Békés Megyei Népújság, 1987. október (42. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-22 / 249. szám
1987. október 22., csütörtök MHdlMTd Boldog születésnapot! Hegyesi János köszöntése 88 év! Ha valaki olyan sok erőt — ősi erőket — kapott a sorstól, mint amennyi Hegyesi Jánosban munkál, bizony megérheti 'a matuzsálemi kort. Mennyi minden történhet a közel kilenc évtized során, különösen ha az ember együtt hálád a történelem sodrával. János bácsi, Füzesgyarmat szülötte, még az Osztrák—Magyar Monarchia ezredében tapasztalta meg az első világháború harctereinek nyomorúságát. Mint a Tanácsköztársaság vöröskatonája, szerzett sebesülést, később besorozták Horthy hadseregébe is, ám az igazi harcait otthon, szülőfalujában harcolta meg. Kétkezi munkásként élte a falusi szegényemberek tisztességes hétköznapjait, s a testet fárasztó robot mellett — csodák-cso- dája — leikéből dal fakadt. Sárréti pásztortüzek vibrálása rezeg verseiben. Egyszerű, mindenki által érthető gondolatokat fűzött rímes sorokba, írta újságcikkeit, mondta beszédeit. Csak az igazság oldalán, „fajtája nevében”. Sinka István, Szabó Pál és Veres Péter mellett Hegyesi Jánost is a magyar irodalom halhatatlanjai közé delegálta a szikvirágot termő édes-mostoha föld. Élő klasszikusnak kijáró tisztelettel köszöntötték 88. születésnapján Hegyesi Jánost Budapesten, a Magyar Optikai Művek országjáró klubjának tagjai. Virágcsokor, úttörők szavalatai, szerényen terített asztal, szíves köszöntők — ahogy ilyenkor lenni szokott. A gyomai származású Hazadi Zsuzsa énekművész dalai és a Fehér akác népi együttes muzsikája emlékeztetett a hajdani cuhárék hangulatára. Ám az est fénypontja mégis az volt, amikor János bácsi szólt a „közönséghez”. — Mindig kerestem magamnak munkát, örökké mozgékony ember voltam, ez számomra a hosszú élet titka — mondta. — Sok zsák megfordult a vállamon, sokat is szenvedtem, de a jókedv, a derű sose hagyott cserben. Kívánom mindenkinek, hogy 88 éves korában olyan jó erőben legyen, ahogy én érzem magam. Élete nagy pillanatára Lehet a lát zölden is faragni... A békési Fábián Lászlónál Adni önzetlenül, köszönömért. Ma már kevesen engedik meg ezt a luxust. A békési Fábián László mégis úgy döntött nemrég, hogy faszobrait — összesen negyvenötöt — városának adományozza. Adott volna többet, hatvanat is, de az 1. sz. iskolában, a 70 négyzetméteres kiállítóterembe többet nem volt érdemes bezsúfolni, hisz az már a látvány rovására ment volna. De nemcsak alkotásait hagyományozta a közre Fábián László, hanem a „zöldfaragás” tudományát is ... dolgozott ott, ahol én, az építőipari vállalatnál. Megismerkedtünk, elmondta, szívesen foglalkozna velem. Ez nagy tisztességet jelentett, hisz szakmai téren fukar ember volt a kisöreg. Sokáig véka alá rejtette tudományát. Engem bizonyára megkedvelt, hogy maga mellé vett, tanítgatott esténként. Csináltam, szorgalmasan amit mondott, két évig. Aztán egyszer ő keresett fel a műhelyemben, és azt mondta: „amit eddig végeztünk, az a „zöldfaragás” tudománya. Ha meghalok, rád hagyom, csinálj vele amit akarsz. Add tovább, vagy őrizd meg, tetszésed szerint.” Halála után tudtam meg, hogy állítólag Európában egyedülálló az ilyen faragás ... Időnk kevés, amikor otthonában felkeressük. Egy óra múlva mennie kell az iskolába. Csoportot vár Gyuláról, és kalauzolásukról nem szívesen mondana le. Hogy dolgozni is lássuk, s beszélgetni is tudjunk vele, a műhelyében, munka közben hallgatjuk elbeszélését életéről, a kedvteléséről, a faragásról. Mesébe illő történet: már jócskán belekóstolt a fa- szobrászat örömeibe és gyötrelmeibe — első kiállítására készült —, mikor megtudta, dédapja faragványait a Munkácsy Mihály Múzeum őrzi. Ükapja egyike volt azoknak a Fábián-testvérek- nek, akik mint hídépítő ácsok, messze földön ismertek voltak a maguk idejében. Ezek után szinte természetes, hogy édesapja is famegmunkálással kereste a kenyerét: — Járomkészítő paraszt- ember volt. Ha magával vitt a határba, rányitotta szemem a fa természetes szépségére. Nézd csak — mondta —, ennek olyan a formája, mint egy ökörfej. amaz meg olyan, mint egy emberi arc! Miközben emlékezik, durva fadarabot tesz az esztergagépbe. A leszedőkést — tőle tudom, hogy így hívják — akkurátusán megélezi, s kezdődhet a munka. A faforgácsok szanaszét röppennek . . . — Később a tiszti iskolán spám után újabb mesterem akadt Valamilyen művészeti szakkört keliett választani minden növendéknek. Én festeni, rajzolni nem igen tudtam, így a szobrászokhoz jelentkeztem. Oktatóm hamar felfigyelt rám. Olyan elszántan tanított, hogy sokszor még eltávozásra sem engedtek. De nem bántam. Akkor már egy életre barátságot kötöttem a fával, a faszobrászattal. Az imént még durva tuskó lassan bársonyos sima- ságú rúddái szelídül. Most jön a neheze. Életet adni a fának. Ember lesz belőle, juhász ember — mondja —, s én figyelem tovább mozdulatait . . . — Egyidőben komolytalan, sőt szégyellnivaló volt az effajta szórakozás. Rám is pirítottak egyszer, hogy osztályvezető létemre fát farigcsálok a pincében. Egykét évig le is tettem a vésőt, aztán újra kezdtem. Ha megfaragtam valamit, betettem a szekrény aljába, szebb időkre. És 1968-ban megrendezhettem, az első kiállításomat a békéscsabai ifjúsági házban. A leszúrókéssel most mélyedést vág a fába. A juhász subájának alját kanya- rintja le. Talán már látja maga előtt az egész alakot .. . Közben harmadik mesterét, Szabó Pált idézi, aki a „zöldfaragás” tudományára tanította. — A hatvanas évek végén ismertem meg. Portásként Munka közben A fa új életre kel emlékezett Hegyesi János. 1944 telére, amikor a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésen mondta el történelmi jelentőségű beszédét. A füzesgyarmati „kisember” ezzel a tettével, beírta nevét a nagypolitika könyvébe, s szólt ezután is, amíg tisztessége engedte. Bátran, meg nem alkuvón. Ha a hallgatás, a jajszó lett osztályrésze, versben kiáltotta világgá, hogy a csöndnek is ereje van. Évtizedek múltán bölcs megbocsátással gondol hajdani ellenségeire, az öregemberek elégtétele sugárzik szavaiból: lám én túléltem valamennyit. Amikor pedig a századik születésnapját emlegetik, János bácsi huncut mosollyal biztat, rajta nem múlik, reméli, jglen lesz. Szülőföldje, Füzesgyarmat, november 9-én köszönti Hegyesi Jánost, akinek kívánunk békés, nyugodt életet, és várunk még tőle sok szép verset. A. T. A gépet leállítja, vésőt, kalapácsot vesz a kezébe, és pillanatok alatt „csizmát húz” pásztora lábára. Aztán félreteszi szerszámait, és elmondja, mi a közre hagyandó tudomány lényege: — A fát, ha meg akarom szárítani, hét évig kell állni hagynom. Igen ám, de1 akkor az általa kitermelt védelmi anyag is elillan, semmivé lesz. Belemegy a szú, és a többi kártevő, teljesen védtelenné válik mindezek ellen. Ezért, ha zölden akarjuk megművelni, valamilyen zsíros anyaggal kell leápolnunk. Számításba kell vennünk azt is, hogy akár építeni, akár szobrászkodni akarunk a fával, ha száraz: mozog. Hogy merre hajlik, ezt az erezetből könnyen ki lehet találni... Hosszasan magyaráz, közben kész munkáival teszi még szemléletesebbé mondanivalóját. Le sem tagadhatná, hogy gyerekeket tanít évek óta, nagy odaadással. És sajnálja, hogy nem tudja többeknek, másoknak is átadni tudását. — Nemcsak a faragók, de az ácsok, az asztalosok sem ismerik kellőképpen a fa természetét. Ezért van az, hogy elkészül a ház, és néhány év múlva cserélhetik a gerendákat, mert megeszi a szú, mert eldeformálódik, és így tovább ... Az időnk elfogyott, átkísérjük a kiállítóhelyre — nem messze lakik az iskolától —, hogy út közben is válthassunk néhány szót. — Nagyon sok kiállításom volt már. A Csepel Autógyár dolgozóitól az orvos- tudományi egyetem hallgatóiig sokan látták munkáimat. A megyében Mezőbe- rény és Szeghalom kivételével mindenütt bemutatkoztam. Végszóra érkeztünk. Fiatalok jöttek, vagy húszán. Ámulattal nézegetik a „Vasorrú bábát”, a Fiút az apuka nyakán”, „Az ' élet fáját” . . . Közben hallgatják az alkotót, Fábián Lászlót, amint nagy elszántsággal a zöldfaragás lényegét magyarázza: — „A fát, ha meg akarom szárítani, hét évig kell állni hagynom. Igen ám, de akkor az általa kitermelt, védelmi anyag is , elillan ...” és mondja, magyarázza, fáradhatatlanul. HANGSZÓRÓ ünnepi beszélgetések Kerek évek adták az alkalmat Tóth Gabriella szerkesztő riporternek, hogy két művészembert felköszöntsön, s beszélgessen velük. Először Lakatos Gabriellát kereste föl, s éveinek pontos említése nélkül csevegtek. A sok sikert aratott prímabalerina jó egészségnek örvend. S szívesen emlékezett. Nem is annyira művészi pályafutására, mint inkább gyermekkorára és felejthetetlen nagyszüleire, akik nevelték. Különösen a nagymamára, akinek, ha nem fogadta meg a tanácsát, mindig rosszul járt. A pálya?, ha még egyszer kezdené, nem táncosnő lenne, mert azt a kínt, amin keresztül ment, míg az előadás megkezdődött, mai fejjel nem vállalná, annyira izgult. Nehéz elhinni erről, a ma is energikus, csupa vitalitás asszonyról. De biztos így van, mert így érzi. A negyvenéves Tímár Béla színművész: a jelenben pályamódosító. Most ötödéves a zenés rendezői fanszakon, persze a tanulás mellett játszik is, és ami időt csak tud szakítani, a családjának szenteli, különösen a négy gyermekének. Célja határozott, élete kiegyensúlyozott, s jó volt hallgatni megfontolt szavait, melyekből a meleg árnyalatok a családi életnek szóltak. Mindkét beszélgetés a Magunkat ajánljuk című műsortömbben hangzott el a szórakoztatás szándékával, s ennek meg is feleltek, szórakoztatva informálták a kíváncsi közönséget. De még jobb lett volna, ha a riporter Lakatos Gabriellával kevésbé bizalmaskodó és a sejtelmes sutto- gási mellőzi. Felhő Péter felhőben Andersen gyönyörű meséinek nem a legismertebb darabja A vadhattyúk, szépsége ^onban bármelyikkel vetekszik. A gonosz mostoha által hattyúvá változtatott tizenegy királyfi és elüldözött húguk történetének leírása csupa meleg finomság. Érzelmek, tájak, még a természet tombolása is megejtő érzék letességgel tárulnak elénk a szavakból, mindent lát és érez az ember, ha a mesét olvassa. S még a gyerek is megérti, hogy a legnagyobb csapást és szenvedést is legyőzheti a szeretettel párosult akarat. Nem csoda, ha dramatizálásra csábít, a tiszteletre méltó Bencsik András szándéka, hogy a hatást fokozandó, elkészítette a rádióváltozatot a gyermekek számára Felhő Péter címen. Ám más a szándék és más a megvalósítás, amelyben egy mai kisfiú — Felhő Péter — megjelenik, továbbá életre kel a kalauza, aki talán a Mese, talán maga Andersen. Nem is lenne baj, ha szervesen beépülnének a történetbe, de inkább csak bonyolítják, akár több más olyan szereplő — Sirály Sári, Pelikán Sári stb. —, akikről szó sincs a mesében, de itt önálló jelenetet kapnak, különösebb funkció nélkül. Az írónak mindenhez joga van, ha az használ a műnek, de ha az első szempontnak az érthetőséget vesz- szük — erről szó sincs. Talán a mozgalmasság fokozása volt a cél, hiszen a rendezés is ezt tartotta szem előtt, az eredmény azonban Andersenhez nem illő ricsaj lett, ugyanakkor fontos momentumok maradtak „felhőben”, s ezt nem pótolhatta Felhő Péter jó szándékú beavatkozása sem. Presser Gábor zenéje viszont jó, szép és kifejező volt. Lukács evangyélioma A hallgatók előtt ismeretes Rapcsányi László Biblia-ismertető sorozata, mely most már az Újszövetséggel folytatódik, s annak is a harmadik részéhez ért el. Lukács evangélistához, Jézus történetének a leginkább irodalmi szintű feldolgozójához. Lukács, bár nem tudni, ki volt valójában, de bárki lett légyen is, művészi érzékkel bírt, úgy komponálta meg evangéliumát, ahogy azt íróember teszi: a bevezetés, tárgyalás és befejezés harmonikusan illeszkedik egymáshoz. S maga hivatkozik arra, hogy „szorgalmasan végére járt” a dolgoknak, tehát kutatott is. Mindez és még más hasznos ismertetés hangzott el a játék előtt, s kellett is az előkészítéshez, hogy utána ráhangolva figyelje az ember Károli Gáspár veretes szövegét és Bozó László rendezését. S főleg a beszélő szerepében Sinkovits Imrét, aki lenyűgöző orgánumával vitte előre a drámát, holott nem csak ő uralta a játékot, hanem a többi színész is, mert mindnek a kiválasztása a szerephez legmegfelelőbb volt. Először is a hang szempontjából, mely oly fontos ahhoz, hogy a formált alak életre keljen. De ennél többet is kaptunk, mert a színész- és szereparc is egyezett. Ezért tűnt Hegedűs D. Géza igazi Jézusnak, vagy Horváth Sándor valódi Péternek. S a többiek is hasonló illúziót keltettek, olyannyira eggyek voltak a szerepükkel. Vass Márta KÖZÜLETEKNEK NAGYKER. ELADÁSI ÁRON SZOLGÁLUNK KI forgácsolószerszámokat! — keményfémlapkás esztergakéseket — szerelt esztergakéseket — gyorsacélokat — különféle marókat — fűrésztárcsákat — csőmenetmetszőket. | UNIVERZÁL NAGYKERESKEDELMI ÉRTÉKESÍTŐ RAKTÁR, Békéscsaba, Bartók Béla út 42. Telefon: 24-133. V LU Universal Fotó: Gál Edit Nagy Ágnes
