Békés Megyei Népújság, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
1987. december 24., csütörtök NÉPÚJSÁG a KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET T Édes, ringató, dajkáló táj Dér Endre otthonában karácsony előtt Schéner Mihály: 1987 karácsonyán Varsa Zoltán: Karácsonyi ének A kisded megfeszül a fényben, már nem nevet. Száján a sírás apró fodra: megéhezett. Mária röpteti sietve a mécs ívén. Csöpp emlőivel engeszteli: „egyél csibém . .. !” Könnyeit nyeli, rejtőzteti a bánatot. Dúdol néki királyfi-inget, láng-csillagot. Az ajtón túl fagyok sziszegnek, fegyver zörög. Angyalszárnyat súg a gyereknek az üldözött. Bebugyolálja, s ráteríti tekintetét. Hol késnek a Háromkirályok, jönnek-e még? A magzat karjait kitúrva elszenderül. Az anya sír: sosem tanul meg heródesül! Szegeden a Teleki utca 7/A-ban lakik Dér Endre József Attila-díjas író. Nem messze az új Hungária Hoteltől, de a régi, roskadozótói sem, ahol valamikor Dankó Pista muzsikált, és Gárdonyi, Pósa Lajos írta a, cigánykirálynak a szebbnél, szebb dalszövegeket. Rossz hangulatot kelt az ember-, ben elmenni a valamikor fényes-tükrös kávéház előtt, megállva kicsit Dankó már-, ványszobránál is, ahol (szán-, tén valamikor) Mascagni, a maestro fényképeztette magát, mert a pusztulás, a magárahagyatottság (még ha épületről is van szó) elszomorít, elkedvetlenít. Olyan az, mintha múltunk egy darabját taposnánk bele a sárba, vernénk szét vasgolyókkal, meg azt a szellemiséget is, ami betöltötte, amiből magyar irodalom is lett, ahol minden szeglet, dísz, korhadó oszlop azt motyogja: Gárdonyi, Pósa, Tömörkény, Móra... És még milyen hosszú lenne a sor! Dér Endre testvéri szóval, öleléssel fogad otthonában, felesége, Györgyi asszony ugyanúgy. Képekkel zsúfoltak a szobák, kitetszik ebből is, hogy a házigazda festők barátja, akit szívesen hívtak kiállítások megnyitóját szolgálni, mert érzi, szereti, éli ezt a tájat, ahol él, az embereket, akiknek köszön és akik ráköszönnek. Az ablakból benéznek a szegedi házak, a havaskás utca, a fák, amelyek, ahol csak a tiszta ég van mögöttük, kékeslilán pompáznak, hajladoznak. Forró kávét hoz Györgyi asszony, felemlegetünk néhány Köröstáj-napot, ahová eljöhetett, ismerősöket, barátokat, írókat, költőket és festőket is, persze. Előszedem a táskámból a Dajkáló Táj-at, az Üj Aurora kilenc éve megjelent kötetét, melynek címadója Dér Endre írása, vallomása, költői szárnyalású szépprózája arról, hogy miért is el felejthetetlen a gyermekkor „dajkáló tája”, és miért elfelejthetetlen az emlék, mely őrzi, amíg az őrző él. Mondhatnánk sóhajtós, nagy szavakat, fokozhatnánk a szomorúságot, amit a vendég hoz az öreg, a pusztuló Hungáriától, de nem mondunk mégsem. Kérem, hogy írja alá nekem a könyvet, amit aláírni eddig nem volt alkalma. A sorok alá odaírja a dátumot: 1987. Karácsony. Meg azt is, hogy BUÉK! Nézem és hallgatok. Nézem, hogy BUÉK, ami kétséget kizáróan azt jelenti, hogy „boldog új évet kívánok!” Nézem, és olyan messzinek, olyan titokzatosnak érzem ezt a BUÉK-ot, meg tragikomikusnak is; ha most filmrendező lennék, és filmet csínánnék éppen, ide bevágnám egy villanásra a pusztuló Hungáriát, a Dankó Pista kávéházát, szürke-törött ablakszemeivel, körülkerített méltóságában. De hát nem vagyok filmes, így aztán csak annyi történik, hogy felemlítem neki, amit láttam, hogy erre ő hallgasson komoran két lélegzetnyi időig, és az egykori palota átcsúszik lassan a szimbólumok világába... Fellapozom újra a könyvet, amit a dedikálásnál behajtottam, és olvasom. Félhangosan, hiszen Dér Endre tudja, mit írt és miért írta, amit leírt. „Engem egy sajátos táj gondozott, babusgatott, ringatott, mint apró gyermeket. Ezért énnekem kedves tisztem, holtig tartó kötelességem a táj fakasztotta gondolatokat, érzéseket ébren tartani, s ápolni a lelkekben. E táj: a róna s a hegyek találkozásánál nyújtózik, s vadalmás, mocsári tölgyes ősrét éppúgy akad rajta, mint kalásztermő fekete föld, vagy fehér izzású, kamillavvrág-övezte szikes. Különös táj. Télen zord s kegyetlen. A váradi hegyek hószagával ijesztgető. Mégis ráillik a szívből csurranó »édes« jelző.’’ Idáig olvasom. Az író közbeszól. — A Geszt melletti „édes” táj emléke ez. Meg Zsadá- nyé, meg Orosipusztáé. Ahová a szüleim egyéves koromban költöztek, Csabáról, a Virág utcából... Mert ott születtem. Ebben az akkor még inkább „nagyfalu-sze- rű” városban. Mert azért most is nagy falu az még. Csak le kell térned a főutcákról, ott a falu. Az „édes” falu. Tudod, mi folyton vándoroltunk. Édesapám, az ács (látod, még ez is illik, így karácsony előttre!) oda költözött, ' ahol munkáit kapott. A húszas évek elején nem a munka jött az emberhez, az emberek mentek a munka után. Kis nyomorba, nagy nyomorba, kis örömbe, ritkán nagyba. Az apám Orosipusztán dolgozott, uradalmi majorban, mi Zsa- dányban laktunk Szőke Nagy Ferencnél „albérletben”. Én sem értem, nem is tudom mivel magyarázni, de emlékszem egy karácsony estre. Utólag tudtam meg, hogy hároméves lehettem, tehát 1925 volt a naptárakon. Bejött a gazda, látta, hogy ott fagyoskodunk a kemencesutban Laci öcsémmel. Ment a szomszédba (jó szíve volt!), a szomszéd meg vissza vele: „Jöjjenek át, mesterasszony, mondta, oszt húzzanak ki a kazalból a szívonóval annyi szalmát, amennyit csak akarnak. Ne fagyoskodjanak ezek a gyerekek karácsony este.” Meleg lett, szép lett a világ. Mézet, diót is kaptunk. El- dórádóban éreztük magunkat. Nocsak, Eldorádó! Bandi, milyen volt a te Eldorádód? Később? Megint később? — Szóval az életem eleje? Hát az nem volt Eldorádó. Az. első-második elemit Csabán jártam a Révai utcai iskolában, nem messze a Csányi utcai focipályától, Moldoványiné, Miskolci Jolán tanító néni elé. Most tehát Csabára indulunk. Gondolatban. Idő: 1928. Már-már a gazdasági világválság. De még csak karácsony előtt, egy héttel. — Tudtam, hogy. otthon most sem lesz karácsonyfánk. Érzékeny gyerek voltam, sírdogáltam. Hát teveled mi van? — kérdezte Jo- lánka néni. Elhüppögtem. Hát rajzolj egyet a táblára! Az a tied is lesz. Lipták Pali (a festőművész-könyvtáros) a megmondhatója, hiszen osztálytársam volt: odacipeltem egy sámlit a tábla elé, és rajzoltam a karácsonyfát. Meg meleg bundába öltözött gyerekeket köré, olyanokat, amilyeneket a főtéren láttam sétálni. A tanító néni megdicsért, és a következő évben is én voltam a karácsonyfa-rajzoló. Ezután te leszel az előrajzoló is, mondta még, és én ezt sohasem felejtettem el, ez olyan nagy esemény volt! Pedig mi várt még rám, később! Két év a zsadányi iskolában Hajdú Gyula tanító úr osztályában, aztán megint Békéscsaba, az anyai nagyszülőktől a gimnázium. Ma- turálás után Sopron, a pécsi tudományegyetem teológiai karán, ahol 1944. március 19-e után a soproni márciusi fiatalok tiltakozó nagygyűlését szervezi a megszálló németek ellen. Fegyveres „felkelést” akarnak vállalni, „mert lehetetlen, hogy a magyar diákok egy puskalövés nélkül...” Kudarc, már az elején. Szerkesztőbizottsági tagja lesz a „Nyugati őrszem” című diákfolyóiratnak, ebben jelenik meg élete első verse, Gálád a világ címmel. Ilyen sorokkal: „Sár és vér a föld 7 peremén a Sátán üvölt...” De hogy-hogy teológia? — Minden áron tanulni akartam. Kincses Guszti bácsi, csabai hittantanárom 100 pengő érettségi jutalmat szerzett nekem, és a lehetőséget, Sopronba. Terveztem, hogy 4 év után 2 év a bölcsészkaron (ez volt a rend), és magyar tanár leszek. Illetve: az is. Ahogy sokkal később az is lettem. Itt, Szegeden. Te, Bandi, mondom később: én ismerem az életed rettenetes bonyodalmait, vargabetűit. Tudom azt is, hogy