Békés Megyei Népújság, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-22 / 18. szám
1988. január 22., péntek Petőfi Sándor a vendége volt A köz gyűjteménye lesz-e a Ladics-ház? Cserépkályha az ebédlőben ... és a csend Fotó: Szőke Margit Petőfi nem ezt a házat látta, nem ebben a házban töprenkedett a nemzet sorsán 1849 júliusában, amikor Bonyhay Benjáminnal be- kocsizva Berényből Gyulára, megkereste Szakái Lajost, a költőt és főjegyzőt, meg az éppen nála vendégeskedő Sárosi Gyulát. „ . ■ ■ A lelkes és egymással költői és hazafias érzelmekben rokon három költő éjfelekig eltöltött barátságos beszélgetésben. s nyájas mulatozásban . . .” találkozott itt, ahogyan erre Bonyhay Benjámin, akkortájt megyei számvevő emlékezik a Vasárnapi Üjság 1881. február 27-i számában. A házat 1870 körül átépítették, most Jókai utca 4., de volt ez (a múlt században) Szarvas utca is. és a ház száma 65. Czeglédi Imre, a gyulai múzeum igazgatója írja egy 27 éve megjelent tanulmányában, hogy Petőfi szobáját nehéz pontosan megállapítani. A nyolcablakos, klasszicista stílusú polgárházat abban az időben középen osztotta ketté a kapubejárat. Dr. Ladies László szerint a 6-os számú ház felé eső kétszobás részről édesanyja mindig úgy beszélt, mint a Szakál-la- kásról. Ezért szokták úgy emlegetni, hogy a belső szobában (a mai kapualj helyén) volt Petőfi szállása." Tehát itt volt, az kétségtelen. Ez az első gondolatom, amikor belépek a Ladics-ház kapualjába, abba a légtérbe, ahol Petőfiék id- dogáltak-beszélgették száz- harminckilenc esztendeje. Ahol a ház gazdája is népszerű költő volt, ahol Petőfi új híreket foghatott a hadihelyzetről és egyebekről, ahol még nem tudta a gazda, hogy alig húsz év múltán majd verset ír a „kiegyező nemzethez” arról, hogy: „Kinn is, benn is legyen békesség, ! — számunkra most ez az üdvösség. S ki nélkül e hon csak puszta kép Éljen az erő! — éljen a nép!” Hol volt akkor már Petőfi, hol volt az „éjfelekig töltött barátságos beszélgetés”, hol 1848—49? A házban a Ladies család lakott, s így is maradt meg Gyulán: ez a ház a Ladics-ház. Az utcai front fehéren világít a téli napsütésben, a nyolc ablak sötét szemmel hunyorog szembe a fénynyel. Az udvar hideg, nyirkos. A beüvegezett veranda boltíves ritmusa megejtő, szemben, az alsó épület is fehéren világít. Nyílik az ajtó; a folyosón sakféle tárgy, lim-lom; az emléktábla, hogy ,,E házban látogatta meg Petőfi Sándor 1849 júliusában Szakái Lajos költőt”, a fal mellett várja az újbóli felszerelést; a négy nagy szobában friss, új padozat, és más-más falfestés mind a négyben, a restaurátorok megkeresték a falakon a legrégebbit, külön matricát készítettek és a színek is azonosak. Előbb az úri szoba, aztán az ebédlő, majd a női szalon és végül a szülők szobája. Itt kezdődik (derékszögben) az L-alak: a leányszoba, a fiúszoba, a fürdőszoba, a konyha, kamra, és újra a folyosón a nyári ebédlő és a gyerekek játszóhelye, hátul. Mindenütt csend, hideg, de azért tisztaság. A Ladics- ház felújítása idestova három éve befejeződött, várja vissza az eredeti bútorokat, képeket, könyveket, hogy Gyula legújabb köz- gyűjteménye legyen. Az egésznek azonban története van. Messzire mehetnénk, ne tegyük azonban. A Békési Élet 1982/2. számában az akkori múzeumigazgató, Bencsik János írt először a Ladics-házról, melyet Gyula művelődéstörténetének részeként emlegetett. Leírta, hogy Ladies György, volt hadmérnök-százados és Margit húga 1978-ban felajánlották a városnak a házat összes ingóságával együtt öregségi eltartási szerződés ellenében. — Ahogy mondani szoktuk, a „gondolat” már 1977- ben is felvetődött — mondja dr. Marsi Gyuláné, a városi művelődési osztály vezetője. — Akkor azonban a vébé elvetette. Egy évre rá már nagyobb siker koronázta a buzgólkodást, a vébé úgy látta, van értelme á szerződéskötésnek.-^ Persze, megtámogatta ezt a döntést az is, hogy a Nemzeti Galéria jeles munkatársai megnézték, miféle kincseket rejteget a Ladics-ház, és deklarálták, hogy ami ott évtizedek, vagy inkább másfél évszázad alatt összegyűlt, ritka nagy érték. Bútorok, könyvek (3500 kötet), női ruhák, kardok, legyezők, fotográfiák, levelek és más írásos dokumentumok (ez utóbbi 21 méternyi, ahogy a levéltárosok jelzik): a századforduló körüli polgárházak tökéletes tükre. Feltétlen méltó arra, hogy a közönség láthassa, birtokba vehesse. De hát nálunk semmi sem megy simán. Nemcsak azért, mert ötletek gyártásában verhetetlenek vagyunk, csakhogy elodázzunk valamit, hanem azért is, mert ahol a pénzt osztják, állandóan az a verdikt, hogy „kultúra ügyében hátrább!” Nos, a Műemléki Felügyelőség, meg az Állami Fejlesztési Bank csodákat produkált: 1 millió 160 ezret adtak ketten, hogy a nyolcvanas évek elején (addigra már az örökhagyók eltávoztak az élők sorából) életveszélyesen megroggyant épület teljes felújítását megkezdhessék. A 2 millió 600 ezres felújítási költségvetés hiányzó „pénzeszközeit” Gyula városa állta! Példát adva, önmaga identitását felmutatva. Járjuk a házat, és jegyzetbe kívánkozik, hogy Ná- nási János kőműves kisiparos jeles munkát végzett. A három éve üres ház azonban rövid úton újra romlásnak indul, ha az a közgyűjtemény még mindig a jövő zenéje, vagyis, ha a kérdésre: mikor? — még mindig „nem tudni" a válasz. Amikor idáig érünk a beszélgetésben, óhatatlanul is kinézek az ablakon: Gyulán vagyunk-e egyáltalán? Gyu- lán-e, ahol az Erkel-emlék- ház, a Kohán Képtár, a vármúzeum és a másik jelzi, hogy múltjukat, városukat tisztelő vezetők és közlakosok élnek. Akkor miért ez a Ladics-ház körüli lassúság, huzavona? Dr. Marsi Gyuláné precízen tudja a választ. — Mi át kívánjuk adni a gyűjteményt a megyei múzeumi szervezetnek. Mint ahogyan az övék az Erkel- emlékház, a Kohán Képtár, a vármúzeum és a másik is. Azt hiszem, ez természetes. Mi, a város, több mint egymilliót már „beépítettünk” a Ladics-házba, most azon múlik minden, hogy össze lehet-e szedni 250 ezret, úgynevezett „működtetési” költségekre. Mit jelent ez? Gyűjteménykezelői és teremőri bért, tüzelőanyagot, a vízhasználat díját, a világítást és a telefonköltséget. A gyulai múzeumigazgató számításai szerint mindez 1987-ben 210 ezer forintba került volna. Ha most 250 ezret mondok, abban benne van az, hogy 1988-at írunk . . . A közeli általános iskola egyik melléképületének szobájában gyűjtik a már restaurált bútorokat. A földön kazettás kínai szekrényke, csillár, apró tárgyak sokasága. A levegő itt is nyirkos. A bútorok-tárgyak romlása elkerülhetetlen. Kétszázötvenezer forint! Manapság már nem is olyan nehéz kimondani. Megérné, nyilván, a megyei múzeumi szervezetnek is, hiszen a gyulai idegenforgalom biztos bevételi forrás. A Ladics-ház, a városközpontban, a 100 éves cukrászda mellett, Petőfi emlékével, századfordulós hangulatával véleményem szerint is „bombaüzlet”. Persze, hová jutunk, ha így írjuk, füstölgők magamban, aztán gyorsan feladom. „Ez a módi, ez a menő”, biztatom magam, és bizakodom: hátha felismerik ott is, netán a megyetanács pénzügyi osztályán, hogy a Ladics-házra költeni évi 250 ezret, nem kidobott pénz. Csak tudják pontosan, miről van szó! Csak érezzék, hogy mi az, ha egy város önmaga identitását így is ki akarja fejezni? Csak tudják, hogy 2 és fél milliós értéket is védenek, ha nem hagyják 250 ezerért üresen-magányban a gyulai Ladics-házat és köz- gyűjteményt. Mert az lesz, mert ez évben (ha kell, hónapok alatt) berendezik, legfeljebb kiírják majd a Petőfi-emléktáb- la mellé: „Bizonytalan ideig zárva". De ez csak rossz álom, tudom. Mert ami van, a vaT lóság, megnyitja majd a pénzeknek útját. Hogy legyen teremőri állás, fűtés, víz, telefon, tárlatvezető. Miért is ne szeretnénk azt, ami a múltunk jobbik felét megidézi? Sass Ervin A Ladics-ház: odabent még üres Lakodalom az egész világ (11.) Bugyi-sztori: Ürménvházától Amerikáig — Én a Fekete István állatbarátkor felkérésére kezdtem a szervezést, ók állatmenhelyet akartak építeni, ehhez „találták ki” a 3+2-t, gondolván, hogy ez manapság biztos bevételt ígér. Am nem tudtuk, hogy ez a koncert zavarja az ŐRI köreit, Varjasi László, a Művelődési Minisztérium egyik munkatársa ugyanis felhívott és megkérdezte: milyen alapon rendezünk mi bármit a Budapesti Sportcsarnokban? Szavaiból az is kiderült, hogy az ORI-ból Bulányi: László kérte meg őt: nézzen a körmünkre. Igaz, az állatbarátkor ugyan kapott egyszeri rendezési jogot, ám ez, úgy tűnik, kevés volt, hiszen Tábor István, a sportcsarnok igazgatója | a terembérleti szerződés felbontását fontolgatta. Szerencse, hogy az Art Mobil Rendező Iroda vállalta a rendezést, igaz előtte be kellett mutatniuk a minisztériumban azokat a dokumentumokat, amelyek,' igazolják, hogy fez a rendezőiroda koncertet rendezhet. Én beszéltem Bulányi Lászlóval, az ŐRI művészeti vezetőjével is, aki kijelentette, hogy ilyen trágár zenekarral nem lehet szórakoztatni a magyar népet. Ez csak azért furcsa, mivel ő maga is tárgyalt az együttessel egy turnéról. Akkor, úgy látszik, nem kerültek szóba a kultúrpolitikai szempontok . . . Bugyi Zoltán zenekarvezető: — Mi Lajosmizsén tárgyaltunk Bulányi Lászlóval. Nekünk tíz koncert terveiről beszéltj Már a honoráriumban is megegyeztünk, 1400 dollárt kaptunk volna a nagyobb, és 800-at a kisebb befogadóképességű termekben rendezett fellépésért. Nekünk nem mondta, hogy trágárok lennénk... És ha ez igaz lenne, akkor valószínű, hogy a hanglemezgyár sem rendelt volna 150 ezret a lemezünkből. A budapesti hangversenyről Fodor Lajos az Esti Hírlap hasábjain a következőket írta: „Könnyűzenei berkekben fölborzolta a kedélyeket egy „orvbetörés” a 'hazai piacra, kívülről. Egy jugoszláviai magyar együttes felvételei, amiket déli szomszédaink százezerszámban vettek meg, hirtelen nálunk is nagy számban (becslések szerint 180 ezer példányban!) fogytak el — nem hivatalos üzleti úton. A magyar szakma, amely különben /békésen .tűri az így-úgy importált nyugati felvételek konkurenciáját, a bácskai „betolakodók” rohamára felhördült. Szupergiccs! Kuitúrbotrány! Be kell tiltani! A kazetták! nyomában azonban személyesen is megjelentek az új sztárok, Szeged környékén pár nap alatt tizennégy műsort adtak zsúfolt házakkal, aztán — a magyar állatvédők javára — most fölléptek a Budapest Sportcsarnokban ás. Több mint tízezren váltottak hozzájuk jegyet, különösebb reklám nélkül. Voltak, akik már a határnál meg akarták akadályozni, hogy megérkezzenek a Kerepesi útra. Olyanok, akik 20—25 évvel ezelőtt értetlenül tapasztalták egyes zenei stílusok elítélését, most „intézkedést” sürgettek. Ennek a műfajnak a figyelemmel kísérését már rég örömmel rátestáltam illetékesebb fiatalokra. Most hagytam magam rábeszélni: nézzük, hallgassuk meg, mitől a lázas érdeklődés az általános iskolásoktól az egyetemi professzorokig? Beat, rock, punk, diszkó és mindenféle új hullámok után mivel képesek „vidéki” muzsikusok vihart kavarni a szakma egyre ál- mosítóbb állóvize fölött? Mit hozott, sodort felénk ez a szél? Péntek estet zsúfolt nézőtér volt a Sportcsarnokban. A tévé közvetlen modorú riportere, Juszt László bemutatta a fehér szmokingban dobogóra lépő együttest. A nevük 3+2. Három testvér, a Bugyi fiúk, és két régebben hivatásos zenész adta az elnevezést. Hármuk kezében gitár, a negyedik elektronizált billentyűk mögé, az ötödik elektromos erősítésű dobhoz ült. Most, talán a koncert impozáns mérete miatt csatlakozott hozzájuk még egy billentyűs, sőt, később egy hegedűs is. Az együttes úgy született — tudtuk meg a bemutatkozásból —, hogy a Bugyi fiúk édesapjának egy bácskai faluban kocsmája volt (vagy talán van is?), ahol sok lakodalmi lakoma zajlott le a ’70-es évek közepén. Mikor a vendéglős fiait elkapta az ifjúsági zenélés vágya, modern hangszereket szereztek, s attól kezdve ők hangoskodtak minden Himen-partyn (magyarán lagzin) a vidám, kapatos násznépnek. Minden beatrock-punk, vagy egyéb divat iránti vonzalmukat félretéve azt játszották, amit az ünneplők a menyasszonytánchoz kértek. így született meg az eredeti, a világon teljesen egyedülálló műfajuk, a lakodalmas rock. Muzsikus fülnek ez úgy hangzik, mint valami kísérlet a. folklór és a rock egyesítésére. Van rá jó-rossz példa elég. Mitől „kultúr- botrány” akkor nálunk? És miért bűvöl el százezreket? A három Bugyi lenne a rock Bartókja? Nem akartam hinni sem a szememnek, sem a fülemnek, amikor megszólaltak. A nézőtéren áhitatos, révült élvezetét tükröző arcok, mint akik most fedezik fel a legújabb és legkellemesebb csodát. A me- gafonokból viszont ömlenek gyermekorom slágerhangjai, amiket nyaranta Duna menti falujában Csicsó Kálmán cigányzenekara húzott évtizedeken át a fülünkbe, s a tölcséres gramofonokon ugyanúgy nyikorogtak, mint a Hi-fi-nek nem mondható detektoros rádióban. „Egy asszony miatt lettem ilyen léha”, „Én édes Katinkám, csak egyszer ka- csincs rám!”, „Sárgul mára kukoricaszár”. Ifjú kollégám nem akarta elhinni, hogy mind kívülről ismerem, amíg nem énekeltem előre a fülébe minden következő sort. S még akkor is gyanakodott, hogy van már nekem is Bugyi-kazettám, amiről szorgalmas! éjszakázással most tanultam be őket. • Kuitúrbotrány? Mitől botrányosabb a 60-80 évre néző nosztalgia, mint a 40-50 évnyire emlékező? Vagy akár a rock and roll- és beatnosztalgia. Ha kiadjuk Kalmár Pál egykor népszerű felvételeit, ha Rá- tonyi sokkal „szigorúbb” években fölidézhette a lakodalmas rock kortársait (Éjjel az omnibusz tetején, Jöjjön ki Óbudára stb.) ez most milyen mércén más? (Magyar ISzó) Csorba Zoltán (Folytatjuk)
