Békés Megyei Népújság, 1987. november (42. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-12 / 267. szám
NÉPÚJSÁG 1987. november 12., csütörtök Békés megye szomszédszemmel Az egyetemről nézve... Beszélgetés dr. Csákány Bélával, a szegedi lézsef Attila Tudományegyetem rektorával Nem könnyű közéférkőzni egy egyetemvezető napi elfoglaltságainak. Beszélgetésre nincs sok idő manapság. Gondosan megszervezett déli találkozásunkról is egy fontos hivatalos intéznivaló miatt késett dr. Csákány Béla, a József Attila Tudományegyetem rektora. A közjegyzőtől érkezett visz- sza, akinél a Dél-alföldi Innovációs Park egyik alapító dokumentumát kellett aláírnia. Beszélgető szomszédjárásunk sorozatában a megyei tanács első embere és a gazdaságpolitika irányító szakembere után most a szellemi élet dél-alföldi műhelyének vezetőjét kerestük fel. Megyénk kultúrájának je- . lenlétéről és „megyénk egyetemének” örömeiről- gondjairól beszélgettünk — a „földieknek” kijáró szívélyes fogadtatás közepette. — Jól tudom-e, hogy Rektor Űr is Békés megyei? — Hétévestől tizenkilenc éves ' koromig gyulai elemi iskolás, majd gimnazista voltam, és érettségi után is egy évig különböző fizikai és szellemi munkahelyekkel próbálkoztam Gyulán, amíg végül is eldöntöttem, hogy megpróbálok matematika— fizika szakos tanár lenni. Ez az elhatározás aztán elég jól bevált. — Az esti és levelező tagozatosokkal együtt 3 és fél ezer egyetemi hallgatóval milyen kapcsolatot tud tartani egy ember, a rektor? — Körülbelül száz matematika szakos hallgatóval van közvetlen kapcsolatom. Az elsőéveseknek az algebra előadását tartom, ma is töltöttem velük két órát. Aztán állandó a kapcsolatom az egyetemi KISZ-vezető szervekkel. Van úgy, hogy elmegyek egy-egy koN légiumba. A napokban jártam a Délép volt munkás- szállásából kialakított új kollégiumunkban, amelyet a hallgatóink kívánságára Károlyi Mihályról neveztünk el. — Visszatérnek-e Békésmegyébe az onnan jött hallgatók? Figyelemmel tudják-e követni ezt az egyetemről? — Erre a kérdésre inkább a Békés Megyei Tanács tudna válaszolni. Természetesen van kapcsolatunk a korábban itt tanult hallgatókkal. Részt vesznek az általunk szervezett továbbképzéseken. Egyes tehetséges tanítványaink sorsát külön is figyelemmel kísérjük. — Mi a legfőbb gondja az egyetem rektorának ma? — Egyértelműen gazdasági-anyagi természetűek az égető gondok. A helyzet az, hogy az utóbbi években országosan is magas volt az infláció rátája, világviszonylatban is. Ebből nem „veszem ki” a legfejlettebb országokat sem. Azon cikkek inflációs rátája, amelyek nekünk kellenek — rendszeresen kétszámjegyű volt. . . Ilyenek a külföldi tudományos könyvek, a csak külföldön gyártott kutatási műszerek, és ide tartozik az oktatási eszközöknek is egy része, ugyanúgy a vegyszerek is. Ha a számítógépek nem is, mert azok ára nem emelkedik együtt sok minden más árucikkével, de az üzemeltetésükhöz szükséges fogyóanyagok ára mégiscsak emelkedett. Ezt követni nem tudjuk, mert nincs olyan költségvetési mechanizmus, amely a segítségünkre lehetne. Így aztán nem csoda, ha az egyetem rákényszerül sok olyan dologra, amelyet különben nem csinálna. — Például? — Lényegében a mai nappal, gyakorlatilag már jóval előtte létrehoztunk egy innovációs parkot az ipari miniszter felkérésére. Ez a Szegedi—Dél-alföldi Innovációs Park, amelynek a feladata az, hogy az egyetemen tömörült természet- tudományos és alkalmazott (vagy alkalmazható) kutatókapacitást összehozza a délalföldi régió mezőgazdasági, élelmiszeripari, egyéb ipari kapacitásával, mert az utóbbi