Békés Megyei Népújság, 1988. február (43. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-02 / 27. szám

1988. február 2., kedd NÉPÚJSÁG „Gyuszek” Elszármazott gyulaiak klubja Szegeden Mostanában már az is nagy szó, ha a szomszédok tudnak egymásról valamit. A társas, társasági kapcsola­taink hűlőben vannak és tö­redeznek. A folytatásos „Szomszédok”-nál is csak a gyerkőcöknek sikerült vala­mi nagy cécót csinálni kará­csonykor ... Arról pedig, hogy rokoni kapcsolatainkat hogyan ápolgatjuk-gondoz- gatjuk, szó se essék . . . ! Ki gondolna arra, hogy előfordulhat ma olyan, hogy egy kisvárosból elszárma­zottak, a százegynéhány ki­lométerre levő nagyobb vá­rosban évek óta rendszeresen összetartanak; találkoznak, rendezvényeket szerveznek, tudnak egymásról, és segí­tik egymást, önkéntelenül az idegenbe sodródott magya­rokra keli gondolnunk, pedig ez esetben a „haza" egyazon országhatáron belül elérhe­tő ... Azért ez is magyar módra szerveződött, ahogyan az egyik alapító-szervező. dr. Kohlviann Ferenc, a Szege­di MÁV Igazgatóság jogse­gélyszolgálatának vezetője emlékezik vissza. — Évekig húzódott, hogy csináljuk, ne csináljuk. . . Aztán jöttek az ismert ne­hézségek — hazai módra —. hogy tudniillik, kell valami patronáló — anélkül nem megy! Ezt végül is a Haza­fias Népfront városi bizott­ságában találtuk meg; párt­bizottsági indíttatás után, ami csupán formai közben­járást jelentett. Azért olyan két év beletelt, mire sike­rült összehozni. — Kik voltak az első ..harcostársak”? Akár az egész világon, ná­lunk is már jó ideje tisz­telet és elismerés tárgya a japán ipar, és a csodálaté is, hiszen az iskolás gyerekek is tudják, hogy az elektronikai forradalomnak — az ipari forradalmak legnagyobbi­kának — az igazi győztese. Az az ország, amelynek a legnagyobb cégei — a Sa­nyo, Sony, Canon stb. — a húszas, harmincas években még nem is léteztek, amikor — mint azt a fordító és a magyar előszó írója, Tömpe Zoltán megjegyzi — egyes magyar vállalatok — „a Tungsram, az Orion már vi­lághírű volt, és Európa él­vonalába tartozott a Ganz Villamossági Rt. és a Stan­dard (a BHG jogelődje).” Jó okunk van tehát a csoda tit­kát keresni. Teszi is min­denki abban a hiszemben, hogy tényleg valami miszti­kumról van szó, de leg­alábbis olyan hathatós álla­mi beavatkozásról, amire csak a japán előrelátás ké­pes. A könyv írója, a Sony fej­lesztési igazgatója nemzet­közi hírű tudós, s a világot jártában őt is erről faggat­ják, annál is inkább, mert a japán elektronikai robbanás egyik megvalósítója. Válasz rá az egész kötet, nagyon összetömörítve viszont mind­össze ennyi: más kultúra, más mentalitás, teljesen el­üt a nyugatitól, az ameri­kaitól és az európaitól. Ez a két jellegzetesség vonul vé­gig az írásán, amelyben a döntő harminc esztendőt át­tekinti munkája, tapasztala­ta és élményei alapján. Ol­vasmányosan, 'nagyon egy­szerű szavakkal — még a tudományos dolgokban is—, nagy kritikai érzékkel, sőt, a humort sem nélkülözve, így válik igazán izgalmas­— Tárnái Lászlóné, az is­mert építész felesége volt a legelső. Vele ketten próbál­tuk megszülni, vagy inkább megszülettetni ezt a kört. Kitaláltuk a nevet is. hogy Gyuláról Elszármazott Sze­gediek Klubja — ez a „Gyu­szek", ahogyan hívni szok­tuk. — Hogyan szerveződött meg a klub? — Magunk is ismertünk 25-30 embert, akik városunk fiai. Megkerestük őket egy körlevéllel, és összehoztunk egy alakuló ülést. Ezen itt voltak a gyulai pártbizott­ságtól, a gyulai tanácselnök­helyettes és más jeles váro­si személyiségek. Ez a kör aztán terebélyesedett, és most egy 50-60 fős társasá­gunk van, aminek egy kö­rülbelül 30 fős magja stabil­nak mondható. — Milyen gyakraji jönnek össze? — Általában negyedéven­ként. Korábban a postaigaz­gatóságon kaptunk helyet. Most decemberben viszont már az élelmiszeripari főis­kola klubjában találkoztunk. — Milyen „körökből” jár­nak el az ex-gyulaiak? — Zömmel az értelmiségi­ek, pedig más körökből is szerettünk volna több em- embert felderíteni. Ügy lát­szik. itt nagyobb a vonza­lom, a kommunikáció igé­nye. Lehet, hogy más fog­lalkozásúak jobban elfoglal­tak . . . nem tudnám meg­mondani az okát. Ha megnézzük a névsort, nagyon sok orvos, mérnök, pedagógus van köztük, de a gyógyszerésztől a bírónőig mindenféle hivatásúak talál­koznak itt. Zömmel a „delelő kor" körül, vagy után . . . sá — akár egy jó kalandre­gény — az a nagy japán tu­dományos-műszaki vállal­kozás.- mely a nyolcvanas évekre nemcsak beérte, de el is hagyta az addig élenjáró amerikait. A szerző ezt a rövid, ám annál eredményesebb idő­szakot három részre osztja: az első a tanulás korszaka, utána a megközelítés, majd az utolérés következik. „A technológiai fejlődés foko­zódó kihívást jelentett a ku­tatás és fejlesztés számára" — írja a szerző. A hatal­mas út kezdetén egy hábo­rút vesztett, porig rombolt ország állt, s amikor 1948- ban Kikuchi, az akkor vég­zett fizikus dolgozni kezdett a Tanashi Nemzeti Labora­tóriumban, ott, akárcsak másutt, az épületek, a kísér­leti berendezések, és egyál­talán minden kicsi és el­avult volt. De ez az eszten­dő a tranzisztor feltalálásá­nak az éve! Erről először az amerikai magazinokból ér­tesültek, majd lassanként megkapták az első tudomá­nyos cikkeket. Jellemző az akkori helyzetre, hogy az in­tézetnek még másológépe sem volt. Kikuchi egy ócska írógépen „sokszorosította”, majd osztotta szét az anya­gokat a kutatócsoportjuk kö­zött, így fogtak hozzá a na­gyon kezdetleges, és házilag gyártott eszközökkel a kí­sérletezéshez. Azonban ha­tártalan lelkesedéssel. Hogy ez a szegényes in­dulás — amerikai ösztöndí­jak, tanulmányutak, később vendégprofesszorkodás, és az egyre szaporodó anyagia­kon keresztül — hova veze­tett, azt jól tudjuk, de azt már nem, hogy minek az égisze alatt történt. Ez pedig az a jelszó volt, amit még 1923-ban a nagy földrengés — És a fiatalok? — Terveztünk annak ide­jén egy ifjúsági kört is, hogy a Gyuláról tanulni ide került fiataloknak nyújtsunk vala­mit. El is indult akkor va­lami egy • mérnökhallgató kezdeményezésére, de vala­hogy nem jött be. Talán még több, még lelkesebb olyan tagra lenne szükség, aki vál­lal ebben munkát is, elsősor­ban szervezési feladatokat. — Mivel telik egy klubta­lálkozó? — Ezek „szárazon" men­nek. Talán éppen az egyik értéke is, hogy nem egy ok az ivásra az összejövetel, ha­nem az a cél, hogy lássuk egymást, beszélgessünk és tudjunk a földiekről. Eleinte csak örültünk egymásnak — mindenki elmondta a maga történetét, ismeretségeit, ki hol lakott, ki kinek kije ... Aztán kialakultak fix prog­ramok is. Egyszer az egyik tagunk festő hozzátartozójá­nak művészi hagyatékát mu­tatta be. Másik alkalommal Gyula fejlődéséről, terveiről tartott előadást egy építész- mérnök: vagy igen emléke­zetes volt az ismert 70 éves világutazónk, Endreffiné ta­nárnő színes, vetítéses útibe­számolója. — Mi tartja össze a gyu­laiakat. véleménye szerint? — Elsősorban a nosztalgia, de a gyulai gimnáziumnak volt egy ilyen ereje vagy ki­sugárzása. Az ott kapott szel­lem tarthatja össze a gyu­laiakat, esetleg más városok­kal szemben is ... Úgy ér­zem ugyanakkor, hogy eb­ben szerepet játszik Gyula sok nemzetisége is. Az ember ott ebbe született bele, meg­tanulta, hogy így kell élni... után Tokió polgármestere mondott: „Nem építjük fel a múltat. A jövőt fogjuk építeni!” És az az ország, amely egyébként oly erősen ragaszkodik a"" hagyomá­nyokhoz, most is természe­tesnek tartotta, hogy nem újjá, hanem újat épít. S hogy ez szinte minden lényeges dologban nem ellentmondás, arra legtalálóbban a tran­zisztor atyja, a világhíres amerikai tudós, Shockley ta­pintott rá, amikor jóval ké­sőbb ezt mondta: „Önök, japánok egész történelmük folyamán mindig ügyesen alkalmazkodtak a társadal­mi normákhoz, miközben a társadalom állandóan fejlő­dött, változott, mert megvál­toztatták a normáikat azért, hogy megfeleljenek a vál­tozó feltételeknek. Ez nagy­szerű eredmény!” Ezt csak úgy lehet érteni, hogy min­dig olyan alaphelyzetet hoz­nak létre, amely a megfe­lelő irányba tereli a nemzeti sajátosságokat, olyan útra, amelyen járva a legjobban tudják gyümölcsöztetni azo­kat. Például a japánok máig meglevő közösségi tulajdon­ságát és a tanulási, tudnivá- gyási hajlamát. Ez utóbbiak­ra céloznak azok, kik szer­te a világon másolóknak tartják ezt a népet, holott egy másfajta alkotókészség­ről van szó, mint amit mi annak tartunk. A szerző az övékét adaptív, vagyis al­kalmazkodó alkotókészség­nek nevezi, és visszautasítja azt a nézetet, hogy Japán csupán utánoz más országo­kat. Ez is, mint annyi más, a nyugatitól eltérő kultúrájuk­ból fakad, akár az oktatási rendszerük. A könyvben ta­lálható sok érdekesség egyi­ke, ......hogy a japán gyere­k ek veleszületett intelligen­ciája szinte a legnagyobb a világon.” Több mint har­minc ponttal magasabb az amerikai gyerekekénél. Még­is az utóbbiak közt akad több kiugró tehetség, a ja­pánoknak viszont jobb a memóriájuk és alaposabb a műveltségük. Valójában e kettővel — a független és az adaptív alkotókészséggel Ez az egymáshoz kapcsoltság úgy beleivódott az ember­be.. . A Gyuszek másik „bábá­ja" Tárnái Lászlóné, aki a Szegedi Egyesített Szociális Intézmények igazgatója. Na­gyobb közös megmozdulása­ikra emlékezve elmesélte, hogy három éve volt egy na­gyon szép kirándulásuk az Operaházban rendezett Er- kel-ünnepségre. A gyulaiak kaptak akkor ötszáz férőhe­lyet, és ebből a szegedi gyu­laiak huszonvalahányat. Na­gyon kellemes emlékeket őriznek a Bánk bán előadás­ról. a koszorúzásról és a kö­zös ebédről. Tavaly rendeztek egy egy­napos kirándulást Gyulára. A Körös-parti tsz-üdülőben fogadták őket és városnézést tartottak — idegenvezetővel — a „bölcsőhely" körül, hogy az elszármazott gyulaiak megismerjék a mai Gvu- lát... A legutóbbi, decemberi összejövetelen körvonalazták a jövő évi programokat. Ta­vasszal ismét terveznek egy kirándulást Gyulára, a vá­ros új könyvtárának megte­kintésével. Október 6-án pe­dig az emlékhely-avatási ün­nepségen küldöttséggel fogja képviseltetni magát a szege­di gyulaiak klubja. A következő találkozót februárban tartják. A nem protokolláris, kellemes, bará­ti hangulatú összejöveteleken új arcok is megjelennek. Há­rom halottjuk van. köztük az egyik oszlopos tag, a tavaly elhunyt neves ideggyógyász professzor, dr. Varga Mik­lós „Aki otthon jár, hozza a friss híreket Gyuláról” — mondja Tarnainé. Valóban úgy hangzik ez, mintha egy család tagja mondaná ezt övéiről. Egy élő és összetar­tozó családé. Pleskonics András — függ össze az is, amit Ki­kuchi égy amerikai fizika- profeszsortól idéz: „Renge­teg japán diákot tanítottam Chicagóban, és valamennyi­en keményen tanultak. De mindenekelőtt mindenben követték útmutatásaimat — kivétel nélkül —, szemben az amerikai diákokkal, akik sohasem azt tették, amit mondtak nekik!” Ám a fel­halmozódott tudás mára oda­vezetett, hogy megint újabb korszakba jutott az ország, neve, mint az utolsó fejezet címe is: „...túl az alkal­mazkodó alkotókészségen.” És ehhez az is kellett és kell továbbra is, ami talán alegjellemzőbb rájuk, hogy tudniillik „A legtöbb japánt betölti az akaraterő és fá­radhatatlanul dolgozik a céljáért.” És az sem kevésbé fontos, hogy ott a tárcsada­lom tagjainak nagy a befo­lyása egymásra. „Az embe­rek közeli, szoros kapcsolat­ban élnek egymással nem­csak fizikailag, hanem lelki­leg is. így, ha a társadalom valamelyik részében zavar támad, ez azonnal segítő­kész rezgéseket vált ki az egész hálózatban.” A történelmi mértékkel mért nagyon rövid idő alatt megtett óriási műszaki-tu­dományos fejlődésbe renge­teg — itt fölsorolhatatlan — tényező játszott még közre, többek közt „az idősebb testvér” szerepét betöltő Amerika, akitől nem szé­gyelltek tanulni, s aki most már, hogy fordult a kocka, a volt „kistestvér” sikerének titkait bogozza, akarja elsa­játítani, a többi fejlett és fejletlen országgal egyetem­ben. Nekünk is van min el­gondolkozni, ha a japán cso­dát nézzük, de még akkor is, ha a térben és kultúrá­ban közelebbi Ausztriát és Finnországot vesszük szem­ügyre. A hozzánk hasonló lélekszámot és kiindulóhely­zetet, a háború utáni szét- romboltságot, beleértve a jóvátételi terheket is, ame­lyekből oly különböző ered­ménnyel lábaltunk ki. (Mű­szaki Könyvkiadó, 1987.) Vass Márta Micsoda harminc év! Makoto Kikuchi: Japán csoda — japán szemmel KÉPERNYŐ Egyre nehezebb valamiféle „egységes műsorkoncepci­ót" felfedezni a Magyar Televízióban. Hacsak azt nem, hogy (akár a mozikban) itt is keményen eluralkodtak az agresszív akciófilmek, és már-már ott tartunk, hogy egy igazi krimi, egy műfajbeli klasszikus felüdülésnek hatna. Mi van helyettük? A kétarcú gyilkos és társaik, a giccs- ben szuper, a szadizmusban előkelő, és a primitívségben bűnösen együgyű hősök sora. Szokták mondani, hogy „ide jutottunk”, és ez a csak halkan és szerényen hangozta­tott megállapítás bizony már a televízióra is érvényes... Miközben egyes műsorok a nyitottság kitűnő példái, miközben információigényeinket majdnem maximálisan kielégítik, a szórakoztatás színvonaláról csak az a béka tudna beszélni, melyet a megismételt szilveszteri műsor­ban Nagy Bandó emlegetett. Ha mindezeket felismerve nézünk körül az elmúlt héten, ideje szólni arról, hogy mégis mi volt jobb, és mit kell feltűnően elmarasztalni, vállalva, hogy a tisztelt olvasónak éppen az tetszett, ami nekem nem, vagy éppen az nem tetszett, ami nekem igen. Sorozatok korszakait éljük, témáikban a kórházak, a bérházak, és áruházak vezetnek, szokványosává életünk jelenségeit, elgondolkoztatva az élet múlandóságán. Nem éppen vidám ügy, különösen most, amikor egy kis vi­dámság aranyat (devizát, sajnos nem) ér, de ha lóláb­ként lóg ki a szándék, a manipulációs alaptétel a törté­netből, a jelenetekből és a jellemekből, akkor már fáj­dalmasan rossz az egész. Miként a Szomszédok legtöbb folytatásában, ebben az újsütetű teleregényben, amitől dehogy várunk irodalmat (miként a rádiós Szabó­családtól sem), csak emberibb hatást, valami élettel ro­konabb realizmust a literszámra csöpögő geil-szósz he­lyett. Hovatovább elviselhetetlen, mire veszik rá a neki megfelelő szerepkörben kitűnő, de itt férje édesanyjának tűnő Komlós Jucit, hogy mennyire távol áll minden va­lóságtól a Nemcsák-házaspár álbüszkesége, vagy az el­maradhatatlan mentőorvos és családjának hercehurcás élete. Hogy az egész mégis elviselhető olykor, az a sem­miből is színészi alakítással előrukkoló Zenthe Ferencnek, Koltai Jánosnak és Fehér Annának köszönhető. A Szomszédok 20. fejezete (akár a többi) erősen fe­lejthető. Nagy kár! Teleregényre igenis szükség lenne, a külföldi televíziók régen tudják ezt. A miénk egyelő­re küszködik önmagával, agyonnyomva falvédős roman­tikával. éppen most, amikor minden van körülöttünk, csak romantika nics. Az ismert okok miatt. A német Fekete-erdő egyik kies, és (fényképezve) iga­zán romantikus völgyében fekszik a híres magánklinika, ahol Herbert Lichtenjeld tizenkét részből álló filmsoro­zata, A klinika játszódik. A közigénynek megfelelően felépített és ügye­sen bonyolított cselekmény, kórházi izgalom, élet és ha­lál mezsgyéje, szerelem és szerelmi sport, kellő tartású és lelkiekben gazdag főorvos, kerek popsik és kellő gazdag­ság: van itt minden, amitől elmélázhat a tisztelt néző, hazaérve a napi robotból, lezöttyenve a karosszékbe, vagy leheveredve a heverőre . .. Baj ez? Nem baj. Ráadásul, ha láthatóan tehetséges szerzők (író, operatőr, színészek) nyújtják, ha a történet és mellékszálai a kétségtelen mestereségbeli tudás pró­bakövén csiszolódnak, ha a lombik-dramaturgia ellenére is elfogadom, amit látok, érdekei, amit mondanak. Ennek a folytatásosnak egy-egy darabja önállóan is megáll a lá­bán, emberi tanulságai kétségbevonhatatlanok, és túl a divaton, a kórházsztorin és egyebeken: valamivel több is, mint kikapcsolódás. Lehet, hogy sokan a fejüket csóválják, miért kell szid­ni, finomabban: bírálni, ami hazai, és dicsérni, ami nem az? Két okból: mert ez a hazai (sajnos) gyenge, és a má­sik tanulsággal is szolgálhatna a Szomszédok szerzőinek arról, hogy hol kezdődik az ilyen tömegprodukciók szín­vonala? És mivel, mitől, hogyan? Szólnom kellene még a Századunk című történelmi sorozatról is, mely (eddig) a régebbi si­kerek kis hányadát sem képes megidézni, fáradt, túlma­gyarázott, lassú. Ügy tűnik, az író-rendező, Bokor Péter is elfáradt, ezek a folytatások ott maradnak a képér- j nyőn, nem érnek el hozzám, nem hoznak érdeklődő-izga­I lomba. A részletekről majd később. Heti ajánlatunk Minden, ami azért készült, aminek az a célja, hogy bennünket, nézőket szolgáljon. Biztosan találunk ilyet. Azokat tessék bekarikázni. Sass Ervin Vándorkiállítás a mozikban A Békés Megyei Moziüze­mi Vállalat igazgatósága és a Békés Megyei Népújság Köröstáj Baráti Kör képző- művészeti szekciója kiállí­tás-sorozat indítását tervezi a megye mozgóképszínházai­ban. A kiállításra tizenegy festőművészt hívtak meg, akik két-két műalkotással szerepelnek majd. A tervek szerint az első tárlatot Orosházán, a mozi előcsarnokában rendezik és nyitják meg. Utána — töb­bek között — Gyula, Békés, Szarvas, Szeghalom, Med- gvesegyháza és Dévaványa /következik. Az orosházi első bemutat­kozást március elejére ter­vezik, majd 1988 decemberé­ig legalább tíz moziban lát­hatják majd az érdeklődők a baráti kör képzőművészei­nek alkotásait.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents