Békés Megyei Népújság, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-05 / 55. szám

1988. március 5., szombat

o

iguayjMM

(Folytatás a 6. oldalról)

„bűnt” is vállalni kell. Lenin ugyan óvott „a vörösgárdista roham” logikájának indokolatlan kiterjesztésétől a kultúra és az emberi viszonyok területére, de még ő is azzal biztatta 1920-ban a Komszomol III. kongresszusának küldötteit, hogy bizonyosan meglátják majd a kommunizmust. Ma már alighanem kevesen élnek e hajdani fiatalok közül!

Mivel azonban e messianisztikus remények nem teljesültek, s nem is teljesülhettek oly rövid történelmi időszak alatt, vagyis nem válhatott tömegessé a munkára késztetés újszerű indítékrendszere, a családi és a magánviszonyok dezorganizá- lódtak, az önigazgatási formák alacsony hatékonysággal működtek, és a közügyeket intéző „szakácsnők” sem jelentkeztek tömegesen!, a sztálini korszakban tragikus szakadásra került sor.

Továbbra is fenntartották, sőt, mind harsányabbá és ritualizáltafobá tették az „új ember”, a „kommunista ember”, a kommunista nevelés egyre manipulatívabbá váló ideológiáját, míg a konkrét emberrel való bánásmódban egyre inkább a bürokratikus akaratérvényesítés és a közvetlen erőszak érvényesült. Ez a tendencia egyaránt érintette az embert, mint a gazdaság, a fogyasztás, a tudomány és a politika szubjektumát. Az ezt szolgáló jogi, adminisztratív, kultikus és egyéb eszközöket ma már jól ismerjük, s ehelyt nem kell róluk többet szólni. Szemléltetésként azért engedjék meg, hogy a Moszkovszkije Novosztyi két héttel; ezelőtti számából idézzek egy rövid passzust: „1932-ben hozták meg azt a törvényt — egy időben azzal, amikor megfogalmazódott, hogy a legfőbb érték az ember, és azt, hogy a munka nálunk becsület és dicsőség dolga —, tehát azt a törvényt, amelynek értelmében az állami, szövetkezeti tulajdon fosztogatóit, megkárosítóit halálbüntetéssel; sújtották. Enyhítő körülmények esetén a halálbüntetést 10 évi szabadságvesztésre lehetett változtatni. 1935-től e törvény hatálya alá került minden 12. életévét betöltött személy. 1937-től ilyen bűn- cselekményért 25 évig terjedő szabadság- vesztés járt. A kortársak tanúsítják, hogy a büntető megtorlások módszereit a dolgozók tömeges felelősségre vonása jellemezte, valóságos verseny indult a büntetőjogilag felelősségre vont személyekkel kapcsolatos mennyiségi mutatók növelésében. Jelentéktelen szabálysértésekért kijárt a büntetőjogi felelősségre vonás és a súlyos büntetés. Tömegesen vonták felelősségre és ítélték el a kolhozok vezetőit."

Vagyis a sztálini korszak megszilárdulásának idejére felmorzsolódtak a forradalmat követő optimisztikus-messianisztikus korszakból származó gyakorlati létformák, és az új ember eljövetelét szolgáló ideologikus és gyakorlati viszonyok, viszont változatlanul fennmaradt és tiszta retorikává vált a mindinkább kiüresedett normatív képzet az „új emberről”. Félreértés ne essék, e normatív képzethez őszinte és tömeges elköteleződések is kapcsolódhattak és kapcsolódtak is (erről például a nagy honvédő háború tényei tanúskodnak). Az építmény tarthatatlansága az SZKP XX. kongresszusa után nyilvánvalóvá válit.

Ezt követően — egészen napjainkig — fokozatos elbizonytalanodási folyamat zajlott le, amely e kérdésekben is egyre inkább egy különös, eklektikus programatiz- mushoz vezetett. S ez megmutatkozott a nevelési ideológiában, az emberről szóló tudományok mozgásában, vagy akár a kérdés negligálásában. A mai társadalomtudományi kutatás témaválasztásai szinte valamennyi szocialista országban: mint az életmód- és az életminőség-kutatás, vagy ^z értékviszonyok és a társadalmi kollektivizmus új tendenciáinak elemzése. A munkaszociológiai, munkapszichológiai vizsgálatok jogtudatállapotának, vagy a deviációs magatartásformáknak a fürkészése mind arra vallottak, hogy a szocializmusbeli emberi létezés kérdései elemi erővel, és új alakban léptek a történelmi színtérre. Ezeket a tendenciákat tükrözi az „emberi tényező” fogalmának divatszerűvé válása.

A felszabadulás utáni hazai fejlődés felgyorsítva, s ezért még szervetlenebből járta végig az imént vázolt utat a „holnapra megforgatjuk az egész világot” kezdeti

eufóriájától az ötvenes évek rezignációjáig, majd az új nekirugaszkodásig és a mai elr bizöhytalanodásiig. A vázoltak nyomán az is érthető, hogy a szellemi életben — de a mindennapi tudatban és valóságérzékelésben — miért nőtt meg az „embertudományi” ismeretek becse, miért terjednek meghatározott szellemi-erkölcsi — egyebek közt neospiritualista és irracionális — eszme- áramlatok, miért ütközik bele mind több ember a „mivégre való szabadság” és az ősi kérdés: „mivégre vagyunk a világon” dilemmáiba, amelyre mindig és minden társadalomban hitelesen választ kell adni. Nos, mint látjuk, az elegendőnél is több okunk van arra, hogy az „emberi tényező” szókapcsolat jelentésének teljes holdudvarát — történeti aspektusait és aktuális állapotát egyaránt — kellő komolysággal mérlegeljük, és szüntelenül szem előtt tartsuk.

II szocializmus nem e világi iidvtan

Hadd fűzzek hozzá még valamit az elhangzottakhoz. Kategorikusan le szeretném szögezni, hogy a munkásmozgalmi hagyomány, a forradalmi tradíció új embert illető optimisztikus messianizmusa nem világtörténelmi perspektívában volt megalapozatlan. Az új emberi minőségek reményei, az új emberi magatartástípusok mind tömegesebb létrejöttének aktív elősegítése mindenfajta szocialista mozgalom progra- matikus követelménye volt és marad, ha méltó akar maradni nevéhez.

A nehézségek és a kudarcok, s a hátterükben lappangó illúziók éppenséggel e folyamat mélységének, egy egész történeti korszakot igénylő tágasságának fel nem ismeréséből származtak; az „azonnaliság” nekihevülésének voluntarisztikus hiedelméből táplálkoztak. Emellett nem szenteltek kellő figyelmet azoknak a kemény gazdasági, politikai és egyéb struktúráknak és e struktúrák tömeges és szükségképpeni emberalakító hatásának, amelyek fokozatosan kiépültek, és makacs szükségszerűséggel meghatározták a tömeges magatartási tendenciákat, az alkalmazkodási és túlélési technikákat. Milliók számára az alkalmazkodási és túlélési technikák rendkívül fontosak, ezt olykor szem elől tévesztjük.

Lukács, midőn nem sokkal a felszabadulást követően, már 1947-ben a marxista filozófia feladatait elemezte az új demokráciában, felhívta a figyelmet arra, hogy az „új ember” megteremtése és nevelése csak üres tervezgetés, ha nem látja „a társadalmi megszokás Lenintől energikusan hangsúlyozott szükségszerűen ható erejét.” Ha nem ismeri fel, hogy „amit szűkebb értelemben nevelésnek mondanak, csak csekély része minden ember valóságos nevelésének”, mivel „döntő hatásuk van a mindennapi élet formáinak és tartalmainak a nevelésben jó és rossz irányban egyaránt . . . Az a nevelés, amely nem összhangban, hanem ellentétben van ezekkel az életformákkal, objektíve tehetetlen, de szubjektíve is könnyen képmutatásba csaphat át.” Valljuk meg, a diagnózis pontos volt a mi viszonyainkra nézve is, jóllehet Lukács itt közvetlenül a polgári társadalom ellentmondásáról kívánt szólani.

A struktúrák objektív hatása és a célként tételezett normatív emberkép, az új emberkép közötti feszültség logikusan elvezetett a Feuerbach-tézisek ismert marxi elemzéséhez: a társadalmat ismét szét kellett választani nevelőkre és neveltekre, csak a nevelők helyére ezúttal az apparátusok és az intézmények léptek. Ez az állapot pedig felerősítette az ember gyors és szinte akadálytalan átalakíthatóságának képzetét. Ama egyszerű ok miatt, amelyről Makarenko beszélt, hogy hajlamosak vagyunk összetéveszteni a kommunista embert, az ember kommunista dekorációjával.

Ebből a felfogásból hajtott ki az ismert formula: az írók a „lélek mérnökei”, vagyis talán az „új ember” konstruktőrei. A pedagógusok meg a propagandisták feltehetően a lélek „technikusai”. & alighanem ebből a szemléletből származott a kései sztálinizmus mély vonzalma a tendenciózusan felhasznált pavlovi tanok iránt: a kondicionálás révén tömegesen állíthatók elő az „új emberek”. S a „kommunista nevelés” praxisa ez idő tájt gyakorta valóban effajta kondicionálássá torzult. (Skinner- nek, a behaviorizmus utolsó mohikánjának modern társadalmi utópiái ugyancsak a kondicionálás mindenható erejében bizakodnak.)

Ancsel Éva némileg kesernyés aforizmája bizonyosan ezeket a tapasztalatokat tükrözi: „Az ember könnyebben alakítható, mint a lágy viasz, csak az istenért, elé ne álljanak, mondván, hogy most pedig meg fogják változtatni. S miközben mondják — és nem csak próféták —, ott van előttük a szabásminta — meg egy hatalmas szabász- olló, meg minden kellék, amit csak kigondoltak.” Időszerű tennivalónk, hogy a szocialista tudatot és gyakorlatot végképp megszabadítsuk az effajta képzetektől, megőrizvén az új emberi minőségek fokozatos létrejöttének reményét.

De ez a remény csak két feltétel mellett maradhat realisztikus: ha felismeri és méltányolja a struktúrák és a létviszonyok döntő szerepét, s ha számol a társadalmi egyén szuverenitásával, önteremtési és szabadságigényével, többé vagy kevésbé szabad döntéseivel, személyiségének ellenállásával a durva és erőszakos nyomással szemben, valamint az individuum fejlődésének határaival — egyebek között természetes határaival is.

A szocializmus nem e világi üdvtan: az

embernek nem tőle és lehetőségeitől független evilági „megváltást” ígér, hanem azt, hogy szabadon, a tőle függetlenül létező s hozzá képest külső-idegen hatalmaktól (osztályviszonyok, áthághatatlan társadalmi' egyenlőtlenségek, faji, nemi és etnikai diszkriminációk) nyűgétől mentesen küzdhet önmaga legjobb lehetőségeinek megvalósításáért. Ügy vélem, ebben a felfogásban rejlik a szocialista humanizmus lényege. Arra azonban a szocializmus nem kínál garanciát, hogy minden ember akarjon is küzdeni ezért a célért.

Ezért nehezebb az ember dolga a szocializmusban, mint minden, rendjellegű hierarchikus társadalomban, ami eleve kijelöli az ember helyét a társadalmi gépezetben.

Gazdasági és társadalmipolitikai reform

Az ember, lényegénél fogva sokdimenziós lény. Egyaránt és egyforma joggal szemügyre vehető, mint a biológiai reprodukció, a termelés és fogyasztás, a politikai-hatalmi viszonyok, a kultúrateremtés és átszármaztatás, a személyes viszonyrendszerek, s a globalizációs fogyamatok szubjektuma. S ezzel még nem is merítettük ki a társadalmi reprodukció folyamataiban újra és újra megvalósuló emberi megnyilvánulások, ob- jektiválódási módok teljes körét.

Ezért mi sem lehet kívánatosabb, mint az, hogy mihamarabb megszabaduljunk az „emberi tényező” fogalmának tagolatlan és differenciálatlan kezelésétől, veszedelmesen leegyszerűsített felfogásától, amely hol merőben utilitarisztikusan szemléli ezt a tényezőt, mint olyat, amelynek a fő rendeltetése az, hogy valamilyen hiányt vagy ínséget pótoljon — lett légyen szó az anyagi erőforrásokról, a szakértelemről, a fegyelemről vagy a közerkölcsről. Hol pusztán bizonyos pszichológiai kvalitásokra vagy erkölcsi minősítésekre szűkíti, hol pedig azonosítja valamely részleges jellemzőjével, mint az iskolázottság, az egészségi állapot, a tudatosság vagy az aktivitás színvonala. Aligha kell bizonygatni, hogy az „emberi tényező” működésmódjai merőben mások a különböző társadalmi létszférákban. Ennek ellenére felmutathatjuk különböző megnyilvánulásának egynéhány közös kritikus pontját.

Hadd bocsássam előre: nem ismerünk olyan társadalmat, amely végső soron ne az „emberi tényezőn” nyugodnék. E felismerésben még semmi originális nincsen, a szocializmusra sem pusztán ez a tény a jellemző. Marx joggal írja: „Mi a társadalom, bármilyen is a formája? Az emberek kölcsönös tevékenységének a terméke.” Marx —Engels művei, 27 kötet, 429. oldal. Vagyis: „maga az ember a maga társadalmi vonatkozásaiban”. A valódi kérdés az „emberi tényező” minősége, s e minőség konkrét társadalmi működési tere. Ez a kérdés veleje, és nem az absztrakt emberi tényező problémája.

Az emberi tényező kritikus pontjai — ha most eltekintünk a népesség fizikai-egészségi és demográfiai állapotától — nézetem szerint az alábbiak: a munkára késztetés és általában a sokirányú társadalmi aktivitás indítékrendszerének, motivációs hátterének az állapota', a célképzetek és a jövőt illető perspektívák helyzete, a személyes viszony a társadalmi viselkedésszabályozás normatív rendjéhez és az iskolázottság-közműveltség állapota, a civilizációs igényszint.

A kelet-európai szocialista társadalmak mindmáig nem voltak képesek létrehozni az állampolgárok társadalmi — mindenekelőtt gazdasági és politikai — aktivitásának és öntevékenységének átfogó és mélyen gyökerező indítékrendszerét. Nemrégiben olvashattuk Leontjieff szemiélethasonlatát: a szocializmus vitorláshajóján grandiózus kormányszerkezet épült fel, de aprócskák voltak a szélbe kapaszkodó vitorlái, s a tetejében a szél1 — vagyis a dolgozók társadalmi aktivitása, érdekeltsége — igencsak gyengén fújdogált.

Ez az állapot bizonyosan összefüggött és összefügg azzal is, hogy az embert — mint a termelés szubjektumát — nem lehetséges elkülöníteni az állampolgártól, az állampolgári közérzettől és gazdaérzettől. Ha a társadalom teljes viszonyrendszerében, s valamennyi részstruktúrájában — egyebek közt a politikai-közéleti szférában — nem teremtjük meg az állampolgár sokoldalú kibontakozásának, személyes autonómiájának feltételeit és garanciáit, ha nem hozzuk létre az emberi szabadság szocializmus teremtette alakjának, a jogokat és kötelességeket szervesen egybekapcsoló biztosítékait, újra és újra aufklarista illúziók foglyai leszünk, vagy újra és újra — a dolgok spontán rendjén — a kényszerítés csábításainak engedünk, vagy alkalmazására kényszerülünk.

Ezért válhatott napjainkra világossá, hogy a szocialista társadalmak nem egyszerűen gazdasági reformokra szorulnak, hanem átfogó társadalmi-politikai reformok küszöbére érkeztek. Az egyén mindig, s minden megnyilvánulásában teljes személyiségével van jelen. A gazdaság alanyaként is állampolgár marad, ilyen vagy olyan világ- szemlélet és aspirációk birtokosa, ilyen, vagy olyan elképzelései vannak személyes jövőjéről és közös kilátásainkról, ítéleteket hordoz valóságunkról és annak esélyeiről.

A reformfolyamatokban „magára hagyott gazdaság” hiedelme csupán kudarcokhoz vezethet, amiként az a felfogás is, hogy kizárólag a gazdaság indukálhat olyan változásokat, amelyek a kívánatos és szükséges reformokhoz vezetnek. Ez a tétel — ha széttekintünk magunk körül — ma már közhely: a gazdasági reform sikerének biztosítékait is csak társadalmunk teljes terepén építhetjük ki — mindenekelőtt a szó tág értelmében vett politikai, közéleti szférában.

Mi több, a morális leromlás tényei a gazdaság működését is zavarják. S itt aligha bizakodhatunk abban, hogy a piaci viszonyok automatikusan kiküszöbölik az efféle zavarokat. Ha egy vállalkozót minden további nélkül s jogszerűen — a határozott idejű szerződésre hivatkozva — meg lehet fosztani munkájának eredményétől, éspedig’ kárpótlás nélkül, akkor ez már nem csupán gazdasági kérdés. Amiként az adott szó devalválódása vagy a szerződési kötelezettség aggálytalan elmulasztása sem! Itt nem mechanikus és egyirányú determinizmusok működnek, hanem bonyolult kölcsönhatások érvényesülnek. Ám ennek mintha nem mindig lennénk tudatában.

Egyéni és kollektiv érdektudat

Elméletileg és gyakorlatilag az érdekek és az érdekviszonyok felfedezése és „rehabilitálása” volt a legfontosabb lépés, amely a reformmozgásokat megalapozta, s választ keresett a tömeges társadalmi magatartások alakulásának kérdéseire. Tudjuk, hogy a NÉP lenini elméletében ez a felismerés kulcsszerepet játszott, éspedig éppenséggel a forradalom szülte — de szükségképpen rövid távú — közlelkesedés, áz aszkétikus önfeláldozás és önkorlátozás a kommunista szombatok tendenciájával és ideológiájával szemben.

Ma már világosabban látjuk a szocialista társadalmak érdektagoltságát, s az érdekek mélyén lappangó szükségletek és quasi- szükségletek, fogyasztói és egyéb aspirációk differenciáltságát, azok sokszínű pluralitását. Többet tudunk a különböző érdektípusokról és konfliktusaikról, az egyéni és a társadalmi érdek bonyolult közvetítettségéről, valamint az érdekmegfogalmazás, az érdekki'fejeződés és -érvényesítés mechanizmusairól, jóllehet nem mindig tesszük meg ezeket a fogalmi különbségtételeket.

Évtizedes tapasztalatok igazolják, hogy semminemű társadalomfejlesztő politika nem remélhet sikert, ha tartósan szembeszegül a nagy társadalmi csoportok és rétegek érdekeivel, vagy őket megkerülvén óhajtja felserkenteni a tömegek társadalmi aktivitását. Mindemellett messze állunk még attól1, hogy társadalmunk érdekviszonyainak konkrét működésmódját, gazdasági és politikai kifejeződési formáit, integrálási módjaikat és alakíthatóságukat kielégítően ismernénk. Olykor felületes, jelszószerű hivatkozásokkal utalunk az érdekekre, máskor morális hevülettel ostorozzuk őket, ismét máskor holmi egyetemes és egyetlen magyarázó elvként folyamodunk hozzájuk, ha az emberi magatartások tendenciáit értelmezni szándékozunk és társadalmunk rejtettebb titkaira is fényt óhajtunk vetni.

Az elemzésekből hellyel-közzel valóságos spontán „érdekkáoszként” rajzolódik ki valóságunk képe. Más szóval: égető hiányát érezzük egy átfogó és mélyen szántó, a gyakorlati viszonyokat híven megragadni képes érdekelméletnek. Létrehozása egyike a legsürgetőbb elméleti feladatainknak. Már csak azért is, mert az objektív érdekeltség és a megfogalmazott, a tudatba emelt, a mindennapi személyes tudat részévé vált érdek viszonya felettébb ellentmondásos: az egyéni érdektudat sem lehet a társadalmi pozícióhoz közvetlenül „hozzárendelt tudat”.

Mifajta nehézségek származnak az elméleti gondolkodás hiányaiból, az érdek kategóriájának nem ritka vuligarizáilásából? Magam főképpen kétfajta leszűkítést vélék említésre érdemesnek: az érdekek leszűkí- sétót a tisztán anyagi-gazdasági (és fo(Folytatás a 8. oldalon)