Békés Megyei Népújság, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-19 / 67. szám
NÉPÚJSÁG 1988. március 19., szombat Tomka Mihály: Kántor Zsolt: Nonkonfekció Tárlat „nappal pasztellszínek harsányabbak este" mi szürkék mindig szívem középszerbe esve mond miféle törvény mondta ki hogy ennyi körülfog mint örvény szürkének kell lenni szállnak színes sálak mint évszak megannyi fehér blúzban vállad és elkezd havazni gyémánt éjszakában nézem földed isten harsány ruhában járnak nekünk pasztell sincsen és nemcsak pasztellszínek foltos ruhák is vannak havi kétezerből foltra foltozgatnak ujjhegyükbe szúrnak harsány szín a vér agg „uralkodó”-nak folt jut és kenyér párhat pasztellszínben bizottság szekció szürkék vagyunk szívem nonkonfekció Itt nincs megnyerő érdekesség Ez csak panoptikum Egy elnapolt aukció előtt DömPER-ek kamionok a vásznon Fényes kocsik zöldek narancssárgák Billenősek Poros országutak kövek csillagok Éjek benzinkútjai virrasztások Szemek a kiéltség ráncaival Tollak konzervsörös dobozban Nagy filcek zsírkréták Múlttalan télapók Kovács György: Beszélgetés egy virággal Hogy elmentél, kiszellőztettem a füstöt és a borszagot. Lapáttenyerű kedvenc virágom szárait dörzsölgette: vacogott. Ránéztem, s vacogtam én is. Nem nekünk való ez a Tél. Látod, virágom: sok beszédnek sok az alja. Mit sem ér. A virág elnézően legyintett: Balga ember, hetet-havat összehordhat bárki, neked álmodnod értünk kell. S szabad. Történelmi kereszthuzat Legelőször is azt vettem észre, högy Mihály arcára red őket gyűrtek az évek. Régen találkoztunk, azóta történt egy és más. Gondtarisznyáját mindenki maga hordja! Mihály hangja sok év távolából csengett vissza. Én gyerekkoromban sem voltam elégedett — jegyezte meg. Szegények voltunk, ráadásul még sokat is betegeskedtem. Emlékszem egy fohászra, amit nagyapám emlegetett néha: „Látjátok feléim, megesz bennünket a nyomorúság”. Ügy indultam neki az életnek, mint akiről lecsúszófélben van a gatya, ez volt az útravalóm. Mikor aztán kezdtük volna megszokni magunk körül a megváltozott világot, a kezdeti öröm után valami rátelepedett az emberekre. Sokat olvashatunk mostana- ban erről, csak úgy hemzsegnek az ötvenes évekről szóló történetek. Beszéltem olyan emberrel, aki kijelentette, irányított jelenséggel állunk szemben! Való igaz, hosszú ideig védekeztünk bizonyos igazságok kimondása ellen, de most úgy tűnik, bátran odaállítunk a történelmi kereszthuzatba. Ha igaz, amit naponta mondogatunk, hogy az élet rohan, akkor a mérföldköveket sem lehet a régi sebességgel rakosgatni, mert némelyiket nem csak le, de helyre is kell raknunk. Persze van, aki nem bíbelődik ilyen dolgokkal, meg kárör- vendők is akadnak, az ilyen embereknek az ördög se elég fekete. Nem tagadom, nekem vannak az élet iránt követeléseim. Szerelőként dolgozom egy jól menő ipari szövetkezetben, a maradék időmben meg disznókat hizlalok otthon az asszonnyal. Sokat dolgozunk, keveset pihenünk, de amink van, nem úgy loptuk. Mégis akad, aki irigykedik ránk. A fene se érti ezt. Persze a becsületes munkának is vannak hátrányai. Nem akarom felsorolni őket, csak azt említeném meg, hogy én afféle könyvszerető ember volnék, vagy inkább csak voltam, mert már kezdem úgy felfogni a dolgot, elég ha az unokáim — van belőlük három —, tömött táskával járnak iskolába. Legalább lesz magukhoz való eszük, mire használni is tudják. Erről jut eszembe, ahányszor én kocsmába megyek, azt