Békés Megyei Népújság, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-05 / 55. szám
1988. március 5„ szombat irrrjMTd (Folytatás a 7. oldalról) gyásztól) érdekekre, nem vitatván természetesen „túlsúlyosságukat”, alapvető szerepüket. Másfelől tarthatatlannak ítélem azt az — olykor csak hallgatólagosan érvényesített — felvetést, hogy ez az érdek az emheri cselekvés és magatartás egyetlen Indítéka és mozgatója. Jórészt — bár nem kizárólag — e tévhitekkel magyarázható, hogy társadalmunkban erősödik a kollektív szubjektumok (társadalom, nemzet, régió, réteg, vállalat, szakma) érdekeinek felmorzsolására irányuló tendencia, vagyis, terjedőben van ama érdekviszonyok mellőzése, amelyek túlmutatnak a véges egyéni lét, vagy a generációs ciklus határain. Ez a felfogás a különböző érdektípusokat leegyszerűsítve szemléli: pusztán a partikuláris egyéni érdekeltségek mennyiségi halmozódásának tekinti őket. Tudom természetesen, hogy az elmúlt évtizedekben kevés kategóriával éltek vissza oly vétkesein, mint éppen az elvont, s az egyéni érdekeket eltüntető egyetemes, társadalmi érdekkel, a manipulativ jövődemagógiával. De ez nem lehet ok arra, hogy a marxista társadalomszemlólet érvényes igazságait „visszavonjuk"! A csupán partikuláris érdekek spontán játékából, amelyek mozgásterét mind tágabbra vonják majd a szükségszerűen kibontakozó áru-pénz és piaci viszonyok, automatikus társadalmi mechanizmusok révén nem állhat elő a szocialista társadalomban remélt „közjó”. Egyebek közt ezért is járt el következetesen és logikusan Gorbacsov, midőn legutóbb így foglalta össze a „forradalmi átalakítás” tartalmát: „a gazdasági reform, a demokrácia és a nyíltság továbbfejlesztése, a szellemi-erkölcsi szféra megújítása. Jóllehet, a társadalmi igazságosság alapja az anyagi-gazdasági érdekeltségeket hordozó méltányos részesedés az anyagi ée szellemi javakból, vagyis, a munka szerinti elosztás következetes érvényesítése, soha és semmiképpen sem tekinthetünk el azoktól az érdekektől, amelyeket jobb híján „személyiségérdekeknek’ neveznénk. Az emberek az anyagi és a létbiztonság garanciái alapján elemi, egzisztenciális érdeke, szükséglete a személyes szabadság érvényesítése, a morális hitel, a hasznosság, az észrevettség és méltányosság érzete és tudata, a sokirányú önkifejtés, az intim szféra kiegyensúlyozottsága és meghitt biztonsága, a személyes életsors szabad megalkotása. és így tovább. Az elszigetelt és „magára hagyott” anyagi-gazdasági érdek még a tiszta ökonómia világában sem működőképes. Gondoljunk csak az oly sokat emlegetett, a fogyasztói aspirációk túlfeszítéséből is eredő túlhajszoltságra, az önpusztító életvitelre, s ennek tükreként a riasztó hazai mortalitási adatokra! Amit az ember tudatosult módon szükségesnek él át, abban fejeződnek ki, és abba az irányba vonják érdekei. Márpedig — gondoljunk Marx szavaira — a gazdag ember az. akinek szüksége van az emberi életmegnyilvánulások teljességére, akiben 'tehát szükségletként funkciónál önnön lehetőségeinek mind gazdaagbb és teljesebb megvalósítása. Ügy vélem, hogy az emberi érdekek világát csakis ebben a tágasságában és sokszínűségében szemlélhetjük helyesen. Az ember nem egyszerűen passzív terméke és foglya a hozzá képest külsőlegesen szemlélt érdekeinek, hanem azok aktív tudatosítója-alakítója és személyes fontosságuk szerinti hierarchiába rendezője. Az ember választó és önsorsát eldöntő lény, aki arra is képes, hogy vélt vagy valódi közvetlen érdekeit transzcendálja. Hogyan Is lehetne másként ugyanazon viszonyok között az egyik pedagógus „fáklya”, a másik meg diisznóhialaló gazda? S éppen itt nyílik tér, s itt van múlhatatlanul szükség arra, amit Gorbacsov a szellemi-erkölcsi szféra megújításának nevezett, a kínaiak pedig a szocialista szellemi civilizáció elnevezéssel illetnek. Az ember a jövőben érdekelt lény Egy dolog bizonyos: az alapvető és tömeges érdekekkel szembeszegülő és ellenükre működő politika, az erőszak vagy a tiszta moralizáilás végül is mindig tehetetlenné válik, és kudarcra ítélt. 'De ha rájuk — a reális érdekviszonyokra — támaszkodik, s a valóság tapasztalatai alapján alakítja őket, ha velük azonos irányba mozog, akkor képes lesz meglelni azt a dinamikus mértéket, egyensúlyi állapotot, amely kirekeszti az egymással szembefordított meddő végletek apológiáját, s így valóban, képes lesz mozgósítani a sokoldalú aktivitás és önállóság indítékait. Nem kevésbé bizonyos ennélfogva, hogy a kizárólagossá tett, vagy csupán a spontán folyamatok révén azzá vált, „magára hagyott” anyagi-gazdasági érdek nem egyéb, mint a „homo oeconomi- cus” eszméjének új alakja, márpedig ez az emberképi aligha a mi „nótánk”. Végezetül1 engedjék meg, hogy még egy összefüggésről szót ejtsek. Az ember egyebek között a jövőben érdekelt lény is. Az emberről szóló tudományokban sokszorosan igazolódott tény, hogy az ember morális méltósága, öntevékenysége, alkotó hajlamainak kifejtése egyenesen arányos azzal, mennyire kidolgozottak, mennyire messzire ívéinek a személyes és a társadalmi kőitek - tívumokhoz fűződő perspektívái, milyen a személyes perspektívatónusa. Manapság alighanem a beszűkült jövő korszakát éljük. Ezért aligha van időszerűbb feladat a szocialista világban, mint a jövő visszahódítása. (Bár, ha valamennyien így gondolkodnánk, és főleg megtennének az eszközeink is, hogy meg tudjuk ezt tenni.) Ez azonban nem egyszerűen a nevelés és felvilágosítás, a jövőről folyó elmélkedések dolga, értelmezzük ezeket mégoly tágan. s tegyenek ezek mégoly színvonalasak. A probléma velejét abban látom, hogy az immár két évtizede folyó reformtörekvéseink nem voltak képesek átfogó és perspektivikus reformprogrammá szerveződni, amely alapja és foglalata tehetne a személyes törekvéseknek is, az egyéni képzeletnek is. Ne tartsuk véletlennek a Széchenyi iránt növekvő érdeklődést és rokonszenvet! A mai szocializmusnak valóban az övéhez fogható — bár persze más tartalmú — re- formeszmekörre, s egyúttal részleteiben is kézzelfoghatóvá tett, mindenki számára hozzáférhető cselekvési programra van szüksége. De ne áltassuk magunkat! A jövő veszélyeztetettségének képzete, s a nyomában járó rövidtávú gondolkodás és hedoniszti- ■kus-felelőtlen életvitel nem csupán belső okokból- táplálkozik. Mélységesen befolyásolják az egységesülő, globalizálódó világ egyre világosabban felismert gondjai is, amelyek sajátosan egybeszövődő képleteket hoznak létre a mindennapi tudatban. Freud írt arróli, hogy a modem európai ember gondolkodását és valóságérzékelését az újkorban három nagy trauma érte: a Kopernikus-i fordulat nyomán kitűnt, hogy nem földünk a világegyetem középpontja; Darwin felfedezése aláásta az ember kivételességéről Szőtt elképzelést; a tudattalan eszméje pedig megingatta az emberi racionalitásba vetett hitet, pontosabban azt, hogy az ember maradéktalanul képes átlátni tulajdon tetteinek a rugóit. Ma bízvást hozzájuk tehetünk egy negyedik tényt is: korunkban az ember először kényszerült szembenézni önnön pusztulásának., az emberi létezés megsemmisülésének, az emberi faj eltűnésének reális lehetőségér vei. S ez vadonatúj 'tömegélmény, amely beárnyékolja a mindennapokat. Ez nem a Madách sugallta kép, nem az évmilliók alatt kihűlő és lakhatatlanná váló föld képzete, hanem a kollektív önpusztítás grandiózus „Csemobilja”. S ezeket a hangulatokat 'táplálják az ökológiai katasztrófa tényei, bizonyos demográfiai fejlemények, a génmanipulációk kilátásai, s a természet egyéb visszaesapásai, mint például a Con- tergan-bébik esete. Mindezek kapcsán nem a szenzációs híradásokra 'keiül ügyelnünk, hanem a feltárul^ kozó vadonatúj elméleti és tudományos problémákra, amélyek az emberi létezés új és csak most kibontakozó dimenzióit érintik. A globális folyamatok a maguk egészében nincsenek hatalmunkban, ezért csak a magunk valóságában teremthetjük meg az említett fejlemények emberi-pszichológiai hatásaival szembeni ellenerőket. Ez pedig újra és újra a stratégiai programalkotás kulcsfontosságú feladatához vezet vissza. S ez ma sok tekintetben nehezebb, mint az 1956 utáni konszolidációs program — a kibontakozó