Békés Megyei Népújság, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-05 / 3. szám
NÉPÚJSÁG 1988. január 5., kedd Megőrizni a már megszerzett szellemi rangot Közművelődésünk új arca Mint arról már hírt adtunk, december 9-én a szakma igen nagy jelentőségű programokkal zsúfolt napját rendezte meg Békéscsabán a Magyar Népművelők Egyesületének Békés Megyei Területi Szervezete és a Megyei Művelődési Központ. Többek között dr. Tóth Béla, a Művelődési Minisztérium közművelődési 'főosztályának vezetőhelyettese is előadást tartott. Tájékoztatójának témája a párt agitációs és propagandabizottságának július 7-én közzétett kormányzati-közigazgatási intézkedési terve volt, amelyet a minisztérium főosztálya dolgozott ki, elsősorban a művelődési otthoni hálózat továbbfejlesztésére. Természetesen ez a dokumentum is csak akkor szolgálhatja társadalmi-gazdasági megújulásunkat, ha annak szellemében az érintett valamennyi politikai, állami és társadalmi szervezet képes önmaga eddigi ilyen irányú tevékenységét is átértékelve dolgozni — szolgálni. Társadalmasítás Talán nem is kell túlzott optimizmus ahhoz, hogy megállapíthassuk: mára már bebizonyosodott, hogy a kultúra (művelődés) és a gazdaság egymást kiegészítő, alapműködésében is a másik tevékenységét feltételező, egységet alkotó kettős. Ha a gazdaság fejlesztését, megújulását szeretnénk, az elképzelhetetlen, s mi több:, lehetetlen a kulturális szféra felemelése nélkül. E páros kibontakozása azonban feltételezi a társadalmasítás eddig még nem gyakorolt előbbvitelét, amelynek útja a szakszerűség, és nem utolsósorban a vezetés (ha úgy tetszik: a vezetők) szakmaiságának erősítésén (alkalmasint: megalapozásán) keresztül vezet. A művelődési ágazatban (a ma még meghatározó vélemények szerint) a közművelődés letéteményese, foglalata a művelődési otthoni hálózat — szorosan együttműködve az úgynevezett közművelődési könyvtári hálózattal. Fenntartani, ha kell. mindenáron, a művelődési otthoni hálózatot: ez fogalmazódik meg a minisztériumi intézkedési tervben. Ezzel persze nem sok újat mondtunk, hiszen a korábbi dokumentumok sem tagadták ennek fontosságát. Csak- hát a feltételeket, ha úgy tetszik: a forrásokat is meg kell hozzá keresni, teremteni. Még jobban pontosítva: a garanciákat ahhoz, hogy eredményesen működhessenek, szolgálhassák a gazdasági-társadalmi igényeket. S ami már becsiszolódottan működő, tevékeny és hasznosan dolgozik, azokat nyilván kötelességünk átmenteni, értékében megőrizni. A társadalmasítás feltétele, hogy a lakossági kezdeményezéseknek szabad teret biztosítson, azokat aktívan támogathassa. Az elmúlt időszakban félezer ilyen jellegű, elsősorban egyesületi keretet választó kör, egylet, társaság alakult; nem kevés olyan is, amely a negyvenes évek végén eltöröltet élesztette újra! A tagok ezekben a körökben értelemszerűen maguk kezébe kérik-veszik az irányítást is, amelyhez a művelődési ház legfeljebb a keretet, a működéshez szükséges feltételt adja hozzá. S persze a kör kockázatot is vállal: anyagi jellegűt, amely végső soron a közösség — az adott település — érdekeit is szolgálja. A művelődési otthonok zömének „tulajdonosa” a helyi tanács. Feladatuk, szerepük lényegében változik meg. Gazdává kell válniuk, aki nem az irányítás ostorával szabályoz, hanem féltő és óvó kézzel, szakértelemmel segíti a zsenge újat. S hogy ez így lehet, arra az egyik biztosíték a hamarosan életbe lépő, úgynevezett kétszintű tanácsi irányítási rendszer is. Ez többek mellett arra kínál lehetőséget a települések lakóinak, hogy a korábbinál következetesebben éljenek jogukkal: kit tartanak képesnek és alkalmasnak arra a feladatra, hogy vezesse, irányítsa őket. Az új adózási rendszer viszont arra is garancia, hogy a választók ellenőrizzék: mire költik a forintokat? S „hozza-e” azt a „hasznot”, amelyre szánták? S ha nem: vissza lehet, vissza kell hívni a rosszul sáfárkodót, legyen az akár a helyi népművelő. Vagyis egy kézbe, egy helyre kerül a döntés és a végrehajtás meghozatala. S hogy ez gyümölcsöző lesz-e, rajtunk múlik! Szellemi rang A működéshez szükséges anyagi feltételek is változnak — igazodniuk szükséges. Az állami költségvetésből (pontosabban a fenntartó tanácsi eszközökből) ezután legfeljebb csak a művelődési ház technikai üzemeltetését fedezik — „látatlanban”. Nem nálunk találták ki, hogy a tervbe vett elképzelésekre (körök, tanfolyamok, nagyrendezvények, amatőr együttesek, stb.) úgymond pályázat útján lehet pénzt szerezni, amiről aztán el is kell számolni. Ez utóbbiról — noha a jogszabály hellyel- közzel azért így rendelkezett — szó sem volt... A népművelő tehát vállalkozik és kockáztat. Együtt azokkal, akik igénybe veszik az intézmény szolgáltatásait. De hát mire és hogyan? Bizonyára a korábbinál sokkal erőteljesebben kerül a felszínre a települések közvéleményének az az akarata, hogy szellemi rangjukat megőrizhessék, magasabb szintre vigyék. Arról van szó, hogy például egy megyénkben nagyobb településnek igenis meg kell engednie azt a „luxust”, hogy népdalkört tartson fönn, hogy gond nélkül élhessen a békéscsabai Napsugár Bábegyüttes (a minap született döntés sorsukról — biztosítottnak látszik tevékenységük anyagi fedezete — a szerk.), vagy a Balassi Táncegyüttes, vagy a Féling Színpad. Az alku csakis kölcsönösségi alapon létezhet: addig „tartja el” csoportját a község, váro$, amíg az kellő módon viszonozza a gondoskodást. Ha úgy tetszik, presztízskérdéssé is válhat, melyik település mire képes ... De gyorsan tegyük hozzá: az előbb említett csoportok — s persze sok hasonló szintű van még megyénkben is! — nemcsak az adott település rangját emelik, hiszen „gazdája” kell hogy legyen a megye, az ország is. A kultúra (a közművelődés) társadalmasításának útja csakis akkor járható, ha ahhoz azonnal csatlakozik az önigazgatás érzékeny mérlegű demokratizmusa is. Egy művelődési ház esetében ez a társadalmi vezetőségben testesül(het) meg. A feltételes mód eleddig indokolt is volt, hiszen milyen az a vezetőség, amelynek minden apró-cseprő ügybe van beleszólása, csak éppen döntési joga nincsen? Nos, ez is megváltozik: ha a testület úgy akarja, igazi gazdája lehet az intézménynek. Elkoptatott és valahol nem is találó a név. S persze az is szükséges, hogy az új testületbe olyanokat válasszanak, akik nemcsak valamilyen szervezetet képviselnek „hivatalból”, hanem aktívan és hozzáértéssel, a művelődési ház igazi látogatóit is képviselik. A jogszabályi kereteken is változtatnak: a közeljövőben közel negyedszer szűnik meg, a helyükbe lépő néhány új pedig úgymond megengedő szellemű lesz. Nem előír, hanem csupán a tág közű tevékenységi területeket rajzolja föl. Kitöltése az előbb említett közösségek feladata és érdeke lesz. Szolgáló szolgáltatás S még néhány — talán nem is annyira — apróság. A közművelődés társadalmi súlyát jelenti az is, hogy például a Magyar Televízió ősztől külön műsort indít a művelődési otthonok, közösségek mindennapjairól. Februárban egy országos vizsgálatot kezd a minisztérium, amelynek feladata, hogy a gyengén működő közművelődési intézményekről részletes és a foglalatot adó település irányítási rendszerét is nagyító alá helyező diagnózist állítson fel. A cél az, hogy a lehetőség szerint megmentsék — éppen az ott élőknek — a legtöbb esetben a szórakozás. a kikapcsalódás, a művelődés egyetlen intézményét, a művelődési házat. A népművelésben eddig a szakmáról úgy beszéltek, hogy annak elsődleges feladata a szervezés. Ma már így hangzik — nem először írjuk le ezt Békés megyében! —: szolgáló és szolgáltató közművelődés. Csak használni és kihasználni kell: Nemesi László Ki viszi át...? Dinikor az élet felteszi a kérdéseket Egy dokumentumkötet tanúsága szerint a vasmunkások száz évvel ezelőtt tagsági díjat fizettek azért, hogy tizenegy órás munkaidejük után eljárhassanak az olvasóegyletnek nevezett művelődési házba, s könyveket kölcsönözzenek, beszélgessenek, daloljanak, vagy színdarabokat játsszanak. Kicsoda, vagy micsoda kény- szeríthette őket erre? Az állam és a gyár bizonyosan nem. Sőt, ezek összevont szemöldökkel és felemelt mutatóujjal figyelmeztették a tagságot, hogy aki engedélyt adott az egylet működésére, bármely pillanatban vissza is vonhatja azt. A munkások mindent elkövettek, hogy kiküzdött jogaikat megőrizzék. Fontos volt számukra az egylet, amelynek céljait így fogalmazta meg az alapszabály: „Egyrészt tagjaink csekély anyagi áldozat mellett a szellemi művelődésre, szív- és kedélynemesítő társas összejövetelekre módot és alkalmat nyújtani, és másrészt a magyar nyelvet terjeszteni és a magyar érzelmet és hazafi- ságot ápolni; végül a rendes tagok elhalálozása alkalmával azok hátramaradottait némi segélyben részesíteni.” A gyári vezetőség kívánságára az egylet erősen megválogatta tagságát, így az a dolgozói összlétszám egytize- dét tette ki. A politizálást kemény szankcióval tiltották: „Ha az egylet a maga elé tűzött célt pontosan nem követné, s így rendeltetésének meg nem felelne, nemzetellenes, a haza, valamint a társulat érdekeivel ellenkező eszmék terjesztésének és tűrésének színhelyévé válnék, jogában áll az egyletet a társulat műszaki vezér- igazgatóságának feloszlatni, illetve beszüntetni.” Száz éve tehát, mint láthattuk, a munkásoknak a hatalom ellenében kellett kiharcolniuk -a művelődéshez való jogukat. Később voltak olyan évtizedek is, amikor a hatalom igyekezett mindent elkövetni, hogy a munkások művelődjenek. Jól tudjuk, hogy a hatalom évszázadunk közepén gyökeresen megváltozott. De vajon mikor és mitől fordult ellenkezőjére a munkástömegek hajlandósága? Ezt a változást már sokkal nehezebb egyetlen vagy néhány dátumhoz, eseményhez kapcsolni. Bonyolult és sokrétű folyamattal állunk szemben. Kétségtelen, hogy a mai iskola több műveltségelemet közvetít, mint a száz év előtti. Még többet is, mint amennyi a széles tömegek anyagi boldogulásához szükséges ... Legalábbis, amenynyi szükségesnek látszott az utóbbi négy évtizedben. De most, amikor az anyagi boldogulás lehetőségei erőteljesen átrendeződnek, vajon nem értékelődnek-e fel ismét a szellemi javak? Igazolni látszanak e feltevést a fent említett olvasóegylet könyvtárának forgalmi adatai is. Száz év alatt mindig akkor ugrott meg észrevehetően a beiratkozott olvasók, és a kölcsönzött kötetek száma, amikor a korábbi élet- színvonal veszélybe kerül, és a megszokott életmód bizonytalanná válik. Az emberek mindig akkor kezdik sietve keresni a válaszokat, amikor az élet fölteszi a kérdéseket. A folyamatos és higgadt önművelésnek mifelénk mindmáig elég kevés nyoma látható. Nemcsak a megszépítő történelmi messzeségben, hanem ma is találhatók Magyarországon művelődő munkásközösségek. Kórusok, zenekarok, képzőművészeti körök, néptáncos és színjátszó csoportok. Az ilyen közösségek tevékenységét a bőségesebb esztendőkben különféle intézmények támogatták. Napjainkban ez a segítség egyre kétségesebbé válik. A költség- vetési szervek és társadalmi szervezetek sorra csökkentik, illetve szüntetik meg támogatásukat. Még a szak- szervezetek is annak örülnek, ha a gazdasági érdek- védelem terén tehetnek valamit. Egyre többször halljuk, hogy az amatőr művészeti csoportok hovatovább csak egyesület formában őrizhetik meg működőképességüket. De vajon csak a tagság érdeke-e, hogy ilyen közösségek létezzenek? Szerencsére akadnak példák arra, hogy a társadalom belátja: szertelenül haszonelvű korunkban is gyümölcsöző lehet az amatőr művészeti vállalkozások támogatása. Miként egy — a munkásművelődés közeljövőbeli lehetőségeit kutató- — konferencián elhangzott nemrég: az országos élőműsorellátásból 35-40 százaléknyi részt vállalnak az amatőr művészeti csoportok. A műélvezet nyújtotta szórakozás pedig egyelőre társadalmi szükségletnek tekinthető. Egyes intézmények együttműködési szerződést kötnek amatőr művészeti csoportokkal, egyesületekkel, mások pártoló tagként segítik ezek munkáját. Természetesen nem minden közösségnek — különösen pedig a kezdőknek — jut efféle támogató. Ezekkel vajon mi lesz? És mi lesz vajon azokkal a fiatalokkal, akik — „piacképes” művészi tehetség híján — csak éppen tartalmasán, tevékeny közösségben akarják eltölteni több-kevesebb idejüket? Átmeneti idő következik, tudjuk. De vajon jó gazdaként készülünk-e a télre? Áttelelnek-e vajon a jövő tavaszig az eddig elvetett magvak, és az itt-ott bontakozó csírák? Nagy László kérdése egyre élőbb: „ ... ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!” Trencsényi Imre KÉPERNYŐ Újévi koncert Bécsbfil Szép hagyomány és népes nézőtábort a televízió elé bilincselő közvetítés az Újévi koncert Bécsből. Mert ha újév és déli tizenkét óra, akkor Bécset kapcsolják, a zene fővárosa küldi szét jókívánságait az egész világnak, s erről az évről évre csodálatos programról nem sokan feledljeznek meg. S ha Bécs, akkor Johann Strauss, A. denevér nyitánya, Kék Duna keringő, Radetzky-induló és a Strauss-muzsikához a Bécsi Filharmonikusok — Claudio Abbado vezényletével —, a Wiener Sängerknaben és a Bécsi Állami Operaház Balettkara. A látvány, a pompa, a tündöklés a régi volt. Az ünnepélyességet fokozta, hogy a Bécsi Zenebarátok Egyesülete 175. születésnapját ünnepelte, . s Claudio Abbado személyisége valami újszerű, könnyed, elegáns lendületet, frissességet, mosolyt és biztonságot hozott Bécsbe, és ezt ötvözte szerencsésen az ottani világhírű hagyományokkal. Hasznos volt, mert a zenei élményt erősítette Sebestyén János műsorvezetése, ismertetője. Szerencsés még a műsorszerkesztés, hogy ugyanazon az estén A denevér televízióváltozatát láthattuk — kitűnő szereposztásban. Közelkép Hagyomány az is, hogy az óév búcsúztatóján, az új esztendő köszöntésekor vezető politikusaink szólnak hozzánk a képernyőről, a rádióból, a lapok hasábjairól — vagy ünnepi köszöntő, vagy interjú formájában. Számvetés és tervezés, visszatekintés eredményeinkre és előretekintés a feladatainkra. S mivel ünnepi alkalmak, évfordulók kapcsán gyakran túlzásba is visszük a megemlékezést, a szónoklatot, az ünnepi beszédeket, egy idő után már elég lesz belőlük, s az ember átkapcsol a másik programra, vagy továbblapoz az újságban. Aligha döntött így a tévénéző este, amikor elkezdődött a beszélgetés Grósz Károllyal, a Minisztertanács elnökével, s nem csak az érdeklődés, a nagy várakozás miatt. Már az első mondatoknál kiderült: nem lehet átkapcsolni, ezt az őszinte, okos, kellemes társalgást egyszerűen végig kell hallgatni. Izgalmas életút, meggyőző gondolkodásmód; eszmékben és emberekben való csalódásoktól, pofonoktól, lelki vívódástól sem mentes pálya körvonalai rajzolódtak ki előttünk, s az önismeret és arányérzék példát adó bírálata. A miniszterelnök államügyekről és magánügyekről beszélt — egyszerre bölcsen és közvetlenül. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy ez a televíziós hatvan perc (Vitray Tamás volt a riporter) nagy ha- . tással volt mindazokra, akik meghallgatták, és jó hatással, mert határozottságot, biztonságot sugaEt, ami igen fontos most, a ránk váró nshéz esztendő küszöbén. R bajnok Szégyen ide, szégyen oda, ezt a Zeffirelli-filmgt is végigsírtam. Pedig teljesen egyetértek azzal a felfogással, hogy sírni nem kunszt, sokkal nagyobb teljesítmény nem sírni akkor, amikor igazán tragikus helyzetbe kerülünk, vagy ilyennel szembesülünk. Meg aztán óvodás lányomat is azzal szoktam vigasztalni, hogy amit lát a filmen, vagy hall meseolvasáskor, az csak mese, nem valóság, tehát nem kell sírni. De nem hazudok-e? Nem csapom-e be a gyereket? Nem attól olyan jók, hatásosak éppen Zeffirelli filmjei is, hogy amiről szólnak, az nem mese, hanem nagyon is a valóság?! A nyolcéves T. J.-nek, akit édesapja nevel egyedül — jól tudjuk —, Amerikában is, Magyarországon is, bármely országban elég sok, sőt, túl sok sorstársa van. Lehet, hogy őket nem apjuk neveli egyedül, hanem édesanyjuk, az is lehet, hogy más, meg az, hogy a gyerekek tulajdonképpen jól élnek, s boldognak hiszik magukat. A lényegen mindez nem változtat: ezeknek a gyerekeknek az életében kettétört valami, kettétörtek valamit. És T. J. anyját sem lehet egyértelműen elítélni, amiért elhagyta fiát és férjét — ki tudja, miért tette? —, s új életet kezdett. Sőt, az apa, aki egyedül1 neveli a kisfiút — ivászata és a kártya ellenére rokonszenves, és drukkolunk neki a végzetes meccsen, annak ellenére, hogy a kilátásai nem kedvezőek. Némi szentimentalizmus, a könnyek kicsalogatása, igen, ez sem idegen az 1979-es amerikai filmtől. De fő erénye mindenképp az, hogy szereplői nem mesebeli fekete vagy fehér figurák, hanem olyan emberek, akik tévednek is, hibásak is, akik hol győznek, hol veszítenek, egyszer boldogok, mások meg szenvednek. Heti ajánlatunk Üj sorozat kezdődik ma a televízióban — mert ha kedd, akkor ugye, sorozat! Az NSZK-beli ZDF televíziós társaságot a csehszlovák Kórház a város szélén című produkció ihlette meg A klinika egyenként is önálló filmjeinek megalkotására. Holnap este pedig a Századunk újabb filmje kerül a képernyőre, Végjáték a Duna mentén, „A kocka el van vetve” címmel. Niedzielsky Katalin
