Békés Megyei Népújság, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-02 / 52. szám
1988. március 2„ szerda MNiiHMTd „Tájon” a színházzal Némi megalkuvás elkerülhetetlen — II színház utazzon, vagy a közönség? A színházak fontos köz- művelődési tevékenysége a tájolás, az előadások „kiszállítása”, kisebb, nagyobb települések műveLődési házaiba. alkalmas, vagy alkalmatlan színpadi körülmények közé. Amint elkészül a műsorterv, a tájszervező indul és ajánlja a darabokat. A művelődési házak meg válogatnak, mérlegelnek, igyekeznek a közönség kedvébe járni, és lehetőleg nem ráfizetni. S hogy mit szeret a néző? A tapasztalatok azt mutatják, népszerűbb az operett és a vígjáték, az emberek inkább a könnyedebb szórakozást választják, s csak kevesebben kíváncsiak a fajsúlyos drámákra. A Jókai Színház Békés megyében tizenhárom településre jár rendszeresen tájelőadásaival; a korábbi években még ennél is több helyen játszottak — enyhén szólva mostoha körülmények között. Elvinni a színházat oda, ahol a lakosság egyébként nem jutna hozzá ehhez az élményhez, kultúrát „szállítani” helybe — szép. felelősségteljes küldetés. A kérdés csak az: le- het-e. kell-e a színházat játszatni erre alkalmatlan körülmények között? Nem vezet-e a jószándék túl nagy megalkuváshoz, a színvonal, a művészet feladásához? Nem szül-e a kényszer méltatlanságot — a művészekkel és a közönséggel szemben egyaránt? Operett vagy dráma ? A tájbuszon egyetlen szabad hely sincs: a Vénusz selyemben csapata igen népes csapat. Igazi téli este van. ilyenkor az utazás nem csupa öröm, a művészeknek meg fellépés előtt és után — minek is tagadnánk — külön teher, külön fáradtság. Mezőberény szerencsére közel van, és a művelődési központ rendes vevő, operett, Vagy dráma, lehet rá számítani. — Itt a közönség elsősorban az operettet és a vígjátékot kedveli, de sokan megkérdezik, hol marad a magyar dráma — tájékoztat Nagy Ferencné igazgató. — Az Anna Kareninának a gimnázium örült nagyon, legalább száz diák jött el megnézni. A gazdasági nehézségeket megérezzük természetesen, ma nehezebb jegyeket eladni, a tévé is el- kényelmesít bennünket. De nem panaszkodunk! 370 férőhelyes a színháztermünk, 250 az eladott bérletek száma. Robert Stolz operettjére 70-80 forint volt egy jegy. A Népszínház és a Jókai Színház ajánlataiból válogatunk. Meg kell mondanom, hogy az emberek keresik a neveket. Kedvelik a Felkai—Gálfy házaspárt, és hiányolják Kővári Juditot. A herényi közönség szereti a Jókai Színház szép ruháit, díszléteit, s úgy érzi, hogy ez a színház előadásaival megbecsüli az itteni nézőket. Vénusz selyemben — és a csabainál szerényebb körülmények között. A művelődési ház falai, a színpad, az öltözők — hiába — nem egyenrangúak a színházéval. Szerencsétlen, hogy nincs zenekari árok, így a zenészek egy szinten ülnek a közönséggel, a szöveget sokszor nem lehet hallani. De a mezőberényiek várták ezt az operettet, élvezték a zenéjét, s maguk sem értették, miért voltak ezen az estén a szokottnál kevesebben, és hogy miért nem ' „vették igazán a lapot”. — Mindegy, hogy híres, ragyogó színházban, vagy si- várabb körülmények között, az ember igyekszik szépen énekelni — mondja Morvay Pálma. — Sokszor fellépek filharmóniai ifjúsági turnékon, komoly zenét viszünk kis faluk és tanyák lakóinak, gyakran, fűtetlen mozihelyiségekben kell énekelni, ahol a gyerekek még le- kabátolni sem tudnak. De oda is ugyanolyan lekiisme- retesen készülünk, mint a Zeneakadémiára. Németh Gyula Liszt-díjas karmester művészi igényességről, magas ’mércéiről ismert. Vajon szerinte hogyan egyeztethető össze színvonal és tájelőadás? — Nincs recept, mert minden hely más. Nagyon sok függ a közönségtől, a terem visszhangjától, nagyságától. Mindenütt meg kell próbálni elérni a jobbat, megközelíteni a tökéleteset. De ehhez partnerek kellenek! Lehetnek gondjaink, nézeteltéréseink, ám amikor kiállunk, mindezen felül kell emelkedni! Vidéken, falun is lehet jó előadást csinálni. S ott az embereknek talán még többet is kell adni, mivel ritkábban jutnak hozzá a művészethez ... Furcsa világban élünk ma, mintha a romantika, a hit kezdene kihalni, pedig ezek a művek szenvedélyből születtek, s azért, hogy a lelkünkre hassanak. Ahol véget ér a szó, ott kezdődik a zene ... Kamaradarab nagyszínpadon? A szarvasi művelődési központban Medvegy Erzsébet előadó szervezi a tájelőadásokat. — Három-négy éve nem bérletezünk, mert beláttuk, hogy értelmetlen. A különböző vállalatok, intézmények megvették ugyan a bérleteket, pénzben segített a módszer, de a nézőtéren sok üres hely maradt, tehát a közönséget tekintve nem. Nem mondhatnám, hogy a szarvasiak nem járnak színházba. Az üzemek szerveznek színházi buszt Budapestre, Szolnokra, a főiskoIának szegedi bérlete van. Bérlet nélkül sem könnyű a közönséget behozni. Az Anna Kareninára ma este 80 százalékban diákok jönnek el; a közép- és idősebb korosztály — reméljük — szívesen fogadja majd az operettet. Így ebben az évadban kétszer látjuk vendégül a Jókai Színházat. A közönség' igen vegyes, nehéz eltalálni az ízlését. De a nevek befolyásolják a döntést, az biztos, s jelenleg kevés ismert tagja van ennek a társulatnak. 60-80 forintba kerül egy jegy nálunk, nem emeltünk a tavalyihoz képest, és a diákjegy 50 százalékos. Nem akarjuk emelni a jegyek árát, mert nem akarjuk elveszíteni a közönséget. De ha jól számolom, ma este ráfizetünk ... Moziterem, nem színház. A szarvasi közönség a filmeket is itt nézi. Ráadásul még hideg is van. A nézőtéren, az öltözőben, az irodában. A legnagyobb baj mégis az, ami a stúdiószínpadra komponált darabbal történik! Három pici helyszíne — a rendező nagy találmánya — egymás mellé rakva a nagy színpadon inkább emlékeztet díszlettárra, mint a kamaraelőadás meghitt hangulatára. A három síkon játszódó történet egy síkon az eredeti előadás elég nagyfokú megcsúfolása. — Vannak bizonyos körülmények, amelyek lehetetlenné teszik a munkánkat. — Az Annát játszó Ferenczi Krisztina példákat is említ. — Ha nem jön a fény, ahogy ma is. A tájbusz nem indulhat az utolsó percben; megengedhetetlen, hogy úgy essünk be, hogy a fodrász egyszerre fésül négyünket, s hogy nem oda elkészített előadást adunk. A nézőkkel szemben, akik elegánsan felöltöznek és figyelnek, úgy ülnek, mint a templomban, nem engedhetjük meg ezt a tiszteletlenséget. — Némi megalkuvás mégis elkerülhetetlen — mondja Lengyel István —, mert mások a művelődési ház és mások a színház adta körülmények. Ez a stúdiódarab máshová lett kitalálva. A kultúrházak elhanyagolt, lerobbant állapota sokszor igen bántó dolgokat szül. Véleményem szerint közeli településekről érdemesebb lenne behozni az embereket a színházba, mert ott sokkal jobb körülmények között, eredetiben, ahogyan a rendező megrendezte, úgy tudjuk eljátszani az előadásokat. És a kistelepülések? A dombegyházi művelődési házról sem mondható el, hogy jó állapotban lenne. A színházterem 250 személyes, a színpad elég nagy, de a székek már több mint húszévesek, s ez a terem szolgál tornateremként is! Az igazgató Takács István: — Itt, falun jobban szeretik az operettet és a vígjátékot, de 20 000 forintot nem tudunk kifizetni egy darabért. Ez az előadás 13 ezerbe került. 35. 40, 50 forint egy jegy. Miért nincsenek tekintettel a kistelepülésekre? Méltányolni kellene, hogy itt 160-170 ember jön el az előadásra. Kisebb csoportok néha beutaznak Szegedre, vagy Békéscsabára. Félévenként kell legalább egy színházi előadás, habár az utóbbi időben nem arattak túl nagv sikert a Jókai Színház művészei. * * * A tájelőadások szerepét, légkörét figyelve jó érzés volt tapasztalni, hogy kell a színház. A közönség igényli, várja az előadásokat. Elszomorító viszont, amikor az üzlet a művészet rovására megv, amikor nem a játék öröme a fontos, hanem a „megúszás”. Mi lehet a megoldás? A színház utazzon, vagy a közönség? Talán célravezető lenne esetenként mérlegelni. Niedzlelsky Katalin Szarvasi készülődés, szűkős, hideg Öltözőben Fotó: Kovács Erzsébet Békés Megyei Moziüzemi Vállalat Munkahelyi művelődés Ahol pedig igazán közel van a „kultúra”, az a moziüzemi vállalat. Az is igaz persze, hogy mostanában (a kultúrát féltő emberek) nem illetik magas fokú, dicsérő jelzőkkel a mozik műsorát, de ez most nem tartozik ide, különben is a mozik csak azt vetíthetik, amit kapnak. A megye filmszínházait tömörítő moziüzemi vállalat háza táján is napi probléma a munkahelyi művelődés. Nem úgy, hogy éjjel-nappal erről tanácskoznak, szó sincs erről. Ügy azonban sokkal inkább, hogy mit lehetne mozdítani a dolgon, mert a moziüzemiek sem kaphatók munkaidő utáni „művelődésre”. Akkor hát, mire? — kérdezem Matuska Jánosnét, a szakszervezeti bizottság kul- túrfelelősét. — Azt, hogy „felelős”, jobb szó híján fogadom el. Mert ha én nem szervezem, csinálom, nem csinálja senki. Pedig sok, szép tervünk volt és van is. De amikor odakerül a sor, hogy most „fogjuk meg és vigyük”, bizony csak én fogom meg és viszem . . . Nemsokára itt a nőnap. Még nem tudom, hogyan lesz, tavaly nagynehezen vállalkozott egy-két férfi, hogy segít, most, ez idáig még senki. Mert általában a munkahelyi művelődés nálunk az, hogy megünnepeljük az ünnepeket, szervezünk legalább egy kirándulást (az idén sítúrát szerveztünk a KISZ-esekkel közösen), veszünk színházjegyet, ha az érdeklődés megnyilvánul, moziba mehetünk, no és évente egyszer részt veszünk a filmes focikupán, tavaly ez Tőserdőn volt, idén Salgótarjánban lesz, és Pesten a döntő, ha bejutunk. Férfi és női csapattal nevezünk ... Ennyi? — Nem egészen— Tavaly a vállalat pinceklubjában képzőművészeti kiállítást szerettünk volna rendezni, hiába volt jelentkező, a képeket nem tudtuk elhelyezni. (Nem lehet szegezni a falra semmit, mert leesik.) Az idén majd kitalálunk valamit, és újra meghívjuk Woll- muth Frigyes grafikusművészt, hozza el hozzánk képeit. Közérzet? Erre mit válaszolhat? — Nehéz bárkit is megnyerni arra, hogy a munkaidő után részt vegyen valamiben. Anyagiak? — Azt hiszem, erről az szb-titkár tud többet monndani. Gaál Lászlónc. az szb-titkár nyíltan összegez: — A pénzösszeg, amellyel a munkahelyi művelődést is támogathatjuk, meghatározott, személyenként 900 forint. Hogy az idén mennyi, arra még mindig nem kaptunk választ, pedig az SZB költségvetését már le kellett volna adni. Maradunk a tavalyi összegnél, mert semmi hír az újról, Képzelheti, milyen furcsa helyzet ez. Tervezni, látatlanba! ,,A munkahely szerepe a tudatformálásban” című fejezethez ennyit fűzhettünk hozzá mozis berkekből. Emlegetnek még egykor szervezett színész-mozis találkozókat, klubesteket. Ezek azonban anyagiak hiányában egyelőre szünetelnek. Sass Ervin Kidobott évek? — Nem haragszom — mondja éppen olyan lever- ten, mint az előbbiekben —, de ne gondolja azt, hogy egy tizennégy éves lány eldöntheti, mi legyen. Ma már tudom, hogy a szüleim hiúságának köszönhetem a gimnáziumot: „Majd orvos leszel” — duruzsolták a fülembe ... — És miért nem lehet orvos? — faggatom. — Közepes bizonyítványnyal? — kérdez vissza szomorú hangon. — Az általánosban jeles, sőt, olykor kitűnő rendű is voltam, de ami ott jeles, az a gimnáziumban csak közepes... — Én szakmunkástanuló leszek — szólal meg élénken a barátnője, aki filigránabb, meg optimistábbnak is látszik. — Van esélyem arra, hogy érettségivel felvesznek fodrász-kozmetikus tanulónak. Ha ez sikerül, csak a szakmai tárgyakat kell tanulnom, a közismeretiek alól felmentést ad az érettségi ... Egy hajtásra kiissza a kóláját, s feláll. — Gyere, menjünk — szól a szomorúnak, aki otthagyja üdítőitalát, és ő is elindul. Kérdések tolakodnak bennem: miért közepes a gimnáziumban az, ami az általánosban jeles? Vagy talán megfordítva: miért jeles az általánosban az, ami a gimnáziumban csak közepes? Egy iskolaigazgató azt mondta, hogy a matematika és a magyar nyelv és irodalom általános iskolai tanterve olyan mennyiségi követelményt ír elő, amellyel a tanulók nem tudnak megbirkózni. Ez szükségszerűen színvonalaluliságra kényszerítette a szaktanárokat, amely aztán az irreális osztályzatokhoz vezetett; nem merték vállalni a buktatások számának növelését, inkább a mércét szállították lejjebb ... A szülői hiúság, az irreális álmodozás, a nagyzási hóbort, az indokolatlan rongyrázás pedig társadalmunk egyik morális és etikai népbetegsége ... Temyák Ferenc A két lány üveggel és pohárral a kézben tétovázik. Látszik, le szeretnének valahová ülni. Lassan elszégyellem magam, mert egyedül ülök egy kis asztalnál, ahol még van két hely. Biztatóan biccentek feléjük; a kezem is megemelem egy pillanatra, úgy, mint mikor az ember hellyel kínál valakit. Leülnek, megköszönik ... A vidám tereferék, halk nevetések hangulatában lehangolóan csendes a mi asztalunk. Egyre kínosabb ez nekem, meg különben is: „mit keresek én itt?!” Lenyelem kihűlt feketém utolsó, zaccos kortyát, és kászálódni kezdek... — Tessék nyugodtan maradni, minket igazán nem tetszik zavarni — mondja komolyan az egyik. Maradok hát, mert nekem is jobb így, mint ha magányosan bámulnék magam elé. — Én tehát melózni megyek — mondja örömtelen hangon az egyik, s ideges ujjakkal forgatja poharát az asztalon. — Ügy érzem magam, mintha négy évet kidobtam volna az ablakon a negyedik emeletről... csak nehogy utána essek ... — Tudod — iszik egy kortyot —, amikor kislány koromban kivették a vakbelem, ott, a kórházban minden tiszta, nyugodt és csenden volt, és ebben a nagy csendben kedves, halk léptű ápolónénik mosolyogtak rám. Akkor nagyon szerettem volna én is ápolónéni lenni... Hát most az leszek ... — folytatja, sóhajtja megadóan. — Ezt már mondtad ... csak még mindig nem tudom, miért siránkozol. — Ahhoz, hogy beálljak segédápolónak, fölösleges volt négy évig gimnáziumba járnom. Nem tudom megállni, hogy közbe ne szóljak: — Ne haragudjon, hogy beavatkozom, de miért nem az egészségügyi szakközépbe iratkozott annak idején? Indulás előtt a tájbusz