közegyetértési alap — létrehozása időszakában. Akkoriban jelentős szerephez jutottak a tisztán tagadó, a szakítást kifejező mozzanatok — szemben a sztálinizmus hagyatékával, s annak honi alakzataival. Ma azonban csak a jövő lehet a viszonyítási keret, és alap, pontosabban: a jelenből kihántható, s a jelen reális esélyeivel számoló közeli és távoli — az emberi gondolkodás által befogható 1— jövő. Ezért itt, és ima elsősorban pozitív terminusokra — s nem egyszerűen negációra — van szükségünk. Egyebek közt ezért lis elkerülhetetlen, hogy az említett átfogó -reformprogram ne egyesek vagy kisebb csoportok elszigetelt partizánvállalkozása tegyen, hanem a szó teljes értelmében kollektív ügy, amelyben az ország minden mozgósítható szellemi ereje és kapacitása kezet ad egymásnak. Másként csak a vég nélküli „válságkezelés”, a rövidtávú küszködés juthat osztályrészünkül. Bizonyosak 'tehetünk benne, hogy ha a nemzetközi viszonyokban a remélt és kívánt módon kibontakoznak az „új gondolkodásmód” tehetőségei, s a szocialista országokban — mindenekelőtt a Szovjetunióban — megmaradnak a radikális reform- korszak elszánásai, a két rendszer közötti versengés mindinkább áttevődik az emberi minőség, az életminőség, a társadalmi létformák humanizálitságának a síkjára. Előadásom kiindulópontja, hogy a keleteurópai országokban, s köztük Magyarországon nemcsak általában van égető szükség „glasznyosztyra” és peresztrojkára”, hanem azok ideológiai megfelelőjére is. A nyíltságot és az átalakítást igénylő gazdasági, politikai és egyéb tényezők analóg formában az eszmék világában is jelentkeznek és megtalálhatók. Nyíltságra az ideológiában részben azért van szükség, mert az emberek, a társadalom legkülönbözőbb rétegei egyre nehezebben viselik el, ha bonyolult, ellentmondásos viszonyaikat és helyzetüket a szó rossz értelmében „megideológizálják”, ha az elmélet a valóság megközelítően hű ábrázolása és értékelése helyett apologetikus válaszokat ad, kiüresedő panelekkel operál. A társadalom, a kor legalapvetőbb problémáira adandó ad-ekvát válaszok föltárása azonban csak akkor lehetséges, ha nincsenek többé tabu témák (amelyeket az MSZMP tudomány- politikai elvei felszámolandónak tartottak ugyan, de amelyek a gyakorlatban mégis megmaradtak, nemegyszer abban a formában, hogy azokról csak igen keveset, kényszeredetten és változatlan sémák alapján írtak vagy írtunk), továbbá tehetőség van arra, hogy alternatív megoldások ütközzenek össze egymással, lényegesen és nyíltabbá váljanak a vitafórumok. A nyíltság azonban csak eszköz, bár lényegi, elengedhetetlen eszköz az ideológia átalakulásához, megújulásához és korszerűbbé tételéhez, amely nélkül a társadalmi átalakulás egyéb, alapvető jelentőségű területei is féloldalasak maradnak. Ebben a vonatkozásban kulcskérdésnek tartom, hogy a társadalomtudományok eredményei és az ideológia közötti diszkrepancia, amely számos más vonatkozásban megmutatkozik, lényegesen csökkenjék és fokozatosan megszűnjék. E gondolatok jegyében — egyáltalán nem kerek előadásomban — azzal szeretnék foglalkozni, hogy az etikum világában milyen átértékelésre lenne szükség, hol és menynyiben jelentkeznek meg nem oldott problémák, méghozzá olyanok, amelyek károsan befolyásolják társadalmi gyakorlatunkat. Az erkölcs alacsonyra becsült kategória Az első kérdés, amellyel foglalkozni szeretnék, az erkölcs helye a társadalmi értékrendszerben, és ténylegesen szerepe az emberi magatartások motiváltságában. Itt a következő alapellentmondással találkozhatunk: miközben a társadalom hivatalos értékrendjében, vagy ha úgy tetszik a marxizmusnak a társadalmi tudatról alkotott felfogásában az erkölts magasra értékelt jelenségcsoport, s a hétköznapi életben is lényeges értékelő szempont, addig politikai intézményrendszerünk ténylegesen érvényesülő hierarchiájában az erkölcs sokkal alacsonyabbra becsült kategória, s ez — megítélésem szerint — súlyos társadalmi következményekhez vezet. Az alábecsülés elsősorban abban jut kifejezésre, hogy a különböző gazdasági és politikai