igényli a kutatási eredményeket. Elsősorban a biotechnológia, a vegyészet, a biológia, a fizika és más természettudományok területéről. Azért mondtam, hogy a mai nappal, mert azért késtem erről a beszélgetésről éppen, mivel mint a gesztorintézmény vezetője, aláírtam azt az okmányt, amelyben feltüntettem azoknak a nevét, akik aláírhatnak az új gazdasági társulás nevében. — Mi az öröme az egyetem rektorának? Miről beszél szívesen? — Természetesen elsősorban oktató, és amennyire az időm most engedi, kutató is vagyok. Bár az utóbbi időben nem sok időm maradt a kutatásra. Nem mint rektornak, hanem, mint az algebra és számelmélet tanszékvezetőjének nagy örömöm az, hogy ez a tanszék a tudományos teljesítményekben nagyon szépen fejlődik. Az eredményeket a határainkon túl is jegyzik. Nagyon jólesett például, hogy egy, az Egyesült Államokban most megjelent monográfia a tudományág négy új nagy centruma egyikeként említett bennünket, Winnipeg, Darmstadt és Honolulu mellett. Mint rektornak nagy örömöm volt az említett, hosz- szas csatározással megszerzett kollégium, ahol több mint nyolcszáz egyetemi és főiskolai hallgató kap szállást. Jelenleg ötszáznál tartunk és az építőipar folyamatosan adja át a helyeket. — Az egyetemvezető szemével nézve, milyen pontokon a legelevenebb Békés megye jelenléte a regionális központ szellemi életében? — Békés megye, ahogy csúnya hivatalos szóval mondani szokás, elsősorban „merítési bázis" számunkra. Hallgatóink jelentős részét onnan kapjuk. Természetesen jönnek az ország más részéből is hallgatók, de a három dél-alföldi megye adja hallgatóink zömét. Jó kapcsolatunk van több Békés megyei középiskolával, elsősorban az orosházi, a békéscsabai és a gyulai iskolákkal, ahonnan rendszerint jól felkészült tanulókat kapunk. Egyes tanszékeink, egyes tudományterületek művelői közvetlen kapcsolatban állnak Békés megyei tudományos intézményekkel. Elsősorban a regionális kutatásokra gondolok, amelyek támogatásában Békés megye vezetői jeleskednek. Gondolok itt arra a kapcsolatra, amely a Szegedi Akadémiai Bizottságon keresztül áll fenn egyetemünk tudósai és Békés megyében a tudományt művelő tanárok, vezetők és közéleti emberek között. Erről érdemes lenne a helyi akadémiai bizottságot is megkérdezni. Azonkívül, hogy szűkebb pátriámként tartom számon, Békés megyét némely tudományok, az etnográfia, a gazdasági és a természeti földrajz művelésében jeleskedő, irodalmi orgánummal is rendelkező, valamint országos rangú művészekkel büszkélkedő szomszéd megyének ismerem. Pleskonics András A kulturális decentralizáció esélyei Történelmi tény, hogy az 1867-es kiegyezés után hihetetlenül felgyorsult Magyarország gazdasági fejlődése. Azok a hátrányok, amelyek évszázadokon át a török hódoltság, majd a félgyarmati függés következményei voltak, lassan eltűntek. A századforduló évtizedeiben megszületett a kor színvonalának megfelelőd modern magyar gyáripar, fellendült a kereskedelem és a városfejlődés. Budapest mellett az ország több városa — így Brassó, Temesvár, Kolozsvár, Pozsony, Szeged, Pécs — fontos gazdasági központtá, európai mértékkel mérhető várossá nőtte ki magát. A gazdasági fejlődés maga után vonta a polgárosodással együtt járó kulturális gazdagodást is. Így volt ez még akkor is, ha ezekben az évtizedekben meglehetősen sok ellentmondás jellemezte a magyar társadalmat. Elég, ha utalunk arra, hogy tízezrek indultak vándorútra a megfelelő munkaalkalom hiányában, az agrárproletariátus helyzete egyre nehezebbé vált, számos szociális és társadalmi kérdés várt megoldásra. A trianoni