Békés Megyei Népújság, 1988. február (43. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-16 / 39. szám
o 1988. február 16., kedd „Itt maradtunk, szeretjük Méhkereket” Délután a Patka családnál Na, ez a kutya is elfogadna desszertnek az uzsonnája mellé — gondolom, mikor félénken benyitok a méhkeréki Patka család portájára. Miközben hangos jó napottal jelzem a háziaknak jöttömet, magamban a menekülés lehetőségeit latolgatom. Mert a derék eb olyan elszántan acsarkodik, hogy attól tartok, képes a láncait is elszakítani, csak hogy belémkós- toljon. Szerencsére idősb Patka Gáborné is előkerül a ház végéből, így már elszán- labban nyomulok előre, ha itt a gazda, baj nem érhet — bátorítom magam. Az unokák szobájába invitál Patkáné. Anyósa már gyengécske a beszélgetéshez, őt ne zavarjuk. Jöttöm okát magyarázgatom vendéglátómnak. Előbb szabódik, nem szereti ő, ha „kiírják” az újságba, aztán csak rááll, mesél életéről, s arról, miként került Méhkerékre. — Kecskeméti születésű vagyok, az uram hozott ide. egy közeli tanyába. Az „ura” — mondja —, s hamarjában hozzáteszi, nem soká megjön ő is, csak a közeli boltban időzik egy keveset. — Dolgozni itt is kell. úgy gondoltam, hát jöttem. Elődd a tanyán laktunk, de meguntunk szaladgálni a jószág után, beköltöztünk hát az anyósomékhoz. Ekkor bővítenék először ... a ’45-ben épült szülői házat. Megértésben, csendben teltek a hétköznapok. — A férjem eljárt a cukorgyárba dolgozni, én meg szezonban mentem vele. Megszoktam itt, már románul is értek, bár beszélni nem merek, félek, megmosolyognának érte, ha nem jól ejtem a szavakat . .. Közben idősb Patka Gábor is megérkezik. Kifújja magát, mentegetőzik — hogy csak egy láda sörért ugrott el, kell a disznótorba a hét végén —, aztán bekapcsolódik a beszélgetésbe. — Tudja, más világ volt itt régen. A fiatalok is csak helyből választhattak párt maguknak. Mikor asszonyt hoztam, talán elsőként más városból, ment is a szóbeszéd. Aztán beletörődtek, elfogadták. A falu képe is megváltozott az évek során. Hol van már az az idő, mikor — a házigazda legénykorában — négy kerékpár volt az egész faluban? — Ma meg mindenkinek kocsija van — int a garázs irányába —, nem is akármilyen, Zsiguli, mert az bírja el az utánfutót. És a házak! Százból egy van, ami régi. A többi szép. új, emeletes. A templom mögött már új utcát nyitottak. Nagyobb lett az egész falu. Jólesik a régi időkön nosztalgiázni. Mert a nagy gyarapodásnak ára van: letűntek a meghitt egvüttlétek, a cu- hárék, a táncházak . . . — Pedig milyen jó volt összejárni a szomszédokkal! Elbeszélgettünk, elkártváz- gattunk. Annyi hegedűs volt, mint paraszt. Főzött a gazd- asszony egy kis kukoricát, vagy lángost sütött, és már táncoltunk is . . . Ma más a helyzet. Sok a munka, fáradtak az emberek ... Miközben Patka Gábor a régi időket idézgeti, felesége egyre türelmetlenebbül nézi a faliórát. Aztán elnézést kér, feláll, indul felfűteni a kazánt, hiszen hamarosan megérkeznek az unokák az iskolából, addigra meleg kell hogy legyen ... — Tudja, volt itt egy Ocsai nevezetű gyulai kertész — magyarázza Patka Gábor —, az kezdett fóliázni. Aztán látták, hogy a befektetett pénz a második évben már tiszta hasznot hoz, hát követői is akadtak. A méhkerékiek dolgos emberek, előbb kellett a ház, aztán a bútor, a tv meg az autó... Szóval, mindig volt miért dolgozni. — Te sem tudsz egy helyben maradni soha — zsörtölődik szelíden az asszony. (Most már jöhetnek a gyerekek, megnyugodott, beszélgethet egy kicsit.) — Nem győzök takarítani utánad, annyit jársz ki, be. Az utcán nagy jövés-menés kezdődik. Fél ötre jár az idő, ki kerékpáron, ki gyalog igyekszik hazafelé. Még annyi időnk azért van, hogy elbeszéljék, miként maradtak együtt egyszem fiukkal. — Vettem a gyereknek egy házhelyet — mosolyodik el Patka Gábor —, építsen, boldoguljon. Erre azt kérdi: „Apu! Minek vette ezta kertet? El akar zavarni a háztól?” Dehogy akartam elzavarni. Hozott asszonyt, született két unokám. A nagyobb Tamás, a kisebb Gábor, mint az apja. meg a nagyapja. Ekkor bővítenék másodszor ... a ’45-ben épített szülői házat. S már négy generáció élt együtt, a régi, s az új falak között... — Hát így élünk — tárja szét a kezét az asszony — csendben, békességben. Ilyenkor meg várjuk haza a gyerekeket... Meg is érkeznek, szép sorjában. A fiatalasszony mentegetőzik, „meg sem tudom kínálni magukat” — egy bonbonosdoboz mégis előkerül —, „legalább üzentek volna, hogy jönnek”. A kis Gabi is berobban, technika ötösével büszkélkedve. Tamás, és apja, ifjabb Patka Gábor csaknem egyszerre érkezik, bemutatkoznak, s ők is bekapcsolódnak a kora délután elkezdett beszélgetésbe. — Sok fiatal elmegy innen — mondja a fiatalasszony —, pedig nem igaz, hogy itt nem lehet... Saját példáját mondja: a tanács ösztöndíjasaként tanult (most egy felsőfokú tanfolyamra jár), s azóta is ott dolgozik gazdaságisként, csakúgy, mint a férje, aki a helyi építőbrigádban lakatos. — Az iskolánk is erős — folytatja ifjabb Patkáné —, csak nagyon nehezen tanulják a gyerekeim a román irodalmi nyelvet, amit ott elvárnak tőiük, hiszen itthon mást beszélnek . .. A srácok — minha nem is róluk lenne szó — előveszik a sakkot. A kis Gabi közben apjára sandít — nem szeret kikapni —, ha vesztésre áll, ő szálljon be helyette. így mégsem akkora a szégyen ... — Itt maradtunk, szeretjük Méhkerékét — zárja le a témát ifjabb Patka Gábor. Érzem, számára ez olyan magától értetődő, hogy nincs értelme tovább firtatni a kérdést. — Csak lenne több lehetőség a kikapcsolódásra! Hol szórakozzanak, ha felnőnek? — néz fiaira a fiatalasszony. — Még a diszkóban is árulják a sört. Mozi — legyint —, inkább bejárunk Csabára. És az emberek!... Lám, ismét ott tartunk, ahol az imént az öregekkel abbahagytuk. — Csak a pénzt hajtja mind. Ha másnak háza van Gyulán, kell neki is. Sokszor az irigység diktálja a cselekedeteket. — Azért a szomszédokkal jóban vagyunk — csitítja feleségét az ifjabb Patka —, ha segítség kell, nem megyünk hiába. És ha hívnak, én is megyek szívesen. A srácok csak fél gőzzel figyelnek a játékra. A felnőttek szavai őket is megnyilatkozásra ingerük. Tamás nem is tartja magában gondolatait: — Ha én lennék az iskola igazgatója — mondja angyali komolysággal —, engedném a gyerekeket szünetben labdázni. Az udvar nagyobb lenne, és mindenütt csak füvet ültetnék, hogy a gyerekek, ha elesnek, ne szakadjon ki a nadrágjuk . . . Tervezget. Most még ide. Méhkerékre álmodja majdani felnőtt önmagát. De hogy valóban itt marad-e, ezt csak az idő döntheti el... Nagy Ágnes Fotó: Fazekas Ferenc KÉPERNYŐ Cal Az utóbbi években olvasott irodalom közül Jack Holland Túlontúl hosszú áldozat című könyve rázott meg legjobban. A belfasti születésű amerikai újságíró — katolikus és protestáns örökségét egyaránt hordozva — igyekezett könyvében a lehető legteljesebb képet adni az oly bonyolult Észak-írországról. Az ott kialakult helyzetre a hatvanas években figyelt fel a világ, a hetvenes évek erőszakos cselekményei közismertek. Ma már talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a nemzetközi sajtóban igen sok jelszót elcsépeltek, nagy lármát csaptak Észak-íror- szág ügyét illetően. Ám az is nyilvánvaló, hogy a lapok, a tévé és a rádió napi híradásaiból nem sokat tudhatunk meg az ott élők hétköznapjairól, munkájáról, családjáról. Az Országok, emberek, életek sorozat ilyen céllal indult most: hogy a napi hírekhez háttérinformációkat adjon, bemutassa, hogyan élnek, küzdenek, boldogulnak ott, távoli országokban az emberek. A szombat esti ír film — Cal — egy tizenkilenc éves katolikus fiú és apjának kínjait, folytonos megaláztatásait, kiszolgáltatottságát tükrözte. A környezet embertelenségét, a fojtogató légkört, a létezést lehetetlenné tevő ellenségeskedést megrázó erővel idézte a film. Észak-írország katolikus lakossága 1969-ig nyelte a megaláztatásokat, s csak békés tüntetéseken tiltakozott polgárjogainak megcsorbítása ellen, de abban az évben véres összecsapásra került sor az IRA, a protestánsok és a brit katonaság között. A hetvenes évek polgárháborújának frontjait már képtelenség áttekinteni. Annyi bizonyos — s ezt sugallta a film is —, hogy a gerillaháború, a terrorista és vallási szervezetek, bandák és frakciók áldozatai mindenekelőtt az olyan békés polgári lakosok, amilyen Cal és apja volt. Holttest a könyvtárszobában Nem dicsekedhetem azzal, hogy Agatha Christie, azaz Mary Clarissa Miller, a detektíytörténetek koronázatlan királynőjének túl sok regényét, novelláskötetét ismerem. Meg azzal sem, hogy túl nagy rajongója lennék az általa képviselt műfajnak. Előítéleteimet félretéve igyekeztem mégis a képernyő elé ülni, és vártam a csodát, vagy legalábbis egy kis szórakozást. Televíziónk nagyvonalúan bánik a krimivel, hét végén biztos szerepel ilyesmi a programban, olykor egy-kettő még hét közben is látható. Ezúttal azonban nem egyszerűen krimit látunk, hanem annál többet, színvonalasabbat, mesteribbet — hirdette a tévéújság előzetese, és biztattam magamat. Ráadásul három estén át! Nos, Miss Marple mint detektív „numero 1” tényleg jobban tetszett, már csak a változatosság kedvéért is, mint mondjuk Derrick, meg sok-sok amerikai nyomozótársa. A bájos öreg hölgy legalább jópofa, s külön élvezet az eredeti angol humor, a társalgások sajátos formája. Lélekelemzés, ráérzés, emberismeret, szemben a rendőrség hivatalos, tudományos módszereivel? Ez is, igen. S inkább, mint csupa erőszak, a „szabvány” fegyveres, autós üldözések! „Tagadhatatlan — írja Tímár Mariann a tévéújságban —, hogy a televíziók műsoraiban nagyon is jelen vannak a legkülönfélébb bűnügyi históriák, amelyek sok esetben kemény, kegyetlen módon mutatják be a valóságon alapuló, vagy teljesen kitalált történeteket. Ezekhez képest a klasszikus detektívtörténetek sajátos bája, egyedi figuráinak jellemzésmódja, e históriák logikája pihentető játék a néző számára.” * A BBC Televízió sikerszériát akart a Mis Marple-tör- ténetekből, s nyilván nem csalódott. Az öreg hölgy „látogatásai” — Gyilkosság meghirdetve, Egy marék rozs — biztosan megnyerik majd a magyar nézők többségének tetszését is. Heti ajánlatunk Aki nem bírja ki Agatha Christie újabb jelentkezéséig, Krimileckéket láthat szerdán késő este. Az Új nyitott könyv-ben Temesi Ferenc Por című darabját „lapozzuk ’lel” csütörtökön. A Huszadik századi portrék sorozatban a minden alól kivételnek számító Kurt Vonnegut amerikai íróval találkozhatunk szombaton. Bálint András válogatta (Gazdag Gyula rendezővel), és adja elő Radnóti 'naplója címmel a költő eddig nem, vagy kevéssé ismert feljegyzéseit vasárnap késő este. De nem csak az iro- 'dalom kedvelőinek kínál „csemegéket” az e heti tévéműsor, hanem a filmrajongóknak is. Sándor Pál sorozatában szombaton a Szeressétek Odor Emíliát, vasárnap a Zenélő filmkockákban az Amerikai krétafirka látható. Niedzielsky Katalin Mindenért fizetni kell Ebből az, abból ez — hörbe-körbe Igen, minden ballépésért, és még hozzá szoktuk tenni: sokba kerül ez majd nekünk ... És sokba is került minden esetben. Hogy csak kettőt említsek, és csupán az oktatás mezejéről: az erőszakos iskolakörzetesítést és annak idején a technikumok megszüntetését egy tollvonással. S a példát tovább lehetne sorolni, mind olyat, aminek a keserves következményeit lent, az egyszerű emberek akkor nyomban látták. Most sem lesz olcsóbb mulatság, ha valami, vagy valaki meg nem állít egy elkezdődött szerencsétlen folyamatot. Csak amiről ezzel kapcsolatban két nap alatt szerezhettünk tudomást: Szolnokon egy általános iskolát számolnak fel, mert iparitanulóknak „kell” az épület, Debrecenben egy óvoda azért esik áldozatul, mivel általános iskolát tesznek a helyére, Békéscsabán az Urszinyi utcai bölcsődéből „kihasználatlanság okán” öregek otthonát csinálnak. S biztos nemcsak ez a három, több hasonló intézkedés is történik szerte az országban. Indok persze van, méghozzá nehezen ellenőrizhető: a pénztelenség. Szó se róla, kevesebb a pénz, mint eddig volt, de mégsem tudok attól az érzéstől szabadulni, hogy közel sem oly mértékben, hogy ilyen fejetlenség legyen úrrá. És ekkora felelőtlenség, amit csak az enged meg magának, aki jól tudja, ha majd eljön — ha eljön — a számonkérés ideje, úgyse találja meg senki az intézkedés gazdáját. Ahogy ez már lenni szokott. Az anyagiakon túli szempont sem akármilyen: „nincs kihasználva az intézmény”. Csakhogy, ez, bár nyomós indoknak tűnik, nem igaz, ugyanis mindhárom esetben csak arról van szó, hogy mostanában vált olyanná a helyzet, amikor végre megszűnt a kínzó zsúfoltság. Annyi lett a bölcsődei, óvodai, iskolai létszám, amennyi nagyjából az ideális, amennyit előír a norma, vagyis, ami ahhoz kell, hogy normálisan lehessen gondozni, nevelni, tanítani. Annyi, hogy . egy- egy betegség ne söpörjön végig a bölcsődén vagy óvodán, annyi, hogy nyugodtab- ban és eredményesebben foglalkozhasson a pedagógus a gyerekkel. Igaz, még korántsem mindenütt, hiszen hogy csak egyet említsek, a debreceni Fűvészkerti Általános Iskolában — a kollégium és a nagytemplom tövében — váltott műszakban folyik a kicsik (!) tanítása. És ugyanennek az iskolának a kisdiákjai olyan napközi otthonba járnak, ahol az egyik terem fala összedőlt, az isteni szerencse az volt, hogy éppen nem tartózkodtak bent a gyerekek. Ha van még — és van — ilyen állapot. Vagy hasonló, akkor különösen örülni kellene, hogy másutt javulás mutatkozik, nem pedig ahol végre egy kis könnyebbség alakult ki, azt gyorsan visszacsinálni. Mert szó szerint ez történik a helyükről kitelepített gyerekekkel, amivel másutt újabb zsúfoltságot teremtenek, ahol nyomoroghat gyerek-gondozó-pedagógus. Sokba kerül ez majd még nekünk . . .! Ha csak az illető intézmény színvonalromlását nézzük, az is borzasztó, akár a jövőt tekintve, de a testilelki egészség is megsínyli, s ez együtt a jelent és a jövőt érinti. És a családokat sem kerüli el. Az idegileg megviselt gyerek és felnőtt kihat a környezetére, s ezzel a kör bezárult, az egészséges életmód nagyobb dicsőségére. Mit mondjon még az ember? Talán azt, ami közvetlenül a szolnoki iskola esete előtt hangzott el a tévé pályaválasztási műsorában? Hogy jól felkészüljön az érdeklődő kislány, mert a tanítóképző felvételi követelményei nagyon szigorúak. Így, pőrén- pusztán, mivel azt már senki sem tette hozzá, hogy mindenféle követelmény — azaz képesítés — nélkül csak tanítani lehet. De hát akkor egy kerek vicc állt volna össze, az meg egy komoly műsorba nem illik. Különben is, csak az életben fordulhat elő. Fizetni viszont ezért is kell, mint annyi másért. Vass Márta
