Békés Megyei Népújság, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-26 / 73. szám

NÉPÚJSÁG

1988. március 26., szombat

Egy verseskönyv Szabolcsból

SerédiJános:

Énekes a föld taraján

Nemrégiben kaptam Nyíregyházáról egy verseskönyvet: a Váci Mihály Irodalmi Kör kiadásában Cselényi István Gábornak A dolgok belseje című kötetét. A nyolcvanoLdalás mű öt ciklusra osztva terjeszti elő a papköltő verseit.

Nem könnyű feladatra vállalkozik, aki „a dolgok belsejét” akarja megmutatni, a külső fizikai szóhang- zattal a rejtett jelentést, amely után elszántan kutat hermészi ösztönünk, értelmezést sóvárgó természetünk.

,,A dolgok belseje” talán a rejtett igazságot jelenti, azt, ami a felszín alatt húzódik meg, mint a lét fundamentuma. Odáig kell leásnunk, a titkok mélyrétegébe, hogy értelmezni tudjuk ingatagnak érzett világunk csodaszerű fennállását, s benne a magunkét, amely rövid fel- tündöklés után múlhatatlanul alá merül. Alámerül, de nem tudjuk, hová. Nem tudjuk, hogy számunkra ezzel minden a végére jár-e. vagy valamilyen formában folytatódunk, ahogy az ember legősibb sejtelmei ennek lehetősége felé próbálnak tapogatózni.

A gondolat itt már a transzcendens határterületére fut ki, s amiképpen ennek másfajta logikája, ezek a versek sem nyílnak meg könnyen az olvasó előtt. Szűkszavúságuk, szikár formájuk. visszafogott rímtechA Karcagon élő fiatal író. Körmendi Lajos Művész Pista huszonegye című, két kisregényt tartalmazó kötete csak azok számára meglepetés, akik nem olvasták a folyóiratokban jó másfél évtizede meglehetős gyakorisággal publikáló író korábbi munkáit. A Művész Pista huszonegye „fülszövegében” olvasható elismerés helyénvaló: „Körmendi Lajos a fiatal magyar prózairodalom kiforrott, erőteljes, eredeti alkotója”. Igaz ez még úgy is, hogy hozzátesszük: a kötetben közzétett két kisregényt egy évtizeddel ezelőtt írta Körmendi; tehát a kiadó és irodalomszervezés ,4'tfutási idejét” is hozzá kell kalkulálni a fenti minősítéshez. Esetleg hozzátehetjük, hogy ismét vidéken élő és alkotó író tette le névjegyét, noha Körmendinek nem ez az első kötete, de mindenképpen a legjobb. A Barbaricum című verseskötet és a Boldog emberek című riport-szociográfiákat tartalmazó JAK-füzet előzte meg a Művész Pista huszonegye megjelenését.

Egy kötet címéről mindig a szerző és a szerkesztő

Szabó ... Szabó István ... Ki is azt? kérdezik majd sokan, kézbe véve a Szépirodalmi Kiadó új könyvét. A filmrendező? Nem róla van szó. Egy novelláskötetet forgathatunk, s ha a borítóláp jellegtelen csúnyaságán föltesszük magunkat, a magyar próza egyik legnagyobb elbeszélőjének műveivel ismerkedhetünk. Mert úgy gondolom, ez a könyv elsősorban azoknak készült, akik még nem ismerik ezt az életművet. Szabó István (1931—<1976) számára eliszo- morítóan rövid életidő adatott, s azt is válságok, betegségek nehezítették. Negyed százados írói pályáját mégis mindvégig jelentős, ma már klasszikusnak nevezhető művek kísérik. Egy altig ismert klasszikus? Igen, erről van szó. Az alig ismertséget sok minden motiválja: az író visszahúzódó szerénysége, a hatvanas években bekövetkezett alkotói válsága, amely abból az érzésből táplálkozott, hogy az ő élményvilága és közlésnikájuk szerényebb zeneisége inkább a lélek rejtőző hajlamára utal, semmint szellemi exhibicionizmusra. Mondandójuk — többek között. s vélhetően — az ember végzetes sodortatása közben a lehetséges kapaszkodókról, a partot érés meg-megcsillanó reményéről beszél. Arról, hogy az ember sokkal több szűkösnek tetsző lehetőségeinél, a humánum belső terei mérhetetlenül tágasak.

Kapaszkodóit az ember nem a szorongató külső valóság alakzatai közt lelheti meg, hanem a humánum e nem geometriai jellegű belső tereiben, e mindig tágítható dimenzióban, ahol másféle erőhatások gravitációs mezői jelölik ki útjainkat: a szívtől szívig rezgő megértésé, a sohasem profanizál- ható szeretető, a platón! .értelmezésű és a világot is fenntartó „erosz uranijá”-é.

Az ember e belső dimenzióinak személyes fölismerése és jobbára fölemelő tudata olykor, különös módon, nyomasztóvá is lehet: „Miért magasodsz magad fölé?

Miért is nem maradtál / kő, homok, ázalag, érzéketlen növény?"

A magasabbra hivatottság ugyanis — ha csak erkölcsileg is — determinál: korlátozza szabadságunkat, ambivalens hajlamaink játékterét.

A költő szemlélődése kikerülhetetlenül beleütközik

dönt; a recenzens-olvasónak legföljebb véleménye lehet. Körmendi kötetének aligha lehetett volna a Nyers hús-nál jobb címet találni (ez a kötet másik kisregényének címe), s nemcsak azért, mert a Nyerc hús a terjedelmesebb és talán maradandóbb élményt is nyújtó kisregény, hanem mert ez a „nyers hús” — amelyre ütnek, amely érez, s amelynek színe, lüktetése van — szimbólumé rtékű.

A Művész Pista huszonegy képe egy távolinak tűnő, de nagyon is létező világot, egy süllyedni látszó közösséget, e közösség jellegzetes figuráit jeleníti meg. Körmendi bravúrosan mozgatja a képzelet „optikáját”, úgy, hogy mindig valóságközelben marad. Közeledő-távolodó alakok tűnnek fel, s az egymásba mosódó képekből kibontakozik a szabályos cselekmény, egy hiteles városvégi történet. Amelynek humora nyers, de nem durva, s a meglehetősen moszatos-algás mélytengeri világban az igazgyöngyöt nevelgetők is ott vannak, elsősorban persze, maga Művész Pista, aztán

módja a társadalom számára érdektelenné kezd válni.

Szabó István a magyar viszonyok között is archaikusén zárt falusi világba született bele, idős szülők egyetlen gyermekeként. A felszabadulás utáni nagy társadalmi változások jobban érintették tehát ezt a közösséget, s az újra fogékony fiatalembert is. Többszörös életformaváltásra szánta el magát: a hegyközségi gazdálkodóból traktoros lett a keszthelyi gépállomáson, majd egyetemi hallgató a fővárosban, végül író. Írói világát ezek az élmények, s szinte kizárólag csak ezek az élmények határozzák meg. Nem azért, mert „földhözragadt” a fantáziája, hanem azért, mert úgy érzi, hogy csak arról szabad szólnia, amihez személyesen is átélt élményanyaga is van, aminek az anyagát személyesen átéltté tudja varázsolni.

Hagyományos író? Parasztíró? Az első generációs értelmiség téblábolását megörökítő író? Nem, csak féligazságot tartalmaznak ezek

az élet veszélyeztetettségének tényétbe (környezet- szennyezés, atomveszély). Az ember felelősségét hangsúlyozza azzal, hogy rámutat: a rajta túli természeti valóság, amelynek pedig függvényei vagyunk, részvétlen: sebzett bolygónk „tusáját csillagok állják körül / közömbösen".

Menedékét az ember külső-belső lehetőségei szerint próbálja megtalálni. A lejáró — eltékozolható! — idő folyamatában a lélek számára más perspektívák is felirémlenek a remény vigasza gyanánt: „valaki nyúl felém mindenen túlról legbelülről I üzenni kíván valaki”.

Mi, az olvasók, természetesen a költő üzenetére figyelünk, s arra vagyunk érzékenyek, mennyire győznek meg személyes eszközei, s mit tudunk belőle saját épülésünkre fordítani. Nos hát, a versek tónusa, emelkedettsége arra ösztönözhet, hogy mi is figyeljük magunkban azt a belső hangot, amellyel lényünk jobbik része válaszol emberlétünk kérdéseire. Külső-belső viszontagságainkon nemcsak humorizálni lehet. A napjainkban lehetséges reagálás nemcsak a divatossá, már- már kötelező modorrá vált költői gesztus: az érzelmek ironikus elutasítása lehet, hanem az őszinte megrendülés bevallása is.

Szúdy Géza

Trombitás, kinek lelke hatalmas, s Pejke Balázs, a dögtér dózerosa, aki tudja, mi a különbség a kutya- akasztás és a dalolás között.

A Nyers hús mindenekelőtt a szerző kiváló kompo- zíciós, szerkesztőkészségéről tanúskodik; e kisregény magában hordja a nagyepikai alkotások ígéretét. Több, időben és térben egymástól távoleső, egymással mégis összefüggő történet fut a kisregényben. Érdekes történetek, s Körmendi tökéletesen elvarrja a szálakat, lett légyen szó a gyermekkor emlékeiről, az első világháborút járt nagyapa csöppet sem svejki (vagy ilyen szomorú lehet egy tiszántúli Svejk ?) naplójáról, vagy a „távolbaszakadt” középiskolás kollégista feszültségekkel, konfliktusokkal teli, igazságkereső életéről. (Itt érdemes megjegyezni, hogy Körmendi Lajos Békéscsabán járt egykor középiskoláiba.)

.Könnyű összegezni: a két kisregény remek olvasmány, a könyvolvasó közönséget biztosain megnyeri magának a szerző. (Magvető.)

Szabó János

az állítások. Miként Tolsztoj parasztjai, vagy grófjai sem csak parasztok és grófok, hanem helyhez és időhöz kötöttségükkel együtt is emberek, az örök ember megtestesítői, Szabó István figurái is ezeket az örök emberi sors- és jellemképleteket hordozzák. Nem véletlenül említem Tolsztoj nevét: a legnagyobb hatással alighanem ő volt az íróra, akinek világképében a szépség és az igazság kettős pillérén nyugodott minden. Az elbeszélések cselekményének szintjén gyakran kudarcként, tragikus vereségként jelenik meg az ember sze- retete és tisztelete, elbukik a küzdelem azért, hogy önmagunk, hogy erkölcsileg tiszta emberek lehessünk, de mégis ennek az írói mondandónak van legyőzhetetlen sugárzása.

A szabadság keresztje — a válogatott elbeszélések kötete — újabb alkalom, hogy ez az életmű mindannyi- unké lehessen. (Szépirodalmi Könyvkiadó.)

Vasy Géza

— Tenyérnyi föld, vagy még annyi ^sem. Egy porszem. Attól függ, honnan nézi az ember. Innen végtelennek tűnik a puszta, s messzire nyúlik a tanyasor. Ám a mindenséghez képest ez csak egy nagy semmi.

Foszladozó asztrahány- sapka csúcsosodik a fején. Arcára időverte pergamenként tapací a bőr. Ráncos és rücskös. Akár a tölgyfa kérge, mely a megroggyant tetőzetű góré háta mögött állja a szél ostromát. Április van. Bolond idő. A nap fázósan gubbaszt az égen. Szél nyargal a pusztán. Körbeüvölti a tanyát. Tépi a bokrokat, rázza a fák koronáit.

— Ez hát Tarajos, ez a semmi — mutat körbe-kör- be. — És mégis, ezen a semmin mindenféle népek vertek gyökeret. Emerre sváb tanyák voltak, amarra szlovákok éltek. A tanyasoron pedig vegyesen: románok, magyarok, egy-két bolgár és az a szerb asszony. Ki tudná ma már megmondani, miért jöttek éppen ide? Talán az isten küldte őket, hogy próbára tegye az embert. Mert itt vizek álltak, nádak nőttek. Két uradalom, két város ! meg egy község fogta közre ezt a tenyérnyi helyet, jó zsíros földekkel, de itt csak a föld taraja emelkedett ki a lapályból. Az a földsáv, ahol a ,tanyasor húzódik. A születés és a halál úgy váltogatta egymást, amint a nappalok és az éjszakák. Ami e kettő között van, az a rövid valami, amit úgy hívunk, hogy élet, arra szolgál, hogy az ember megmérettessék a náddal, a vi- zenyőkkel, ezzel az egész átokverte fekete földdel. Így rendeltetett az itteniek sorsa.

— Ma már minden másképpen van.

— Mindig minden másképpen lesz, különben mi dolga lenne az embernek itt a földön, ha mozdulatlanságra volna kárhoztatva a világ. A vetés nem kelne ki, a búza nem szökne szárba, és én sem öregedtem volna meg.

— Én a tanyákra gondolok.

Megigazítja a kucsmáját. Elővillan a szemöldöke. Olyan sűrű, akár nyáron a kökénybokor.

— Erre nem is voltak tanyák, csak az enyém. Itt véget ér a taraj, belesimul a gyepbe. Ámbár — emeli fel a mutatóujját — az emlékezet tévedhet, de az írás nem. Minden fel van jegyezve.

Huncut mosoly bújkál a szemében. Int, hogy kövessem. Felsőtestét előrelendíti és görnyedten, mint akit embertelenül húz lefele a föld, baktat fel a tornácra. Szánalmasan koppan a botja, szívszorítóan susog az esőköpenye.

— Ahogyan mondom, minden,! ami itt történt — áll meg a tisztaszobában.

Az asztalon kemény fedelű füzetek, Négy vagy öt. Alaposan megkoptak. Különösen a felső. Hát mégis igaza lenne a szóbeszédnek?! Egf szóval sem említette soha. Pedig a városból egy tanár is érdeklődött utánuk. Achim L. Andrásról szándékozott tanulmányt írni. Mesebeszéd — vonta meg a vállát —, nem vagyok én tollforgató ember. És lám!

— Ebben vannak a legrégebbi feljegyzések — kopogtatja meg a legfelsőbb fedelét. — Nagyapámé volt. A paptól kapta. Az biztatta, írjon le mindent, ellenben elfelejti a betűvetést. Négy oktája volt ezeken a vize- nyőkön. A jobbágyfelszabadításkor jussolta, s olyan elszántan robotolt, nehogy a

föld kicsússzon a markából, hogy évek múlva még gyarapodott is. Nem csoda, hogy ákombákom betűkkel róta a sorokat. A tintát maga készítette és lúdtollal írt. Feljegyezte, kik, honnan jöttek, mikor épültek az első tanyák, milyen volt az idő, hogyan termett a föld, kik voltak az igyekvők, az asszonybolondok, akik elherdálták az örökségüket. Meg aztán, volt itt sok úri huncutság is. A mi Andrisunk úgy csapott közéjük, mint a mennykő. Apám szívvel-lélekkel Áchim híve volt, s pontról pontra leírta az eseményeket. S csak úgy. passzióból még verseket is faragott, én meg nótásked- vű legény voltam.1 Hát, így lettünk mi énekes Patajok.

A tenyérnyi ablakon fénysugár szökken a füzetek tetejére, melyeken Énekes Pataj János ökle pihen. Karja kinyúlik venyigeso- ványan a köpeny ujjából. de az ökle óriási. Akár egy farönk.

— Ezekért az irkákért hívtalak.

— Soha se beszélt róluk.

— Nem hát. Voltak idők, amikor az embernek önmagával sem volt tanácsos beszélgetnie.

Lassú mozdulattal emeli le a kucsmáját. Hosszú szálú ősz haja a tarkójára csomósodott. A barna foltokkal tarkított koponyájából méltóságteljesen ugrik előre hatalmas homloka.

— Ügy gondolom, megbecsülöd őket. Vidd el valamennyit. Ha a fiam élne, nem üzentem volna érted.

A fia a barátom volt. Sokszor jártam ezen a tanyán. Mintha csak tegnap történt volna. Az emlékezet pilleszárnyán visszatér a múlt. Csak ki kell nyújtanom a karomat, hogy megérintsem. A búboskemence, a kuckó, az ágy, a díszes párnákkal, és hátam mögött a falon családi képek, középen Krisztus keresztje. Ugyanúgy, mint régen, ugyanazon a helyen. Mintha megállt volna az idő.

— Majd egyszer eljövök

értük. 1

— Most kell magaddal vinned!

— Miért olyan sürgős?

— öregember vagyok. Azért.

— Annál inkább, lesz miért meglátogatnom.

— Nem lesz miért. Meghalok.

— Ilyesmire gondolni se szabad.

Elnézően legyint. Olyan mozdulattal, mint, aki eljutott arra a határra, amelyen túl már mit sem ér a tiltás, az erkölcsi parancs. Akarom vagy nem akarom. A legel- képesztőbb sejtés öltött testet. Egy hétköznapi tárgy alakját vette fel vagy egy élőlényét, mely mozog, lát és beszél.

— Én nem gondolok rá. ö jár a sarkamban. Alighogy elalszom a konyhában a di- kón, odakint elkezd nyüszíteni a két kutya. Léptekre riadok fel, aztán megnvik- kan az ajtó. Felnyitom a szememet, és a kaszás áll ott, a küszöbön. Moccanatlanul, fölényesen. Fogom a botomat és rákiáltok. Takarodj innen! Ügy tesz, mintha nem hallaná. Szemtelenül odajön a közelembe, megérinti a karomat. Vannak dolgok, melyeket nem lehet megmagyarázni. Csak egy bizonyos koron túl képes megérteni őket az ember. Odakint a fronton fütyültek a golyók, robbantak az aknák, üvöltöttek a sztalinorgonák, ott minden nap vártam a halált. De az más. Most vitatkozók vele. Nekem még dolgom van a földön. A górét meg kell javítanom, hiszen megroggyant a teteje. A Ris- ka is hasas. Addig nem mehetek el, míg meg nem ellik.

De ő egyre komiszabb. Nap, mint nap sürget. Nekem meg fogy az erőm.

— Ha bemenne a szociális otthonba, nem foglalkozna ilyen gondolatokkal.

— Ezek nem gondolatok.

— Legalább nem lenne egyedül.

— így se vagyok egyedül. Reggel, alig teszem ki a lábamat a konyhából, már vi- songanak a malacok, bőgnek a tehenek, a kutyák körbe- ugrálnak. No, jó reggelt — mondom nekik. Az istállóban kikerekedett szemekkel bámulnak * rám a tehenek. Mikor fejek, mikor etetem őket, külön-külön beszélgetek velük. A hasas Riskával, az örökké nyugtalan Tarkával és a kis üszővel, amelyik most kezd rászokni a szénára. Egyik a darával nincs megelégedve, a másik sántít, s borogatom a lábát. Hát még a malacok! A legkisebb, amolyan maradék, alig nő valamicskét, olyan, akár az öklöm, valóságos bohóc, ahogy ugrál a többin. És a koca, az a méltóság, ahogy előjön az akolból és orrával hátra bökdösi a kicsiket, hogy az ajtóban elsőnek üdvözöljön. Mi lenne velük, ha valamelyik reggel nem kelnék fel?

A nap sugara, mely eddig az asztalt pásztázta, az arcára kúszik. Bronzvörösre festi. Vizenyős szeme a messzeségbe réved. Abba az irdatlan távolságba, ahol a lelke jár.

— És este is.

— Mi történik este?

— Azt mondom, hogy este se vagyok egyedül. Leülök ehhez az asztalhoz és várok. Türelmesen, mert biztos vagyok a dolgomban, hogy meglátogat az én Zsuzskám. Minden este eljön. Szép, pirospozsgás az arca. Szép fiatal. Olyan, mint. amikor meghalt. Aratáskor történt. Rohant ki a tanyából, hogy itt vannak a végrehajtók. A tarlón esett össze. Mire odaértem, már halott volt. Megbotlott, sarló fúródott a szívébe. Az ám, de ő örökké fiatal marad. Nekem meg azt mondja, megöregedtél apjuk, csúf öregember lettél. Aztán elkezd faggatni, hogy mennek a dolgok itt, a föld taraján, még mindig kulák- listán szerepel a nevem, vagy már ki is raktak a tanyából ... ? Ö, Zsuzska — mondom neki —. már nincsenek kulákok. már senkit se zavarnak ki a tanyájából. Legtöbbször a fiunkról beszélgetünk, hogy mi lett Jánoskából. Újra és újra elmesélem, milyen szorgalmasan tanult, milyen deli legény lett belőle, hogy Szegeden diplomázott, megnősült és fia született. Néha együtt vagyunk mindannyian. Az asztal egyik oldalán feleségem ül, a másikon a fiam, a menyem és az unokám. Jánoska lehajtja a fejét. Soha se szólal meg. A menyem sem. Az unokám pedig belevész a szoba homályába. Hát így ülünk itt az asztal körül és én folyton attól tartok, hogy a feleségem Jánoskára pillant és észreveszi, mennyire sápadt az arca. Szerencsére nem veszi le rólam a szemét. Kérdez és kérdez, örökké csak kérdez. És bennem nincs annyi erő, hogy megmondjam, Jánoska már nem él, de arra sem visz rá a lélek, hogy bevalljam, nem tudom kire hasonlít az unokánk, hiszen soha se láttam. Az Isten bocsássa meg nekem ezt a hazugságot.

Görcsösen megmarkolja a botját. Belesuhint a levegőbe. Nem indulattal. Inkább azért, hogy magába fojtsa keserűségét.

— Vidd magaddal az irkákat. Nekem is mennem kell, vár a jószág.

Az ólban visonganak a malacok, az istállóban elbő- dül valamelyik tehén. Ügy marad meg emlékezetemben, ahogy az istálló felé baktat. Görnyedten, botjára támaszkodva, nyomában a két kutyával.

A pusztán szabadon nyargal a szél. A tanyasor messze van innen. Amott a kiserdő közelében a gulyakút áll egymagában. A föld taraja lágyan belesimul a gyepbe. Errefelé nincs más, csak a puszta, a szél és Énekes Pataj tanyája a megroggyant tetőzetű góréval.

Körmendi Lajos két kisregénye

Szabó István válogatott elbeszélései