sem lehet kocsmába- járásnak nevezni. Inkább nyáron fordul elő, hogy hetenként egyszer-kétszer belépek egy pohár sörre. Ott is kézbe veszik a világot. Olyankor csak hallgatom az egyik törzsvendég hogyan hülyíti a másikat: „De jó, hogy jön cimbora, már azt hittem, bejegyeztette magát az alvégi temető vendégkönyvébe. Ide figyeljen, tudja maga egyáltalán, milyen szerencsés csillagzat alatt született?! Először is; tudom volt gyerekszobája — igaz tehén volt benne a radiátor, de hát nem szégyen az. Másodszor; örülhet, hogy időben rokkantnyugdíjba tudta inni magát. Ha nincs az a dagadt mája, most igencsak bajban lenne. A fiam olvasta valami újságból, hogy mostanában egy valamirevaló igazgatói állás megpályázásához vagy egyetemi végzettség kell doktorátussal, vagy akinek ez hiányzik, ötvenéves vezetői gyakorlatot kell igazolni...” Az általános röhej- ben meghátrál a „hétköznapi elme”. Az apám lábnyomai nem a disznóakol felé vezettek. A napokban beszélgettem vele, nem olyan öreg, hogy ne emlékezne arra az időre, amikor még nem volt ennyire rendben az ideológia. Azokban a bizonyos ötvenes években személyzeti vezető volt egy újonnan alakult üzemben. Legtöbb gondot az okozott neki, hogy az akkori politika bekényszerí- tetta a kulákot a gyárakba, üzemekbe. Ma se tudja szegény felfogni, mit vártak akkor ettől az intézkedéstől?! Talán azt hitték az illetékesek, hogy ezek az emberek majd támogatják a forradalmi lendületet?! A fenéket támogatták. Mindenkinek a tú/lélés volt a fontos, csak nem mindenki tudta, hogy ez rá is vonatkozik. Mai véleménye szerint az állampolgári jó közérzet ott kezdődik, ha az embert idegesíti valami, akkor ne kelljen nyugodtnak mutatnia magát. Azt mondja, volt idő, amikor, ha bement a hivatali szobájába és a bölcs tanító képe ferdén állt a falon, elkapta az idegesség, magyarán félt, hogy nem ő vette észre elsőként. Én erről természetesen mit sem tudtam, lehet, hogy éppen az 1950-es kalendáriumból szorgalomból kitanult versikémet magoltam: „Kora reggel felébredvén / Kelet felé tekintek én, /Bíborpiros az ég alja / Sztálin József lakik arra / Sztálin József lakik arra / Dolgozóknak édesapja”... Azt mondják, akkor a körülmények mutatták az utat. Lehet, de egy biztos, a mi környezetünkben senkinek se volt könnyű élete. Mások szerint meg az volt a legfőbb baj, hogy ez a korszak éppen olyannak nem tudta elfogadni az embert, amilyen valójában volt. Majd kiderítik az okosok. Most meg évek óta csodálkozunk, hogy vannak emberek, akik a szemünk láttára teszik magukat igénytelenné mindennel szemben, ami nem a szerzést szolgálja. Az én munkahelyemen is egyre szaporodik a nyolc általánost nem végzettek száma! A hetvenes évek második felében mindent elkövettünk annak érdekében, hogy minél többen elvégezzék hiányzó osztályaikat. A nálunk dolgozóknak kihelyezett iskolát hoztunk létre, én is segítettem rábeszélni az embereket a tanulásra. Azóta mondják rám a műhelyekben: „Itt jön Miska bátyánk, aki iskolás öregembereket szeretne látni”. Engem nem zavar. Az viszont igen, hogy minden további erőlködésünk dugába elölt. Aki teheti, rohan a végzettség nélkül megszerezhető pénz utáni. Jómagam híve vagyok mindenféle reformnak. Ettől függetlenül kezd egy olyan véleményem kialakulni, minél bonyolultabb helyzet (képlet) elé állítja a társadalom egyszerű polgárait, annál több értetlenséggel találja magát szemben. Hiszen lesznek nem is kevesen, akik a saját