Békés Megyei Népújság, 1988. február (43. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-27 / 49. szám

% a 1988. február 27., szombat tiHilUkWcl KÖRÖSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Téli barangolások Bécs művészeti életében Jó sorsom úgy hozta, hogy a Pázmáneum Magyar Misz- sziójának meghívására Becs­ben tölthettem két hetet. Jó­zsef Attila halálának 50. év­fordulója adott alkalmat ar­ra, hogy előadást tarthassak „A semmi ágán ül szívem” címen, a költő Én-kereső, azonosságtudat és tudathasa­dás között vergődő versei tükrében. A patinás épület dísztermében a bécsi magyar kolónia szépszámú hallgatói nagy érdeklődéssel és figye­lemmel vettek részt nemcsak az előadáson, de az utána kötetlenné váló beszélgetés­ben is. Jelen írásomnak azonban nem az erről szóló beszámoló a célja. Ugyanis e napokban néhány színhá­zi, operaelőadást is láttam, és néhány időszakos kiállí­tást és múzeumot is meglá­togattam. Ezekről az élmé­nyeimről igyekszem beszá­molni. Felejthetetlen estét töltöt­tem a Staatsoper ben. A „legbécsibb” opera, „A ró­zsalovag” újabb színrevitele 201. előadását láthattam. Odaérkezésem estjén tartot­ták az ünnepi, 200. előadást, amelyen Waldheim köztár­sasági elnök és Vranitzky kancellár is megjelent; nem csupán zenei, de társadalmi esemény is volt. Én az öt nappal későbbi következő előadást néztem meg. (Az igazgatóság rendkívül szívé­lyes udvariasságának kö­szönhetően a külföldi proto­koll részére fenntartott két helyet kaptam meg. Ugyanis két hónapra előre eladott minden operaest — a mé­regdrága helyárak ellenére, amelyek 600-1500 schillingbe kerülnek!) Legbécsibb ope­rának neveztem, mert szö­vegkönyvét Hugo von Hof­mannsthal, zenéjét Richard Strauss írta. 1911-ben volt az ősbemutatója Drezdában; Max Reinhardt segítette a színrevitelét. Bécsben há­rom héttel később mutatták be először. Azóta a német nyelvterület operaházai ál­landóan műsoron tartják. E mostani előadást Otto Schenk rendezte, a 120 ta­gú zenekart Ralf Weikert vezényelte. A Watteau-képe- ket idéző gyönyörű színpad­képeket Rudolf Heinrich, a jelmezeket Érni Kniepert tervezte. A főszereplők kö­zül elsősorban Mechthild Gessendorf (Tábornagyné) és Tatiana Troyanos (Okta- vian) énekhangja és játéka volt lenyűgöző. Ochs báró szerepében Kurt Rydl, So­phie szerepében pedig Gab­riele Fontana szerepelt meg­érdemelt sikerrel. Szeretet­teljes vendéglátásuk révén részt vehettem a következő produkciójuk, Gluck „IpIn­genia Aulisban" egyik pró­báján. Claus Helmut Drese rendező irányításával nagy­szabású barokkosán görög élet bontakozott ki. Feltűnő volt, hogy a rendezés nem a görög cselekmény drama­turgiájára, hanem a barokk zene érvényesítésére építke­zett. Páratlanul izgalmas operaprodukció lehetőségei bontakoztak ki. (Hazaérke­zésem óta nagy sikerrel már bemutatták.) Másnap a Hofburgba vitt kíváncsiságom, a Kincstár megtekintésére. Ugyanis ré­gi helyéről, a Svájci udvar bal oldali emeletéről egy tá­gasabb aLagsor termeibe vit­ték a páratlan kincseket, s egyúttal bővült anyagát új­rarendezték. A XIV. század óta összegyűjtött ékszerek, uralkodási tárgyak a Habs­burgok hatalmának fényét, pompáját hirdetik. Nagy Ká­roly kardja; a drágakövek­kel és keleti gyöngyökkel ki­rakott német—római császá­ri korona; a Habsburgok há­zi koronája II. Rudolf idejé­ből (1602); a reichstadti herceg, a Sasfiók aranyozott bölcsője és arany kereszte­lőtálja a slágerek. De kissé szomorúan vettem szemügy­Shakespeare Szentiván-éji álom. Eléggé eklektikus elő­adás, erőltetett modernke­déssel. Az előadás előtt már a nyitott színpadon szobor- mereven áll' Theseus és Hyp- polita; ugyancsak mereven áll a nézőtéri folyosón Her­rn ia és Helena is — félórán át az előadás kezdetéig. Obe­ron és Titánra szerepét ugyanaz a két színész játsz­Emanuele von Frankenberg és Ulrich Rcinthaller a Sirály­ban re a magyar vonatkozású kincseket szép számmal, Bocskai Istvánnak a török szultántól kapott arany ko­ronáját, valamint sok-sok drágaköves láncot, ékszer­garnitúrát. Nagy üvegszek­rényekben mutatják be az Aranygyapjas-rend kincseit, jelvényeit, káprázatos ruhá­it, s a heroldok díszes öltö­zeteit, köpenyeit. Az udva­ri arany és ezüst étkészletek külön csarnokban hirdetik egy történelmi kor páratlan gazdagságát és ízlésvilágát. Egy vasárnapi napon gaz­dag programom volt. Dél­előtt a Musik-Verein termé­ben a Bécsi filharmonikuso­kat hallgattam. Műsoruk Schubert Rosamunda-nyitá- nya, majd Mozart legnép­szerűbb versenyműve, a tra­gikus hangulatú d-moll zon­goraverseny (K. 466), végül Prokofjev Klassszikus szim­fóniája. Claudio Abbado ve­zényelt, a zongoraversenyt a leghíresebb osztrák zongora- művész, Friedrich Gulda játszotta. Este a Burg-theater ven­dége voltam; műsoron sza, aki Theseust és Hyppo- litát. Puckot férfiszínész ala­kítja (Franz Mórák), punk- figurát formál a szerepből. A Brook óta divattá lett szexuális otrombaságok Ti­tánja és Zuboly erdei jelene­tében itt is ízléstelenül ha­tottak. Ideje lenne rendet teremteni Shakespeare e tündéri vígjátékának eszmei zűrzavarában (amelyet a len­gyel Jan Kott 25 éve megje­lent híres ta­nulmánya kel­tett). Sokkal iga­zibb művészi •élményt nyúj­tott a Burg- theater kama­raszínháza, az Akademie- theaterben Cse­hov Sirályá­nak előadása. A címszerepet, Nyinát a lé­giesen áttet­sző, sugárzó Emanuele von Frankenberg varázsolta szín­padra. Méltó társa volt Trepljov szere­pében a szen­vedélyes Ulrich Reinthaller. A széles horizon­tú térszínpa­don csupán néhány bútor és tárgy jel­zése segítette kiemelni a térből a szereplőket. Az elő­adásnak nagy közönségsike­re van. Érdekes volt, hogy előadás után a színház eme­leti társalgójában kötetlen beszélgetésre hívta meg a rendező, Harald Clemen a közönség ez iránt érdeklődő részét. Néhány színésze is élénken részt vett a késő éj­jelbe nyúló élvezetes eszme­cserében. Megtudtam, hogy minden hónapban egy-két előadás után tartanak ilyen bensőséges találkozót. Ezt követően a képzőmű­vészetnek áldoztam. Felke­restem a világhírű grafikai gyűjteményt, az Albertinát. Alapjait a XVIII. század vé­gén az az Albert szász- tescheni herceg vetette meg (Mária Terézia veje volt), akiről nálunk a budafoki Albertfalvát is elnevezték. Európa egyik leggazdagabb metszetgyűjteményét őrzik itt mintegy 1 millió műlap­pal; Dürer-anyaga a leg­gazdagabb a világon. Érthe­tő, ha e gyűjteményben ké­ső délutánig bolyongtam. Sőt, a hazautazásom előtti napot ismét itt töltöttem. Két kistermében megismer­hettem a századelő két leg­jelesebb osztrák festőjének, Gustave Klimtnek és Egon Schielenek akvarelljeit. Az Albertina földszintjén ép­pen időszakos kiállításon mutatták be Picasso litográ­fiáit és linóleummetszeteit. Már kora este volt, mikor az utcára értem. Hazafelé menet az opera mellett még betértem az AVA-Bank ele­gáns üveg előcsarnokában kiállító Dina Larot, divatos osztrák festőnő eladással egybekötött tárlatára. Mgga a festőnő is jelen volt. Fri- volan elegáns öltözéke, fel­tűnő, alkalminak tűnő vörös hajfrizurája inkább film­sztárra, mint festőnőre val­lott. A mintegy félszáz na­gyobb méretű olajfestmény kiírt árai csillagászatinak tűntek (50 ezertől 110 ezer schilling), s mégis nyolc festmény már eladott volt — vagy csak csaléteknek szánták?! Vad színorgiái, éles, szálkás kontúrjai ala­posan felkavarták az Al- bertinában szépségekkel te­lített lelki nyugalmamat. A festőnő engesztelésképpen két kis akvarelllenyomattal ajándékozott meg. Egy nap látogatást tettem a Collegium Hungaricum- ban. Groszman Ferenc igaz­gató az ausztriai sajátos problémákról beszélt, majd gondjairól. a burgenlandi magyarság kulturális ellá­tottsága hiányairól. Innen a 4-es U-Bahn (metro) vona­lán az ENSZ bécsi központ­ját, a Vienna Internacional Centre-t kerestem fel. Több egységből álló gigantikus felhőkarcolótömb, amely sokkal inkább nagy ipari komplexumnak, semmint egy világszervezetnek a kor épí­tészeti kultúráját jövőbe mutatóan kifejező mintájá­nak tekinthető. 35 schillin- gért mutatják meg a látoga­tónak az épület néhány bel­ső termét. Másnap Schönbrunnba ki­rándultam. Fél napig járkál­tam a Habsburgok termei­ben a barokk, rokokó, bie­dermeier bútorok, tükrök, kályhák és készletek között, majd a hatalmas parkon át felmásztam a Gloriette-re, amely oszlopos csarnok homlokzatán annak a két Habsburgnak a neve szere­pel fenséges hódolattal, akik az uralkodó dinasztia törté­netének legdicsőbb lapjait írták; Mária Terézia, II. Jó­zsef. Büki Attila: Mire hazaérünk mire hazaérünk az összecsukott esernyőkkel mit tudnak rólad és rólam majd ők akiket nem érintett szén-szünet sem iskolamesteri pálca mit tudnak ők a Van Gogh-i sugárzásúnkról s a titkokat átadó estékben a hasábfa izzású órákról akik már nem élnek hátrafelé csupán beleszülettek tájba házba és hazába és nem ismerik az őrtornyok deszkapárkányait a meg-megloccsanó folyók hullámaiban az országló mezsgyeárnyakat mire hazaérünk fémhuzalok és betonfalak kőbokrai között milyen lesz a fény Felsőbüki Nagy Pál sírja fölött a templomfali napóra mutat-e még időt az anyás földeken milyen lesz a megálmodott rét a zarándoklókat gyógyító víz háztetők alatt a kert s az út mire hazaérünk — mi hátizsákos utazók — tudunk-e majd beszélni és úgy egymáshoz hajolni mint télelön a deres ágak----------­G yevi Károly: Nyolcsoros Ha a hattyú károg, semmi baj sincs! Tán még jól is állhatna neki. De hát mért nem számít arra mégis, hogy a varjú jól kineveti? A varjú meg? Hattyútáncot lejt, lám! Pedig tudja, hogy varjú marad! Nagyon könnyű megkülönböztetni táncairól minden madarat! Utolsó bécsi estémet a V olkstheaterben töltöttem. Moliére Az úrhatnám polgár című komédiáját azon a hé­ten mutatták be; jómagam a harmadik előadást láttam. A fiatal Torsten Fischer ren­dezésében a bécsi tartózko­dásom legnagyobb művészi élményében volt részem. Itt is hatalmas üres térszínpa­don, totális horizontháttér előtt piros intarziás mintájú köralapon egy finoman sti­lizált nyírfa az egyetlen jel­zés a háttérben. Időnként behoznak egy-egy, drama- turgiailag szükséges kelléket, bútort. A cím- és főszerepet Adolf Lukan tragikus ko­molysággal játssza. Őszinte ostobasága, gazdagságának szenvedélyes fitogtatása és zsarnoki akarnokoskodása nemcsak a térszínpadot, de az egész színházat betölti. Komoly elszántsága tragi­kussá, ostoba helyzetbe ke­rülései pedig komikussá te­szik. így létrejön az elő­adásban az ideális Moliére- interpretáció: a helyzetko­mikumok között vergődő jel­lem komikus torzulása, vagyis a moliére-i tragiko­média. Az előadás befejező részében a török Mamamu- si-játék bohózata végén a póruljárt polgáron kacag a színpad, kacag a nézőtér — csak Jourdain úr ül össze­történ, megalázottan, tragi­kus keserűséggel. Egy em­ber, aki vagyonával eddig mindenki fölött érezte ma­gát. most rájön, hogy min­denki alá került. Szinte megsemmisül szégyenében. A bécsi újgazdag polgár pe­dig lelkesen és vidáman tap­sol: Moliére „hősében” ti­tokban nem saját magát, ha­nem — a szomszédját neveti ki. Ennyi minden fért bécsi utam során az élménytarisz­nyámba : gazdagon tértem haza. Bár a határon a vá­mosok ezt kétségbe vonták, amikor csomagomban csu­pán három kiló mandarint, két kiló banánt, egy-egy doboz kávét, teát és né­hány illatszert találtak. Ma­radandó élményeimet vi­szont nem vámolták meg. Udvaros Béla Dina Larot akvarellje: Az álmodozó Krisztina Franz Mórák mint Puck a Szentivánéji álom előadásán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents