Békés Megyei Népújság, 1987. október (42. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-31 / 257. szám

1987. október 31., szombat NÉPÚJSÁG Mezökovácsházi beszélgetés fl gondok modellje is lehetne Történelmi sétányt alakítanak ki a művelődési központ a település jeles személyiségeinek emléktáblái kerülnek MOZI Vissza a jövőbe Nem is tudom, mikor volt a hőskora, vagy inkább nagy korszaka a fantaszti­kus olvasmányoknak, fil­meknek, amelyeket később sci-finek neveztünk, a job­ban elkülöníthetőség ked­véért. Nos, a nagy korszak után (mint az természetes mindenféle nagy korszakkal kapcsolatosan) némi vissza­esés, netán érdektelenség következett, több okból is. Először azért, mert beteltünk a sok tudományos fantaszti­kummal; másodszor, mert ezek a regények, filmek kezdtek erősen sablonossá válni, és ' ebből adódóan unalmassá; harmadszor pe­dig annyi minden más tör­tént körülöttünk, hogy sok­szor még arra sem futotta időnkből, hogy energiáinkat újratermelendő, jól töltsük el a szabad időnket. Aztán valami megint csak megvál­tozott, elkezdtünk érdeklőd­ni a romantikus történetek iránt, és a fantasztikumok nyújtotta kellemes idegiz­galmak is újraéledtek. Leg­alábbis a vágy, hogy néha- néha érdekes, magával ra­gadó sci-fiket nézzünk, fel­szerelve a szupermodern filmtechnika minden bra­vúrjával. Készültek aztán nagy horderejű vállalkozá­sok, melyek idegen világok­kal vívott élethalál harcun­kat fantáziálták élővé, és készültek mulatságos törté­netek is, miként ez a mos­tani, a Vissza a jövőbe cí­mű amerikai mozi. Mozi, a szó legjobb értelmében, mely a mulatság mellett kissé hátborzongató szituá­ciókat is teremt, története­sen annak körüljárásával, hogy milyen volna vissza- ugrani a múltba harminc évet, és találkozni — töb­bek között — a szüléinkkel, akik (itt a filmmesében) még nem is tudják, hogy hamarosan egymásba szeret­nek? Nahát, mondhatná most az olvasó, fura egy eset, de a Vissza a jövőbe alkotói éppen azt használ­ják ki ügyesen, a már any- nyiszor hangoztatott és mi­nősített céllal kimondott profi módon. Mert ugyan: ki nem bor- zong bele annak lehetősé­gébe, hogy mi történne, ha időgéppel visszajuthatnánk — mondjuk — harminc, öt­ven, vagy kétszáz év előtt- re; ha valami csoda folytán láthatnánk a világosi fegy­verletételt, vagy a millen­niumi kiállítást, vagy ép­pen Erzsébet királyné meg­gyilkolásánál lehetnénk szemtanú, vagy ott menetel­hetnénk az őszirózsás forra­dalom lelkesült tömegeiben? Vagy találkozhatnánk a dédapánkkal fiatalon, be­szélhetnénk József Attilá­val — a fantázia fantaszti­kus választékot produkál.. . De maradjunk a filmnél, amit a minap láthattam, és elszórakoztam vele másfél órát. Attól függetlenül, hogy félidőtájt ez is beleesett az üresjáratok hibájába, és túl­bonyolította önmagát: tet­szett. A szupertechnikához még néhány egészen jó szí­nészi alakítás is párosult, különösen a múltba időgé- pező ifjú Marty alakítója, Michael J. Fox és az ördön- gős professzor, Chistopher Lloyd remekelt. A film után magam is el­töprengtem azon: mi lenne, ha ..., de aztán úgy döntöt­tem, a múltból egyszer is elég, a jövőt meg ne for­szírozzuk, jön az magától is .. . Ha jól számolom, egy esztendőn belül ez a máso­dik alkalom, hogy „hivata­losan” találkozzunk Ar- nóczky Józseffel, a mezőko­vácsházi művelődési központ igazgatójával. Az idézőjelet persze meg kell magyarázni, hiszen sandaságra adhat okot: különböző közművelő­dési, politikai értekezlete­ken, továbbképzéseken leg­alább havonta egyszer kezet rázunk. S ha a megyeszék­helyen jár, nem hagyja ki, hogy ha egy pillanatra is, de fel ne ugorjon hozzánk. Nem magamutogatásból; egyszerűen csak azért, mert fontosnak és — ha úgy tet­szik — a lap hasábjaira va­lónak tartja mindazt, amit munkatársaival a fiatal vá­ros és a környék falvainak lakóiért próbálnak tenni. Ma, amikor a közművelődés — s benne-vele a kultúra, a műveltség, a tudás — presztízse bizony a lehető leglentebbi régiókba süp­pedt . . . — Annyiszor és annyi fó­rumon elmondtam már, hogy egy kicsit restellkedem is újra felemlíteni, de meg­győződésem: addig muszáj sulykolni, amíg végre már nem tudatosul. Mert iga­zamnak kell lenni, igazunk­nak kell lenni: alkotó em­ber nem lehet kultúra nél­kül, de közösség sem te­remtődhet; közösség nélkül pedig nincs, semmi. A mű­veltség olyan alap, amely­nek megvalósítása nélkül el­képzelhetetlen bármi fejlő­dés, a haladásról, megúju­lásról beszélni sem lehet­ne .. . És igen: először ál­dozni, befektetni kell. Ha nem, lehetetlenség a legki­sebb hasznot, eredményt is elérni.. . S valahol már va­lamennyien unjuk, hogy minderről csak beszélünk, aztán sorvad-sorvasztódik az egész... Pedig a mezőkovácsházi művelődési központ a job­bak, vagy ha úgy tetszik: a megye legjobbjai közé tar­tozik. A népművészet me­gyei bázisintézménye: ezt a „rangot” nemcsak hirdeti, hanem meg is szolgálja; lassacskán már az ország határain túl is ismerősen cseng a fiatal város neve, éppen művelődési központ­ja okán. Amikor Mezőkovácsháza megkapta a városi rangot, senki nem ringathatta ma­gát abban a hitben, hogy a középületek homlokzatán kicserélt táblákkal minden el van intézve, megtörtént a metamorfózis. A városi cím csak lehtőség, amellyel le­előtti kertben. A kőoszlopokra Fotó: Gál Edit hét élni, s lehet kihaszná- latlunul is hagyni a lehető­séget. önmagában aligha jo­gosítható föl bármire is ... S hogy egy településből iga­zán város legyen, ahhoz a szemlélet megváltozása a legalapvetőbb, ha a min­dennapok kulturáltságában következik be gyökeres vál­tozás. Ha érték lesz a mű­veltség. — Befektetés nélkül sem­mi nem megy, a mi dolgunk sem. De nem akarok, és jól összeszámolva a dolgokat, nem is tudok panaszkodni. A háznak úgy-ahogy, de biz­tosítja a tanács a fenntar­táshoz szükséges alapvető költségeket, s mi több: a közelmúltban elkészült az elektromos hálózat teljes rekonstrukciója is, amely már-már' működésünket akadályozta. Központifűtés­rendszert szereltek föl. Úgy tűnik, hamarosan a könyv­tár is új otthonába költöz­het, amelynek eredménye­ként több helyiség felszaba­dul. De gyorsan tegyem hozzá, különben nem hiszik el az olvasók még ezt sem: például a villanyszerelések utáni kőműves munkákra már nem tellett, így a fa­lakba helyezett csövek nyomvonala végig követhe­tő... Ezekben a napokban nagy nehezen elintéztük, hogy a bejárat melletti fo­gadóhelyiséget dolgozóinkkal kimeszeltethessük ... Befektetés, „pénzcsinálás”. A legutóbbi országos tanács­kozáson az egyik hozzászóló művelődésiház-igazgató így fogalmazott: „el kellene már dönteni, hogy a nép­művelő közgazdász, keres­kedő, vagy koldus legyen”. A kovácsházi központban az első kettő mellett „sza­vaztak”. Pénzt kell csinálni, mindenáron. Meg kell ter­melni azt a pénzt, amelyből aztán tovább élhetnek, dol­gozhatnak. Évente 4-5 kira­kodóvásárt rendeznek, a je­les ünnepek előtti napokban. Volt egy „nagy” ötletük: egy kisbuszt átalakítani könyvárusítóvá, amely jár­hatná a környéket. Ehhez azonban szükség lett volna egy bázisra: a városka köz­pontjában lévő pavilontele­pítési lehetőséget más kap­ta meg ... — Ahogyan magyartala- lanul mondani szokták: van­nak az elvárások. Ilyen az is, hogy színházi előadás le­gyen. A megyei 18-22 ezerért ad egy előadást. Most ne menjünk bele, milyen a színvonal; személyes véle­ményem, hogy megfelelő. A Népszínházzal például azért nem kötünk szerződést, mert megfizethetetlen a 40 ezer­nél is több gázsijuk. Arról nem is beszéltek, hogy a kö­zönségnek sem kell! Más szórakoztató műsorok ? Ma­radnak az úgynevezett ma­gánszervezők, mert sem az ORI-t, sem az IRI-t egy „becsületesen” gazdálkodó közművelődési intézmény nem tudja megfizetni. S mi több! Lehet, hogy ellent­mondásos, de egy „akárki” magánszervező több garan­ciát tud nyújtani a „porté­kára”, mint a hivatásosok. Ez a tapasztalat. Ismeret- terjesztő előadás? A Tudo­mányos Ismeretterjesztő Társulat negyven százalékot tesz rá egy-egy előadásra, a költségére. Talán nem va­gyok egyedül ebben: nem tudom, miért. — Megoldás? — ötletem, ötletünk per­sze, hogy van. Például a színházaknak előzetesen nyújtott támogatást — már­mint hogy tájelőadásokat is tartsanak — nem nekik, hanem a fogadónak, a mű­velődési házaknak kellene adni. Jó lenne! egyszer és mindenkorra tisztázni az útiköltségek ügyét is, meg azt is, hogy miképpen szük­séges a műsoros rendezvé­nyek engedélyeztetése. _ ? — Mondok egy példát. Ha egy vendéglátóipari egy­ség diszkót rendez, azt sza­badon megteheti; ha úgy gondolják, videóval is. Ha mi, akkor engedélyeztetni kell a rendőrségnél, a ta­nácsnál, kellő — meghatá­rozott számú — rendezőt kell biztosítanunk és termé­szetesen fizetnünk, s utána még adózni is. Arra persze semmi garancia nincs (nem is lehet?!), hogy ez a „bolt” bejön, vagyis nem lesz ráfi­zetéses. Minden közművelő­dési intézmény még ma is úgy tartja, hogy a diszkó bevételi forrás. Én mondom: rosszul tudja. A szórakoztatás mind fon­tosabbá válik; ennek okai közismertek. Van azonban egy még elsődlegesebb te­rület, amellyel legalább any- nyi gond van. A politikai ismeretterjesztés. — Hadd ne mondjam: egy-egy politikai fórumra, főleg ha az külpolitikai, szá­zával is jönnek az emberek. De: egy feltétellel! Ez pe­dig nem más; az előadó, a vendég ismert és személyi­ség legyen! Hiába tud any- nyit, vagy többet például egy megyei illetőségű, jó ha tízen megfogják azon az es­tén a művelődési : központ bejárati ajtajának kilin­csét ... De még ekkor is gond van, ha valamelyik tévéből ismert külpolitikus látogat el hozzánk. Szinte kizárt dolog, hogy egyedül jöjjön, valaki még (amo­lyan árukapcsolással) jön vele, majdnem azonos tisz­teletdíjért. S ha nem vál­laljuk fel? Legközelebb már mindannyian elkerülik a várost, s akkor meg a kö­zönség jön: miért nincs fó­rum? A mezőkovácsházi műve­lődési központ Békés me­gyében a jobbak, vagy ha úgy tetszik: a legjobbak közé tartozik. A szakmában is rangja van az intézmény­nek, tekintélye az itt dolgo­zóknak. Mezőkovácsházán is a népművelőknek — vi­szonylagosan. Persze több eredményről, sikerről is be lehetett volna számolni: Ar- nóczky József az itt leírtak­nál sokkal többről beszélt, adott tájékoztatást. Hogy ez az írás mégis így alakult, annak oka van.1 Minta és modell a mezőkovácsházi; ezekkel a gondokkal me­gyénk közművelődési intéz­ményeinek zöme küzd, ezek felett bosszankodik, munká­ját akadályozzák. E sorok írójának is meggyőződése, hogy közművelődésünk tar­talékainak utolsó morzsáit éli fel, ezt tovább sanyar­gatni már aligha lehet. S ha mégis megtennénk? Az mindannyiunk kárára lenne. Annak következményei már beláthatatlanok ... Nemesi László Ilyen Is van Még a nyáron történt Nagymaroson. Sétálunk a kellemes, Duna-parti községben, erre, arra, amarra. Átmegyünk a vasúti híd alatt — bent, a község központjában — és megállít bennünket egy sprével festett felirat. Olvassuk. Megdöbbenünk, de az, hogy „meg­döbbenünk”, enyhe megfogalmazás. „Élj sokat és halj meg fiatalon!” — kiabál a szemünk közé a morbid felirat, hogy fennakad­jon a szemünk, a szívünk, az agyunk alagútjai- ban. Miféle őrültség ez? Ki. írta Oda? Kitől idé­zett? Mert hogy nem alkalmi falfestők kitalá- ciója, ezt az „irodalmias” íz jelzi. Kerek, zárt, egyértelmű, tökéletes mondat. Ott díszeleg a híd alatt, ahol (nyáron) na­ponta sok ezren járnak. Mi jut az ember eszé­be ilyenkor? Hogy szörnyű, hogy miféle filozó­fia? Hogy benne van minden, egészen a narkó- ig, ami csak elképzelhető? Hogy hol nyaralt azon a nyáron a nagymarosi KISZ, hogy nem jutott eszükbe szépen lefesteni? Vagy nincs elég baj azokkal, akik sokat akar­nak élni, és meghalnak fiatalon? Mint az a csorvási gyerek, aki még csak sokat sem élt?! Ügy látszik, a „szellem” túlságosan is ki- és elszabadult. S attól, hogy ez a pár sor napvi­lágot látott, mi baja történhet? Virul és szedi áldozatait. * * * Eddig csak az áttelepíthetetlen galambok vol­tak az állatsereglet a csabai színház környeze­tében és épületén. Most már két kutyánk is van. Lorríposak, sunyi tekintetűek, lusták. És nyilvánvalóan kóborok. De hát hol lehet a leg­biztonságosabb életkörülményben manapság két kóbor eb, ha nem egy megyeközpont főterén? Ügy látszik, kultúrebek is, mert — amint látom nap mint nap — a könyvesbolt utcai elárusító­bódéjánál nyújtózkodnak legszívesebben. Ha jól emlékszem (persze, hogy jól!), fotóri­porterünk megörökítette az idilli képet. Le is közöltük. De mi lesz, ha valamelyik megharap egy kisgyereket? Az ördög és a kutya sohasem alszik. Addig is, amíg nem haraptok, nyugodt, békés sziesztázást, városképi kóborok! * * * A kóbor ebekről meditálva szedek elő egy jegyzetlapot. Pár hete írtam, egy rádiós Szoko- lay-interjú közben. A zeneszerző mindig tarto­gat meglepetéseket, hogy aztán kiderüljön: nem is meglepő az, amit kimond, fejteget, felemlít, leszögez, hanem igaz. A ceruzával írt sorok némelyikét külön alá is húztam, hogy utólag se kerülje el a figyelme­met. Ilyen is van közöttük: „Bármit mondha­tok, minden marad a régiben”. „Közművelődési törvény azért van, mert nincs közművelődés.” „Egyéniségőrlő évtizedeket élünk.” A három közül akármelyik elegendő lenne arra, hogy hosszú tanulmányt írjunk korunk újmódi jelenségeiről. Vagy elég ösztönzés arra, hogy háborogjunk: miért van így? Miért, hogy a „kimondás” után ma „nem történik semmi”? Mert így kényelmesebb? Vagy azért, mert „ami­ről nem beszélünk tovább, az nincs is?” Abba viszont én sem szándékozom belemenni, hogy mi végre van a közművelődési törvény? Inkább arról kellene majd elmélkedni (magas szinteken is), hogy ez a törvény mennyit ér? Főleg manapság? Aztán az „egyéniségőrlés”. Hát bizony, nem lehet kikerülni. Miközben úgy felpörgettük az élettempót, hogy kérdésessé válik, van-e „egyé­niségőrző tartalékunk”?. Pedig most lépten-nyo- mon a tartalékokról és azok „bevetéséről” van szó! Ügy gondolom, az igazi „egyéniségőrző” az lenne, ha mindenki azt csinálná, amihez ért. Amiről nem biztos, hogy ő dönti el, ért-e hoz­zá? Akkor majd kibontakozik az egyéniség, ak­kor majd megtámogatja a sikerélmény, akkor majd felfedezi a távlatokat, amiért érdemes. Nyugalom, harmónia: Szokolay Sándor sok­szor felemlíti ezeket. Van-e? Részünk-e? Ne mondjuk, hogy igen. Mégis, hol kezdődik? Ki- nek-kinek máshol. Egyben azonban egyformák vagyunk: ha látjuk (vagy legalább érezzük) a célt, amerre megyünk, és látjuk azt is, amerről jöttünk, az jó. Ha egy kitapintható folyamat ré­szeként tesszük a dolgunkat, nyugodtan, har­monikusan, magabiztosan. Persze, sok még a kérdőjel. * * * Az ember néha egészen régi újságokat is ol­vas. Főként akkor, ha tanulmányt szándékozik írni, mondjuk arról, hogy Békéscsabán miféle múltja van a fotografálásnak, mozgóképvetítés­nek? Szóval ilyenkor, ha akarja, ha nem, bele­olvas más cikkekbe is. Én is azt tettem. Egy idő után már fel sem tűnt, hány öngyilkosság, gyil­kosság és más főbenjáró rémítette a közvéle­ményt a századforduló első évtizedében. Ilyen közelről, persze, rettenetes. Aztán másféle hírek is felkeltették az érdek­lődésemet. Többször is, évekre szépen eloszt­va. Arról, hogy névtelen levélírók dúlják tisz­tes csabai polgárok családi békéjét, nyugalmát. Hogy ,sárral piszkítják” tisztességes emberek becsületét. (Szegények, már régen a temető­ben ...) Egyszer, egy kivételes humorral megáldott kollégám kijelentette: „Mi már régen nem va­gyunk lovas nemzet. Mi névtelen leveleket író nemzet vagyunk.” Nevettünk, bár ne tettük vol­na. (1951-et mutatott a naptár.) De mutathatna 1987-et is: ma is inkább a levél, mint a ló. Mert az valami remek érzés, jól beszennyezni vala­kit! Persze névtelenül és hősiesen! Mert kurázsi aláírni, az nincs. Bocsánat, a postás keres. Levelet hoz. Fel­bontom. Névtelen. Színház az egész világ ...? Sass Ervin (s. e.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents