Békés Megyei Népújság, 1988. február (43. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-11 / 35. szám

1988. február 11., csütörtök NÉPÚJSÁG Koncert az Adria partján Az Adriai-tengerre néző Trieszt Olaszország egyik legszebb kikötővárosa. Bi­zony nem mindenkinek ada­tik meg, hogy egyik napról a másikra odautazhassák. A Békéscsabai szimfonikus zenekar azonban szerencsés volt, hiszen váratlan meg­hívást kapott a trieszti „Pro musica” társulattól a múlt hónap végére. — Ügy gondolom, öröm ez még akkor is, ha koráb­ban ennél jóval távolabbi helyeken (Belgium, Finnor­szág, Japán, stb.) koncertez­tek már — fordultam a ze­nekar hazaérkezése után Tóth István koncertmester­hez és Űjházi Lászlóné ze­nekari taghoz. — Igen, öröm — mondta Tóth István kicsit bizonyta­lanul, — Amikor két héttel az út előtt megtudtam, hogy Triesztben fogunk koncer­tezni, tényleg nagyon örül­tem. Utána azonban hama­rosan kiderült, hogy mekko­ra munka áll előttünk. A zenei programot meghívó­ink állították össze, és bi­zony az ebben szereplő öt mű teljesen új volt szá­munkra. — Hogy sikerült végül is a koncert? — Január 27-én este ér­keztünk Triesztbe — mond­ta Újházi Lászlóné. — Más­nap és azután (csütörtökön és pénteken) még öt-öt órát próbáltunk. Végül is szom­baton este léptünk fel egy trieszti templomban. Legin­kább magunkkal voltunk el­foglalva, de azt azért lát­tuk, hogy telt ház előtt szól­hatott muzsikánk. Marco So- fianopulóval, az olasz kar­mesterrel és az ottani kó­russal maximális volt az összhang. Ezt nemcsak mi éreztük így, az olaszok is elégedetten nyilatkoztak az előadás utáni közös vacso­rán. A hangversenyt egyéb­ként az olasz rádió is fel­vette. — Voltak-e nyelvi nehéz­ségeik az út során? — Kaptunk tolmácsot, és néhány fiatalabb zenekari társunk is tanult korábban olaszul, így nem voltak meg­értési gondjaink. Szakmai szempontból pedig még erre sem igen volt szükség ... — A próbák és az előadás mellett mire volt idejük? — Szerettünk volna Ve­lencébe átmenni, azonban ezt már induláskor el kel­lett vetnünk az idő rövid­sége miatt. Triesztben azon­ban sokkal több szabad időnk volt, mint általában szokott lenni a külföldi uta­kon. Az egyik kórustag édes­anyja vállalkozott rá, hogy mindazt megmutassa a vá­rosból, amire a triesztiek a legbüszkébbek. Így láthat­tuk Olaszország legnagyobb tengerre néző terét, a Habs­burgok egykori Miramare kastélyát és az akváriumot, amelyben az olasz tenger valamennyi csodája együtt látható. Ezenkívül még vá­sárlásra is maradt némi időnk. — Volt elegendő pén­zük? Kérdésemre a koncertmes­ter és Űjházi Lászlóné ősz­Szívügyek Kis Teca hatéves, az ősszel megy iskolába. Most a konyha küszöbén ül, és buzgón varr. Gombot. Anyja a vacsorát főzi, és beszélgetnek. Teca időnként megáll a tűvel, a kezét nézi, vagyishogy a gyűrűt rajta. Hogy mi­ért, az hamar kiderül. — Férjnél vagyok — jegyzi meg szinte mellékesen. — Nocsak, és kinél? — kérdi az anyja. — Hát a Lalinál. . . — A Imúltkor még azt mondtad, Bandi tetszik, tudod, amikor hazahoztunk a faluból mamádtól. Már nem vagy­tok barátok? — Dehogynem... És tudod anyu, mit mondott leg­utóbb, amikor elváltunk? — Honnan tudnám? Majd megmondod. — Mielőtt eljöttem mamától, odajött, és így szólt: és most egy \hétig nem látjuk egymást... * * * Tegnap Lindával találkoztam. Régen nem láttam, a kislánya már második osztályos, a kisfiú óvodás. — Aranyosak, szépek. De Péter megint iszik. — Mint régen. Miért mentél hozzá? — Mért, mért?! Mert szerettem. És minden hülye lány azt hiszi, ő majd megváltoztatja a szerelmét. Szóval na­gyon szerettem. — Rajta kívül soha senkit? — Csak Tamást. Osztálytársak voltunk a gimnázium­ban. Még bohócot is csináltam miatta magamból. Még­hozzá családi körben. — Sohse mondtad ... — Akkor most mondom. Harmadikban, évzáró után nagyit vittük nyaralni a nagynénémhez anyámmal. Apám vitt bennünket, pedig akkor már elköltözött tőlünk. Megérkeztünk. Nagy öröm, meg minden. A szokásos, és a többiek, hogy vannak, különösen a lányok. A nővé­rem, meg az unokatestvéreim. — Azokkal már nem lehet bírni — mondja anyám őszinteségi rohamában —, csak ez a kis drága ártatlan még. — És átkarolt. Szörnyű méreg öntött el. Felugrot­tam és kiabáltam. — Kikérem magamnak, én nem vagyok szűz! Látnod kellett volna, hogy mi lett... Az nem igaz. De az se, hogy egyedül a nyolcvanéves nagyi maradt nyugodt. * * * Katalin története egy tragikusabb varsói melódia, hi­szen ők az abban szereplő párnál is sebzettebbek lettek. Az alaphelyzet ugyanaz. Boldogságukba a történelem te­nyereit bele. Némi anyai segédlettel. Szinte gyereklány volt még, amikor 1939-ben az ő fa­lujukba is lengyel menekültek érkeztek. Náluk is ott­honra lelt egy család, egy fiúval. Az se volt sokkal idő­sebb nála, és a két gyerek megszerette egymást. Mind­ketten túlélték a háborút, a nagy érzés még erősebb lett, csak a határok {merevedtek meg. A fiataloknak ez sem számított, mindent elkövettek, hogy a házasság létrejöjjön, és már közel álltak a si­kerhez. És mégsem lett belőle semmi. Az édesanya nem viselte volna el, hogy az egyetlen lánya „örökre” el­hagyja. — Tudod, mi van — hajtogatta sírva —, ha meghalok, még a temetésemre se engednek vissza. Vagy csak na­gyon soká. S a szüleit szerető lány maradt. A levelek \aztán is átkeltek a Kárpátokon, s bennük egy idő után a két fiatal — ha fájó szívvel is — házas­ságra biztatta egymást. Mással. Ott is, itt is. Évek teltek el, mire megadták magukat a sorsnak. A józan észnek. Ám Kati pár hetes asszony, amikor beteg lesz. Nem tudják, mi a baja, hónapokig járni sem tud. Majd lassan felgyógyul. De időnként visszaesik. Még mindig. Vass Márta szemosolyogtak. Tóth Ist­ván szólalt meg végül: — Általános vélemény ko­moly zenei körökben, hogy mi, magyarok nagyon ol­csók vagyunk, holott nem­egyszer többet teljesítünk, mint más nép fiai. Ez a mostani utunkra is érvé­nyes. Személyenként 34 ezer lírát kaptunk az olaszorszá­gi tartózkodásunk idejére, és ebből még az autósztrá- dadíjat is mi fizettük ... — Terveik? — Egyelőre nincs kilátás­ban újabb külföldi út. Magyar Mária Szépen magyarul Személynevekből köznevek A személynevekből lett köznevek egy részében könnyű felismerni a sze­mélyneveket, másokban már kevésbé. A nőcsábász fér­fiakat tréfásan donhuánnak vagy donzsuánnak mondjuk (kis kezdőbetűvel, s egy szóba írjuk); valójában Mo- liére, Puskin, Bemard Shaw és egy Mozart-opera hősét, a spanyol Don Jüant emle­getjük. A huligán szóról azonban már sokkal keve­sebben tudják, hogy erede­tileg a századforduló ide­jén London egyik külváro­sában működő garázda banda fejének: bizonyos Hooligannak volt á neve. A régi magyar viselet egy- egy darabja az attila és a zrínyi (csípőn alul érő, test­hez simuló kabát’, illetve díszes, zsinóros hosszú ka­bát’). Az előbbi Attiláról, a nagy hun fejedelemről, az utóbbi Zrínyi Miklósról, a szigetvári hős jellegzetes vi­seletéről kapta a nevét. Más nyelvekben sem ritka az ilyen köznévvé válás. A bő szabású felöltőnek, a raglánnak a XIX. századi angol hadvezér, Lord Rag­lan volt a „névadója”. Nézzünk szét egy kicsit a virágok között is! A for­ró égövi eredetű begónia Haiti szigetének egykori francia helytartójáról, M. Béponról kapta nevét. A dália névadója Andreas Dahl svéd, a fuksziáé Leon­hard Fuchs német botani­kus. A kelet-ázsiai eredetű kamélia pedig európai meg­honosítójának, G. J. Camel morva származású jezsuita szerzetesnek őrzi a nevét. A rekamié a francia J. Récamier asszony nevéből keletkezett, a bédekker (.útikalauz, útikönyv’) a Beadeker koblenzi kiadó nevéből, a fregoli (.ruhaszá­rító szerkezet’) Leopoldo Fregoli olasz átváltozó mű­vész nevéből származik. Ma már nem gondolunk Man­sard francia építészre, ami­kor a manzárd szobában ülünk, MacAdam skót mér­nökre, amikor makadám- úton megyünk, • Sandwich lordra, amikor szendvicset vásárolunk. Ha dobostortá­ra fáj a fogunk, akkor Do­bos C. József híres cukrász- mester találmányát szeret­nénk megkóstolni, ha zser- bót kívánunk, Gerbeaud Emil budapesti cukrász sü­teményét óhajtjuk. Pepita de Ortega spanyol táncosnő­ről nevezték el a petita mintát, a priznic (.hidegvi­zes borogatás’) első alkal­mazója egy Priessnitz nevű osztrák—sziléziai földműves volt. Hónapnév lett a Juni­us Brutus első római kon­zul, továbbá Julius Caesar és Augustus római császár nevéből. Dr. Saiga Attila Régi megfigyelés, hogy az élet a legjobb drámaíró. Most kiegészíthetem ezt az igazságot a magam tapasz­talatával, nevezetesen, hogy az életből ellesett drámai helyzetek milyen furcsa találkozásba kerülhetnek a min­dennapok apró-cseprő ügyeivel. Egy létra fokain állva jutottam erre a következtetésre, miközben a Zsebrádió­színház bemutatóját hallgattam. Kompromisszum Történt mindez az elmúlt szombat este, amikor a Kos­suth adó Fenákel Judit: Kompromisszum című hangjáté- kát sugározta. Az összefüggések megértéséhez tudni kell, hogy az említett létrára azért másztam fel, mert elké­szült végre az a könyvespolc, amelyért bő éve könyörgök egy asztalosmesternek. Egyszerű polc, semmi különös, éppen csak arra való, amire egy polcnak szolgálnia kell, könyveket tartok rajta. Én adtam hozzá az anyagot, így a mester potom ötezer forintért el is készítette. Majd­nem elszédültem, amikor meghallottam az árát. Másod­jára akkor fordult velem a világ, amikor potyogni kezd­tek róla a könyvek, mint vízkeresztkor a karácsonyfa tű­levelei. Ezután még négyszer kellett könyörgőre fogni a dolgot, s a derék iparos összekalapálta, talán stabil lesz az a fránya bútor. Feledve korábbi bosszúságaimat — el lehet ezt felejteni? —, szombaton nagy pakolásba fog­tam, s közben szólt a rádió. Mintha valami tréfás kedvű műsorszerkesztő incselkedne velem, kaptam fel a fejem, amikor Fenákel Judit darabját sugározták. Szakasztott ugyanaz a helyzet ismétlődött az éter hullámain át, mint amelyet magam is megéltem. Igaz, a hangjátékbeli asz­talos csupán háromezer ötszáz forintocskát kért a pol­cért, a kárvallott tanár havi fizetésének kétharmadát. S az áldozat, pulykamérgében lehordta az arcátlant min­den idiótának, csúnya vita kerekedett, mígnem nagy al­ku után kompromisszumot kötöttek. Lám, én nem is vi­tatkoztam, csak mint a hajdani katonatiszt, fizettem. Ott, a létra tetején pedig arra gondoltam, de jó is lenne, ha csak ketten volnánk ilyen élhetetlenek, az illető ta­nár és én. Ám sajnos nem diploma vagy mesterlevél kérdése, inkább egy kórosan burjánzó, demagóg hőbör- gés eredménye, hogy lekicsinylőn beszélnek azokról, akik tisztességes gondolataikkal próbálják szolgálni a közös­séget. Nem akarok hozzászólni a Celladam-ügyhöz, de a szomszédasszonyom meséli, hogy az előrehaladottan rák­beteg édesanyjának teljesen ingyen szerzett az áhított szerből. Amíg sorba állt érte, körülötte mesélték, hogy az egyik orvos 50 (ötven) ezer forintért, a másik már 25 ezerért is odaadja a nevét, hogy kezeli érte a beteget. Eb­ben a helyzetben a kutatócsoport tagjai a jóhülye „tanár urak”, s a nyerészkedő orvos a „mester". Aki nem hiszi, álcázza magát elkeseredett hozzátartozónak, és álljon be a sorba, hallgassa a történteket. Vagy figyeljen a ben­nünket elborító számtalan torzulásra, majd idézze a köl­tő szavait: „gondoljátok meg, proletárok”... Utak, ösvények Valamiféle kiutat kell találnunk ebből az erkölcsi dzsungelból. Nem lehet igaz, hogy egy-két nemzedéknyi idő alatt elferdüljön, széttörjön minden érték, a munka megbecsülésétől az emberek becsületéig. Figyelek min­den biztató reménysugárra, így örömmel hallgattam hét­fő délben az Utak, ösvények című riportot, amelyben Márton Pállal, a Békéscsabai Hűtőház nyugdíjas igazga­tójával beszélgetett Pfeiffer Júlia. XVI. Károly Gusztáv svéd király a közelmúltban az Észak Csillaga Érdemrenddel tüntette ki a magyar szakembert, aki most arról beszélt, hogy gyárában olyan kollektívát — zömmel fiatalokból álló, húzós társaságot — sikerült kialakítani, akik nem ismerik a lehetetlent. „Volt egy ügyes műszerészünk, el­mondtam neki, mit akarok” — szólt a főnök, s a mester (milyen másként hangzik ez a szó, mint a jegyzet elején említett kókler esetében), és a többi munkatárs is cso­dákra volt képes, mert volt értelme a munkájuknak, mert másként nem boldogulhattak. „Nálam a vevő min­dig kedves vevő volt. Ugyanolyan kezicsókolomot kö­szöntem annak a nagyságos asszonynak, aki két kiflit vásárolt, mint annak, aki húszat vett.” Lehet ezt kérem így is csinálni, ettől még — vagy inkább? — szocialista lesz a kereskedelem. Heti ajánlat Ízlése válogatja, kinek, mit ajánljak. A magam részé­ről kíváncsi vagyok a Tudomány és gyakorlat péntek délelőtti adására. Nem mulasztom el szombaton a 168 óra jelentkezését, s ha egyszer korán felébredek, végig­hallgatom a Vasárnapi Újság teljes kínálatát, és sok csalódás után sem lettem még hűtlen a Gondolat-jel cí­mű műsorhoz. .... (Andody) Szűcs Sándor: Életem a Sárrét Eszperantó irodalmi antológia A Miklya Jenő elő- és utósza­vával fémjelzett kötet Szegha­lom Város Tanácsa és á Sárréti Múzeum Baráti Kör közös kiad­ványa. Igaz, ez a kiadvány nem sorolható a sokkötetes akadé­miai kiadások közé, de ember­közeli tartalma miatt bárki szá­mára kézbe vehető olvasmány. Műfajilag néprajztudományba ágyazott családtörténetnek is nevezhetnénk, egy dolog azon­ban bizonyos: mintavétel a múltból. Elhivatott értők men­tési munkájának köszönhető, hogy Szűcs Sándor utolsó, Sár­rétről szóló vallomásait nyom­tatásban vehetjük kézbe. Szűcs Sándor munkásságát nem kell bemutatnunk, eddig is széles körben ismert volt, s nem csak a néprajzkedvelő közönség kö­rében. A könyv lapjairól elevenen tükröződik vissza az embernek a természetben való élete, szin­te átérezzük a természeti kör­nyezethez való alkalmazkodó­képesség jelentőségét. Nem csak írói, de emberi megélése teszi hitelessé a sárréti táj bemuta­tását. Szűcs Sándor szavai nyo­mán természetesnek tetszik, hogy a Sárrét ombolyos vizében csíkászni kell, mert ez a lápon való továbbélés egyik lehetséges feltétele. Mint ahogy az is ter­mészetes, hogy a lápi vagy ré­tes ember hasznossági viszonyt teremtett a találékonyságával, munkájával létrehozott tárgyak­kal. Tették mindezt a személyi szá­mítógép nélküli világban. E kis kötet a bizonyíték rá, már a szerző lápi ősei is sajnálták vol­na haszon nélküli munkára for­dítani az időt. Szűcs Sándor le­jegyzett szavait, sorait olvasva, szívünkben kinő az emlékezés virága. Verasztó Antal Utam a világban címmel eszperantó irodalmi antoló­giát jelentetett meg az Európa Könyvkiadó. A kö­tetet — amelyet az év ele­jén vehettek kézbe az olva­sók — Gergely Mihály író, a könyv szerkesztője mutat­ta be a sajtó képviselőinek a Magyar Írók Szövetsége székházában. A válogatásban az iroda­lom szinte minden műfaja helyet kapott: versek, no­vellák, regényrészietek, afo­rizmák egyaránt olvashatók •eszperantóul, illetve magya­rul. A mesterséges közvetítő nyelv fordításában neves magyar költők és írók — közöttük Garai Gábor, Jé- kely Zoltán és Rákos Sán­dor — is részt vettek. Az antológiában 27 különböző nemzetiségű, eszperantóul is publikáló író művét adták közre, a kötet munkásságu­kat életrajzi jegyzetekben mutatja be. A könyv füg­gelékében Kölcsey Himnu­sza, Petőfi Sándor, József Attila, Juhász Gyula, Kosz­tolányi Dezső és Radnóti Miklós egy-egy közismert verse is olvasható eszperan­tó nyelven. A trieszti plakát

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents