Békés Megyei Népújság, 1987. november (42. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-07 / 263. szám

NÉPÚJSÁG 1987. november 7., szombat o SZÜLŐFÖLDÜNK Múltról valló tárgyaink Eleken Egy befejezetlen monográfiáról Nádor J. Istvánná nyug­díjas tanárnő féltve őrzi férjének Elekről készült monográfiáját. A mű nem teljes, Nádor József Istvánt a halál megakadályozta ab­ban, hogy befejezhesse azt. A szerző nyugdíjaséveiben határozta el, hogy megírja a község történetét. Hogy mi késztette erre, erről így ír előszavában: „Mielőtt hozzáfognék e mű megírásához, le kell Ír­jak több tényt, hogy mi késztetett erre a nem kis munkára. Mint hétgyerme­kes családapa, megkértek gyerekeim, de barátaim, ro­konaim, jó ismerőseim is, hogy írjam meg az utókor részére Elek község törté­netét.1 Kitérve részleteire, a község betelepítési nehéz­ségeire, fejlődésére, vallás­egyházi, mezőgazdasági, kulturális, népszokási, nép­viseleti vonatkozásaira. Beláttam már a kezdetén, hogy e munkám, melyet az utókor részére bocsátók ki, nem lesz valami nagy törté­nelmi mű, melyben a tudo­mányos kutatások eredmé­nyei, művészi alakítással nyernek életet — csak naplójegyzetekből fog annak tartalma állni. E munka közrebocsátásá­val úgy vélem, kötelességet is teljesítek, mini Elek község sváb, szülötte. Lesz majd Eleken több arra hi­vatott jeles fiatal, akik adataim segítségével meg­írhatják a község részlete­sebb történetét. A felhasznált adataim nagy részéi régi okmányok­ból, könyvtárakból, régi új­ságokból, őslakosok elbeszé­léseiből, nagy hányadát az eleki plébánián elfekvő ok­mányokból szereztem be." Nádor József István elha­tározását példás szorgalom­mal igyekezett teljesíteni. S bár az előszóban szerényen szól munkájának értékei­ről, ’ az általa elmondottak­nál jóval többre jutott 1 az anyaggyűjtésben, -feldolgo­zásban. A szülőföldje, szü­lőfaluja iránti szeretet mun­kált benne, az, hogy isme­reteit átadhassa az utána jövőknek. Sajnos, munkáját, mely a település történetét igen részletesen, átfogóan kíván­ta bemutatni, torzó maradt. De jegyzetei, a megírt feje­zetek megmaradtak, az álta­la megszabott munka nagy részét elvégezte. Most özvegye gondolkodik azon, hogy a félbemaradt művet befejezze.! Bizonyára megszületnek a hátralevő fejezetei is a monográfiának. Ilyen volt régen Eleken egy tipikus sváb ház, az utcafrontra három ablak nézett. JEbből kettő a tisztaszobáé volt, a harmadik — az ajtó melletti -— pedig egy felényi szoba ab­laka. Ezt a kisebb szobát nevezték a településen newekammerlachnak, vagyis mellékkam­rának. Ez arra szolgált, hogy a nagyobb fiúk ide költözhettek be, amikor már önállóan járhattak szórakozni, ne zavarják, a többieket a késői hazajövetelkor. De míg el nem hagyták a szülői házat, addig is csak a hétvégeken „rúghattak ki a hámból”. Ilyen típusú ház már nem sok van a községben, többségüket átépítették Tolástartó, régi ruhák a múlt századból Salát Györgyné 86 éves, de még mindig jól emlék­szik gyerekkorára. Arra vi­szont már nem, hogy vajon mennyi tojást is szállítottak be a tanyáról a nagy tojás­tartóval. — Az biztos — mondja —, legalább 150 darab fért bele. De annak is megadtuk a módját, hogy ne törjön el egy sem, pedig szekérrel vit­tük. Ugyanis amikor már beleraktuk a tojásokat, ak­kor a tetejére búzát vagy rozsot szórtunk, s megrázo- gattuk óvatosan. így aztán épségben jutott el mind­egyik, ahová kellett. A tojástartó, mely ma is nagy becsben van, bár ma már nem használatos, rozs­szalmából készült; Salát Györgyné édesapjának keze munkáját dicséri. Már egyre ritkábban ke­rülnek elő a szekrényből azok a ruhadarabok, melye­ket azért nekünk megmuta­tott Salát néni. A szlovák hímzéses darabok ma is na­gyon szépek, bár az is biz­tos, elmúltak már száz­évesek. Salát Györgyné, aki egyéb­ként a szlovák pávakör ve­zetője is volt, nehéz szívvel szól annak megszűnéséről: — Amikor még együtt voltunk, többször, szereplé­seken rajtam voltak ezek a ruhák. De hát, mi lassacs­kán kikopunk, a fiatalab­bak meg már nemigen jöt­tek, így szép csendesen meg­szűnt egy-két éve kis kö­zösségünk. Képünkön a kút a nevezetes Rézi-szoborral. Azt azonban nehéz kivenni, mi is van a nyakában, így hát elmondjuk. A településen böjtközépkor általában összegyülekeznek a jó ismerősök, s afeletti örömükben, hogy a böjt fele már el­telt, kolbászos rántottát készítenek, s jót lakmároznak be­lőle. Azután a felhasznált tojások héját felfűzik, s Kézi nya­kába akasztják. Az utóbbi években az is előfordult, hogy egyszerre hat ilyen „nyaklánca” is volt Kézinek ' Meghívó helyett — plóc Nádor J. Istvánnétól hallhat- ; tunk régebbi eleki sváb szoká- ! sokról is. igaz, ő csak 1942 óta él a településen5 de hogy meny ­nyire beilleszkedett az itteni közösségbe, mutatja: a német klub vezetője jelenleg is. Ma már az esküvőre nyomta- tott meghívót szokás küldeni. ) de régebben nem így invitál­ták lakodalomba az embereket Eleken. Az esküvő előtti napon kemencében plócokat sütöttek, s ezeket hordták szét azoknak- i akik részvételére számítottak az j esküvőn, a lakodalomban. De- mi is az a plóc? Egy kö* \ rülbelül 30-35 centiméter átmé- rőjű, kelt tésztából sütött Ián- l gos, melynek megirdalták a te- j tejét, s cukorral hintették meg. | Akik még ehettek ilyet, állít- J ják, hogy nagyon finom volt v. napokig ki sem száradó süte j mény. * * * Szokás volt az eleki svábok íj között az is, ha új házat épi*» i tettek, vagy a régi helyére hús- jj tak újat, akkor a család leg- ij kisebb fiúgyermekének kellett az első téglát, követ az alapba tenni. A mit sem sejtő fiúcs­kák mindig nagy örömmel ké­szültek a jeles eseményre. Csak később bánták meg, hogy vál­lalkoztak erre a feladatra, hi­szen a kőműveseknek általában sohasem tetszett az, ahová rak­ták a követ, s megcsapdosták a feneküket. A sokadik fene- kes után aztán legtöbbször ott is hagyták a követ a fiúk, aho­vá utoljára rakták. Persze, ezeknek a fenekesek- nek is megvolt a miértje: ezért kapták a legkisebb fiúk ezt a „verést”, hogy sohase felejtsék el: házat építettek. Milyen volt a Turka-járás? Turla György és felesége ma is aktív tagjai a román együttesnek, s igyekeznek a hagyományokat, helyi szo­kásokat a fiatalabbaknak át­adni. Bár — mint mondják — egyre kevesebb közöttük is a fiatal, valahogy nem jönnek, vagy inkább nincs idejük .. . Az egyik kedves népszo­kás volt az eleki románok körében a Turka-járás, melyre karácsonykor, szent­estén került sor. Többen álltak össze ilyenkor, s jár­ták a házakat. Előbb egyi­kőjük ment be a házba, s illendően megkérdezte, jö- hetnek-e kolindálni (énekel­ni)? Azután, ha már bent voltak, énekeltek, zenéltek, megtáncoltatták a ház asz- szonyát. Ezután kaptak kalá­csot, ha volt bort, hurkát, kolbászt — a háziak tehető­sége szerint. Amikor még élt ez a szokás, akkor na­gyon várták az emberek a karácsonyt. Az idén az együttesben felelevenítették ezt a szo­kást, s kétszer is bemutat­ták, hogyan is zajlott le ré­gen egy Turka-járás. Az oldalt írta és összeállí­totta Pénzes Ferenc. Turla Györgyben és fele­ségében még elevenen élnek a népi hagyományok, ház­tartásukban azonban már nehéz régebbi eszközöket, tárgyakat találni, hiszen azokat újakkal váltották fel, kényelmesebben, jobban él­nek, mint régebben. A feleség azonban őrzi még édesapja, édesanyja fiatalkori ruháit,' melyeket nemrég kiállításon is bemu­tattak. Különösen büszke nagyanyja szőtte, készítette csipkés ágyterítőjére, vala­mint a szintén csipkés pár­nahajakra. Sajnos, ezek kö­zül egyet sem tudunk bemu­tatni olvasóinknak. Turla György azonban a padlásról előkerített egy ré­gi kukoricamorzsolót, melyet képünkön láthatnak. Igaz, ma már az ilyen „szerkeze­tekre” nincs szükség, de an­nak idején nagy segítséget jelentett ez is a munkában.

Next

/
Thumbnails
Contents