Békés Megyei Népújság, 1988. február (43. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-23 / 45. szám
1988. február 23., kedd Intézd el, szól a szülő nagyocska gyermekéhez és megbízza valami feladattal. Már, ha ad arra, hogy szépen, lassan bevezesse a gyakorlati élet titkaiba, vagyis hogy mielőbb ügyes és önálló legyen, és ne dib- dáboljon később majd félszegen, tehetetlenül a különböző helyzetekben. Sikerült-e vagy nem, és milyen fokon, erről beszélgettünk felsős tanulókkal a békéscsabai 2-es iskolában. II posta rejtelmei Mindennapjaink kikerülhetetlen színhelye a posta. Életünket átszövi az a sokrétű szolgáltatás, ami nyújt. De hogyan is tudja ezeket igénybe venni egy hatodikos kislány, például Varga Rita? Próbáljuk először eljátszani a pénzfeladást. Hozzá- is fog a rózsaszín utalvány kitöltéséhez és rövidesen ellenőrizzük a művet. Majdnem hibátlan. Minden pontosan ki van töltve, még túl buzgó is volt: a postáskisasszony helyett is ő írt alá. A táviratfeladás is egy kis szépséghibával sikerült: a feladó neve és címe hiányzik. De erre még sok felnőttet is figyelmeztetni kell. — Hány forintos bélyeg kell egy levélre? — Kettes — feleli némi gondolkodás után. — És a levelezőlapra? — Négyforintos — válaszolja, pedig ha körülnéz, látná a többiek arcán a tih- takozást. Mondják is aztán, hogy pont fordítva. Elfogadja, de megjegyzi, hogy helyi levélre gondolt. Nem is rossz logikával, hiszen valamikor az olcsóbb volt. Telefon és menetrend A hetedik osztályos Kvasz Tibi adja elő, miként szokott telefonálni. Innen az iskolai nyilvános állomásról vagy a postáról időnként az édesanyjának, hogy valami váratlan programról értesítse. Sorról sorra elmondja, mit csinál, majd amikor jelentkezik a Pamutszövő, a 12-es melléket kéri, ott pedig az édesanyját. — Te magad bemutatkozol-e? — Nem, úgyis anya vagy Jutka néni veszi föl a kagylót és ők már ismernek. Kellene? — Láttál-e már menetrendet? — kérdem a nyolcadikos Viczián Pálit. — És el tudsz-e igazodni rajta? — Nem volt még a kezemben, de gondolom, a vonatok indulása és érkezése van benne. — Milyen vonatok vannak? — Hát... gyors, személy és teher. — Másmilyen? — Hallottam már a Csaba és Körös expresszről is. És hogy megy innen külföldre is egy. De mi kocsival közlekedünk. Mégis utaztam már egyedül, busszal jöttem haza Leninvárosból. — Ha valaki rosszul lesz, tűz van, vagy kirámolták a lakást, mit kell csinálni? — Hívom a mentőket, a tűzoltókat vagy a rendőrséget — vágja rá a nyolcadikos Petőfalvi Tímea —, mondjam a számokat is? — Mondjad! Sorolja a 0 4, 0 5, 07-et olyan gyorsan és pontosan, hogy csak bámulunk. Pedig még — szerencsére — egyszer sem volt szüksége rá. Pénzkereset és praktikum Leginkább a zsebpénzből gazdálkodnak, s takarékosak, megbecsülik a filléreket is, mert a spórolt és az ajándékba kapott pénzükből szereznek meglepetést a szülőknek, testvéreknek. Hátuk közül hárman már kerestek is pénzt. A nyolcadikos Szabó Robi a nagymamának szokott komolyan segíteni, s bár tiltakozik, mégis kap érte „anyagi elismerést”. A nyárra pedig már betervezte: traktorosok mellé megy vízhordónak. Tibi decemberben nyulakat hajtott, a nyáron meg táviratkihordó szeretne lenni. De az igazi dolgozó — már ha a rendszerességet nézzük — Póli. Szombatonként a futballmeccsen tombolajegyet árul, s szerdán is, ha nincs délután iskolai elfoglaltsága. Tíz százalék a jutaléka. S jegyzőkönyvet vezet az iskolai kézilabda- mérkőzéseken. Különben sporttagozatos és kézilabdás. Aztán a gyakorlati élethez leginkább közelállónak tűnő technikaórán tanultakról érdeklődöm. — Mindenféle