Békés Megyei Népújság, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-26 / 73. szám
KULTURÁLIS MELLÉKLET A csacsi mechanizmusa Ismerős kép: baktat a csacsi az úton, s egy hosz- szú póznára kötve ott lóg előtte a szénacsomó. Gubbaszt a hátán a juhász, kezében egy célszerű kampós- bottal. A csacsi persze sza- porázza a lépést, mert a kívánatos széna ott hintázik előtte. elérhetőnek tetsző távolságban. És az igazság az — noha a képen ennek talán nincs is nyoma —, hogy a csacsi ilyen-olyan időközökben el is nyeri a szénát: bizonyosra vehetjük, hogy elnyeri. máskülönben előbb-utóbb összecsuklana a gazdája alatt. Hiszen éppen azért csiklandozza olyan ellenállhatatlanul az orrát a szénaillat, mert benne érzi a sokszor élvezett, jó ízeket. Szaporázza tehát, s minden alapja megvan rá, hogy bizakodjék: nem iparkodik hiába. Nemcsak azért szaporázza. persze, nemcsak a széna miatt. Tapasztalta már. hogyha nem szaporázza eléggé, vagy megcsökönyösödik. akkor a gazdája hátulról biztatja. a kampósbottal. a tomporán. Egyszóval. szaporáznia keil, ez a törvény. Elölről a kellemességek, hátulról a kellőmet len ségek egyaránt erre késztetik. Elölről a pozitív ösztönző: a finom illatú széna. Hátulról a negatív ösztönző: a kampósbot. Csacsija válogatja, melyik ösztönzőnek jut fontosabb szerep a szaporázásban. Jóllehet, a csacsik gazdái sem egyformák: ki az elülső, ki a hátulsó ösztönzőre bízza a főszerepet. A világért sem akarom sérteni a dolgozót e primitív példázattal. Dehogy is arról van szó, amire gondol. Természetesen őskori dolog ez így; hol van már az útszélen szaporázó csacsi — motorbiciklin járnak a juhászok! Az öreg példázat elvesztette érvényességét, nem állíthatnám, hogy a motorbicikli miatt (amely persze érzéketlen az ösztönzésre elölről is. meg hátulról is). Tény. hogy a csacsis példázat jelentését — ha úgy tetszik: eszmei mondanivalóját — csak a múltakra vonatkoztatva hasznosíthatjuk. Visszamenőleg akármeddig. Emlékezhetnek rá az idősebbek iskolai tanulmányaikból. hogyan jutalmazta például a bibiliai úr az olyan igyekvő szolgát, aki — az ő távollétében is szorgoskodva — jól sáfárkodott a rábízott tálentumokkal. Pozitív ösztönző. Emlékezhetünk rá. hogyan foglalt viszont állást a ..gonosz és rest" szolga ügyében ugyanaz a bibliai úr — azaz: milyen határozattal zárult egy korabeli fegyelmi. ..A haszontalan szolgát" — aki. mint tudjuk, gazdája távollétében nemige/i törte magát szorgoskodásokon — ......vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogaknak csikorgatása". M űködött tehát a negatív ösztönző is. A kampósbot. S végigpásztázhatnánk a történelmet, minden korban és minden sarkán a világnak valami hasonló következtetésekhez jutnánk el; soha el nem avuló törvénye volt a társadalomban élő embernek a szorgoskodás. Ki elölről — vágyai, kívánságai felől — kapta hozzá az erősebb ösztönzést, ki pedig hátulról inkább. érzékenyebb részein. Igaz, sőt nagyon is igaz: elődeink között sem szorgoskodott mindenki. S leginkább épp azok nem szakították az istrángot, akikét a korabeli negatív ösztönzők nem érhettek utol: a korbács. a deres, az éhség, a munkanélküliség. S egyáltalán: az a példázatbeli kampósbot, melytől lészen ..sírás és fogaknak csikorgatása". Vagy elég hatalmasok voltak, vagy elég gazdagok, ha meglehettek szorgoskodások nélkül, éspedig egyben fog- csikorgatás nélkül is. De nem lehet vitás, hogy a köznép vastörvénye a szorgoskodás volt; mindkét irányból erre kapta a — hol vonzó, hol taszító — ösztönzéseket. De hogy vagyunk ezzel a vastörvénnyel — ma? És hogyan leszünk vele holnap? Érthető, és csakis helyeselhető, ha a szocializmus nem kívánja továbbfűzni a korbács-deres-éhség-mun- kanélküliség történelmi láncsorát, az embertelen kényszerösztönzéseket. Jó volna most már a kampós- botot végleg a történeti szertármak-múzeumnak hagyományozni. Egyszóval, jó volna élni most már félelmek, sírások, fogcsikorgatá- so;k nélkül. Egyelőre nem megy. Innen is, onnan is hallom a fog- csikorgatást. Mintha olykor épp a szor- goskodók felől hallanám. Ügy tetszik, a fogcsikor- gatások társadalmi összege mit sem csökken azzal, ha restek, a hanyagok, a lazsálok, a korruptok mentesülhetnek a „negatív ösztönzőktől" — sőt: mintha ettől inkább szaporodnék. Pedig, ha már semmiképp sem lehetünk meg fogcsikorgatá- sok nélkül, akkor igazán az volna az ésszerű, hogy ne a jó munkások, hanem a hanyagok. ne a vevők, hanem a ..súlycsonkítók”, ne a közösségért munkálkodók, hanem az élősdiek csikorgassák a fogukat. Könnyű ezt kimondani. Mint ahogy könnyű volna eljutni arra a következtetésre is: vissza a csacsi- mechanizmushoz! Kimunkálni, kikísérletezni az ösztönzésnek azt a sokoldalú, új rendszerét, amely demokratikus, ' emberségesebb a réginél, független jó vagy rossz főnökök jóvagy rosszindulatától, és mégis éles különbséget tesz jó és rossz munka között — ez bizony nehéz történelmi lecke. Fekete Gyula Töpörödött, ráncos arcú öregasszony volt, ott lakott velünk szemben, egy rozzant, nádfedeles viskóban. Amikor apámék elmentek hazulról, mindig ő volt a dadánk. Mi gyerekek sokáig még a nevét se tudtuk, mert mindenki csak Szülének szólította. Még nagyanyánk is, pedig hát ő nem sokkal lehetett fiatalabb nála. A korát csak akkor tudtam meg, amikor ráírták a fejfájára. Hetvenöt éves volt. Lehet, hogy csak nekem tűnt így, de majdnem húsz éven át ugyanazt az arcot láttam maga előtt, amelyet a koporsó eltakart. Azt mondják, a háború előtt kerültek a faluba. Pestről költöztek oda. A férje, aki tizenöt évvel volt idősebb nála, akkor szánta rá magát, hogy nyugdíjba vonuljon. Állítólag postás volt. összespórolt pénzecskéjükből megvették azt az öreg viskót, meg másfél hold földet a falu alatt. Néhány évig csendesen éldegéltek kettesben. Se rokonuk, se ismerősük nem volt. csak a szomszédok. Egy hűvös őszi délutánon aztán kikísérték az öreget a falu végére, a temetőbe. Szüle mindennap kiballagott hozzá, elbeszélgetett a fejfájával, és virágokkal ültette tele a kis sírhalmot. Amikor már' nagyobbacska fiú voltam, megengedte, hogy én is elkísérjem a papához. Nagyon szerettem ezeket a sétákat, mert ilyenkor mindig mesélt róla valami érdekeset. Végül is kialakult bennem a kép egy roppant erős, daliás termetű jóságos emberről, aki ott fekszik lent a föld alatt, és egyszer majd eljön a mi utcánkba, hogy elvigye magához a Szülét. Máskor a kisfiáról mesélt, aki éppen olyan helyes, szófogadó gyerek lett volna, mint én — ha éppen T. Ágoston László: Szüle nem vagyok fülig maszatos és szót is fogadok —, ha akkor régen az a csúnya gólyanéni nem a szomszéd ház kéményén dobja be. Mert mifelénk akkor még a gólyanéni hozta a gyereket, és a kéményen keresztül dobta be a háziaknak, azért is kellett rögtön megfürösz- teni. Ha róla beszélt, mindig nagyon szomorú volt, és többször elismételgette: „nekem már sohase lesz kisfiam, pedig mennyire szerettem volna ...” Nagyon sajnáltam szegényt, és heteken át azon töprengtem, hogyan lehetne rábeszélni azt a fránya gólyanénit, hogy hozzon már a Szülének is egy kisbabát. Nem kell túl nagy, csak épp egy öklomnyi, amitől megvigasztalódik. Egy napon aztán észrevettem, hogy a rozzant ház kéményén ott állt a gólya és hosszú nyakát nyújtogatva kelepelt. Boldogan rohantam át hozzá, hogy megnézzem az oly rég várt kisbabát. Szüle éppen krumplit pucolt a konyhában, amikor közöltem vele az örömhírt. — Megjött a kisbaba. Szülém, a háztetőn beszélget vele a gólyanéni! — Ugyan, kisfiam, ez a gólya nem nekem hozta a kisbabát — mondta, és szelíden megsimogatta fejemet. — Velem már csak incselkednek a gólyák. Gyere inkább, vedd elő a cókmó- kodat és játsszál! Te leszel az én kisfiam ... Az évek gyorsan peregtek, és az én cókmókom is hamarosan gazdátlanul hevert az asztal alatt. Szüle szemei mindig megteltek könnyel, ha bemutattam neki az új ruhámat, vagy felolvastam egy-egy versikémet. Mert nemcsak a dadám, hanem zsengéim első bírája is volt. Meg kell hagyni, jóval megértőbb, mint a későbbiek. Az én útjaim egyre hosz- szabbak lettek, kitágult körülöttem a világ. Az övé lassan zsugorodott. Már a temetőbe is csak a nagy ünnepek alkalmával ballagott ki. Sokszor még a déli harangszó is ágyban találta, s este a tyúkokkal feküdt. — Érzem, indul már értem a papa — mondogatta — készülök én is . . . de ki fogja majd le a szememet, ki nyitja rám az ajtót, ha egyszer már nem tudok fölkelni? Jaj istenem, mi lesz velem? És sírt, zokogott, ráncos arcán patakokban folyt a könny. Egyik reggel nagyanyám korán fölébresztett. — Ugorj ki gyorsan, kisfiam — mondta izgatottan — nézd, mit csinál a Szüle! Álmosan, szinte tántorogva mentem az ablakhoz, és többször is meg kellett dörzsölnöm a szememet, hogy elhiggyem, nem álmodom. Szüle felborzolt hajjal, mezítláb taposta az artézi árok poshadt vizét, és hadonászva hívogatta nemlétező tyúkjait. — Pirikéim, piri-piri-pi- ri... gyertek haza pirikéim, este van már! — Mi történt vele? — kérdeztem nagyanyámtól. — Nem tudom. Már legalább fél órája ezt csinálja. Szóltam neki, de úgy tesz, mintha nem is hallaná. Gyorsan magamra kaptam a ruhámat és odamentem hozzá. — Mit csinál, Szülém ? Csurom víz a ruhája, jöjjön be szépen! Rámbámult zavaros, tompa fényű szemével és tovább ballagott. — Jöjjön Ispán úr, keressük meg a tyúkokat! El- bitangoltak a mihasznák. — De Szülém, hát nem ismer meg? — Megragadtam a karját és kiráncigál- tam az árokból. — Én vagyok ... — Nagyon jól tudom én, hogy ki maga, Ispán úr! — Jöjjön be a házba Szülém, hiszen már mindenki bennünket bámul! — Hadd bámuljanak. Ebbe a házba akkor se teheti be más a lábát, csak a fiam! Itt minden a fiamé. Piriké, piri-piri-piri... Harmadnap egy mentőautó állt meg a ház előtt, és Szülét betuszkolták az ajtaján. Mielőtt elindultak volna, még visszakiáltott nagyanyámnak. — A tyúkokat csukják be a kamrába, Bözsike! A fehér autó felverte az út porát, és hamarosan elvesztettük szem elől. Néhány hónap telt el, s egy fekete halottaskocsi fékezett a ház előtt. Ez hozta vissza a Szülét. A temetőből hazafelé jövet, emlékeim közt kutatva eszembe jutottak a szavai: „nekem már soha se lesz kisfiam, pedig mennyire szerettem volna ...” Régen nem láttam már a sírját, egyre ritkábban járok haza. A mai házsorok alig hasonlítanak gyermekkorom falujához. Szüle ütött-kopott, nádfedeles viskója helyén is új kockaház pöffeszkedik. Mégis, ha valahol gólyát látok ke- lepelni a háztetőn, mindig eszembe jut az a töpörödött, ráncos arcú öregasz- szony, akit valaha Szülémnek becéztem. Varga Géza: Fiú Sass Ervin versei: A szeretet megfejti önmagát csillag vagy ha érkezel betlehemi tündöklés amikor a szeretet megfejti önmagát amikor onnan magasból elhiteted hogy az a jel a miénk S. utazik a tenger a szobánkban itt gúnyolja az eredetit a felhők a hegyek az ég kékebbek mint amott a kék szegénykurázsi mondja S filmeket vetít Budapest Egy régi képeslap hát az a történelem az bizony iszonytató ahogy az emberek egymás torkának és ahogy a szerelmek vége egy pisztoly- lövés ahogy a tífusz a kolera a spanyolnátha ahogy a ki vagyok én és ki vagy te mondom a történelem az bizony iszonytató és mégis élünk Kék románc mondják a mennyben csak a gyönyör a pokolban csak siralom, gondold meg szegény melyiket kívánod itt a földön, ha üldöz a rossz és nincs menekülés ne sírj hogy kék már soha nem lesz az ég. akkor is arra tekints ahol hajnalt hoz a tegnapi öröm Udvardi Anikó: Gyermekért