békeszerződés alapvetően megváltoztatta Magyarország helyzetét. Elveszett az ország területének kétharmad része, s azzal együtt a fejlett nagyvárosok és szellemi központok is. Hazánk a két világháború közötti évtizedekben most már Budapesten kívül alig-alig rendelkezett igazi, nyugat-európai értelemben vett várossal. Ennek törvényszerű következménye lett a kulturális és művészeti élet egészségtelen centralizációja. A két világháború között Budapest volt az, amely az írókat, művészeket vonzotta, az jelentette a beérkezést, ha valakire a fővárosban felfigyelnek. A vidék szellemi elsorvadása megkezdődött. Ez a folyamat a felszabadulást követő évtizedekben sem változott meg. Mint ismeretes, a gazdasági életben döntő szerepet kapott a központi terv- irányításos rendszer, s a centralizációs szemlélet kiterjedt a kultúra szféráira is. Az ötvenes évek elejétől kezdve a magyar vidék másod-, sőt harmadrangú szerepet játszhatott a magyar kultúrában. Megszűnt annak a lehetősége, hogy vidéken könyvkiadók működjenek, felszámolták a kisvárosok napi- és hetilapjait, megszűntek az addig jól működő és fontos funkciót betöltő nyomdák. Mindezt tekinthetjük történelmi szükség- szerűségnek, de még inkább az ötvenes évek politikai gyakorlata velejárójának. Az 1960-as években felgyorsult a magyar vidék iparosítása. Gyárak, gyáregységek egész sorát telepítették a különböző kis- és nagyvárosokba. Végbement hazánkban az ipari áttörés, amelynek törvényszerű következménye a városi lakosság számának gyors emelkedése. Ugyanakkor kulturális és szellemi téren megmaradt a fővárosközpontúság. A hetvenes évek közepétől kezdve gyakrabban vetődött fel a kulturális és szellemi életünk decentralizációjának kérdése. Annál is inkább, mert a gazdasági és társadalmi, valamint a politikai élet területén egyre erőteljesebbé vált a decentralizáció. Városok, üzemek, intézmények kaptak nagyobb jogkört, dönthettek közvetlenül saját ügyeikben. Felvetődik a kérdés, hogy a kulturális szféra területén miért nem tapasztalhattuk mindezt? Kétségtelen, hogy bizonyos változások kimutathatók. Napjainkban ' már majdnem minden megyének van irodalmi vagy művészeti, illetve művelődéspolitikai folyóirata. Szerény adásidővel, de működnek néhány városunkban rádióadók, sőt Pécsett és Szegeden van tévéstúdió is. Mindezek azonban alapvetően nem változtattak lényegesen a helyzeten. Azok a változások, amelyek politikai életünkben, s a gazdaságban végbemennek, indokolttá teszik, hogy a kulturális és szellemi életünk decentralizációs folyamata felgyorsuljon. Csak új vidéki kiadó, kulturális műhelyek, fórumok megszületése vethet gátat annak a belterjes, sokszor ismeretségeken, baráti kapcsolatokon alapuló kiadványpolitikának, ami sajnos ma jellemző irodalmi életünkre. Azt hiszem, ma is vannak Debrecenben, Pécsett, Szegeden, de más városokban is olyan kultúrpolitikusok, akik el tudják kerülni a fenyegető provincializmus veszélyeit. Aligha vitatható, hogy a televízió monopolhelyzetét is jó lenne megszüntetni újabb tévéadók, -központok létesítésével. De folytathatnám a sort a rádióval, az egyetemek önállóságának teljes biztosításával stb. Mégis úgy tűnik, noha reális és társadalmi fejlődésünkből adódó igényről van szó, a kulturális decentralizáció esélyei minimálisak. És ennek számos oka van. Egyrészt nagyon jól tudjuk, hogy minden fejlesztéshez pénzre, tőkére van szükség. Ennek egy részét helyi forrásokból minden bizonnyal elő lehetne teremteni, de nem az egészet. Tehát csak jelentős központi támogatással mehetne végbe a kulturális decentralizáció, amire viszont jelenleg kevés a reális lehetőség. De önmagában mindezek, azt hiszem, mégiscsak lassíthatják a folyamatot, ám véglegesen nem akadályozhatják. A másik, ami gátolja, elsősorban szemléleti kérdés. A főváros kulturális monopolhelyzetéről van szó. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy nehezen akarják feladni uralkodó helyzetüket a kiadók, intézmények, másrészt úgy tűnik, még mindig van bizonyos óvatoskodás a Budapesttől távol eső kulturális szellemi centrumok megteremtésével kapcsolatban. Sokan, nagyon sokan féltik a megszerzett pozícióikat, s hallani sem akarnak arról, hogy mások is hasonló tevékenységet végezzenek. Pedig a decentralizáció az alkotó energiák felszabadítását, művészeti életünk sokszínűvé válását jelentené, s ami még szintén nem elhanyagolható, újabb rétegek bekapcsolódását a kultúra áramköreiben. Én azt hiszem, hogy kulturális és szellemi életünk decentralizációs folyamatának éppen ezért csak akkor vannak esélyei, ha nem egyszerre, frontáttörésszerűen akrjuk megvalósítani, hanem néhány arra érdemes város, területi központ kap elsőséget. Nyilván azok, amelyekben egyrészt megvannak a kulturális tradíciók, másrészt ma is rendelkeznek megfelelő szellemi tőkével. Az akadémiai bizottságok megalakulása és néhány vidéki kutatóintézet például szolgálhat. Filep Tibor HANGSZÓRÓ Tárcsázz! Nem tudom, melyik műsor volt előbb, a Szilágyi Jáno- sé-e, vagy ez, amit kedden kora este hallgattam a Petőfi rádióban, a Tárcsázz! 388-459 a bűvös szám, s a telefonnál Lengyel Nagy Anna jelentkezik. Vagy inkább jelentkezett, mert az adás (nagy meglepetésemre) az október 1-i ismétlése volt. Közben a kellemes hangú, és bizalomkeltő Lengyel Nagy Anna többször is bemondta: „Este fél 8-ig lehet hívni bennünket.” Ha most az egész ismétlés, akkor hogyan lehetne hívni? De hát nem is ez a lényeg, ez inkább csak zavaró körülmény, aminek tisztázására gondolhattak volna. A műsor, a Tárcsázz! okos találmány. Végül is Szilágyi János, „Halló, itt’ vagyok!”-ját is felhívhatják kamaszkorúak, fel is hívták nem egyszer, ez viszont kifejezetten a gyerekek, kamaszok számára fenntartott. Olyan is: izgalmas, meglepő, naív, különös: egyszóval, gyerekes, és mégis halálosan komoly. Főleg a felnőtt hallgató számára, hiszen arra is jó, hogy többet megtudjunk róluk, akik most élik azt, amit mi már sok éve, évtizede éltünk. Aztán arra is jó, hogy rádöbbentse olykor-olykor a felnőttet: hol hibázott, ha hibázott, milyennek neveltettük) gyermekeinket ebben az elmúlt két-három évtizedben? Hogy miért is beszélnek úgy, ahogyan beszélnek, miért van bennük hányavetiség, miért a közöny, és miért érződik a hangjukból (legtöbbnek) valami megmagyarázhatatlan fáradtság, unalom, levertség, bizony-bizony életúntság is? Töprenghetünk ugye, hogy hát akkor az iskola, az úttörő, a KISZ? De hát csodatévő gyülekezetek azok, hogy minden gyermeki gondot, bajt megoldjanak? Aztán a beszélgetések hátterében (legtöbbször) felréved az anyagi jólét, az apunak is egy kocsi, meg az anyunak is egy, közben (mondja Kriszti): „el vagyok zavarva otthonról ", Persze, nem a kocsik száma, meg a gazdagság okozza a legtöbb bajt, okozza inkább az, hogy sok családban észre sem veszik, hogy nevelendő kiskorú is található. A rohanás (a pénz után), hogy „új szerkót” vehessenek a gyereknek, hogy „meglátni Párizst végre, ez a vágyam”, miként azt egy szimpatikus, 33 éves anyuka mondja, habár „nincsen sem szombatom, sem vasárnapom”. Messzire vezet ugye, tisztelt olvasóim, ha az ember odafigyel egy ilyen rádiós parádéra, és gondolkozni sem restell. Messzire vezet, ha rájön: mennyi vadhajtás indázza körül az életünket, mennyire más az élet abban az „átlagos magyar családban”, amelyről rossz riportokban és rossz nyilatkozatokban rózsaszínfelhős szépeket, meséltünk, hallottunk. Hogy egészen más az elképzelt, romantikus álom, és más a valóság. Nos, ehhez a valósághoz próbálunk igazodni mostanában, ha nem is mindig a legcélszerűbben, de vitathatatlan jó szándékkal. Tudom, hogy a szándék az kevés, és sokszor keményen megfizettünk, mert azt hittük, elég a szándék, a többi jön magától. Hát bizony nem jön, csak ha megküzdünk érte, ha vállaljuk a nehezét is. Gyerekek, kamaszok telefonáltak Lengyel Nagy Annának, arról is, hogy „miért nincs egy barátom sem?”, és arról is, hogy „tanulok, tanulok, és nem tudok semmit”, pedig „mindenem megvan, a Dunaparton lakunk, ahonnan jó nézni a hajókat”. És a szerelem is, persze. A nagy csoda, a felnőtt világ aranykapuja... De van-e aranykapu, ami a felnőtt világba vezet? Arany-e az a kapu? ... Legközelebb december 8-án jelentkezik a Tárcsázz! Fel- • tétlenül meghallgatom. Szórakoztató antikvárium Antikvárium-e, ami szórakoztat. Antikváriumba való-e Karinthy Frigyes, Abramov, Ray Bradbury és Arthur Feldman? Antikváriumba való-e a sci-fi, a fantasztikum? Bizony, hogy nem. A kedd délutáni sci-fi-csokrot, ha elkezdte valaki, nem kapcsolhatta ki. Mit mondjak? Kitűnő volt! De ha az volt, illő bizonyítani is. Még azoknak is, akik netán hallgatták, hiszen délután két óra számomra is csak akkor a rádiózás ideje, ha recenzensi minőségem erre kötelez. Nem mindennapi kirándulás belépni a fantasztikumok világába, ahol azért semmi sem történik indokolatlanul, ahol a történeteknek mégis valóságos magva van, hiszen a fantázia gyökerei a valóságba nyúlnak, onnan szívják az éltető nedveket. Ki ne szeretne a jövőbe utazni? Vagy vissza, a múltba, száz éveket, ezreket? Már maga a gondolat is hátborzongató, hátha még mindehhez, kitűnő írók is társulnak, útikalauzként? Karinthy „meztelen-országa”, ahol mindenki belelát a másikba, ahol nem lehet alamuszi félmosolyokat produkálni, hazug hízelgéssel közeledni embertársainkhoz, talán nem kritikája annák, ami azért jellemző erre a mi „embervilágunkra?!”. Vagy Bradbury zajgyilkosa, aki azért „öli meg” a zajongó rádiókészülékeket, mert „csendre és nyugalomra vágyódik”? Jó kis kirándulás volt, kellemes óra. Sass Ervin Karinthy vers- és prózamondó verseny Karinthy Frigyes vers- és prózamondó versenyt hirdet az író születésének 100. évfordulója tiszteletére a Budai 11 Baráti Kör Egyesület, a Karinthy Emlékbizottság és a XI. Kerületi Tanács; az MTA Soros Alapítványának, a Magyar Színházművészeti Szövetségnek, a Magyar Televízió irodalmi osztályának, a Magyar Rádió Karinthy Színpadának, az Állami Ifjúsági és Sport- hivatalnak a támogatásával. . A versenyre hivatásos előadóművészi engedéllyel rendelkezők, színművészek, színházi, társulatok tagjai és a Színház- és Filmművészeti Főiskola harmadik—negyedik éves hallgatói jelentkezhetnek. A vetélkedőn részt vevőknek legalább három — egyenként nem több, mint 15 perces időtartamú — Karinthy-írásmű előadására kell felkészülniük. Az elődöntőket várhatóan 1988. február 8—9-én; a döntőt pedig február 15-én rendezik meg. A helyezetteket a rádió és a televízió mutatja be a nagyközönségnek. Jelentkezni december 20- ig lehet írásban — név, életkor, lakcím, működési- engedély-szám, a színház, illetve a főiskolai! évfolyam megjelölésével és a választott művek felsorolásával — a Karinthy Emlékbizottság titkárságán (1502 Budapest, pf.: 10.).
