Békés Megyei Népújság, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-10 / 291. szám
1987. december 10., csütörtök Ifjúsági bemutató a lókai Színházban Timur és csapata előadás egyik jelenetében Fotó: Gál Edit ..Kedves, kellemes, szórakoztató. kalandos történet, ifjúsági előadás, ahol drukkolni lehet a csapatoknak, ahol a gyerekek egyik-másik szereplőben magukra ismerhetnek. Pici szerelmi szál is átfut a darabon. Azt remélem, hogy a közönség élvezni fogja, amit lát." így ajánlotta a Jókai Színház ifjú közönségének figyelmébe Konter László vendégrendező A. P. Gajdar ismert regényének színpadi változatát, a Timur és csapatát. És a lelkes nézősereg (legalábbis a premier délutánján) megkapta, amit ígértek neki: kalandot, izgalmat. Szurkoltak is a szereplőknek, súgtak (persze jó hangosan, kórusban), segítették, bátorították őket akkor is, amikor nem kellett volna. Ezeket a nézőtérről érkező instrukciókat, kérdéseket, válaszokat hol sikerült a szereplőknek beépíteni az előadásba, hol nem. Hálás és nem véletlenül gyakran visszaköszönő téma a világirodalomban, a gyermek- és ifjúsági színházakban az úgynevezett bandatörténet. két csapat szembenállása. harca egymás ellen. Azok a kalandok, események. ahol á kisebbek nyilván a jónak- drukkolnak, a rossz bukását remélik, sürgetik; a nagyobbak viszont talán meg-megsejte- nek valamit a mélyebb tartalomból is. a csapatok szembenállásának hátteréből, a bandába verődés okaiból, a közös célok, tettek indítékaiból, értelméből. Gyermekkori olvasmányaimra gondolok, és Timur, meg Kvakin bandájáról máris a Pál utcai fiúk jutnak eszembe. Magáról Timurról meg Emil, Twist Oliver, Copperfield Dávid, Huck Finn, Tom Sawyer, sőt Nyilas Misi és kollégista társai! De nem csak a gyerek- csapatok harcáról szóló történetek vonulnak így végig a világirodalmon, hanem az a motívum is, hogy a rászorultakon — a gyengéken, öregeken, árvákon, egyedülállókon — segíteni kell. s hogy ennek érdekében — mivel a cél szentesíti az eszközt — a gazdagoktól lopni sem bűn. Például kutyarablással lehet enyhíteni a szociális igazságtalanságon, ahogyan Paul Armont és Paul Vanderberghe francia szerzők Fiúk, Jányok, kutyák című vígjátékában láthattuk ugyancsak a Jókai Színházban 1985 októberében. Konter László rendező és csapata — természetesen főleg a színház fiatal tagjaiból — jól elszórakoztatta közönségét, ügyesen hozták színpadra, ami a regény dramatizált változatából (Kárpáthy Gyula átdolgozása) színpádra képzelhető, ami a darabból ma kihozható. Zavaró azonban, hogy a második rész az elsővel szemben aránytalanul rövid, szinte „összekapják". Az első részben sokszor változnak a helyszínek, annyi minden történik, elhangzik, míg a második rész jóformán egyetlen nagy leszámolás. A gyerekek bevonása a játékba hagyományos módon, narrátorral történik, de mégsem egészen a megszokott formában. Szerencsés megoldás, hogy a narrátor (Monori Balázs) egyben feladatával jól megférő szerepet is játszik a darabban. Timur és csapata — az Sövény Tibor (Timur), Papp Sándor (Kolja) és Árdeleán László (Figura) húzták leginkább magukkal a többieket; a produkció mindenképp igazi csapatmünka. Az ifjúsági bemutató, s már önmagában egy ilyen darab, tele fiatal szereplőkkel, mindig jó alkalom arra is, hogy a színház fiatal tehetségei bemutatkozhassanak, ami persze nem feltétlenül azt jelenti, hogy először találkozik velük a közönség, hanem inkább azt. hogy nagy szerepekben bizonyíthatnak. Nos, ez az előadás elég jó összességében, de igazán kimagasló, értékes egyéni teljesítménynyel nem tűnik fel benne senki. Még olyannal sem, amire azt mondhatnánk: erre az alakításra egyszerűen oda kell figyelni. Másképp szólva, a bizonyítások késnek. váratnak magukra az érdekes egyéniségek, de ez már nem csak erre a produkcióra vonatkozik, és legfőképpen nem a gyerekek, az ifjú közönség véleménye! Timurék jöttek és győztek: a gyerekközönség „vette a lapot”, élvezte az előadást, a kalandokban, váratlan fordulatokban gazdag történetet, értékelte a jótetteket. Hogy a mélyebb tartalomból, mármint a fronton dúló és a hátországi hétköznapokat, minden családot valamilyen módon sújtó háborúról is megsejtettek-e valamit a gyerekek? Ebben már nem vagyok egészen biztos. Niedzielsky Katalin Kamaszokról kamaszoknak Előadás a megyei könyvtárban Ez egy olyan előadás, ahol közbe lehet szólni, ahol papírokat lehet előreadni névtelenül, és ahol akár más helyre is át lehet ülni, ha nem látják, hallják jól az előadót. Szóval egy közvetlen csevelyre próbálja rávenni hallgatóságát az előadó — szándéka szerint beszélgetőpartner — dr. Vekerdy Tamás pszichológus. Hogy nem élnek ezzel a lehetőséggel a fiatalok. ez nem rajta múlik. * * * A Békés Megyei Könyvtár előadótermében kamaszok gyűltek össze ezen a délelőttön. Velük, róluk kellene beszélgetni . . . Történeti visszatekintéssel indítja bevezetőjét dr. Ve- kerdy Tamás, aztán a lényeget, a kamaszkor „viszontagságait” kezdi taglalni. A hallgatóság itt már egyenesen ámulatba esik. Mert ismerősek az idézetek: „Ne légy szemtelen, fiam!”, vagy „Gyerekem! Miért kell állandóan hazudoznod?”. vagy „Lusta ez a lány! Naphosszat 'csak heverészik a bömbölő magnó mellett, ahelyett, hogy levinné a szemetet”. És így tovább, és így tovább . . . Érezték, tudták eddig is, hogy olykor van igazság )a korholó szavakban, de tenni ellene valahogy mégsem sikerült. És akkor itt ez az előadás, melyen megértik — sőt, meg is magyarázzák! —, hogy miért lusták, hazudósak, szemtelenek ők, a kamaszok ... És hogy miért „boldogtalanok, magányosak, önhittek és gátlásosak". ... Ahogy elnézem az arcokat, azon tűnődöm, mire gondolhatnak most ezek az ifjú emberek? Talán sajnálják, hogy anyu, apu, meg az psszes felnőtt, aki környezetükben él, nem jött el meghallgatni a Vekerdyt? Vagy emlékezetükbe idézik a közelmúlt családi perpatvarait, melyek mindig ajtócsapkodással, orrhúzással és csak ritkán megértő, türelmes beszélgetéssel értek véget. Pedig — dr. Vekerdy Tamás így fogalmaz: —• „Utoljára háromévesen vágytak ekkora szeretetre.” Igaz. ezt kimutatni képtelenek. de annyi gondjuk-ba- juk van önmagukkal, s ezzel a világgal, amelyben élnek. Segítség pedig csak ritkán akad a tornyosuló problémák megoldásához. „Minden születés fájdalmas” — folytatja az előadó. Az önálló személyiség megszületése. az elszakadás a családtól, miért lenne kivétel ez alól? Nem is az. A szerencsésebbeknek sikerül családon kívül egy felnőttet találni, akit példaképnek elfogadnak, akivel meg lehet beszélni a szorongató kérdéseket, aki segíti, könnyíti a személyiség vajúdását. Akire „fel lehet nézni”! Mások, mondjuk egy popsztárban keresik az ideált — akire csak -■„felnézni” lehet (ha lehet) —, de akitől meghallgatást, megértést, segítséget várni hiábavaló esztelenség. * * * Az előadás itt már egy kicsic túlmutat az adott témán, hiszen iskolarendszerünk olyan hiányosságaira is kitér, melyekkel évek óta tisztában vannak a szakemberek. de kamaszaink megváltása, tehermentesítése valahogy még mindig várat magára. Mert a gyors növekedés, a lelki és testi változás — köztudottan — úgynevezett fiziológiás lustaságot okoz. Mégis, éppen a 7. és 8. osztályban nehezedik a legnagyobb teher ezekre a fiatalokra. Vagy ott a másik kérdés: ha szinte évente váltogatják a szaktanárokat, az osztályfőnököket, szegény gyerek hogyan is kötődne a pedagógushoz? S egy megdöbbentő adalék mindehhez, melyet hallván elsősorban mi, felnőttek — a kísérő tanárok, a könyvtárosok és jómagam — kapjuk fel a fejünket: Magyar- országon eddig 11 kampány indult a tananyag csökkentéséért. Az eredmeny: a tananyag összmennyisége nőtt... Szép kis példa. * * * Később, az előadást követően, ott maradtunk néhá- nyan, s feltettük a kérdést dr. Vekerdy Tamásnak: ha minden ilyen világos, miért nincs változás hosszú esztendők óta? — A felső szintű vezetés változást akar, s a pedagógusok is látják, tudják, tenni kell valamit. Véleményem szerint a középirányító rétegben van a hiba, ezért nem tudunk előrelépni. S hogy ez a késedelem hova vezet — hiszen az idő telik, ezek a gyerekek felnőnek —. ez már egy másik előadás témája lehetne . . . Másik kérdés is motoszkált bennem az előadást hallgatva. Nehéz — egykor magunk is érezhettük —, nagyon nehéz időszak a serdülőké. De vajon azzal, hogy megmagyarázzuk, mi is történik velük, bennük ez alatt a néhány év alatt, se- gítettünk-e gondjaik megoldásában? — Meggyőződésem, hogy nem árt, ha arról hallhat egy kamasz, hogy mit, miért érez, miért él át. Az persze más kérdés, hogy a felnőtteknek is meg kellene érteniük őket. Az igény, úgy tűnik, sokakban megvan erre. Hogy csak egy példát mondjak: a Móra Kiadónál megjelent egy könyv, „Kamaszkor körül” címmel. Legnagyobb meglepetésünkre nem a gyerekek, hanem a felnőttek — pedagógusok és szülők — vásárolták fel e kötetek jelentős részét.. . * * * Vissza az elejére. Amikor vége a bevezetőnek, a gyerekek összedugják a fejüket, sustorognak, latolgatják: mondják, ne mondják, ami a szívüket nyomja? Dr. Vekerdy Tamás türelmesen vár. És bátorít: „Rossz kérdés nincs, csak hülye válasz” — mondja. És mikor már kezd kínossá válni a csend, végre fellendül az első kéz. „Nem tudom miért, mostanában jobb szeretek a barátnőmnél lenni, mint otthon” — dobja fel az induló gondolatot egy tizenéves leányzó. „Nekem a köszönéssel van gondom. Nem tudom, kinek hogyan köszönjek ...” — így a másik ... Kedves, hosszú lábú, hosz- szú kezű, pattanásos arcú kamaszok ... Végre meghallgatják őket, végre okosan, türelemmel válaszolnak kérdéseikre, övék ez a délelőtt. De mindennek vége szakad egyszer. A félénkeb- toek — hiába a sok bátorítás — hazaviszik problémáikat. Vajon lesz kivel megosztani őket? Nagy Agnes Fotó: Fazekas Ferenc HANGSZÓRÓ Tárcsázz! Furcsa valami az úgynevezett emberi lélek — vagy nevezzük bármi másnak, ezt a szeszélyes, tudományosan ma sem teljesen feltárt belső mozgatóerőt —, amit néha, úgy tűnik, hogy az értelmünk direkt önmaga leplezésére, kijátszására használ fel. (Vagy csak egyszerűen megunta már a győzködést a tiszta logika szerve? S mint egy kisgyerek, ha a felnőttek kérdezik, dacosan csak ennyit válaszol: Csak. Hiszen annyiszor elmagyarázta már a dolgokat! De mi sohasem fogtuk fel mondandóját.) így aztán sokszor, látszólag magyarázatok nélkül mozdul meg a kezünk. Cselekszünk, de nem tudjuk, hogy valójában mivégből, és például miért emeljük fel a telefonkagylót, ha a rádióújságban elolvasunk egy telefonszámot, és mellette a szöveget: Ha nincs más dolga, hívjon, mi fölvesszük! Amikor a rádióban az ilyen, lelki segélyszolgálat-jelle- gű, vagy más megközelítésben unaloműző telefoncsevegés, -trécseléspartikat hallgatom, valahogy mindig zavarban vagyok, és nem értem, hogy miért kezdi el valaki hívni a megadott számokat. Egyrészt számomra felfoghatatlan. hogy többmillió ember előtt elpanaszolni legbelsőbb érzéseimet, miért könnyebb, mint mondjuk egy lakótelepi, a tizediken élő szomszédnak, másrészt mi köze a fél-háromnegyed országnak ahhoz, hogy például teljesen felborult a lelki egyensúlyom, összezavarodtam, kilátástalannak látom a jövőmet, mert belezavarodok, ha bal lábamon nem piros, a jobbon pedig kék alapon sárga csíkos zoknit hordok . . . Márpedig, ha ilyet veszek föl, akkor a többiek kinevetnek. Ráadásul bennem állandóan motoszkál a kisördög, hogy a riporter valójában nem is rám kíváncsi — hiszen még az arcomat sem láthatja, csak a hangomat hallhatja, amit ráadásul törvényszerűen eltorzít a telefon —. hanem csak egy melllrevágó sztori kell neki a Műsorhoz. Nos, a fentiekért nem gondoltam soha arra, hogy éljek a lehetőséggel! De december 8-án, kedden, a Petőfin, a Tárcsázz! című adást hallgattam, ami a tegező viszonyból is kiderül, elsősorban a tizenévesek jelentkezését várta. Teltek a percek, szép sorban, egymás után kaptak szót a tízen aluliak-felüliek, akikkel Lengyel Nagy Anna beszélgetett. Nem tudom miért, ezúttal fokozatosan párologtak el fenntartásaim. Az előbb említett kisördög nem dolgozott bennem, és azt sem éreztem, hogy csupán kukucskálok mások zárt ajtajának kplcslyukán — igaz. szántszándékkal milliókra tervezett kulcslyukról van szó, de a les- kelődés, hallgatózás akkor sem szép dolog — és azon kaptam magam, hogy bosszankodom, amiért nincs a kezem ügyében egy telefonkészülék. Nem tudom, hogy mi váltotta ki ezt a pálfordulást, de szerettem volna felhívni Lengyel Nagy Annát. Talán azért, hogy elmondjam, tetszik a műsor. Talán azért, mert á bajba jutott gyerekek sorsa mindig jobban felkavarja a felnőtteket, hiszen már a startnál elveszíteni a szép jövő esélyeit, a lehető legtragikusabb dolog. Talán azért, mert a gyerekes stílusok, mondatszerkesztések, szóképek, és az áitaluk elmondott komoly dolgok, problémák kontrasztja nagyobb már nem is lehetne. Talán azért hívtam volna fel a szerkesztőt — és ez a legvalószínűbb —. mert a hasonló jellegű műsoroktól eltérően nem akart senkiből mindenáron jó műsorszámot csinálni, nem akart érdekesebb lenni a telefonálónál. A disznók és a hivatal A héten többször keltem föl hajnal ötkor, és így a Falurádió adásait is meghallgattam. Hétfőn Trebles Péter egy parasztgazdaság esetét göngyölítette föl, ahol —minden valószínűség szerint — a rossz táp miatt elpusztultak a disznók. Akik nem hallgatták az adást, azoknak csupán ennyi a történet. De a koránkelők — ebben biztos vagyok —. az eseten kívül mást is megtudhattak a riportból. Az arcok, mozdulatok, tekintetek a rádióban rejtve maradnak, de a hangsúlyok, a hanghordozás, stílus sokszor beszédesebbek az elmondott szavak jelentésénél, mint ahogy ebben a riportban is bebizonyosodott. Nem kellett hozzá magyarázat, szerkesztési manipuláció, hogy megértsük: ez a disznóügy is egy olyan példa volt, amikor a hivatalos ember hivataloskodása elveheti a saját jövedelmét kockáztató kistermelő munkakedvét. Heti ajánlatunk Fábry Zoltán, a szlovákiai magyar irodalmi élet kiemelkedő alakja ismert, de meggyőződésem, hogy nem eléggé ismert az olvasók körében. Az író, esszéista 17 éve halt meg, s ez alkalomból a Kossuth rádióban pénteken, 22 óra 45 perckor hallhatjuk a róla szóló riportot, „Lobogj az éjszakában ...” címmel. Lovász Sándor Kamatozó — Biztonság Emelkedik az életjáradék-kötvény kamata A HUNGÁRIA BIZTOSÍTÓ felemeli az életjáradék-köt vény kamatát. Az 1987-ben kibocsátott, járadékra váltható, vagy kötvényként értékesíthető értékpapírra visz- szavásárlásnál — legkorábban 1989-ben — az évi 7 százalék kamat he- hett az 1988-as évre 10 százalék kamatot fizetnek. Aki járadékra váltja a kötvényt, az — ugyancsak 1988-ra — az évi 12 százalék kamat helyett erre az esztendőre 17 százalék kamatot kap. 1988. január 1-jétől december 31-ig valamenv- nvi életbiztosítási szolgáltatás — halálesetkor, vagy lejáratkor esedékes kifizetés — összegét 3 százalékkal emeli a IIUNGARI \ BIZTÖSl- TÓ. A későbbiekben a 3 százalékos emelés csak azokra az életbiztosításokra vonatkozik, amelyek 1988. december 31- én már érvényben voltak. Az életjáradék-kötvényre és az életbiztosításokra kifizetett összegek adómentesek.
