Békés Megyei Népújság, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-21 / 17. szám
NÉPÚJSÁG 1988. január 21., csütörtök Ki lesz a színház főrendezője? Ésszerűbb, gazdaságosabb gyógyítást A közönséget és a színészeket egyaránt érdekli, egyformán fontos „egyszem” színházunkon belül és kívül, hogy ki lesz a Békés Megyei Jókai Színház főrendezője 1988. augusztus 1-től, amikor Rencz Antal megbízatása lejár, és lemondott arról, hogy a továbbiakban is ellása ezt a feladatot. A Művelődési' Közlöny decemberi számában jelent meg a Békés Megyei Tanács VB művelődési osztályának pályázata a Jókai Színház főrendezői (művészeti vezetői) munkakörének betöltésére. A megbízatás kezdetét 1988. január l-ével jelöli meg a kiírás, továbbá, a színházi szerződtetések is a küszöbön vannak, ezért úgy gondoltuk, nem korai a kérdés most, január második felében: ki lesz a színház főrendezője? — Azért korai még a kérdés — válaszol Klampeczki Béla, a megyei tanács művelődési osztályának helyettes vezetője —, mert a közlöny csak december 20-án jelent meg, s így a pályázatok benyújtásának határidejéül megadott egy hónap éppen ma, január 20-án járt le. Tehát, még nem születhetett meg a döntés, és a pályázatok természetesen titkosak. — Annyit talán elárulna mégis, milyen volt az érdeklődés, illetve, hogy hol tart a pályázatok elbírálása? — Hét Ipályázat érkezett, és ez nagy érdeklődésnek számít hasonló esetekkel összehasonlítva. A megyei pártbizottság, a városi párt- bizottság. a megyei tanács művelődési osztályának képviselője és a színház igazgatója ima összeült, ez a négytagú munkabizottság értékelte a pályázatokat, figyelembe véve az érdeklődők végzettségét, szakmai gyakorlatát és terveit a színház művészi munkájának fellendítésére. — Mikor tudhatja meg a közönség, hogy ki lesz a színház főrendezője? — Még tárgyalunk' a minisztériummal, s azt követően. február elején. N. K. (Folytatás az 1. oldalról) gítséget nyújthat a ma még sokszor megfoghatatlan túlköltekezések, ésszerűtlensé- gek felderítéséhez. Szakmailag is magas színvonalat követel a célzott vizsgálat, a célzott gyógyszeradagolás egyre kényszerítőbb szükségszerűsége, hogy minél gyorsabban. hatásosabban gyógyuljon a beteg. A műszerek javítása, karbantartása során javarészt kiszolgáltatottak az egészségügyi intézmények. Megyén belül nincs ilyen szolgáltató cég, a megyehatáron túlról érkezők pedig lelkiismeretük, netán az ellenkezője alapján készíthetik el a számlákat. Amikor gazdaságosságról beszélünk az egészségügyben, érdemes megvizsgálni többek között a kórházi beutalások indokoltságát. Miben érdekelt az intézmény? A gyors gyógyításban, vagy az ápolási napok halmozásában? Maguknak az egészségügyben dolgozóknak kell elsősorban szemléletükké tenniük a takarékosságot, de a beteg, a gyógyítás érdekében és nem ellenére. Ilyen szempontból viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni az egészségügyiek érdekeltségének kérdését, amelynek hivatalosan ma még nincsenek meg a keretei és feltételei. Nemzeti egészség- megőrző programot szeretnénk megvalósítani, de ez az egészséges és a beteg 'embereken is múlik. Milyen az ország, megyénk lakóinak életmódja? Hogyan vigyáznak meglevő egészségügyi intézményeinkre? Erről kitört kórház környéki és parkbeli fiatal fák, öss?efir- kált. karmolt falak, bútorok, szándékosan" elrontott műszerek árulkodnak. A bizottság ülésezik, a szakmai, gazdasági vezetők dolgoznak, egyeztetnek, az élet egyre ésszerűbb és gyorsabb döntésekre készteti őket. A felgyorsult tempó vitákat igen, párhuzamos témaelemzéseket viszont nem enged meg. Az egészségügyi és szociális bizottság ülésén nagyon hasznos gondolatokat hallottunk, értelme viszont csak akkor lesz. ha a gyakorlatban él tovább. Bede Zsóka Hidrológusok ülése Szegeden Vízügyeink múltja és jelene A víz az egyik legfontosabb féltenivalónk borongós ezredvégünk gondjai között. Az aggódás is munkálhatott a praktikus szempontok mellett a Magyar Hidrológiai Társaság létrejöttében és munkál működésében ma is. A hazai vízügy történetéről is érdekes adalékokat kaphattak azok, akik részt vettek a héten Szegeden, a Magyar Hidrológiai Társaság Szegedi Területi Szervezetének előadói ülésén. Az Esztergomban lévő Magyar Vízügyi Múzeum igazgatója, Fejér László mutatta be a 15 éves intézményt, áttekintve a vízügyek hazai történetét és a gyűjtemény létrejöttének előzményeit. Az első nagyszabású hazai adatvisszakeresés és -rendezés a vízszabályozási tervek elkészítésének idejére tehető, majd az 1896-os Millenniumi kiállítás anyagának gyűjtései hoztak felszínre értékes dokumentumokat. A történeti felsorolás sok nevet, intézményt és érdekes adatot sorakoztatott fel. A mai összkép már meglehetősen árnyalt és részletgazdag — de nem hiányok nélküli. A vízügyi múzeumi hálózat az országban 10 kiállítást tart nyílván, közülük kettő Békés megyében van, az egyik a Vízügytörténeti kiállítás Hosszúfokon, a másik a Körös-vidék története pedig Gyulán található. Az esztergomi Duna-kiál- lítás nem elsősorban itthon egyedülálló, hanem nemzetközi tekintetben az. Megkérdeztük1 erről az előadása után az igazgatót, Fejér Lászlót: — A vízgazdálkodás története, egyáltalán valamely folyó szabályozásának története, a legritkább esetben kerül (múzeumban bemutatásra. Spanyolországból, sőt, Japánból is. érdeklődtek már a kiállításunk iránt. — A múzeumot nyilván elsősorban szakmai igények szerint rendezték be, de a látogató közönség is találhat benne érdekességeket. A Körösök-vidékéről érkezőknek Imi lehet az? — Mint minden múzeum, a vízügyi múzeum sem lehet meg modellekj makettek, működő szerkezetek bemutatása (nélkül. Ezek a laikus látogató számára is érzékeltethetik azt, hogy milyen folyamatok mennek végbe egy vízügyi-műszaki alkotás révén. /Bemutatják a technikát és az eredményeit; gyakran egy beavatkozás következményeit is. A Körösök-vidékéről érkező látogató tulajdonképpen nem sok ismeretet szerezhet az otthoni tájairól — a kiállításon. A gyűjteményből már annál többet. A kiállítás elsősorban a Dunával foglalkozik, azt lmutatja be, hogy a szabályozás, a vízellátás, a csatornázás hogyan fejlődött. A vízügyi múzeum Gyulán is tart fenn egy kiállítást, illetve vendégkiállítóként szerepel a gyulai várban. A gyűjtemény a Körösök víz- gazdálkodásának | történetét mutatja be. Kezdve a múlt századi nagyszabású felmérő, mappációs munkáktól egészen az e század eleji Körösök-víziút kialakításának munkálataiig. Ez a kiállítás megmutatja azt a hatalmas munkát, amelyet az első nagy vízmérnökök, a Bodoki família, Huszár Mátyás és mások végeztek a [Körös-vidék megismerésében és a Körösök szabályozásában. ) Az előadást követően az egyik felszólaló, dr. Kiss István, nyugalmazott tanszékvezető, főiskolai tanár, a botanika professzora egy érdekes talaj hidrológiai jelenségre hívta fel a figyelmet Békés megye területéről. Az elmondottak nemcsak a vízügyi múzeum, hanem minden, a földdel gazdálkodó számára érdekes lehet, az érintett vidéken. Idézzük hát szavait: „Érdekesek és nagyon megragadóak Kardoskút környékén a vízfeltörések jelenségei. Ezek vizsgálata hidrológiai és talajtani szempontból egyaránt nagyon érdekesek lehetnek. A szikesek kutatói által szikes tarkaságnak nevezett felszíni foltosság, az tudniillik, hogy a talaj minősége esetleg lépésnyi távolságokon belül is változik — ez sok esetben a vízfeltörésekkel magyarázható. A pusztaföldvári Haran- gos-ér környékén levő tanyák egykori lakói tudnának mesélni — ha még élnének —, hogy a szántás alkalmával az eke helyenként megsüllyedt, a lovak is sokszor alig tudtak kimászni a sárból. Ma is tapasztalt jelenség, hogy a traktorok is megfeneklenek egyes területeken. A Harangos-ér egyébként arról is nevezetes, hogy a negyvenes évek elején bekövetkezett nagy délalföldi árvíz alkalmával itt igen nagy mennyiségben tört fel a víz. Ez feltétlenül további figyelmet érdemelne a magyar medencerendszer geológiai és hidrológiai tanulmányozásában." mvwwww Az elmondottakhoz kapcsolódó kutatási anyagot és szemléltető dokumentumokat dr. Kiss István profesz- szor a vízügyi múzeum rendelkezésére bocsátotta másolatok készítésére. Dr. Vágási Istvánt, a Magyar Hidrológiai Társaság szegedi területi szervezetének alelnökét az ülés után arról kérdeztük, hogy a délmagyarországi országrészben hol találunk még vízügyi kiállításokat. — A dél-magyarországi körzetben három vízügyi igazgatóság működik; az al- só-Tisza-vidéki, a Körös-vidéki, és az alsó-Duna-völgyi. Mindegyik a maga vízgyűjtőterületén szedi össze a vízügyi emlékeket, és ezeket elhelyezi, nyilvánosságra hozza valamilyen formában. A Körös-vidéki Vízügyi Igazgatóság amellett, hogy vízügyi emlékhelyet létesített Hosszú-fokon, a központi munkájában arra törekedett, hogy régi vízügyi kiadványokat is hozzáférhetővé tegyen. Így adta ki például Huszár Mátyásnak egy művét, magyarra lefordítva a mai nyelven, de a régi térképekkel illusztrálva. Ebből látni lehet azokat a törekvéseket, ' amelyek az 1820-as évek reformkorában Magyarországon érvényesültek. — Szóljunk néhány szót a hidrológiai társaságról is. Elnevezéséből értelmezve azt gondolnánk, hogy a vízzel foglalkozó tudósok gyűlnek itt össze . . . — A Magyar Hidrológiai Társaság nagyon sok tudomány képviselőit gyűjti egybe. Nemcsak a szorosan vett műszaki hidrológiát és a mérnöki tudományokét, hanem ezeken kívül a hidrológusok nagy családjához tartoznak a vízföldtannal foglalkozó geológusok, a biológusok általában, az orvosok, akik a vízszennyezések kérdéseiben és a közegészségügyi, gyógyászati problémákban érintettek. A hidrológiai társaság vonzáskörzetébe tartoznak talajtani és mezőgazdasági szakemberek, de a történészek is, mert sok szempontból a régmúlt eseményeinek megismerése is elősegíti a műszaki tudást. ############### Érdemes megismételnünk egy tanárnő hozzászólását, aki a bajai vízgazdálkodási szakközépiskolából érkezett. Indokoltnak és nagyon hasznosnak tartaná a vízügyi múzeumi hálózat kiállításainak megismertetését a fiatalsággal — mint mondta — s nemcsak szakmai szempontból, hanem történelmi és honismereti szemlélet alakítása miatt is. Annál is inkább indokolt a figyelemfelkeltés, mert az esztergomi múzeum is első ízben mutatkozik be ilyen ismeretterjesztő formában nyilvánosság előtt — másfél évtizedes fennállása óta. P. A. A kilábalás és az ipar a közvélerhénykutatók korábban rendre azt jelezték, hogy a lakosság nagy többségé valójában nincs tisztában az ország gazdasági gondjainak, bajainak súlyosságával. Politikusaink pedig azt hangsúlyozták, hogy nem is csoda: az állam — s jelesül a költségvetés — sokáig, megengedhetetlenül hosszú ideig a lehetőség szerint átvállalta, de legalábbis enyhítette e gazdasági gondokból adódó lakossági terheket. Napjainkra fordult a helyzet: a mégoly apolitikus gondolkodású, a gazdasági élet eseményeiben tökéletesen járatlan laikus is tudja, mert egyre inkább érzi, hogy gazdasagilag enyhén szólva is nem vagyunk felfelé ívelő szakaszban. S mert ez ma már mindenki számára nyilvánvaló, sokasodnak a laikusok által is megfogalmazott — ám laikusoknak korántsem minősíthető — kérdések: hogyan és miért jutottunk ide? A kérdésre adott obiigát válasz sokáig úgy hangzott, hogy azért, mert jó ideig jobban éltünk, mint ahogyan élhetünk volna: mert sokáig többet fogyasztottunk. mint ameny- nvit fogyaszthattunk volna; s mert sokáig sokkal többet osztottunk el, mint ameny- nyit eloszthattunk volna. S a túlfogyasztást, a túlelosz- tást, a túlköltekezést jórészt külföldi hitelekkel finanszíroztuk. Ez így igaz, azzal a nem lényegtelen pontosítással —, s ezzel kapcsolatban csak az utóbbi hónapokban hallani meglehetősen szűkszavú és kellőképpen óvatosan fogalmazott célzásokat —, hogy a sokat emlegetett túlfogyasztás sem feltétlenül azonosítandó a hedonista jellegű lakossági fogyasztással. Magyarán és egyszerűen : nem — és elsősorban nem — mi éltük fel családi kőiben azt a pénzt, amit bizony a gazdaság régóta esedékes megújítására kellett volna felhasználni. Akkor hát uni történt? A tudományos igényű elemzésekből leszűrhető, megbízható magyarázatok még váratnak magukra — ezt is hallani újabban és egyre gyakrabban —, de azért bizonyos, s eredményeit tekintve. nem túl szerencsés kimenetelű, ám annál több pénzt felemésztő gazdálkodási melléfogásokról máris tudhatunk, mert különösebb tudományos elemzés nélkül is nyilvánvalóak. Például a beruházáspolitikánk és még- inkább a beruházási gyakorlatunk. Talán még emlékezetes: a hetvenes és a nyolcvanas évtized fordulójától kezdve, s lényegében mind a mai napig a megfontoltabb, a gazdaságosabb, s persze a kevesebb beruházás az egyik fő követelmény. A beruházások mennyiségi csökkentését illetően nem is volt eredménytelen ez a gazdaságpolitikai törekvés (annak veszélyével együtt, hogy ily módon óhatatlanul is összezsugorodik a technikailag, műszakilag egyre inkább „lepusztult” mozgáste- - re). De vajon emlékezetes-e még. hogy e kényszerű beruházásvisszafogás milyen időszak után következettbe? Hogy az 1978-as — és minden, energiában és nyersanyagban szegény országot kritikus helyzet elé állító — világpiaci árrobbanás nálunk olyan központi döntéshez vezetett, hogy a lehetőség szerint megpróbáljuk magunkat függetleníteni a külső energiapiacoktól. Vagyis pénzünk többségét energetikai és alapanyagipari beruházásokra költöttük, s a második — a hetvenes évek utolsó harmadában bekötvetkező — világpiaci árrobbanás után is tovább erőltettük e folyamatot, s a beruházási pénzek nagyobbik felét az energetikai iparág fejlesztésére koncentráltuk. A feldolgozó- ipar fejlesztése főleg ebben az időszakban maradt el. S vajon emlékezetes-e, hogy az országos energiatakarékossági programról a hetvenes évek első felében gyakorlatilag szó sem volt. Sőt: inkább csak kaján hangvételű tudósításokat láthattunk, hallhattunk és olvashattunk a nyugati világ legfejlettebb • országainak drasztikus takarékossági intézkedéseiről, a kiürült autópályákról, a közlekedési korlátozásokról, az energia- igényes iparágak visszaszorításáról. Aztán persze — jócskán megkésve — takarékossági ügyben ébredtünk mi is, s első lépésként megjelentek —• emlékeznek még? — a „tojás plakátok", a „Forgó-Morgó” filmek, s egyéb, főleg a lakossági megtakarításokra figyelmeztető — esetenként szakmailag is dilettáns, ám érdemleges eredményre aligha vezető — tanácsok. És az eredmény? A rendkívül nagy összegű energetikai és alapanyagipari fejlesztések ellenére saját gondjainkon aligha segíthettünk, az energetikai világpiactól semennyire sem függetleníthettük magunkat, ám az exportra inkább képes feldolgozóipart elhanyagoltuk. Következésképpen: a már hetvenes évtized közepén is avult exportszerkezet konzerválódott; a feldolgozóipar munkáját és termékeit a világpiac könyörtelenül leértékelte, s hogy ez a feldolgozóipar valamennyire is életképes legyen, az egyre gyakoribb és egyre nagyobb dózisú költségvetési injekciókat követelt. Gyakorta csak azért, hogy a lényegében piacképtelen iparágakban dolgozó százezreknek ne kelljen állás nélkül, megélhetési lehetőség nélkül maradva utcára kerülniük. S persze azért is, mert az időközben sorozatban felvett — és nem mondhatni, hogy racionálisan elköltött — külföldi hitelek törlesztési kötelezettsége miatt a végletekig elhanyagolt feldolgozóiparra egvre nyomasztóbb exportterhek hárultak. H át. ígv és ezért is jutottunk oda, ahol most vagyunk, s e kényelmetlen helyzetből való kilábaláshoz nemcsak az elhatározás, de legfőképpen a pénzzel finanszírozott ipari szerkezetátalakítás, mindenekelőtt pedig a feldolgozóipar fejlesztése szükségeltetik. Hogy mikor, hogyan és milyen körülmények között kerülhetett erre sor, azt a most formálódó iparpolitikai koncepció hivatott eldönteni. Vértes Csaba Hulladékfából bútor Robinson néven gazdasági társaságot alakított a fiatal erdők tisztító vágásánál felszabaduló — eddig jórészt kárbaveszett — huliadekfa felhasználására a Cédrus Bútorkészítő gmk és az összhang, a Reuzál, valamint a Kárászt Kisszövetkezet. Magyar szabadalom alapján hétvégi házban, sörözőben, más belső és külső térben egyaránt jól használható bútorokat készítenek, amelyek igen egyszerűek, mégis mutatósak, s viszonylag olcsók is. A találmány iránt több NSZK-beli és osztrák cég is érdeklődik, ezért a termelést felfuttatják, rövidesen üzembe helyezik az ugyancsak magyar szabadalom alapján kialakított mikrohullámú bútor- szárító berendezést is. Több skandináv-országbeli partnerrel a gyártási eljárás átadásáról tárgyalnak. A gazdasági társaság a bútor- gyártás mellett újabb vállalkozásba kezdett; a dunavarsányi tanácstól vett bérbe a délegyházi tavaknál egy nagyobb területet, Itt még az idén „Ro- binson-falut”, kemping- és üdülőközpontot alakítanak ki, természetesen a Robinson-bútorok felhasználásával. A húszmillió forintos beruházást már februárban megkezdik, a megvalósításhoz további szövetkezetek bevonásával részvénytársasággá alakulnak. Terveik szerint már ezeii a nyáron fogadhatják a magyar és a külföldi vendégeket az újszerű pihenőközpontban.