atmoszférájukból is nehezen tudnak majd kibontakozni. Ez is olyan dolog, ami nem zárja el a célhoz vezető utat, de hozzátartozik mindennapjaink megítéléséhez. Verasztó Antal Varga Sándor: Amikor nem fáj semmi A napját a városban azzal kezdte, hogy valahol megitta a zavaros, kozmás ízű kávéját, majd sorban állt a kenyérüzletnél, vett egy perec alakú péksüteményt. Lassan, hajlott háttal bandukolt az utcán, szemét az aszfalton futtatta, s arra gondolt, amire két éve állandóan: mikor llesz már vége... A hatvan körüli, középtermetű, sovány, beesett arcú .Kántor Károly délelőttönként a B. utcai fodrászüzlet pamlagán üldögélt, el-elhomályosuló szemmel újságot olvasott, vagy a lottós üzletből világfájdalmas fintorral bámészkodott kifelé, esetleg a B. téri kocsmában aprózta a decijét annyira, hogy minden negyedik-ötödik sóhaját korttyal tudja nyomtatni. Délben önkiszolgálóban falt valamit: zsíros levest, vagy krumplis, káposztás készítményt. Ebéd után elálmosodott, mégis csak kivételes esetekben tért haza pihenni. — Ellopták tőlem az otthonom — panaszolta a halvány érdeklődést mutató asztalszomszédjának. i— Már két éve vagyok kivert kutya. Ha most elmennék, s lefeküdnék a kicsi szobában, a hazatérő volt feleségem, meg a „volt” leányom minden furfangját elővenné, hogy az őrületbe kergessen. Edényekkel csörömpölnének, egy-két tányért a fal- hdz csapnának, tombolóra állítanák a rádiót, behívnának néhány jó torkú szomszéd gyereket. Aztán megállnának az ajtónál, ököllel vernék azt, s egymástól kérdeznék: mikor viszi el az ördög a hülye vénembert — vagyis engem. Kántorék több mint harminc évet töltöttek N. kisvárosban. A férfi villany- szerelőként dolgozott, a nálánál nyolc évvel fiatalabb felesége tisztviselősködött. Kétszoba-konyhás állami lakásban cseperedett fel gyerekük, a szőke, kövérke Margitka. Úgy nézett ki, a megszokott, „harmonikus” egyet-neméftésben pörgetik végig életük könyvének szürke lapjait. A változást náluk is az egyfajta meg- állapodottság, nyugalom hozta, okozta. Miután Kántor Károlyt nyugdíjazták, elhatározták: hazaköltöznek az asszony szülővárosába. Itt a felfrissülő, élénkülő Kántorné, s a már vénlány sorba ért, „túlért” Margitka hamar munkát talált, s így részletre házat vásárolhattak. Üj bútort, új szőnyegeket, új háztartási gépeket is szereztek. Annyira belejöttek az „újításba”, hogy kifundálták: okosabban fognak élni. Sejtelmük sem volt, miként lássanak hozzá, de abban hamar egyetértettek: számukra Kántor Károly rossz küszöb, melybe mindegyre belebotlanak. Az öreg valóban ivott, néha többet is a kelleténél; valóban sokat járt meccsekre, nyugdíjának jelentős részét jegyekre költötte; s valóban gyakran idegeskedett, szitkozódott, ha nem hagyták békén. A ,;hölgyek” hovatovább szégyelltek az ő „társaságában” mutatkozni. Miután egyszer becsiccsentve az irodában kereste fel a feleségét, ott botladozott, hangoskodott, Kántorné elhatározta; válni fog. Amikor feltette az emaneipált -nők legostobább kérdését: — Ha meg tudunk élni magunk, j akkor mi szükségünk rá?! — már biztosra lehetett venni, bé- külésre mines lehetőség. A papírokat Kántorné adta be, s másfél évbe telt, amíg megszületett a döntés. Ebéd után, melyet legalább egy óráig húzott-nyú- zott, Kántor Károly elballagott a divatáruüzletek előtti buszmegállóhoz; lábait váltogatva álldogált a tömegben, megvárta, míg jött egy ismerős sofőr, aki sajnálta őt, s a férfiszolidaritás