ezek a „vargabetűk” nem köpönyegforgató, nem kaméleonpályák. A negyvenes, ötvenes évek sokakat (milliókat?) kényszerpályára kényszerítettek. Mi volt a te igazi, vállalt, hivatásos pályautad akkor? — Az újságírás, amit Cseres Tibornál kezdtem, a békéscsabai Viharsaroknál. Ahogy Csabára visszajöttem, azonnal megkeresett. Gyere újságot írni! — nógatott. Nem kellett sokáig nógatnia. Mégsem maradtál ezen a pályán. Pestre mentél. Lelkésznek és nevelőtanárnak. Te, aki Csabán a MADISZ kultúrosa voltál. — Semmi sincs ok nélkül. Az oka ennek is megvolt. Tévedtem. Az élet és a történelem másképpen korrigálta a pályám, mint ahogyan én akkor elképzeltem. Nem baj. Sőt, Örülök, hogy így történt. Habár súlyos beteg lettem, évekig lábadoztam. Soproni barátaim — Varga Domokos író és Jánosy István költő — eljöttek hozzám a szanatóriumba és biztattak: írj, Bandi, az írás remény, az írás élet. Mert mélyponton voltam, lelkileg. írni kezdtem. A gyerekkoromat, az ifjúkoromat. Regény lett belőle, és megjelent 1955-ben. 1956. április 4-én érte kaptam meg a József Attila-díjat. Darvas József adta át, a Fészek Klubban. A kocka elvettetett. író lettem, íróvá lenni akartam. Megengeded? Fellapozhatom a Ki kicsoda? negyedik kiadását? „Dér Endre (1922. júl. 7.) — író, könyvtáros ... 1953—63. az írószövetség szegedi csoportjának titkára ...’’ — így kerültem Szegedre. Kéksdy Gyula hívott és adta át a posztját. „... 1963—65. a Szegedi Egyetem szerkesztője, 1965— 70. a Tiszatáj munkatársa. 1970— írói és műfordítói tevékenységéből él. Könyvei: Az első .próba (reg. 1955), Májusi adósság (elb.-ek 1959), A bódé (kisregnek 1962), Mi, pulóvere- sek (reg.-ek 1972), Vadember veszélyben (ifj. reg. 1977).’’ Át lehet ezt az időt így ugrani? Évtizedeket? — Nehezen, de lehet. Dolgoztam, dolgoztam, dolgoztam. És mire vitted még? Ne érts félre, a József Attila- díj óriási dolog. Egész pályádat fényesíti. De hát a magyar író, a „vidéki” író? (Engedd meg az idézőjelet, az amolyan önironikus lépés. Éppen hogy nem pejoratív.) — A „vidéki” író? Hát tudod, az örüljön, hogy ... szóval örüljön. A szerkesztőségi robot (bárki mondja is az ellenkezőjét) nem sok időt, vagy inkább szellemi fölösleget hagy arra, hogy szépirodalmat is írj. Nehéz ülni két nyerget egyformán délcegen. Most meg, nyugdíjban. Tévedés, hogy a nyugdíjas mindenre ráér. Az élethez is idő kell. Ráfordított idő. De hát mondd csak, hová terelgettük mi a szót a karácsonyoktól? Hová a hangulatunkat? Akkor meséld el, mi lesz most, karácsonykor? — Jön a fiam, a menyem az ünnep második napján. Györgyikém a szájuk íze szerint főz majd, bécsi szelet lesz rizzsel, ez a kedvenc. Meg almaleves. Meg ajándékok, egy-két szép óra. Aztán az új év, és beindul 1988. gépezete, írok, olvasok, rádiót hallgatok, televíziót nézek. Ma az élet óránként produkál meghökkentő dolgokat. Elképesztően meghökkentő dolgokat. És mit írsz? — Tornádó címmel az életem (életünk) negyvenes éveit. Azokat a soproniakat, csabaiakat, pestieket. Talán 1948-ig. Háromszáz oldal már készen. Több részlete megjelent napilapokban, a Népújság Köröstájában is. Ahová ezt a riportot szánod. Már túl vagyunk a második feketekávén is, meg egy kis falatozáson. Már megvitattuk a finn neopietizmust, és a közművelődés-politikát, az íróság küzdelmeit, és a világ különösségeit; tusrajzokat nézegetünk, az író rajzait. Üde, derűs fiatal lányok a Tisza fövenyén. A szememben kérdőjelek. — Az egyik könyvemből vettünk egy 36 négyzetméteres házikót a Tisza—Maros-közben, a parton. A szabadstrandnál. Nyaranta odamegyünk, ott csendes és vidám az élet. írok, és ha kedvem tartja, a szép lányokat rajzolgatom. Györgyi asszony leszedi az üres csészéket. — Még jó, hogy nem festő lett a Bandi! Nevetünk, miért is ne nevetnénk karácsony előtt?... Sass Ervin
