Békés Megyei Népújság, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
NÉPÚJSÁG 1987. december 24., csütörtök o Tóth Lajos: Szenteste Egyedül bolyongott a kisváros főutcáján. Alkonyat óta járt fel-alá, közben megállt egy-egy kirakat előtt. Csak időtöltésből. Nem akart venni semmit, noha az üzletek még nyitva voltak. Közönyt mímelve nézte a szatyrokkal, csomagokkal telt kezű embereket, s szinte kihívóan fogta lassúra lépéseit. Az ajándékbolt kirakatát szemlélgetve azonban belemart a keserűség. Az állam gyereke volt, s ajándékokat csak akkor kapott, ha a nevelőotthon pedagógusai a kötelező előírásoknak megfelelően „meglepték”. Mióta megtudta, hogy a Télapó nem Télapó, majd pedig, hogy a tanár bácsik, tanár nénik nem a saját pénzükből kedveskednek, undor fogta el minden kegyeskedő gesztussal szemben. Tanár kora óta is mindig kidrib- lizi a nőnapi megemlékezést, hogy ne kelljen ott lennie a hivatalos ceremónián. A karácsonyi ajándékozást se tartotta másnak, mint kötelező figyelmességnek, ami, ha véletlenül elmarad, vagy ha a kívánság nem teljesül megfelelően, elhidlegülés forrása leginkább. Valakinek azért ő is szívesen venne ajándékot, de nem teheti. Nincs senki, akihez tartozónak érezhetné magát. Első éve tanít itt. Kollégái néhány hónap után „tanmoly”-nak nevezték maguk között, mert késő estig a szertárban dolgozik, a tanáriba csak akkor megy le, ha feltétlenül szükséges. Nem ilyen szándékkal jött ide, előző munkahelyén sem ilyennek ismerték. A tanév eleji nevelőtestületi értekezlet után vacsorát rendezett az iskolavezetés, hogy a nyári szünet után újra „összerázódjanak”. Kíváncsian várta. Az eszem- iszom közben fel sem tűnt neki, hogy figyelik. Pedig neki „priusza” volt. Az igazgató, amikor jelentkezett nála, hosszan elbeszélgetett vele. Megígérte, hogy minden köztük marad. Bandi fogadkozott, hogy tanult a „levegőváltoztatásból”, s megszabadul szenvedélyétől: az ivástól. A vacsorán Lina mellé ült. Semmi szándékosság nem volt ebben. Az asztal- végen csak mellette volt szabad hely. A gyerek nélküli elvált asszonnyal kedvesen eltársalogtak, annyira összemelegedtek, hogy Bandi csak őt kérte fel táncolni. Eszébe se jutott, hogy megsértette a nevelőtestület íratlan etikáját, amely szerint ilyen alkalmakkor legalább egyszer minden kartársnővel táncolni illik. Ha ezt tudta volna, akkor sem tette volna meg. A mellőzés az asszonyokat is bosszantotta, de csupán faragatlan- ságnak minősítették. Nem így a nevelőtestület hamvukat vesztett öreglányai. Napokon belül felderítették, hogy a munkahely-változtatás az iszákosság miatt történt. A jó hangulatú vacsora után, amely a garzonház bejáratánál elhangzó „kezét csókolom”-mal végződött, hol egyikük, hol másikuk talált ürügyet, hogy beszélgessenek, de mindketten túl voltak már azon a koron, hogy ide-oda csapongó gondolataik közben kijátsz- szák életük kártyalapjait. Teltek a hetek, s ők megjátszott közömbösséggel kínozták egymást. S most itt a karácsony, és ő így, egyedül, ridegen, száműzötten! Az üzletek is bezártak már. Az utcán fogytak az emberek. Hogy még töltse az időt, letért a főutcáról, s nekivágott a „kiskörútnak”. Ez az ő fogalomrendszerében a városközpontban egymástól nem túl messze lévő öt kocsma meglátogatását jelentette, de egyikben sem tovább fél deci konyak „beöntésénél”. Üjra az italhoz menekült utóbb. Napközben nem ivott, de esténként megjárta a „kiskörutat”, szigorúan ügyelve arra, hogy egy este kétszer ne térjen be ugyanoda. Az italboltok pénztárosai, kimérői jól megismerték, de mivel esténként csak egyszer látták, mindegyikük azt hitte, a vacsora előtti szokásost issza a „tanár úr”. Ezek a néhány perces kocsmai tartózkodások felfeldobták, pedig szinte minden alkalommal megfogadta, nem teszi be a lábát többé egyik bűzbarlangba sem. Hányszor lehordta magát: „Hülye vagyok én, hogy ezekben a mocskos csellókban piálok, ahelyett, hogy hazavinnék néhány üveggel?” Már a „kiskörút” végállomásán volt, a „Vakegérben”, így keresztelte el a közvélemény ezt az italboltot. Az addig bevágott négy féldeci émelyítette a gyomrát. Letette a poharat, s gyorsan ki! Kissé meglökve, de még a józanság határán indult hazafelé. Szomjazta a friss levegőt. Épp az Uniyerzál kirakatát nézte, amikor megállt mellette valaki. „Ki az ördögnek van még kedve kirakatot nézni ilyenkor?” — villant föl benne, majd oldalra pillantott. Lina is tettette magát. Ha nem vette volna észre Bandit, meg se áll, de ezen az estén jobban kínozta őt is a magány. Az első szenteste, amit egyedül tölt. Tavaly ilyenkor még férje szüleinél voltak, de rá egy hónapra már külön is költöztek, s nemsokára el is váltak. „Ha te bírod, én is bírom!” — gondolta Bandi, ám a gyerekes dac ellenére az ő türelme fogyott el hamarabb. — Kezét csókolom! —köszönt rá Linára kihívó mosollyal, s mivel úgy vélte, mintha gúny vibrált volna az asszony szemében, cinikusan megkérdezte: — Egyedül ezen a szép estén? — Egyedül? — nézett rá Linára. — Ketten vagyunk, nem? — Van, amikor a kettő kevesebb az egynél. — De filozofikus hangulatban van! — Most ne lennék? Szenteste van ... Elindultak. Egyikük sem tudta még hová, hiszen nem kívánkoztak haza. A vasútállomás felé vezető széles utcán haladtak, amikor Lina nem bírta tovább a hallgatást. — Mondja, Bandi, mi a baja magának velem? — Semmi. — Pózol! Nem a szertárban vagyunk. — Nem mindegy, hol vagyunk? Lina szó nélkül elindult. Bandi, már csak azért is, nehogy azt higgye az asz- szony, hogy őt ilyen köuy- nyen le lehet rázni, utána. A fűszer- és csemegbolt előtt érte utol. — Tudod mit, kisöreg! — tegezte le váratlanul. — Ne rontsuk el ezt az estét! Lina hirtelen nem tudott mit válaszolni. — Ha megengeded, elkísérlek. A garzonlakás a következő sarki házban volt. Hosz- szan, kényszeredetten álltak, Bandi bal kezével felemelte Lina állát, s szomorúan a szemébe nézett. — Szeretnék valamit elmondani, „kisöreg” — motyogta. Mennyivel másképpen hangzott ez már az előbbi „kisöreg”-nél! — Itt? — Ahol akarod, ha meghallgatsz. — Gyere! — indultak az első emeletre. Lina zavarában nehezen találta meg a kulcsot reti- küljében. Ugyan mi az, amit el szeretne mondani Bandi? — Várj egy picit — ültette le vendégét. Az előszoba szekrényéből elővette pongyoláját, és a fürdőszobában átöltözött. Bandi szemügyre vette a szobát. Szinte kínosan pedáns rend és tisztaság! Önkéntelenül is az ő albérleti szobájára gondolt, ahol szanaszét minden, akárcsak a lelkében. Rendet kellene teremtenie mindkettőben. Lina lépett be. Kezében tálca, poharak. Letette az asztalra, majd kinyitotta a bárszekrénye ajtaját, s egy bontatlan üveg konyakot vett elő. — Kérlek, tölts! — szólt halkan. Koccintottak. Percekig ültek némán. A szemközti bér ház kivilágított ablakainak némelyikét nem zárták el sötétítő függönnyel, s látni lehetett a csillogó karácsonyfákat. — Látod? — mutatott arra Bandi. — Igen ... Lina letörülte könnyeit, s menekülni akarván elérzé- kenyültségéből, most ő töltötte tele a két poharat. — Igyunk legalább! — Hm! — emelte fel Bandi is a poharát. — Legalább igyunk... Üjra hallgatták a csöndet. Lina ismét tölteni akart, Bandi azonban nem engedte. Lehajolt a tölteni akaró kézhez, s megcsókolta. Lina gyengéden cirógatni kezdte a férfi haját... Kántor Zsolt: Karácsonyi szonáta A magánnyal telt, sötét kocsmák mélyén fölsir a bábu. Ahol gyertyát gyújtanak ott megjelenik, több helyen várakozik egyszerre bűvös alteregóival. A bábu fölsir, az éj pongyolája szétnyílik! Fűrészporral kevert hó lepi a piros utakat. A csapos kiteszi a pultra a piciny fenyőfát: „Most lélek lángol mindenütt a fejfák helyén.” A zene nem nyomja él a csillagszórók, holdszórók, mániaszórók sercegését. Serceg a zsír, az ág, a kenyérhéj. Csönd emlékébe zárul a panasz. Valaki a kék sarokban halat eszik, poharában kifakul a jövő, az üveg alján nem marad más, csak a puszta „indíték". A bábu ráhajol az idegekkA átkötött dobozra, nézi az írást: „Ma este veled leszek.” Valahol harangoznak, valahol megkondul az ünnep, elindul forgatag-ihletésű életünk, és ragad a hó, a jég, az ár! Gyönyörű áradás. A bábu emlékezetén suhannak át az árnyak, a bűnök, amiket másképp követett el, mint a többiek. Leveszi álarcát és egy lány haja csapódik arcába. A sötét csípő, a fájdalom tájai, a híd, a kockaházak, a szennyes lépcsők. Átrohannak rajtunk a szorongások, mint a szerelmek. Beleremeg (az élettelen szerep is, ahogy szörnyű csalódásaink testet öltenek. A fű behajol állmainkba, KARÁCSONYI FŰ, tű-idő, ajándékok éje, éjfélkor a templom előtt átölelik egymást a bábuk. G regorián-závárzatok mögött alszik a gyermek. Betlehemi ARC: a világ vére most átmelegszik általunk. Tomka Mihály: Télapó az üres áruházban Tél se volt, mindenki vitte az áruházból kincseim, üres a polc, üres itt e bolt, dér dereng kilincsein. Üres puttonnyal járok én, gyalog a fényes ,estben, hajlott, öreg szegénylegény, semmi-semmi, nincs kezemben. Mit adhatok, hisz bő marokkal osztogattak jóelőre, kik elteltek önmagokkal — ráismerek sok-sok szülőre. Ünnep nincs, már minden játék kiosztva s kissé elgyötörve, mire én megérkezhetnék, némelyik elkopva-törve. Megbúvók az áruházban, a pénztárgépre dűlve alszom, dideregtem, hiába fáztam botorkálva deres haraszton. Kit érdekel, ha felbukok, már megfestették annyi képem, mindenféle műanyagok sürgetik az eltűnésem. Legenda nincs. Üres ünnep. Apa, anya dolgozik, nagymama meg messzi földön gombolyítja gondjait. Pedig a tél meseország, mikor a térdigérö hó rejti él az éjszakát világít s jön télapó. Nem az üres áruházból, nem a feldúrt utakon, egyszercsak csengője szól, s kopogtat az ablakon. Kit érdekel már az a játék, mit megkaphat bármely napon, ki volt a jó, az itt a tét, kié volt a szorgalom? Ki az, aki szemlesütve álldogálhat és ijedt — télapó kis ággal ütne: „Ne tegyél többet ilyet!” Ki az, kinek homlokára teheti fáradt kezét, hó-csillagot szór hajába, ki az, kinek ilyen szép ünnep, ünnep, ünnep jön... Szúdy Géza: Nekem a karácsonyfát Nekem a karácsonyfát még a Jézuska hozta, kívánságlevelem neki vitte a posta. Tűnődtem, hol lakik: valahol fönn az égben, a napos-csillagos, fénylő nagy mindenségben. Bujkált bennem a kétely, de hinni jobb szerettem. Csodák vettek körül: mért volna lehetetlen? Ahogy közeledett az ünnep, egyre jobban hittem a szép mesében, csillagban, pásztorokban. S álltam a fa alatt: íme, fényes bizonyság! Letűnt gyermekkorom, siratom boldog orcád. Üjra itt van karácsony, örülnék is, ha tudnék. Tűnődöm: hányadik már? És jövőre is jut még? Emlékeim felöl gyerekhangon a kardal, egy kis ablak alatt zeng a „Mennyből az angyal”. S látom a karácsonyfát égből alálebegni. Anyám mosolya fénylik, nincs fénylőbb nála semmi.
