Békés Megyei Népújság, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-05 / 287. szám

1987. december 5„ szombat

o

SerédiJános:

r

Atoktan/a

Tanúskodnak a romok. Erre is voltak tanyák. Som- kóró, maszlag meg héjjakut tenyészik az' omladozó falakon. Mögöttük a nagy semmi. Egészen az ég aljáig nyúlik a puszta. Csak a város irányában van egy ép tanya. Piros cserepei elővillannak a fák közül. Olykor tehénbőgés és malacok vi- songása hallik, mely sejtelmes lomhasággal keveredik az árokásó gép feszülő csikorgásával, ahogy a vaskanál belehasít a csatorna száraz medrébe, hogy lendületet véve partra ürítse az iszapot.

Balló Imre máskor sötétedésig dolgozik. Most azonban, hogy a csatorna tisztításával a tanyába vezető dűlőig ért, leállítja a gépet. Fenn ül a nyergében. A nap erősen süt. Izzadság gyöngyözik a homlokán. Cigarettára gyújt, és a tanyát nézi. Tanya előtt a tisztást. Tisztáson a fiatalasszonyt, aki egy pokrócon napfürdő- zik. Az öregasszonyt is látja. Perlekedik a lányával. A puszta hátára veszi a hangját.

— öltözz fel, még meglát valaki.

Kacagását is hallja.

— Hiszen fürdőruhában vagyok.

Feláll és integet. Vagy csak a képzelet játszik vele? Megdörzsöli a szemét. A következő pillanatban már nem is látja. A kukoricásból előkandikáló tisztás is eltűnik. A puszta mozdulatlanul és kiismerhetetlenül öleli körbe a tanyát. Évek óta tisztítja a csatornákat. Hol itt, hol ott a megyében, ahova küldik. Mindig társ- talanul ezzel a csikorgó, zakatoló masinával. Mégse érezte soha ennyire torokszorítónak az egyedüllétet, mint ebben a végtelen térségben. Mintha egy jeges kéz markolná meg a szívét. Otthon se várja más! Ellenállhatatlanul támad fel benne a vágy, hogy bemenjen a tanyába, és szót váltson valakivel. Mi történne, ha vizet kérne? Amit reggel magával hozott, úgyis ihatatlan már.

A kukoricás mögül bukkan elő az asszony. A teheneket tereli a dűlőútra. Két tarkát, meg egy borjút. Nyúlánk, izmos testén feszül a vállpántos farmer.

— Jó napot — köszön rá.

Az asszony meglepetést

színlel. Mintha ebben a pillanatban vette volna észre. Félresimítja a homlokára sodródó haját.

— Hová, jóember?

— Egy kis vízért — mu-' tatja a kulacsát.

Szemében gyanakvó, apró fények villannak, ahogy tetőtől talpig végigméri Ballót.

— Á, maga az az ember, aki itt dolgozik a csatornán.

— Lassan két hete kotrom az iszapot.

Jóleső, tiszta érzéssel nézi. Az asszony se veszi le róla szemét. Aztán hirtelen, mintha attól tartana, zavarba jön a férfi tekintetétől, felemeli hangját.

— No, gyüjjék, de először felfogom a kutyát.

A kutya, egy fekete komondor, a kapuban csahol. Megvárja, míg az asszony láncra fogja, s az istálló mögött egy fához köti. Bemegy az udvarba. A kút mély. Nekiveselkedik a fogasnak. Acélosan csillog a víz a vödörben. Telemeríti a kulacsát.

— Már többször láttam — jön vissza az asszony.

— Tegnap még azt hittem, senki se lakik a tanyában.

— Errefelé már nincsenek tanyák. Erre már csak mi lakunk anyámmal.

— Hát a férje?

— Nincs férjem, csak volt.

— Hogyhogy? — húzza fel bozontos szemöldökét Balló Imre.

— Merthogy elváltam.

Valamit még kérdezne, valami fontosat, de hogy a kutya elhallgat, a csendtől megdermed a nyelve, vagy talán maga se tudja, miként formálja szavakká azt a valamit, ami megmoccant benne. Az asszony szája keserűre görbül. — Á, vagy

úgy — suhan át rajta a gondolat, s hirtelenjében mintha belelátna az asz- szony leikébe, és egy rejtett világot fedezne fel benne.

— Ilonka! — hasít bele a csendbe egy rikácsoló hang.

— Anyám — mondja elnézően a fiatalasszony.

— Miért nem hajtod be a teheneket?

— Rögtön — kiáltja visz- sza, majd csendes megadással hozzáteszi: — megyek is, mert elkóricálnak.

özvegy Megyeriné a tornácon áll. Hajlott hátú öregasszony. Fekete kendője csuklyaként árnyékot vet az arcára.

— Hát kend. mi járatban?

— Vízért jöttem.

— Aha. Szóval maga csak egy kis vízért jött?

— Megszomjaztam.

— Tudom, errefelé ez a módja ... Akár a vadászok, mi? Piff, paff. jobbra, balra, aztán beállít közülük egy. ide a tanyába, egy zöld kalapos, fácántollas, vállán a puska, és azt mondja, megszomjaztam. Ebben a tanyában minden rossz így kezdődik.

— Én nem vagyok vadász

— méltatlankodik Balló Imre, s egy pillanatra megdermed benne a lélek.

Az öregasszony maga elé réved, és fejét csóválva eltűnik a konyhába.

Az istálló tetőzetét kikezdte az idő. Az ajtó felett piros téglák félköríve díszeleg. Odabenn kong az üresség. A bal oldali álláson széna illatozik, átellenben a két tehén, meg a borjú be- levész a félhomályba.

— Elkellene itt a villany

— szólal meg Balló, pedig az öregasszony jár az eszében. Egy kukkot sem értett a szóáradatból. Mi a frász ütött belé? Kérdezni mégse kérdi. — Nagy ez az istálló — hordja körbe a tekintetét.

— Valamikor nem volt nagy — válaszolja az asz- szony.

— Már hogyne lett volna nagy?

— Ügy hogy tele volt jó- szággal, egyik oldalon tehenek, a másik oldalon lovak. A bátyám szerette a szép lovakat.

— övé volt a tanya?

— Csak rászakadt a gond. Apám meghalt valahol a fronton vagy hadifogságban. Persze, a bátyám vérében volt a gazdálkodás, és mindenáron le akarta pipálni a sváb szomszédokat. Mert voltak itt jócskán, amíg ki nem telepítették őket.

Magára ölti a kötényt, megtörli belül a sajtárt. Balló a kezét nézi. Agyon- strapált kéz, állapítja meg magában. De a teste kecses és hajlékony. Ügy mozog, mintha meg se kottyanna neki a munka. Ballónak tetszik az asszony. A széptevéstől azonban elszokott.

— Maga mindig itt dolgozott? — kérdi bátortalanul.

Igazít egyet a háromlábú széken, s a sajtárt térde közé szorítva hozzálát a fejőshez.

— Én szövőnő voltam. Alig töltöttem be a tizenhatot, mikor beálltam a gyárba. Akkoriban mindenki menekült a földtől. Mondtam a bátyámnak is, hogy hagyjon itt csapot-papot, de ő nem és nem. Sőt, elvette Kenf Marit, az öreg sváb lányát. Ez aztán beadott neki. Egy éjszaka elvitték. Pedig azt hitte, két vállra fektetheti a világot.

Balló másfelé szeretné terelni a beszélgetést.

— Fiatal korunkban mindannyian így vagyunk a világgal — belemarkol a szénába. — Micsoda illata van. Az embernek kedve volna eldűlni benne.

— Ha úgy tartja a kedve, hát tegye.

Bátorságra kap, akadozó nyelve, akár a motolla pörgeti a szavakat.

— A helyzet az, hogy elromlott a motorom. Gyalog pedig messze van a város. Ha megengedné, itt tölteném az éjszakát.

Az asszony abbahagyja a fejést. Sanda gondolat ver fészket a fejében.

— Mit szól a felesége, ha nem megy haza?

— A feleségem? — nevet Balló. — Engem senki se vár otthon, csak az üres lakás. A feleségem vagy tíz éve összeállt egy pasassal.

— Tőlem maradhat — vonja meg a vállát az asz- szony némi sajnálkozással, és tovább folytatja a munkát.

Balló belehuppan a szénába. Egy sort hallgat. A kinti neszeket figyeli. Hirtelen felkapja a fejét. Az árnyékot veszi először észre, aztán az öregasszonyt.

— Ahá! Ügy, mint az a vadászkalapos, befekszik a szénába.

— Anyám! — pattan fel az asszony. — Azonnal menjen vissza a konyhába!

Egy pillanatig farkasszemet néznek egymással. Kisvártatva az öregasszony megjuhászkodva kisomf ordái az istállóbál. Az asszony visszaül a tehénhez. Balló egy szalmaszálat húz ki a szénából, s a szájába teszi. Azt rágja. Időnként fel-fel- pillant. Újra felfedezi az asszony arcán azt a megkeseredett vonást. Sőt, mintha egész lénye megkövült volna. Csak a keze jár. Egyhangúan serceg a tej a sajtárban.

— Mit akart az édesanyja azzal a vadászkalapossal? — töri meg a csendet.-r Ez a rögeszméje.

— Jó, jó, de nekem mondja.

— Tudja, errefelé mindig nagy vadászatok voltak. Azelőtt az urak. aztán másfajta urak.

— Mi közöm nekem a vadászokhoz? — méltatlankodik tovább Balló.

— Magának semmi.

— Látja, ez az! Mert én ezelőtt csak a kövesútról láttam a pusztát.

— Nézze, jó ember! — fordul' feléje az asszony. — Anyám nem tud szabadulni attól a naptól, amikor a vadászkalapos beállított a tanyába, és szemet vetett a sógornőmre. Azt ígérte, hogy kihozatja a bátyámat a börtönből.

— Kezdem kapisgálni a dolgot — bólogat Balló, szájában a szalmaszállal. — És kihozatta?

— Nem kellett, mert kiengedték. Éppen akkor jött meg, amikor itt az istállóban erőszakoskodott Marival. A puskája az ajtó mellett a szögön lógott. A bátyám fogta a fegyvert, és lelőtte a vadászkalapost, a másik tölténnyel a feleségét, aztán felhúzta magát erre a gerendára.

Ballónak kikerekedik a szeme. ,

— Miért nem lépett közbe?

—• Maga aztán tud kérdezni. Azon a napon felvonultam. Május elseje volt. Teli tüdővel énekeltem, hogy Rákosi elvtárs minket a boldogabb jövőbe vezet.

— Nahát! — tápászkodik fel a férfi. Zsebéből kivesz egy doboz cigarettát. Rágyújt. — Szóval maga énekelt, miközben ilyesmi történt?*

— Maga talán nem vonult fel soha? Ott énekelni kellett.

Magasra fújja a füstöt, és összeszűkült szemmel nézi, ahogy a mennyezet felé

száll. Hirtelen feltámad benne a vágy, hogy beszéljen magáról. Talán az asz- szony el is várja. A gondolat felvillanyozza.

— Egy, s mást én is mondhatnék magamról. Hovatovább harminc éve vagyok vízügyes. Egyszer itt, másszor ott kotrom a csatornákat. Egy párszor nekem is felszaladt a pumpám, de most már csak ülök a masinán, tologatom ide-oda a kapcsolókarokat, s legfeljebb annyit mondok, hogy a jóúristenitneki. A minap mégis elkapott a gépszíj. Megyek a gyámügyre, hogy látni akarom a gyerekeket. Mondják, hogy abból nem lesz semmi, mert az asszony beadta őket az intézetbe. Micsoda, hogy az én gyerekeim intézetbe kerültek! Erre kihívattak egy rendőrt, pedig csak az asztalt borítottam rájuk.

— Miért hagyta el a felesége?

— Ki tudja? Talán azért, mert kopasz vagyok.

— Tényleg — neveti az asszony, amikor a férfi leveszi a sapkáját. — De azért jól áll magának.

— Azt mondja?

— Komolyan.

— Akkor maga végtelenül kedves. Magának vissza kellene mennie a városba. Miért nem megy vissza a szövőgyárba?

— Mindenkinek megvan a maga sorsa, nekem ez. Szeretek bajlódni a jószággal. A véremben van, mint a bátyámnak volt. Meg ki is fizetődik. — Bezzeg a fiam! — de ezt csak magának gondolja. — ö sohase fog gyökeret ereszteni a tanyán. Pesten tanul, mérnök lesz — már a nyelve hegyén van, hogy büszkélkedjen vele, de Balló közbevág.

— És ha egyszer meghívnám?

— Hova?

— A városba ... Mondjuk egy vasárnap.

— A jószágot vasárnap is meg kell etetni, anyámat se hagyhatom magára.

Átszűri a tejet, de még temérdek a munkája. Mire végez a malacokkal, a hízókkal és az aprójószággal, besötétedik. A tornácon lámpát gyújt. Egy bögre tejet tesz a férfi elé, és kenyeret szel hozzá. Aztán ő is mellé ül. Csend van az udvaron, csend honol a házban is, csak a lámpa körül zümmög a bogarak kórusa. Suttogva beszélgetnek, nehogy elriasszák a csendet.

— Jó itt, békés a világ.

Balló ezt komolyan hiszi.

Torkán dobog a vágy, ahogy az asszonyt nézi. A kezét szeretné megfogni. Rátenni az övét. Lágyan megsimogatni a bőrét. Egyszer csak valami koppan, valami zör- ren. Hátrafordulnak. Az öregasszony áll a konyha küszöbén.

— Te ringyó! — sziszegi indulattal. — Tudtam, hogy az a zöld kalapos még egyszer visszajön.

Fekete János: Léckerítés

Káldi János:

Magyar akvarell

Emlékes, kis, lassú délután.

Ül a Nap a sárgás hegyélen.

Leesik a hallgatag fűzfák kopott, szomorú szárnya, mélyen.

Húzza az árnyát a darusor át a Dunán, el-elveszejtve.

Határtalan tűnődés az ég.

Világít égő nefelejcse.

T. Lázár István:

józanodás

Lekuporodik szájunk szegletébe a sóhaj,

megszelídül öklünkben az indulat. Szétnyílnak a percek fáradt lombjai s bezúdul szemünkbe az időtlen béke. Kialszanak a tegnapok vallató fényei, s a könyörtelenség csak sejtelem marad, s nem számol ránk a pillanat. Átfeszülünk a hallgatás kráterein, hogy eljussunk egy arcig, emberré józanodjunk, és hogy könnyű legyen a megbocsájtás.

G. Nagy llián:

Szívünk o jelvény

Élni kell fiúk élni nem csak éldegélni bölcsebb s szebb idők másképp sose jönnek

Tudni, hogy mi történik fényre homály miért rakódik ha másért már nem is lenni hűséghez hűnek lenni

Mozdulni ahogy rügy kipattan nem rejtve gondolatot mit a szellem megérlelt de eddig bújtatott

Miféle vágy az mely csöndre inthet miféle jövő ha elköszönhet

Élni kell fiúk élni vérkoszorús szívünket jelvényként viselni

Kanizsa József:

*

Jön a tél

Ködök hada ha jön Lassú tutaj hozza Hegyek magas ormát Körbe is fodrozza

Némul a madárzaj Csak a kánya károg Egyre nő vastagszik Tó hátán a hályog

t