anyagokat ismertünk meg — mondja a hatodikos Balda Ildi —, a papírt, faféléket, műanyagokat. — Mit készítettetek? — Különböző tárgyakat: vitorlás hajót, kis kocsit, papírdobozt . .. Legutóbb papírvágó kést és cipőkanalat. Hogy mit gondolok az élet és az iskola ily „ragyogó” kapcsolatáról, megtartom magamnak. Inkább azt kérdem, foglalkoznak-e a technikán belül a számítógéppel? A nyolcadikosok mondják egyszerre: az a fakultációhoz tartozik. Akárcsak a háztartási ismeretek. Kertje sincs az iskolának, pedig mennyi hasznos gyakorlati ismeretet szerezhetnének például a modern, a környezetet kímélő bioművelés által. Milyen felnőtt szeretnél lenni? Eredeti témánkat — ha röviden is — megbeszéltük, de nem tudom megállni, hogy a fenti kérdést föl ne tegyem. S jó is volt, mert meglepő — és egyirányba mutató — válaszokat adlak. „Olyan, aki rendezett családi körülmények közt él. — Olyan, aki annyi szeretettel foglalkozik gyermekeivel, mint velem az én szüleim. — Olyan, aki a családjának él. — Aki gyermekszerető. — Akt többet van otthon. — Békés, nyugodt életet élő.” Gondolkozás nélkül mondták, vagyis ez a legfőbb érték számukra. S hogy nem elérhetetlen álom után futnak, ahhoz meg kell jegyezni: a hatból csak egynek váltak el a szülei. És azok közt is jó a kapcsolat. (Képünkön: Ildi, Tímea, Póli, Tibi, Robi figyeli Rita munkáját.) Vass Márta Fotó: Kovács Erzsébet Ki mit tud a Ki mit tűdről? Megyei döntő április 23-án Azt talán többen is tudják már, hogy újra megrendezik a korábbi években nagy népszerűségnek örvendő országos Ki mit tud?- versenyt. Igaz, hosszas szervezési gondok, viták előzték meg, de ma már ismert a televíziós első elődöntő (június 27.) és a nagy döntő (november 16.) időpontja is. A körzetekben, megyékben pedig a tavaszi hónapokban dől el, ki mehet tovább az országos versenyre. Békés megyében több mint százan jelentkeztek eddig a helyi elődöntőkre, amelyek a megye öt területén folynak majd. Az innen továbbjutók kerülnek aztán a megyei döntőbe, amelyet április 23- án a békéscsabai ifjúsági és úttörőházban tartanak. A legnagyobb létszámban a színjátszó, vers és próza kategóriába jelentkeztek a fiatalok. Az eddigiek alapján úgy tűnik, csak bábozók és amatőr filmesek nem képviselik megyénket a televíziós versenyeken. A helyi, területi selejtezőkön kívül, külön bírálják el a pop-rock kategóriában indulókat április 2-án a békéscsabai ifjúsági és úttörőházban. Ugyanezen a napon és ugyanitt tartják a megyei rock-börzét is. A két párhuzamosan folyó esemény mellett szólnunk kell a csabai Univerzál Áruház ez alkalomból szervezett hangszer- és hangtechnikai kiállításáról (március 31— április 2-ig), valamint a résztvevőknek felajánlott ajándék hanglemezekről. A megye bűvészei, artistái és tűznyelői — ha lesznek ályenek — egyből, „élesben” mutatkozhatnak be Budapesten. KÉPERNYŐ Szegény kis ürge Egy darabig tűrte. / Hanem aztán csak kimászott Még az inge is átázott. Péntek este, a tv-műsort nézve, Petőfi kedves verse jutott eszembe, amelyet az ürgeöntésről írt Arany Lacinak. A Híradóban ugyanis két alkalommal, különböző fórumokon említették a lakosság anyagi teherbíró- és politikai tűrőképességét. Nem tudom pontosan, a lakosság hogy áll ebben a dologban, de azt hiszem, én is ugyanúgy. Ö, én szegény ürge, hogyan fogok kimászni — kibontakozni —, vajon csak az ingem ázik át? annyi baj legyen? Ha már folyton a bőrömön, az idegeimben érzem a rossz ingereket, elhatároztam, hogy legalább időnként betömöm az ürgelyukat”. Ne zúduljon rám mindenfelől az izgató hír, mert ennek az elviseléséhez is vannak tűrési határok. így aztán a televízió mellett kikapcsolódásra vágytam. Jó alkalom erre a téli olimpia. Idilli környezetetx teremtettem magamnak: bevackolódtam a szobámba, mellettem forró tea gőzölgött és csak a nyugalom csatornáira állítottam televízióm keresőgombját. Mire öregember leszek, talán egy kandallót is beszerzek. mert valahogy nem bízok a szeszélyesen változó olaj- gáz-áram és ki tudja miféle programokban. Hűséges kutyám is a lábam mellett pihen majd, de addig még az udvaron a helye. Most tehát jöjjön a kép, óceán fölött, földrészeken át, hozzon egy kis melegséget, és reményt is a békére, mutasson példát emberi képességek határairól. Gondolom, nem vagyok egyedül, aki ilyenkor a mieinket, a magyarokat kutatja, még akkor is, ha tudjuk, hogy a téli sport nem tartozik a sikersorozataink közé. De Engi Klárát a versenybírók a legcsinosabb korcsolyázó hölgynek választották, így elmondhatjuk, hogy legalább szépek lehetünk. Ámulatba ejtett a zordságában gyönyörű táj, és az a technika, amellyel az ember birkózik a természettel. Ha legyűrni nem is tudja, de uralni sokszor képes. Figyeltem a nézők arcát, hogyan tükröződik rajtuk a derűs magabiztosság. Indián harci kiáltással biztatták a sportolókat, azok, akiknek ősei éppen az indiánokkal csatáztak. Ugyan mennyien lehetnek köztük, akiknek apja, nagyapja a Tisza partjáról vagy éppen a Körösök mellől támolygott messzi földrészre. Honfoglaló őseink sokokai kevesebben voltak, mint ahá- nyan ezer év múlva elvándoroltak innen, új hazát keresni. Ám a kései utódaik is, ha magyar szót hallanak, s amikor meglátják a nemzeti lobogót, bizony hevesebben dobog a szívük. Igazán sportszerűtlenség, ha egy-egy riporter szóáradatából kiemelnek egy bakit, mégis megütötte a fülem egy fura kommentár. A kevés számú magyar versenyzők egyike fehér felsőrészben — rajta zöld mintával — és piros nadrágban vágott a távnak. Jobb volna, mondta a riporter, ha piros-fehér-zöld lenne az összeállítás, no, de annyi baj legyen. Mennyi? Hiszen ha pepita, dióbarna, vagy bármilyen szerelésben lép valaki a nyilvánosság elé, az ő dolga. De ha pirosból, fehérből és zöldből válogatta a színeket, legalább akkor ügyeljen a sorrendre, amikor hazáját képviseli. Mérgemben átkapcsoltam a csatornára, ahol a Panoráma műsorában éppen a Vörös Hadseregről mutattak képeket. Talán még sose volt a magyar képernyőn ilyen nyílt, őszinte beszéd a szovjet fegyveres erőkről. Most nem erről akarok írni, csak a fentiekhez kapcsolódva jegyzem meg, hogy a legmodernebb ármádia is a szent áhítattal őrzött lobogók alatt masírozik. S ha a Krémből kapja a parancsokat, vörös színű a zászló, rajta sarló és kalapács. Véletlenül se kasza és mondjuk harapófogó. Mert bizony a jelképek, a nemzeti színek is fontosak. S az a sokszázezer, magyarból lett kanadai is jobban kötődik hozzánk, ha igényesek vagyunk önmagunkkal szemben. Talán még a sokat emlegetett műszaki fejlődés is jobban halad, ha okos fejekben jó gondolatok teremnek, de a szív is a helyén dobog. Müsorajánlat Ha tréfával akarnám elütni a műsorajánlatot, azt írnám, hogy elég ha odafigyelünk vasárnap délután a Nézzük együtt című adásra. Amikor a vendégek a következő hét programjai közt böngésznek, még minden szép, jó, lebilincselő. Mint gyerekkoromban, amikor szinte valamennyi filmet megnéztem, amelyeket a gyomai moziban vetítettek, nagyrészt azért, mert az előzetes annyira felcsigázta az érdeklődésem. A Patyomkin páncélostól Berlin elestéig legalább kétszáz filmet tudnék felsorolni ebből a korból. Bár későbbi idők termése, de jó szívvel ajánlom a tv műsorán szereplő Ripacsok című magyar filmet és a Római vakációt. (Andódy) Hz iskola a mindenkori társadalom lenyomata „Kulturális seregszemle” Gyermekkoromból, mely az ötvenes évekre esett, nem túl sok kellemes iskolai élményre emlékszem, s meg kell vallanom, tanári működésem során, majd gyermekeimmel végigélve az elmúlt évtizedek iskolai változásait, sem pillanthatok vissza nagyon derűs élményekre. Félreértés ne essék: aki ezért az iskolát mint intézményt vagy a pedagógusokat kívánná felelőssé tenni, ostobaságot követne el; az iskola a mindenkori társadalom lenyomata, híven tükrözi erkölcsi bizonytalanságát, tudatlan nagyképűségét, bürokráciáját és szegénységét. Részt vettem egy iskolai „kulturális seregszemlén”, s erről jutott eszembe, hogy erről is kellene írni. A rosz- szul fizetett, elgyötört pedagógusokról, a napköziben elfáradt, angyonidomított kis neveletlenekről, az eldadogott versikékről, a hallás nélküli énekesekről, akiket nyilván fahangú tanítónénijük választott ki a nyilvános produkcióra, melynek helyezettjei továbbmehetnek a kerületi versenyre. Én is azt a halvány, jóindulatú felnőttmosolyt erőltettem az arcomra, amit a kimerült, ideges pedagógusok, akik alig győzték fegyelmezni a napköziből beterelt gyerektömeget, akik egyszerre voltak nézők és kritikusok. Az együtt töltött két óra olyan volt, mint közös életünk legtöbb epizódja: alapjában véve jószándékú, de formális és felesleges. Kipipálha- tóvá vált egy tétel az iskola éves programjából;akik előkészítették, megszervezték, lebonyolították, vagy egyszerűen jelen voltak, „pontot szereztek” a társadalmi hasznosság és együttműködés láthatatlan ranglistáján. De vajon hány ilyen tiszteletkört teszünk naponta, hetente, évente? Ki tudná összeszámolni? Hányán tévesztik össze a formális jelenlétet a tartalmas együttműködéssel? Hány értekezlet után állhatunk fel elégedetten, 'hogy most aztán megbeszéltünk, megvitattunk, eldöntöttünk, elintéztünk valami fontosat? Lüktető fejfájásunk, emberevő rosszkedvűnk okai ugyanis nem mindig keresendők egyéni gondokban, gazdasági bajokban. Egy televíziós „kulturális seregszemle”, melyet végigbosszankodunk vagy félidőben fáradtan kikapcsolunk, ugyanilyen hatást válthat ki. A szakszerűtlenséggel, feleslegességgel és alkalmatlansággal küzdő jelenlét megpróbáltatásai. Csakhogy a televíziót legalább ki lehet kapcsolni. De az élőben zajló seregszemlék, értekezletek, gyűlések résztvevői nem védekezhetnek. Időnként mosolyt erőltetnek az arcukra, fáradtan összeverik tenyerüket, s igyekeznek elhitetni magukkal, hogy jelenlétük egyúttal részvétel is, nem csupán részvét a rendezvény kitalálói és közreműködői iránt. Én mégis olyan jövőt képzelek el magamnak és gyermekeimnek, amikor kevesebb „kulturális seregszemle” lesz. És persze — több kultúra. Amikor a gyerekek magyarórán szavalnak, énekórán énekelnek (lehetőleg jól), s a pedagógusok a tanítással kamatoztatják rejtett ambícióikat. És — ismétlem — nem az iskoláról van itt szó! Hanem politikai és tömegszervezetekről, közintézményekről, gyárakról, vállalatokról, szövetkezetekről. Az ő seregszemléjüket sem szavalatok alapján szeretném elbírálni, hanem csökkenő árak, jobb minőségű munka és szolgáltatás alapján. Mert szavalni, lám, én is tudok, de az a kérdés, hogy te, olvasóm, mihez kezdesz ezután? Kihúzod-e az előjegyzési naptáradból a felesleges kulturális seregszemléket? Hajlandó leszel-e dolgozni egy értekezlet összehívása helyett? Lemondasz-e egy szónoklatról, amelynek nincsen mondanivalója? Szentmihályi Szabó Péter Hogyan boldogulsz _ az életben?
