Békés Megyei Népújság, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
NÉPÚJSÁG 1987. december 24., csütörtök o SZÜLŐFÖLDÜNK „Karácsony tájban éjszaka” Betlehemesek Végegyházán — Ki emlékszik a régi énekekre? Nem hozták, itt szőtték? és Gizella palástja Minden család megteremti a maga karácsonyi hagyományait. A szokások ma már roppant változatosak, pedig egykor — az öregek a megmondhatói —, általánosan elterjedt ősi rituálé szerint illett megünnepelni a szeretet ünnepét is. Nos, e hagyományok egyik elterjedt, szép eseménye volt a betlehemezés. SZÁZ FORINT A NŐT A Napokig jártam hivatalról, hivatalra, telefonáltam, remélve, hátha valahol a megyében készülődnek hasonlóra. Mikor már úgy tűnt, minden hiábavaló, a végegyházi tanács szociális előadója, Baráth Mihályné (szerencsémre éppen ő vette fel a telefont) a kérdésre, hogy szokás-e még a betlehemezés a községben, igennel válaszolt. — Betlehemeznek Végegyházán? — kérdeztem ismét, hiszen már magam sem hittem, hogy eredménye lesz próbálkozásaimnak. — Igen — jött a távoli válasz a vonal túlsó végéről — a cigányasszonyok karácsonykor most is eljárnak az ismerősökhöz, a rokonokhoz. Mikor tavaly nálunk voltak, magnóra vettem a dalaikat, olyan szépen énekeltek ... Megbeszéltük a találkozót, hisz Baráthné készséggel vállalta kalauzolásunkat. Munkájának köszönhetően jól ismeri a falu cigánycsaládjait. Akkor még dehogy sejtettem, hogy e riport megszületése még egyszer kétségessé válik . . . örömmel készülődtem az anyag- felvételre. Csak akkor ért a hidegzuhany, mikor Faragó Mária azzal fogadott: ingyen nem énekel. Erre aztán nem számítottam. A zsebemben nemhogy 100 forint, de egy huncut vas sem volt, mind eltankoltam indulás előtt. Baráthné jó szóval, ügyes rábeszéléssel segítségemre sietett most is, végre megnyílt előttünk az ajtó, s ha szűkösen is, de letelepedtünk az aprócska, sparhelt- tel fűtött szobában . . . „ANGYALI VIGASSÁG .. ” Lám, Mariska néni mégis felkészült a találkozóra, hiszen nemcsak a menyét, Nagy Ilonát, és az unokáját, Faragó Krisztinát találjuk otthon, de az — ugyancsak dalos kedvű — szomszéd- asszonyt, Jakab Gizellát is. Egy kérdés elég a régi betlehemekről, és máris megindul a szóáradat. A hajdan volt karácsonyokat -'dézgetik utánozhatatlan derűvel, mikor nemcsak maguk, de a? egész népes család elindult, hogy megkö- szöntse az arra érdemeseket karácsony éjszakáján. „Meghallgassák az angyali vigasságot?” Ezzel ké- redzkedtünk be. Aztán volt, aki azt felelte: „Hányán vagytok, annyi fele szaladjatok”, akkor továbbáll- tunk. Mások szívesen láttak, jól tartottak minket... — süllyeszti zsebébe kihűlt pipáját Mariska néni, nehogy a fényképen az is rajta legyen. Jakab Gizella még arra is jól emlékszik, hogyan készítették a betlehemet. Ma már csak a dalokat viszik magukkal, de akkoriban ... És szavaik nyomán elindul a népes menet valahonnan a messzi múltból... ..Karácsonynak éjszakája, csillog, ragyog az ég alja ...” Elől a király halad, kezében a krepp-papírral feldíszített kard. Mögötte négven botorkálnak a síkos úton a betlehemmel. A ta- risznyásoknak csak később, odabent lesz dolguk, ha elénekelték. hogy „Karácsony tájban éjszaka, / Mit láttál pajtás álmodban ... / Örömtől a szívem sírdogál, / Mert egy kis angyal szólt hozzám !” ... CSAK HA RAMZÄRNÄK AZ AJTÓT... Tizenketten mentek általában, hat fiú, hat lány, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Aztán mikor elmondták mondókájukat. . . — Megkínáltak kis borral, pálinkával... — meséli Jakab Gizella — csomagoltak kis süteményt, kalácsot, hurkát a tarisznyába. A gyerekeknek diót, szaloncukrot nyomtak a kezükbe, és már mehettünk is tovább. Persze, a jókívánság sem maradt el ilyenkor: — A király megáldotta a szoba négy sarkát — be is mutatja a 75 éves Mariska néni, hogy hogyan csinálta —■ aztán azt mondtuk: „Amennyi szarka barka billenti a farkát, annyi százas, ezres verje a gazda markát ...” > Lehet, hogy az idő elmosta az emlékeket. Lehet, hogy a fiatalabbak — így a közöttünk hallgatagon üldögélő Kriszti is — már nem szívesen vesznek részt a betlehemezésben. S lehet, hogy már kevesebben nyitják meg ajtajaikat a kán- tálók előtt. De ők karácsonykor még most is útnak indulnak, hogy „megadják a tiszteletet” — így mondják — annak, akit megillet. — Csak ha rámzárnák az ajtót — bizonygatja Jakab Gizella —, akkor tudnának visszatartani. Bezzeg az embereink nem jönnek, ha fele Kovácsházát megkapnák érte, akkor se. A fiatalok meg — csak legyint —, pedig a dalokat tudják, hisz amíg kicsik voltak, eljártak velünk ők is ... — Manapság mi megyünk csak — sóhajt Nagy Ilona. — Gizivel leülünk a presz- szóba, iszunk egy-egy háromcentest, aztán megy kiki a maga ismerőseihez kántálni. — így van ez, kislányom, Zsuzsikám — fordul panaszos hangon Baráthnéhoz az öregasszony —, változnak az idők. Csak meg ne érjük, hogy a nótákért is adót kelljen fizetni. — No — berzenkedik a menye —, az kéne csak ... Nem engedi azt a Parlament ... A betlehemezésnek is vége szakad egyszer, akkor jön csak az igazi mulatság. Tyúkhúsleves,' töltött káposzta kerül az asztalra. Mondják: „Jól él, jó kedvében van az egész család.” A fiatalok beszélgetnek, kártyáznak, az idősebbje meg újfent csak énekel. — Hangszernek ott a ci- tera, meg a kanta — nevet nagy hangon Ilona —, arra lehet csak igazán danolni, meg táncolni. .. Azon már egy cseppet sem csodálkozom, hogy az asztal alá almát, hereszénát, meg kukoricát tesznek ilyenkor, amit csak újévkor etetnek fel a jószággal. Buzgón jegyzetelem a szomszéd- asszony hozzám intézett tanácsait is: — Ne dobja ki lányom a szemetet ilyenkor! — figyelmeztet nagy komolyan —, gyűjtse össze, különben a szerencséjét hajítja ki az ablakon. És újévkor el ne felejtsen egy kis fehér babot főzni! Mert ahogy az szaporodik a fazékban, úgy szaporodik a maga szerencséje is . . . Beszélgetünk, énekelgetnek, már nem is nekem, inkább csak a maguk kedvére. Búcsúzok. Mariska néni a maga módján köszön vissza: „Isten éltesse, míg egy varjú van a világon.” Nagy Agnes Fotó: Fazekas Ferenc Szent István Éppen tíz esztendeje, hogy a magyar művészettörténészek és restaurátorok egy kis csoportja bebocsátást nyert az Amerikai Egyesült Államok híres állami kincstárába, mely Fort Knoxban őrzi az aranyban és más nemesfémekben megtestesülő kincseket, és ahová a hányatott sorsú magyar koronaékszerek is kerültek. Hogy milyen úton-módon jutott ide a korona, az országalma, a iferd és a palást, ázt hosszú lenne elsorolni. Elégedjünk meg annyival, hogy a sok vihart megért tárgyak végül is megkerültek, s azokat — egy későbbi, 1978-ban megejtett visszaszármaztatási ceremónia keretében — ismét birtokba vehettük. A felbecsülhetetlen értékeket két sátorponyva borította Fort Knox 31-es számú kamrájában; az egyik az úgynevezett koronaládára borult, a másik pedig a koronázási palást fémtokját fedte. Mindkét lepelt gyorsan eltávolították, ám amikor a láda és a tok felnyitására került sor, ez utóbbi fe- szegetése okozott nagyobb izgalmat az átvevőknek. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az aranyból, igazgyöngyökből fabrikált ékszerek kevésbé voltak kitéve a külső behatásoknak — anyaguk is jóval ellenállóbb —, míg a palástot többször is hajtogatták, rendezgették, s annak szövete különben is igen sérülékeny. A palást a körülményekhez képest jó állapotban érte meg a remélhetőleg legutolsó átvételt-átadást, és immár itthon, a Magyar Nemzeti Múzeum birtokában ad alkalmat arra, hogy a szakértők róla s vele kapcsolatban a fejüket törjék. Ez a mintegy négy négyzetméternyi aranyszövet ugyanis sokféle talányt sűrít magába. Először is azt kellett eldönteni, hogy igazában micsoda. Nos, az már vitathatatlanul kiderült, hogy a neve ellenére nem palást, hanem — miseruha. Egészen pontosan egy olyan papi „kellék”, amelyet ha- rangkazulának neveznek. Ugyanígy azt is oklevelek adatolják, hogy Szent István királyunk és hitvese, Gizella királyné adományozta a székesfehérvári, Szűz Mária nevét viselő egyháznak. Igen ám, de ki csinálta? Hozattákj avagy itthon szőtték? Nos, e kérdésben már összefeszülnek az érvek és az ellenérvek, lévén, hogy a legenda azt mondja: Gizella és udvarhölgyei immár itt, az új hazában varrták össze, hímezték ki ezt a kézműipari remeket, más magyarázatok viszont az „importálásról” szólnak. Hogyan volt, miképpen történt, nem tudni; mindenesetre e királyi ereklyét jellemző szakmai mívesség arra utal, hogy a kor legjobb iskoláinak valamelyikében képezték ki a hímzőket. Talán éppen Bajorországban, phonnan Gizella származott, s ahol az iparosságot okkal- joggal megbecsülték. Feltételezhetjük tehát, hogy nem maga a harangka- zula utazott át több határon, hanem az a valaki, aki a szövés és díszítés tudományát a fejében, kezében hordozta. Tételesen kijelenthetjük ellenben, hogy a palást eredeti anyaga a samit volt: kékes-zöldes, vöröses rozetták- ból szőtt bizánci selyemszövet. Ugyancsak biztosan megjelölhetjük azokat az évszámokat, amikor ezt az 1031- ben ajándékozott királyi díszt átszabták, . láthatóan megjavították. Legelébb a 17. században raktak alá olasz földről hozott selyem- szövetet; másodjára 1849- ben, a korona külföldre való menekítésekor javítottak rajta valamit; harmadszor pedig 1867-ben, amikor Ferenc Józsefet magyar király- lyá koronázták. Ez utóbbi művelet igen rövid ideig — mindössze két hétig — tartott. Klein Matild divatárus- nő, aki ötödmagával férceit és pótolt, alapos munkát végzett: az egész palástot li- lás ripszselyem béléssel látták el, a széleire pedig körben paszományt varrtak. A székesfehérvári Szűz Mária egyháznak ajándékozott kegytárgy azonban minden utólagos beavatkozás és toldás-foldás ellenére önmaga maradt. Máig az a remekmű néz a csodálóra, amelyet egykor az ismeretlen tervező- és hímzőmester kialakított. Tehát az áz Y alakú villakereszt, amely a palást ékítményeinek legfőbb meghatározója, az a férfi- és nőalak, amely Istvánt és Gizellát, a két adományozót mintázza, s vélük együtt azoknak az alakoknak, csoportoknak az együttese, amelyek vértanúkat, apostolokat, angyalokat stb. sorakoztatnak fel. Nem lehet — és nincs is — vita azonban arról, hogy ez a koronázási palást, nemzeti történelmünk egyik leglátványosabb és remélhetőleg még sokáig megcsodálható tárgya. Anyagának eredeti szövetét Bizánc adta, Ferenc József két hét alatt átszabatta, Fort Knox egy ponyva alatt megőrizte — hadd láthassák, vizsgálgathassák még utódaink utódjai is ... A. L. A koronázási palást egyik különlegesen gazdag rajzolatú részlete (KS-reprodukció)
