, hogy a személyi kultusz múltbeli és jelenbeli árnyai egyértelműen bizonyították az itt jelentkező veszélyek nagyságát és negatív társadalmi hatásait. A személyi kultusz egyébként eklatáns példája volt az erkölcsi normák leértékelésének is, gondoljunk pl. az igazmondás, illetve az igazságosság szerepére a koncepciós pereknél.)

Az erkölcsi tényezők lényegi lebecsülése mellett sajátos, az előzőt le nem rontó és nem is kompenzáló kiegészítésként jelentkeztek az erkölcs látszólagos túlbecsülésének egyes formái. Ennek egyik régebbi eklatáns megnyilvánulása volt az a feltételezés, hogy az erkölcsi érdekeltség — az akkor méltatlannak ítélt — anyagi érdekeltség nélkül is elegendő ahhoz, hogy a munkához való viszony, de sok egyéb társadalmi probléma megoldásához szükséges kapcsolat is gyökeresen megváltozzék. Élez a felfogás a jelenben is mindazokban az esetekben, amikor komplex és súlyos társadalmi problémákon — amelyeknek megoldásához összetett anyagi feltételrendszerekre lenne szükség — kizárólag, vagy csaknem kizárólag morális eszközökkel próbálnak úrrá lenni. Szeretném itt megjegyezni, hogy hasonló fonákság a jog kapcsán is jelentkezik, amely igen közel áll az erkölcshöz. Egyaránt megfigyelhető a kel'et-európai társadalmakban a jog lebecsülése, eszközként, csak eszközként való felhasználása, gazdasági, politikai és egyéb célok esetében való időnkénti félretétele és ugyanakkor túlbecsülése is, amely többek között a jogszabályok túlburjánzásában jut kifejezésre.

Szakítani kell a sztereotipiákkal

Az erkölcs „helyretételének” egyik feltétele társadalmunk erkölcsi arculatának — megközelítően — reális felmérése, beleértve a determinánsok elemzését is. Ez azonban korántsem könnyű feladat. Egyrészt szakítani kell itt bizonyos sztereotípiákkal, paneleket alkalmazó beidegződésekkel.

Ezek közül az egyik jelenleg is ható felfogás az, amely feltételezi, hogy a szocializmus építésével párhuzamosan lineárisan fejlődik a szocialista tudat is, magában foglalva az ún. szocialista erkölcs fokozatos megerősödését, dominánssá válását is. Az MSZMP XII. kongresszusáig bezáróan minden kongresszus azt állapította meg, hogy az eltelt kongresszus óta a szocialista tudat újabb erősödése figyelhető meg, habár vannak még negatív jelenségek is. A XIII. kongresszus volt az első, amelyik nem szakítva ugyan ezzel1 a hagyománnyal, de először adott helyt annak, hogy társadalmunkban tömegméretekben jelentkeznek társadalmi beilleszkedési zavarok (alkoholizmus, bűnözés, öngyilkosság stb.), noha nyilvánvaló, hogy ezek a társadalmunk erkölcsi arculatát jelentősen beárnyékoló jelenségek már korábban is erősen érvényesültek.

Hasonló beidegződés volt az, amely abból az illuzórikus feltételezésből indult ki, hogy az új, tudatilag is rendkívül gyorsan fejlődő szocialista társadalomban a fejlődés igen korai szakaszában is, a történelemben először megszűnik az erkölcs heterogenitása. Nemcsak létrejön az új szocialista erkölcs, hanem oly mértékben dominánssá válik, hogy mellette önálló egységként már nem is létezik más erkölcs, hanem legfeljebb kapitalista maradványok éreztetik a hatásukat. (A 60-as évek végéig a magyar etikai oktatásban ez volt az elfogadott modell, s számos keleteurópai országban jelenleg is ez a felfogás uralkodik).

Ezt a koncepciót azután a '70-es években fokozatosan felváltotta egy reálisabb. elképzelés, mely újra elismerte, hogy társadalmunkban többféle erkölcs él együtt. Ez felvetette a társadalom erköltsi strukturáltsága modelljének problémáit, amelyek ugyan kisebb vihart kavartak, mint a társadalom szociális struktúrájáról szóló elképzelések, de számos, máig is megoldatlan problémát hoztak magukkal. Ennek ellenére még ma is erősen tartja magát az a felfogás, amely szerint az erkölcsi heterogenitáson belül a szocialista erkölcs — ha kisebb mértékben is —, de társadalmunk erkölcsiségének domináns tényezője, ugyanakkor a köztudatban a „szocialista erkölcs” terminus társadalmi presztízse, ázsiója rendkívüli mértékben lesüllyedt, sőt, sokan megkérdőjelezik, hogy egyáltalán tartalmas-e még jelenleg ez a kifejezés. A szocialista erkölcs társadalmi presztízsét sokan az ugyancsak kiüresedett szocialista realizmushoz hasonlítják.

Ügy gondolom, hogy ebben a szférában a továbblépés egyik feltétele az lenne, hogy ki kellene alakítani egy olyan tipológiát, amely — megközelítően — valósághűen tükrözné vissza azt, hogy jelenlegi társadalmunkban milyen erkölcsi tendenciák érvényesülnek, milyen erkölcsök élnek együtt, egymással kölcsönhatásban. Ebben a szférában a kutatások kezdeti stádiumban vannak — összefüggésben a marxista etika viszonylagos gyengeségével —, bár kivételesen létrejöttek már biztató eredmények is. Ilyennek tekintem pl. Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor „Értékrendszereink” című művét, amely kísérletet tesz — történeti alapon — a jelenleg nálunk érvényesülő erkölcsök megalapozott modelli- zálására.

Ahhoz azonban, hogy reális képünk legyen társadalmunk erkölcsi állapotáról, nem elegendő egy — vagy esetleg több párhuzamos, alternatív — erkölcsi modell felvázolása, hanem szociológiai felmérések is szükségesek. Annak feltárásához, hogy milyen az egyes erkölcsök valóságos értékhierarchiája a ’80-as évek végén, és milyen arányban vallja a magyar lakosság magáénak az erkölcsök valamelyikét. (Nem feledkezve meg arról, hogy ezek viszonylag ritkán jelennek meg „tiszta” formájukban.) Társadalmunk ellentmondásai az emberek jelentős részét arra késztetik — nemegyszer kényszerítik —, hogy „vegyes” erkölcsöt valljanak magukénak, vagy — ami korántsem ugyanaz — „vegyes” erkölcs szerint cselekedjenek, még ha attól erkölcsi meggyőződésük kisebb-nagyobb mértékben el is térne.

Ebben a vonatkozásban egy újabb ellentmondással találjuk magunkat szemben. Egyrészről a tömegkommunikációs fórumok igen sokat foglalkoznak a köz- és magánerkölcs problémáival, konkrét esetek „pro és contra” elemzésével. Ezzel párhuzamosan a hétköznapi életben az emberek jelentős részének többé-kevésbé kialakult véleménye van erkölcseink állapotáról, amelynek forrása a mindennapi tapasztalat, különös tekintettel a hirdetett, deklarált elvek és a gyakorlat sokrétű de- vergenciáira.

Másrészről, noha az értékprobléma a szociológiai kutatásokban az utóbbi években előtérbe került — bizonyos fokig divattémává is vált — egyes értékes részeredmények (életmódkutatások, értékelemzések) ellenére sem rendelkezünk megbízható és főleg átfogó képpel arról1, hogy milyen a mai magyar társadalom valóságos erkölcsi arculata.

Az értékkutatások közül egyébként különösen fontosnak tartom a nemzetközi felméréseken alapuló összehasonlításokat (pl. Hankiss Elemér idevágó kutatásait), amelyekből leolvasható, hogy milyen értéksorrendet tartanak helyesnek a különböző országokban élő emberek. Ezek az adatok jogos aggodalomra adhatnak okot, mert pl. számos elsőrendű közösségi érték magyar- országi háttérbe szorulásáról adnak jelzéseket. Jelentősnek tartom az egyes társadalmi rétegek erkölcsi értékeinek feltárására vonatkozó vizsgálatokat is, amelyeknek nemcsak elméleti, hanem gyakorlati jelentőségük is van. Ezek közül kiemelném a cigányság egyes rétegei erkölcsi értékeinek megállapítására irányuló felmérések értékelésénél a szerző, Szakolczai helyesen álllapította meg, hogy ha a helyzetük javítására vonatkozó intézkedéseknél figyelmen kívül hagyjuk az értékhierarchiájukra vonatkozó sajátosságokat, akkor azok hatása szükségszerűen felemás lesz. Ilyen előremutató kutatásnak tartom az ifjúság kutatását is, amely kor szerinti különbségeket próbál elemezni, amelyek relevánsán vannak jelen társadalmunkban.

Átfogó és megbízható értékelések hiányában azonban a közvéleményben jelenleg egymástól lényegesen eltérő értékelések élnek együtt arról, hogy van-e társadalmunkban jelenleg erkölcsi válság (s ha igen, melyek az okai és következményei), van-e erkölcsi vákuum (és ha igen, milyen mértékű), s rendkívül eltérnek a nézetek abban is, hogy melyek lennének erkölcseink jobbítását szolgáló teendők.

Szimptomatikusnak, s egyben figyelemre méltónak tartom azt is, hogy társadalmunk erkölcsi arculatának és problematikájának felrajzolásánál nem a rétegerkölcsi megközelítés az egyetlen lehetséges út. Ancsel Éva utóbbi években megjelenő és méltán nagy sikert kiváltó könyvei egy másik szemléletmódról tanúskodnak. Könyveinek egyik módszertani tanulsága, hogy a társadalom anyagi és tudati (erkölcsi) réte- gezettsége ellenére továbbra is létjogosultsága van annak a megközelítésnek is, amely nem az eltérésből, hanem a közösből, az általános (vagy sokszor kevésbé általános, és mégis jellemző) emberiből indul ki, s ennek alapján azt kutatja, hogy mi jellemzi az embert, mint olyant, egyszerre erős és esendő, mai és mégis ősi tulajdonságokkal rendelkező. Az „éthosz”-kutatás, melynek — sajnos — még nincsenek számottevő követői, egyértelműen jelzi, hogy az erkölcsi problémák vizsgálódásának még jelentős feltáratlan területei vannak.

Társadalmunk .erkölcsi arculatának feltárásánál az egyik 'kulcsprobléma a determinánsok meghatározása. Ennek elvi alapja, hogy — nem tagadva az erkölcs viszonylagos önállóságának jelentőségét —, az erkölcs alakulására nagymértékben rányomja bélyegét, hogy az erkölcsnek nincs külön „tiszta, önálló” léte, az erkölcs sehol sincs és mindenütt jelen van. Az utóbbi következtében a politikai, gazdasági, jogi és egyéb szférák jelentős befolyást gyakorolnak az emberek erkölcseire, nem tagadva a viszonylagos önállóságot sem.

Meggyőződésem, hogy a ma tömegméretekben jelentkező nemkívánatos erkölcsi jelenségek kialakulásának és fennmaradásának okait elsődlegesen, de nem kizárólagosan ezekben a szférákban kell keresnünk. Anélkül, hogy a részletekbe belemennék, úgy vélem, hogy azok a problémák, amelyek miatt a magyar közvélemény egyre jelentősebb része elodázhatatlannak tartja a politikai intézményrendszer gyökeres reformját, negatív hatást gyakoroltak az emberek közéleti és közösségi erkölcsére. Ha a politikai intézményrendszer nem igényli igazán az emberek tevékeny részvételét a politika formálásában, ha nincs szüksége társadalmi ellenőrzésre, ha a politikai szabadságjogok korlátozottan érvényesülnek, há a másként gondolkodás és másként cselekvés határai szűkre szabottak, ha erősek a paternalisztikus tendenciák, amelyek az állampolgárt nem felnőtt, öntudatos és gerinces embernek tekintik, hanem alattvalónak, akkor ez szükségszerűen deformálja az emberek közéleti moralitását.

Ugyanilyen következménnyel jár, ha az apolitikus, lojális és konform magatartás kevesebb zavart okozva a politikai intézményrendszernek, mint a meglevővel elégedetlen változtatni akarás, pozitívabb értékelést kap. Akkor érthető, hogy ez a magatartás összekapcsolódva gazdaságilag is ösztönzött privatizáló tendenciákkal, egyre inkább előtérbe kerül. (Más kérdés, hogy egy politikai, gazdasági és bizalmi válság esetén a nehezedő helyzet következtében átmenetileg igen sokféle tartalmú közéleti felélénkülés tapasztalható.)

Folytatva az előző gondolatot: ha az emberek azt tapasztalják, hogy a társadalmi

Lick József:

A marxista elmélet és a politikai ideológia egyik alapkérdése ma hazánkban •— nemcsak a tudományos, hanem a hazai, politizáló közvélemény döntő többsége számára is — szocialista társadalmunk identitásának problémájaként fogalmazódik meg: melyek a ma létező szocializmus lényegi jellemzői, rendszerspecifikus ismérvei, reális, valóságfedezettel bíró alapértékei. Mi az, ami a szocializmushoz, annak lényegéhez elengedhetetlenül hozzátartozik; mi idegen tőle; mi az, ami átmeneti, ideiglenes jellegű, kényszerből vagy kompromisszumból következik?

Hiba lenne persze azt gondolni, hogy ez csupán mint tisztázatlan elméleti kérdés okoz elsősorban problémát. Közismert tény,

hierarchia fontosabb szerepet játszik, mint a horizontális kapcsolatrendszer, ha a hatalom — nem kivételszerűen — kiváltságokkal járhat együtt, ha a közérdekű bejelentőknek és a „nehéz embereknek” éppen ezért szükségszerűen sanyarú a sorsa, akkor ez súlyos torzulásokhoz vezethet az erkölcsi értékrendben.

Elismert és megkövetelt értékek legyenek

Lényegében hasonló összefüggés-rendszer érvényesül a gazdaság szférájában is. A politikához hasonlóan a gazdasági anomáliák is negatívan hatnak az erkölesiség alakulására. Ha a gazdaságban erőteljesen érvényesülnek olyan tendenciák, amelyek következtében a teljesítmények elismerése nem valódi értéküktől, hanem azon kívül fekvő szempontoktól függ, s így a veszteséges vállalatok rendszeresen jobban járnak, mint a náluk (lényegesen) jobban teljesítők, ha — akár a legfelsőbb szintű — felelősségre vonás, illetve annak elmaradása nem az elkövetett mulasztások és hibák jogszerű következménye, hanem a politikai meggondolások és a pozíciók függvénye, ha a monopolhelyzet, lényegesen determinán- sabb, mint a szerződések betartása, stb., akkor érthető, hogy az embereknek igazságosságra és más erkölcsi értékekre vonatkozó felfogás eltorzul, ellentmondásossá válik.

Mindebből az következik, hogy — nézetem szerint — ahhoz, hogy jelentős pozitív változások következzenek be az erkölcs szférájában, többek között a gazdasági reformok konzekvens továbbvitelére és a politikai intézményrendszer lényeges átalakítására lenne szükség (ami már csak azért sem lenne könnyű a moralitás szempontjából, mert mint ismeretes, nemcsak a viszonyok formálják az embereket, hanem az emberek is a viszonyokat).

Emellett lényeges szerepe lenne annak, hogy a klasszikus erkölcsi értékek, az erkölcs ún. állandó elemei, amelyeknek restaurációja az utóbbi években felerősödött, ismét társadalmilag elismert és az emberektől megkövetelt értékekké váljanak. Figyelemre méltónak tartom Kapitány Gábor és Kapitány Ágnes könyvének azt a megállapítását, amely szerint az új erkölcs tulajdonképpen azokból a nembeli lényeget tartalmazó elemekből áll össze, amelyek az eddigi erkölcsökben felhalmozódtak. (Nem tartom azt sem véletlennek, hogy az érték- felmérések olyan skálákat alkalmaznak, pl. az utóbbi években a Rokeach-félét, amelyek szinte kizárólag a klasszikus erkölcsi értékeken alapulnak, s adnak objektív összehasonlításra alapot.) Fontosnak tartom azoknak az akadályoknak az elhárítását, amelyek az erősödő közösségi igény jegyében keletkező organikus közösségek előtt felmerülnek, mivel a közösségeknek kiemelkedő szerepe lenne az erkölcsi arculat formálásában.

Szabálytalan előadásomnak a végére értem. Ügy gondolom, az eddigiekből is kiderült, hogy az erkölcs szférájában is van mit a marxizmus jegyében újragondolni és újraértékelni.

hogy hazai társadalomtudományunkban a legutóbbi években-évtizedekben többféle alternatív válaszlehetőség körvonalazódott ezekre a kérdésekre — mind történetfilozó- fiai-formációelméleti, mind „jelenkortudományi” szinten. A probléma tehát nem intézhető el egyszerűen az elmélet, a tudomány elmaradásával, „fáziskésésével”. Az alternatívák bármelyike esetén most a legdöntőbb kérdés az, hogy a szóban forgó alternatíva mennyire kap tényleges, gyakorlati megerősítést a társadalom és a politika részéről, milyen társadalmi energiák mozgósíthatók a „legyen”, a „kell” szintjén rivalizáló ,kibontakozási stratégiák” való(Folytatás a 10. oldalon)

Változások az ideológiai folyamatokban