programok, tervek, döntések kialakításánál, a jogszabályok létrehozásánál sokadlagos szerep jut — ha egyáltalán jut — annak, hogy melyek a gazdasági, politikai, jogi intézkedések Számos jel vall larra, hogy az emberek fantáziáját világszerte inkább megragadják az ide vonható kérdések, mint sem a technika vagy a tárgyi világ látványos csodái. Ebben a helyzetben különösképpen fontossá válik, hagy a szocializmus megőrizze és valóban „káli citálja” a maga sajátos vd- légtörténetd esélyeit, s egy egész történeti korszakra szabott értékdeklarációjának gyakorlati következtetéseit. Ellenkező esetben nem ílesz képes valódi alternatívát tárni korunk tekintete elé. Bár korábban azt hittük, hogy a „létező szocializmus” történeti- leg megoldotta már ezt a feladatot, ma pontosan tudjuk, ebben tévedtünk. Nos, ebben rejlik a „létező szocializmus” mai emberének történelmi felelőssége is! morális következményei, milyen erkölcsi tendenciákat erősítenek, illetve gyengítenek azok. A gazdaságtól, a politikától, a jogtól természetesen nem várható el, hogy öntörvé- nyeit mellőzve, kizárólagosan vagy akárcsak elsődlegesen morális szempontok vezéreljék döntéseit, de a moralitás teljes, vagy csaknem teljes mellőzése súlyos következményekhez vezet. Az intézkedéseknek ugyanis mindig vannak morális következményei, s másrészről — vagy éppen ezért — az emberek ezeket az az intézkedéseket morális konzekvenciájuk alapján is megítélik', s ez jelentős mértékben befolyásolja nemcsak társadalmi közérzetüket, hanem a döntésekkel való azonosulásuk, illetve elkülönülésük mértékét. Egyetlen példát hoznék fel e feltevés illusztrálására. Nyilvánvaló, hogy egy új adórendszer bevezetésénél a gazdasági szempontoknak kell dominálóaknak tenniük (beleértve az államháztartás szempontjait is). Elkerülhetetlen azonban annak figyelembevétele is, hogy a politikai hatásokon túl milyen morális konzekvenciákkal jár egy ilyen intézkedéssor. Jogos aggodalmak merültek föl azzal kapcsolatban, hogy egy gazdaságilag és politikailag válságos helyzetben, amikor az emberek többségének a rohamos eladósodás és más válságjelenségek következtében megrendült a bizalma abban, hogy az adózásból eredő ösz- szeget hasznos célokra fordítják-e, nem fogja az adótörvény a már amúgy is megrendült moralitást jelentősen tovább gyengíteni? Nem vezet-e ahhoz, hogy az emberek tömegméretekben arra törekszenek, hogy az előírtnál kevesebbet fizessenek, s ugyanakkor ezt teljesen morálisnak tekintik majd, mivel egyrészt úgy vélik, ■ hogy az így megtakarított pénz sokkal erkölcsösebb célokat szolgál, ha azt családjuk jogos szükségleteinek kielégítésére fordítják. Másrészt úgy gondolják, hogy az adózásra vonatkozó jogszabályok úgyis csak növelik a társadalmi igazságtalanságokat* mivel még kedvezőbb helyzetbe hozzák a láthatatlan jövedelmekkel rendelkezőket. Megnyilvánul az erkölcsi tényezők lebecsülése az emberi jogok ellentmondásos helyzetében is. Az emberi jogok kelet-európai — közte magyarországi — helyzetére, egy sajátos kettősség jellemző: az emberi- állampolgári jogok egyrészt hivatalosan deklarált és általánosan elismert értékek, másrészt a politikai intézményrendszer jellegéből következően valóságos érvényesülésük korlátozott. Ez azt jelenti, hogy az emberi jogokban megtestesülő alapvető erkölcsi, nembeli értékek — köztük a család és az autonómia — nem kapják meg azt az - elismerést, amely megilletné őket. De megnyilvánul a morális tényező lebecsülése abban is, hogy az emberek értékelésénél a gazdasági és politikai alkalmasság lényegesen előbbrevalő szempont általában, mint a moralitás. Ez szorosan összefügg azzal, hogy mindmáig erős illúziók élnek a politikai intézményrendszer erkölcsi tartalmát illetően. Erősen tartja magát egy olyan feltételezés, hogy a kommunista pártok programjai és társadalomátalakító célkitűzései haladó és humánus tartalmuknál: fogva eleve olyan moralitással ruházzák fel e pártok vezetőit és tagjait, melyeknek következtében po(Folytatás a 9. oldalon) Földes! Tamás: Társadalmunk erkölcsi arculatának változása