jegyében megengedte neki, hogy a végállomáson ne szálljon le. Az öreg néha órákig buszozott. Inkább ősszel és tavasszal töltötte így idejét, amikor nem kellett se vacognia, se melegtől, portól tigoknia a kocsikon. Télen nagy áruházakban, fedett piacokon, mozik előcsarnokában, különféle üzletekben ténfer- gett. Leginkább csak oda ment, ahol valaki tudta róla, hogy a családja kisem- mizte, s addig kénytelen á csavargót játszani, amíg lakást kap. Kántor Károly akkor nyugodott meg kissé, ha meccset nézhetett. Leginkább, természetesen a futballt szerettei Válása után rákapott a többi játékra: kézilabdára, teniszre, ökölvívásra. Ha lelátón ült, legalább nem kellett az utat rónia. Mióta nem volt otthona, sok emberrel ismerkedett meg, talán barátokat is szerez, ha nem olyan, mint egy duzzogó (gyerek, sok szép mérkőzést látott, mégis folyamatosan elégedetlen, s bús volt. A panaszból soha ki nem fogyott. Olyan kifejezés keményedéit az arcára, mintha állandóan szúrós, émelyítő, gyomort kavaró szagokat érezne. Egyik drukkertársa a B. téri kocsmában, sörözés közben, megjegyezte: — Minek kesereg, minek panaszkodik olyan sokat Károly bácsi? Azt hiszi, magának van a világon a legrosszabb sorsa? Tisztán, rendes ruhában jár, van miből meginni á napi egykét decijét, minden jó mécsesét megnéz, és olyan szabad mint a madár. A válás után, a vagyoni osztozkodásnál, a házat az asszonynak, s a lánynak ítélték. Kántor Károly járandóságát harmincezerben állapították meg. Ebből tízezret kézhei kapott, s a többit havi ezres részletben törlesztették a nők. A férfi a magányra készülve vett két rend ruhát, három váltás fehérneműt, s egy pecsétgyűrűt. Volt felesége szerint inkább egy hegyes- begyes özvegyasszonyra „készült”, amikor a „cicomákat” vásárolta; de nem meggyőződésből mondta ezt, hanem mert az asszonyok asszonyokra gondolva tudnak igazán haragudni. A nyugdíjas villanyszerelő a kilakoltatási végzést is kézhez kapta, aztán megindult kvártélyt keresni. Fél év szükségeltetett, míg rájött, a kvártély a szegény ember luxusa, rájött, albérletben lakva nem tudná állni az összes költségeket. Ismerősei ösztönzésére a lakáshivataltól garzont igényelt. Elég hamar kapott..., ígéretet. Várt és kesergett, reménykedett és kesergett, a hónapok pedig álmos lassúsággal csoszogtak egymás után. Egy augusztusi napsütéses, meleg délelőtt nem a helyein lófrált, hanem csomagolt. A K. negyedi garzonlakása a legtökéletesebben kielégítette. — El sem hiszem, hogy vége a sok megpróbáltatásnak, szégyenkezésnek. Igazán boldog vagyok — áradozott a fodrászműhelyben, a lottóárusnál, a B. téri kocsmában, a 23-as 'autóbuszon, a főtéri nagyáruházban, a K.-i napi piacon, a sportcsarnokban és a stadionban. Ezután természetesen nem töltötte napjait a városban. Otthon ült, és a tévéjét bámulta üveges szemmel. Alkalmi barátait nem kereste fel, s a mécsesekre is ritkábban járt. Amikor az év talán legnagyobb derbijére sem ment ki, ismerősei egymást kérdezték, mi lehet vele. Egyik cimborája, a K. negyedben járván meglátogatta. Kántor (Károly szakállas volt, házikabátja gyűrött, pecsétes, arca két lyuk. — Mi a baj, öcsibácsi?! Csak nem beteg? — kérdezte ijedten a vendég. — Á, csak a régi nyavalyák. Igaz, nincs kedvem. Néha napokig nem mozdulok ki innét... öt hónappal a garzonba költözés után temették el a nyugdíjas villanyszerelőt. Az „üldözést”, megaláztatást kibírta, a semmit — nem. Baji Miklós Zoltán: Társulat
