Békés Megyei Népújság, 1987. november (42. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-07 / 263. szám
NÉPÚJSÁG 1987. november 7., szombat o SZÜLŐFÖLDÜNK Múltról valló tárgyaink Eleken Egy befejezetlen monográfiáról Nádor J. Istvánná nyugdíjas tanárnő féltve őrzi férjének Elekről készült monográfiáját. A mű nem teljes, Nádor József Istvánt a halál megakadályozta abban, hogy befejezhesse azt. A szerző nyugdíjaséveiben határozta el, hogy megírja a község történetét. Hogy mi késztette erre, erről így ír előszavában: „Mielőtt hozzáfognék e mű megírásához, le kell Írjak több tényt, hogy mi késztetett erre a nem kis munkára. Mint hétgyermekes családapa, megkértek gyerekeim, de barátaim, rokonaim, jó ismerőseim is, hogy írjam meg az utókor részére Elek község történetét.1 Kitérve részleteire, a község betelepítési nehézségeire, fejlődésére, vallásegyházi, mezőgazdasági, kulturális, népszokási, népviseleti vonatkozásaira. Beláttam már a kezdetén, hogy e munkám, melyet az utókor részére bocsátók ki, nem lesz valami nagy történelmi mű, melyben a tudományos kutatások eredményei, művészi alakítással nyernek életet — csak naplójegyzetekből fog annak tartalma állni. E munka közrebocsátásával úgy vélem, kötelességet is teljesítek, mini Elek község sváb, szülötte. Lesz majd Eleken több arra hivatott jeles fiatal, akik adataim segítségével megírhatják a község részletesebb történetét. A felhasznált adataim nagy részéi régi okmányokból, könyvtárakból, régi újságokból, őslakosok elbeszéléseiből, nagy hányadát az eleki plébánián elfekvő okmányokból szereztem be." Nádor József István elhatározását példás szorgalommal igyekezett teljesíteni. S bár az előszóban szerényen szól munkájának értékeiről, ’ az általa elmondottaknál jóval többre jutott 1 az anyaggyűjtésben, -feldolgozásban. A szülőföldje, szülőfaluja iránti szeretet munkált benne, az, hogy ismereteit átadhassa az utána jövőknek. Sajnos, munkáját, mely a település történetét igen részletesen, átfogóan kívánta bemutatni, torzó maradt. De jegyzetei, a megírt fejezetek megmaradtak, az általa megszabott munka nagy részét elvégezte. Most özvegye gondolkodik azon, hogy a félbemaradt művet befejezze.! Bizonyára megszületnek a hátralevő fejezetei is a monográfiának. Ilyen volt régen Eleken egy tipikus sváb ház, az utcafrontra három ablak nézett. JEbből kettő a tisztaszobáé volt, a harmadik — az ajtó melletti -— pedig egy felényi szoba ablaka. Ezt a kisebb szobát nevezték a településen newekammerlachnak, vagyis mellékkamrának. Ez arra szolgált, hogy a nagyobb fiúk ide költözhettek be, amikor már önállóan járhattak szórakozni, ne zavarják, a többieket a késői hazajövetelkor. De míg el nem hagyták a szülői házat, addig is csak a hétvégeken „rúghattak ki a hámból”. Ilyen típusú ház már nem sok van a községben, többségüket átépítették Tolástartó, régi ruhák a múlt századból Salát Györgyné 86 éves, de még mindig jól emlékszik gyerekkorára. Arra viszont már nem, hogy vajon mennyi tojást is szállítottak be a tanyáról a nagy tojástartóval. — Az biztos — mondja —, legalább 150 darab fért bele. De annak is megadtuk a módját, hogy ne törjön el egy sem, pedig szekérrel vittük. Ugyanis amikor már beleraktuk a tojásokat, akkor a tetejére búzát vagy rozsot szórtunk, s megrázo- gattuk óvatosan. így aztán épségben jutott el mindegyik, ahová kellett. A tojástartó, mely ma is nagy becsben van, bár ma már nem használatos, rozsszalmából készült; Salát Györgyné édesapjának keze munkáját dicséri. Már egyre ritkábban kerülnek elő a szekrényből azok a ruhadarabok, melyeket azért nekünk megmutatott Salát néni. A szlovák hímzéses darabok ma is nagyon szépek, bár az is biztos, elmúltak már százévesek. Salát Györgyné, aki egyébként a szlovák pávakör vezetője is volt, nehéz szívvel szól annak megszűnéséről: — Amikor még együtt voltunk, többször, szerepléseken rajtam voltak ezek a ruhák. De hát, mi lassacskán kikopunk, a fiatalabbak meg már nemigen jöttek, így szép csendesen megszűnt egy-két éve kis közösségünk. Képünkön a kút a nevezetes Rézi-szoborral. Azt azonban nehéz kivenni, mi is van a nyakában, így hát elmondjuk. A településen böjtközépkor általában összegyülekeznek a jó ismerősök, s afeletti örömükben, hogy a böjt fele már eltelt, kolbászos rántottát készítenek, s jót lakmároznak belőle. Azután a felhasznált tojások héját felfűzik, s Kézi nyakába akasztják. Az utóbbi években az is előfordult, hogy egyszerre hat ilyen „nyaklánca” is volt Kézinek ' Meghívó helyett — plóc Nádor J. Istvánnétól hallhat- ; tunk régebbi eleki sváb szoká- ! sokról is. igaz, ő csak 1942 óta él a településen5 de hogy meny nyire beilleszkedett az itteni közösségbe, mutatja: a német klub vezetője jelenleg is. Ma már az esküvőre nyomta- tott meghívót szokás küldeni. ) de régebben nem így invitálták lakodalomba az embereket Eleken. Az esküvő előtti napon kemencében plócokat sütöttek, s ezeket hordták szét azoknak- i akik részvételére számítottak az j esküvőn, a lakodalomban. De- mi is az a plóc? Egy kö* \ rülbelül 30-35 centiméter átmé- rőjű, kelt tésztából sütött Ián- l gos, melynek megirdalták a te- j tejét, s cukorral hintették meg. | Akik még ehettek ilyet, állít- J ják, hogy nagyon finom volt v. napokig ki sem száradó süte j mény. * * * Szokás volt az eleki svábok íj között az is, ha új házat épi*» i tettek, vagy a régi helyére hús- jj tak újat, akkor a család leg- ij kisebb fiúgyermekének kellett az első téglát, követ az alapba tenni. A mit sem sejtő fiúcskák mindig nagy örömmel készültek a jeles eseményre. Csak később bánták meg, hogy vállalkoztak erre a feladatra, hiszen a kőműveseknek általában sohasem tetszett az, ahová rakták a követ, s megcsapdosták a feneküket. A sokadik fene- kes után aztán legtöbbször ott is hagyták a követ a fiúk, ahová utoljára rakták. Persze, ezeknek a fenekesek- nek is megvolt a miértje: ezért kapták a legkisebb fiúk ezt a „verést”, hogy sohase felejtsék el: házat építettek. Milyen volt a Turka-járás? Turla György és felesége ma is aktív tagjai a román együttesnek, s igyekeznek a hagyományokat, helyi szokásokat a fiatalabbaknak átadni. Bár — mint mondják — egyre kevesebb közöttük is a fiatal, valahogy nem jönnek, vagy inkább nincs idejük .. . Az egyik kedves népszokás volt az eleki románok körében a Turka-járás, melyre karácsonykor, szentestén került sor. Többen álltak össze ilyenkor, s járták a házakat. Előbb egyikőjük ment be a házba, s illendően megkérdezte, jö- hetnek-e kolindálni (énekelni)? Azután, ha már bent voltak, énekeltek, zenéltek, megtáncoltatták a ház asz- szonyát. Ezután kaptak kalácsot, ha volt bort, hurkát, kolbászt — a háziak tehetősége szerint. Amikor még élt ez a szokás, akkor nagyon várták az emberek a karácsonyt. Az idén az együttesben felelevenítették ezt a szokást, s kétszer is bemutatták, hogyan is zajlott le régen egy Turka-járás. Az oldalt írta és összeállította Pénzes Ferenc. Turla Györgyben és feleségében még elevenen élnek a népi hagyományok, háztartásukban azonban már nehéz régebbi eszközöket, tárgyakat találni, hiszen azokat újakkal váltották fel, kényelmesebben, jobban élnek, mint régebben. A feleség azonban őrzi még édesapja, édesanyja fiatalkori ruháit,' melyeket nemrég kiállításon is bemutattak. Különösen büszke nagyanyja szőtte, készítette csipkés ágyterítőjére, valamint a szintén csipkés párnahajakra. Sajnos, ezek közül egyet sem tudunk bemutatni olvasóinknak. Turla György azonban a padlásról előkerített egy régi kukoricamorzsolót, melyet képünkön láthatnak. Igaz, ma már az ilyen „szerkezetekre” nincs szükség, de annak idején nagy segítséget jelentett ez is a munkában.
