Békés Megyei Népújság, 1988. február (43. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-20 / 43. szám

1988. február 20., szombat o Kháron garasa Katona Judit új verseskönyve A naplóíró Justh Zsigmond Mindig is nagy érdeklő­déssel olvastam Katona Ju­dit verseit, köteteit. Most a napokban a legújabbat hoz­ta el a posta, a Kháron ga- rasá-t. A cím meglepett, hi­szen nem nehéz ráérezni, mit is jelent a pénzecske, amit kezünkben szoronga­tunk, haladozva a folyó fe­lé, ahol Kháron az eve­zős . . . Meglepett, de nem lapoztam bele értetlenül, sokkal inkább a fent emlí­tett érdeklődéssel: merre ve­zet Katona Judit ezúttal, az élet milyen tájaira? Azzal kell kezdenem, hogy a kötetet szerkesztő Moldvay Győző kitűnően érti a dol­gát, a kis kötet egyetlen nagy ívelés az első vers­től, az Emberi üdvözlet­től a záróversig, a Fohász­ig. Az elsőben arra hív fel, hogy „gondoljatok a szülő­anyákra", „a holt fiúkra”, mindazokra, „akikre senki sem gondol”: a megsebzet­tekre, öregekre, éhezőkre. És a Fohász-ban: „A min­dennapi kenyerünket, ita­lunkat, eledelünket add meg, uram, a mai napra." Megretten az olvasó, hogy a költő, íme ennyivel beér­né? Aztán lehiggadván a rettenettől, fejet hajtva is­mételjük a sorokat: „biztos oltalmat adj ... békét!” Ka­tona Judit költészete most is olyan tiszta, érzelemdús. most is olyan emberi, szár­nyaló és földhöz vonzódó, mint megelőző köteteiben, ám ha lehetséges (lehetsé­ges!) még téphetetlenebbül a jelenvalóságé, a milliók­éven át tanította nekünk a németet és a latint. így bú­csúztatott bennünket: — Gyerekek! Nem tudom mi­kor, kivel találkozunk még. vagy találkozünk-e egyál­talán. Egyre kérlek bennete­ket. Legyetek mindig ma­gyar emberek. Ennél többet nem mondhatott... Már úszunk a füstben, pe­dig még csak a fogság évei­nél tartunk. A kabaréból is­mert módon vitték el a fia­tal, éppen vízért ballagó Keller Józsefet Németor­szágba, ahol aztán amerikai hadifogolyként fejezte be a háborút. Éppen édesanyja névnapjára érkezett meg Budapestre, 1946 szeptem­berében, a sok mindent át­élt fiatalember. Édesapja vállalta a taníttatását, így iratkozott be a Pázmány Pé­ter Tudományegyetem tör- ténelem-földrajz-német sza­kára. Mikor aztán kiderült, hogy az a német nyelv, amit beszél, csak konyhanyelv, sietve leadta. — Két földrajztudós taná­rom vált akkor meghatáro­zóvá számomra — folytatja az emlékezést. — Dr. Bulla Béla és dr. Mendöl Tibor. Hihetetlen logikai rendben tanították a földrajzi össze­függéseket, kölcsönhatáso­kat. Akkoriban az egyete­mista hölgyek egy kis plusz­kereset reményében kötöget- tek az órákon, de e két pro­fesszor előadásain soha. Pesten szoros kapcsolat­ban voltam a népi kollégis­tákkal, s én is hittem, hogy „holnapra megforgatjuk az egész világot”. De apám két gyereket taníttatott, s bár volt tandíjkedvezmény, egyetemet kellett változtat­nom, hogy közelebb kerül­jek. Szegeden dr. Radnai Béla volt rám nagy hatás­sal, ő vezetett be a pedagó­giai pszichológiába, a gyere­kek személyiségének, gon­dolkodásának a megismeré­sébe. ötvenben végeztem, és Darvas József kultuszmi­niszter az orosházi Táncsics Mihály Gimnáziumba irá­nyított, ahol a tanítás mel­lett néhány hónap múlva kollégiumi nevelőtanár is lettem a fiúkollégiumban. Akkor kezdtem intenzíven ban munkáló (talán meg sem fogalmazódó) gondola­toké, a reményé, mely nél­kül verset sem lehet írni, mert „ki verset ír reményt viselve / örömre, dühre és haragra kel értetek.” Egyetlen szó: értetek. E kötet kulcsszava ez, híven példázva, hogy Katona Ju­dit versei értünk, mindenki­ért születő, létező költészet megtestesülései. A kör gyor­san zárul, Ars poetica című versében is leír egy „szent” versmondatot: „Tudom / kell a gyötrődés idebenn / min­denkiért, ki verset olvas” ... Mondhatná az olvasó, mi­ért is írja le annyiszor a költő, hogy „vers”, miért is vállalja annyiszor (és ilyen kimondottan) a költészet béklyóit, szárnyait, kínjait és örömeit? Látható, hogy már a kérdés is rossz, hi­szen mit vállaljon a költő, ha nem önmaga költészetét, mit tárjon elénk, ha nem önmaga hitét a versben, a vers erejében? Katona Ju­dit ha sokszor is írja le mindezt, mindig okkal, és a versírás révületében is tudatosan, mert nem indít egyetlen költeményt sem út­jára úgy, hogy ne bízna an­nak örök hatásában, értünk- valóságában. Olvasgatva a Kháron ga- rasá-t, a költőnő magánki­adásban megjelentetett újabb kötetét, arra az egy­szerű és természetes követ­keztetésre is eljutunk, hogy jó vállalás ez, új verseinek meg kellett, hogy teremtse a publikáció lehetőségét, o foglalkozni a földrajzzal. Jó néhány tanítványunk sze­repelt kitűnően az országos tanulmányi versenyeken. De az iskola diákjai másban is, és később is folytatták ezt a szép sorozatot. Nagyon szerettem a kollé­giumban, ahol igen szerény körülmények között éltek a gyerekek, meg a tanárok. Gyakran volt borsó „makói feltéttel”, azaz hagymával. Révész Pál kollégámmal, ba­rátommal mindig szigorúan ellenőriztük, kapnak-e a gyerekek kenyérrepetát. Közben Szekeres Erzsébe­tet, volt egyetemi kollégista társam a gimnáziumba he­lyezték, s én feleségül vet­tem 1954-ben. Egy évvel ké­sőbb, júniusban éppen leve­lezőket számoltattam be, mi­kor beszóltak, hogy vajúdik a feleségem. Egy katonacso­portom volt éppen, mondtam nekik: — Na, ide az indexe­ket elvtársak, mindenki je­lest kap, mert fiam születik. És tényleg fiam született. Azóta már más vizsgákon is kérdezték tőlem: — Igazgató úr, most nem születik fia? ... És 1956. A gyerekeket hazapateroltuk, s csak janu­árban kezdődött a tanítás. Volt az iskolában kavalkád rendesen. De ki tudott akkor kiigazodni? Csak azt tudtuk, az öldöklés nem vezethet jó­ra. Aztán 1957. augusztus 27- én kineveztek igazgatónak, s ezt a feladatot 1986. novem­ber 30-ig láttam el. Hogy mi volt e két dátum között? Arra először csak annyit felelt Keller József: „sok minden”. S hogy egy kis időt nyerjünk, leballag­tunk a tanári kávézóba. Egy cigaretta, jó nagy adag feke­te után folytattuk a beszél­getést. — ötvenhat után a ke­mény kéz politikájának kel­lett érvényesülni, hiszen volt könyvégetés, nacionalista né­zet bőven — magyarázza Keller „atya”. — A konszoli­dációval együtt a rend, a fe­gyelem és a munka konszo­lidációját is el kellett végez­ni. Jöttek a fiatalok, megin­dult a normális élet. Megala­kult az iskolai KlSZ-bizott- ság, egy lelkes kislány, Ko­vács Margit és talán egy húszfőnyi kis mag kitartó munkája révén. könyvet. Hogy az otthon, a kezünk ügyébe helyezett verseskötet hű társunk le­hessen, és adjon reményt, vigaszt, hitet, részesítsen szép szavak muzsikájában, belülről, mélyről induló gondolatokkal, érzelmekkel, egyetlen szóval: emberség­gel. Ráébresztő emberséggel, igazat, tisztát, őszintét su- garazó emberséggel. Keve­sen írtak a Donnál pusztult 2. magyar hadsereg emléké­re olyan verset, mint Kato­na Judit, verset, amelyben „irgalommá nőtt a rettenet” és amelyben ott a megke­rülhetetlen mementó: „Sok ezren voltak, most már mind szabad halott lovak, halott férfiak / kiömlött vé­re nyírfákban kering, / nem jelzi őket földhalom, se kő, / földet zabáinak mély göd­rökbe lőve, / de átragyog­nak füvön, harmaton / s vi­rágzik bennünk minden ,te­mető." Kevesen írtak olyan gyönyörű-szépen arról, hogy: „Mikor a gyerekek esznek, ! akkor az anyák eléjük ül­nek nézik őket és meg­szépülnek.” Kevesen arról is, hogy: „A vers most mé­csesként világít s hitsze­gőknek, hitetleneknek ' sor­sa fölött virraszt a nemzet.” Mennyi mindent felvállal Katona Judit! Kis érzése­ket, nagy érzéseket, egy nemzetnyi ember gondját és baját, reményeit és emléke­it, miközben Kháron gara­sát szorítja kezében (miköz­ben Kháron garasát szorít­juk kezünkben) és megyünk az iszonyú folyó felé, hogy sorba álljunk ott, átutazás­ra. „Elfogy a ránkszabott idő / míg számolunk, ki a hunyó, halottainkra hull a hó." Ennyi, és ez igencsak minden. Katona Judit költé- sze*e- Sass Ervin Aztán jöttek az oktatás­ügyben ma sem szűnő válto­zások. A politechnikai okta­tás. Mi természetesen az or­szágos, miskolci tanácskozá­son kardot rántottunk mel­lette. Mondtuk, életünket és vérünket érte. de ha lehet, adjanak hozzá zabot is ... Így lett az iskolánknak ön­álló asztalosműhelye, varro­dája. Akkoriban készítették a gyerekek a több mint hat méter hosszú, kalotaszegi írásost, amit ünnepeken vesznek elő. Meg a ma is jól használható szekrénye­ket, itt van belőlük kettő a szertárban — mutat körbe Keller József, de volt festő politechnikai oktatás is, az iskola ajtóit ők mázolták le a ma is látható színre. Ezek a gyerekek úgy megtanulták a szakmát, hogy fusit is vál­laltak. Volt dísznövényter­mesztő csoport, cukrász, szö­vő, meg állattenyésztő. Ebből fejlődött ki később a szarvasm arh a-tenyésztő szakközépiskolai osztály. Ar­ra törekedtem, hogy jó szak­emberek vezetésével iskolai műhelyben dolgozzanak a gyerekek. Aztán jött a nevelési terv, amelynek bázisiskolája let­tünk. A nevelési tervet adap­tálni kellett a tantárgyakhoz. Ez a munka a munkaközös­ségeinkben folyt. Ettől kezd­ve, hogy úgy mondjam, a minisztérium külső munka­társa lettem. Részt vettünk az érettségi vizsgaszabály­zat, a rendtartás kidolgozá­sában, „A munkaközösségek helye és szerepe az iskolai életben” című témakör fel­dolgozásában. Utazó ember lettem. Az új oktatási, nevelési te?v 1978- as életbe lépésétől vizsgál­tam az iskolákban a megva­lósulást. Sok iskolát megis­mertem, sok jót tapasztal­tam, s ami jó volt, azt a Tán­csicsban is megcsináltuk. Nem állítom, hogy mindig jó lóra tettem. Szerettem az újat, amiről azt gondoltam, eiőbbre viheti az oktatást. Bár az új helyességét mindig a gyakorlat döntötte el. Pedagógiai hitvallásom? Apáczai gondolatát idézném szabadon: olyan tudást ad­jon az iskola, amely látó­mezőt is biztosít a diák­nak. S ehhez még azt is 125 évvel ezelőtt született Justh Zsigmond, „a deka­dens magyar történelmi vér ég felé törő lángcsóvája, aki nem csak maga ragyogni, de világítani is akart más szép­ségeket. Mire felért, hogy ott elégjen, önmagát széjjelszór­va, lehullott róla minden, ami embert a földhöz köt” — így emlékezik a kortárs, Fesztyné Jókai Róza. 31 évet szabott ki számára a sors,. Szenttornya és Cannes kö­zött. Jelképes e két helyszín: életét, művészi ambícióit is e kettősség, a két kultúra közöttiség jellemezte. Kül­földi tanulmányai után. hu­szonévesen, nagy hévvel ve­tette bele magát a magyar­ság tanulmányozásába. A pozitivizmus és naturaliz­mus hatására módszere az analízis. Tervezett regény- ciklusát, melyben kora teljes magyar társadalmát kívánta bemutatni, tanulmányoknak nevezi, példaként- a Gon- court fivérekre és Zolára te­kint. A ciklus elkészült há­rom művéből a Gányó Jul- csa egy lélek regénye, az emberi szenvedés vallásá­nak, a nazarénizmusnak és a tolsztojanizmusnak hirdető­je. A másik két regény té­mája az arisztokrácia élete, mintegy illusztrációja az író szociáldarwinista elméleté­nek: a kifáradt arisztokrácia megmentése „fajkeveredés­sel” (arisztokrata-paraszt házasságokkal) lehetséges. „Fuimus” — mondja ki a visszavonhatatlan, fájdal­mas szót posthumus regényé­ben. Honnan ez a felismerés, ez az erő a megfogalmazás­ra? Több hajszálgyökér táp­lálhatta: a kor ténytisztelő szelleme, a nézőpontváltás lehetősége (utazásai, tanuló­évei), az érzékenység, a ki­elégíthetetlen tudásvágy, és talán a betegség hajtóereje is. Vele is az történt, ami hozzátenném, hogy ebbe a látómezőbe a tanár minden­koron be kell építsfen egy magyarsággerincet is. Te­hát tudás, látómező. A tanár felelőssége olyan emberek, generációk felnevelése, akik tudják, hol a helyük a né­pek családjában, s hogy ezért a népért mit kell ten­ni. (Eszembe idézem a törté­nelemórán hallott Darvas­idézetet. A Részeg esőből való, a tanár úr fejből idéz­te: .......Egy egész nemzedék­r ől, amely hitt, harcolt, győ­zött. Majd úgy érezte: győ­zelmében megcsalatott. Mi történt velük? Az életünk­kel?... Az élet egyszeri és megismételhetetlen. Ez ben­ne a rettenetes. Ez benne a szép. Ez adja a felelősség pá­toszát.”) Sokáig töprengtem rajta, mégis előhozakodtam egy kérdéssel: — Miért hívták a Táncsicsot „Keller-kaszár- nyának”? — Nem kívántam többet a nevelőktől, csak azt a sze­rény keveset (?), amit én csináltam. Tudom, nem le­het száz százalékra teljesíte­ni mindent. De első a mun­ka. Mert ha valamivé aka­runk válni — ha középszerű képességekkel is —, csak be­csületes munka által lehet. Keller József sok elisme­rést kapott. Apáczai Csere- "díjas, övé a Munka Érdem­rend bronz és arany fokoza­ta. kiváló dolgozó. De a leg­büszkébb a Táncsics-jel- vényre, és arra, hogy a sze­gedi és pesti öregdiákok szekciójában bátran nézhet tanár és tanítványa egymás szemébe. A nyughatatlan tanár most kiállításokat szervez, levelez a nagykövetségekkel, külföl­di tankönyveket tanulmá­nyoz, s éppen Dánia, Svédor­szág bemutatására vállalko­zik iskolájában. Unokája minden rezdülé­sét figyeli, élvezi a nagypa­paszerepet, de a katedrától sem tud elszakadni. Mint mondta: — Amíg katedrára engednek, s míg fizikai erőm és szellemi energiám enge­di, szívesen megyek a Né­meth László által üvegburá­nak nevezett tanító-tanít­vány lélektalálkozások elé ... B. Sajti Emese hősével, Márfay Gáborral: kiéli, zürichi, párizsi tanuló­évek után, a századvég szel­lemiségével feltöltődve tér haza, szemléli hazáját, né­pét, társaságát. írónkat nemzetjobbító szándéka előbb a nemzetgaz­daságtan, majd a művésze­tek felé tereli. Az ország fel­emelését úgy látja megvaló­síthatónak. ha előbb az arisztokrácia éri el a kor színvonalának megfelelő tu­dást, majd vezetésével az egész nemzet. Már húszéve­sen társaságot alapít Deba­ting Society néven. Feljegy­zéseik alapján a témák so­kat ígérőek: leggyakrabban a nemzetgazdaságtannal fog­lalkoznak, sorra váltják egy­mást a kapitalizálódás gaz­dasági és szociális kérdései, és a kulturális problémák, hogy a vége felé mind gya­koribbak legyenek a művé­szeti, irodalmi témák. Justh egyre inkább az irodalom fe­lé fordul. Rokoni kapcsolatai, társa­dalmi és anyagi helyzete ré­vén gyakran jár külföldön, erre fokozódó tüdőbaja is kényszeríti. Életritmusa mind itthon, mind Párizsban feszített. Mintha érezné, hogy nincs sok ideje hátra: „De hát aki gyorsan él, töb­bet él, mint az. aki lassan él" — vallja. Életének magasra csavart lámpásával világítja be a század végi Pestet és Párizst, úgy hogy nemcsak egv-egy társadalmi réteget, hanem önmagát is jellemzi. A fiatal Justh oly korban volt kény­telen ideálokat keresni, me­lyet a megrendült evidenci­ák, a dezilluzionizmus. a to­talitásvesztés jellemzett. Életművének sikerültebb darabjai kétségkívül a nap­lók, mert míg regényeiben a prekoncepciót a módszer adja, s így alakul, épül a mű, addig a naplókban az életérzés, a világnézet, a mű­vészi gondolat önérvényesí­tése szövi, alakítja, meséli az életet, segít megsejteni a lét lényegét. A különbség a kitalálás és a rátalálás kö­zött van. A regények élette- lenségét már az életanyag mozgósítása sem oldhatja fel, míg a naplókat a megta­lált, felfedezett élet teszi üdévé. Párizs Adynak Bakonya lesz. de menedéket nyújt már korábban minden mű­vésznek, Justh Zsigmondnak is. Szellemi és nobilis arisz­tokráciának egyaránt. „Pá­rizs szellemi légkörében ren­desen egy más nemzet előre­haladottabb osztályai és a művészi és irodalmi áramla­tok azon tagjai találják meg szellemi hazájukat, kik ko­ruknál kifinomultság tekin­tetében pár nemzedékkel előbb vannak." Az 1888-as napló főleg a párizsi társasá­gi és művészi életet mutat­ja be, rövid, analizáló leírá­sokban. Vezetésével otthono­san mozoghatunk Anto- kolszkij műhelyében vagy akár Sarah Bernhardt sza­lonjában. Mindenesetre míg Párizs­ban! nagy sikert értek el írásai, addig hazájában nap­lója és regényei megítélése is vegyes volt. Párizsban otthon érezhette magát (gon­doljunk csupán a nagy mes­terrel, Taine-nel való kap­csolatára!) itthon azonban hiába fordult őszinte érdek­lődéssel, barátsággal Amb­rus, Bródy, Gozsdu, Revicz­ky felé, azok dilettánsnak tartották. Justh oeuvre-jéről erősen megoszlanak a véle­mények, így volt ez már éle­tében is. Péterfy, a kor nagy ítésze, helyesen mutat rá azon hibájára, hogy a „pszi­chológiai” módszer túlságo­san érződik írásain. A köz­vetlenséget, a köznapiságot, az önállóságot, az egyéni hangot hiányolja a „Káprá- zatok” írásaiból, zavarónak tartja a „szerkesztett” prob­lémák, az elmélet túltengé- sét az ábrázolás, a megele- venítés rovására. Kiemeli vi­szont a hangulatok vissza­adásában, különösen a kör- nyezetfestésben megnyilat­kozó tehetséget. Mikszáth szerint „túl fiatalon halt meg. nem adatott meg neki a regényépítéshez szükséges élettapasztalat”. Kortársai és későbbi kri­tikusai abban azonban egyek, hogy a „száraz" regényekkel szemben a naplókat tartják értékesebbnek. A Hazai nap­ló, bár rövidebb időszakot ölel fel, de részletesebb, hosszabb, mélyebb elemzését adja kora itthoni társasági és társadalmi életének. Ol­vasásakor több olyan rész­letet találhatunk, melyek re­gényeiből, míg a Párizsi napló képei inkább újságcik­keiből. valamint a „Párizs elemei" c. tanulmányköteté­ből ismerősek. Problémaér­zékenységére jellemző, hogy a legnagyobb magyar bajt abban látja, hogy tehetsé­geink nem képesek itthon kibontakozni. Azon igyekezett, hogy le­hetősége szerint egyengesse a tehetségek útját. Nem csu­pán művésztársaiét, hanem a talentumokkal gazdagon megáldott parasztjaiét is. Ne­vezetesek voltak szenttornyai körszínházi előadásai (pa­rasztszínháznak is nevezték) és táncversenyeik. A világ minden tájáról érkezett, szü­letett és szellemi arisztokrá­cia a helyi parasztokkal együtt alkotta a nézőközön­séget. Fesztyné Jókai Róza emlékezésében elragadtatás­sal ír a parasztszínészek és -táncosok tehetségéről: „Az első »klasszikus« táncosnőt életemben ott láttam Rétes Mari mosogató szolgálólány személyében. (Jó pár évvel Duncan előtt). Békéscsabán valóságos kultusz volt a tánc, s minden évben volt egy verseny, amikor a legjobb csárdástáncosnő értékes dí­jat kapott”. Mi lehetett vol­na Rétes Mariból, ha tanul! „Tán magyar nő nevéhez fű­ződne a modern klasszikus tánc fogalma ...” És a szín­házról: „Mi éppen Moliére-t láttunk előadni. Egy pékinas és egy menyecske, emlék­szem megdöbbentőek vol­tak.” Justh Zsigmond a 19. szá­zadvég magyar irodalmának korán elhunyt, korán elfe­lejtett egyénisége. Naplóját először Halász Gábor jóvol­tából ismerte meg az iro­dalmi közönség, s talán a tényirodalom iránti megnőtt érdeklődésnek is köszönhető, hogy 1977-ben újra megje­lent. A tényirodalmak mel­lett szaporodnak az olyan irodalomtörténeti tanulmá­nyok, melyek a századfordu­ló magyar irodalmának ér­tékelésével foglalkoznak. Írói arcélek lesznek árnyal- tabbak, életművek erővona­lai rendeződnek át. Viták kereszttüzében válnak vita­tottá evidenciák, hiszen a kutatott kor is útkeresés és bizonytalanság. Az európai modernizmus első szakaszának alkotója Justh, aki befogadta e hul­lám filozófiai és művészi eredményeit, elindult és itt- ott megérkezett a szecessziót is magába foglaló második hullámhoz. Kiczenkó Mária

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents