Békés Megyei Népújság, 1987. október (42. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-17 / 245. szám
1987. október 17., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Fekete Gyula: Tanmese a gerendáról Ha ismeretterjesztő előadást kellene tartanom ezzel az előre meghatározott címmel: „Az anyagmozgatás pszichológiája és etikája, különös tekintettel a vasúti sínek, farönkök, vasbeton gerendák kézi szállítására” — igyekeznék tömören és közérthetően kifejteni az alábbiakat. Vegyünk például egy hosszú és nehéz farönköt. Minden épkézláb ember felsorakozik mellé, éspedig olyanformán, hogy az erősebbek és gyakorlottabbak a tuskó körül, a gyengébbek és próbátlanok a rönk vékonyodó végén jussanak alkalmas fogáshoz. A munkavezető jelére mindenki latba veti teljes erejét, s a felemelt rönköt — gondosan ügyelve a terep egyenetlenségeire, a gödrökre, a sziklákra, a fagyökerekre — az előre megállapodott és mindnyájuk számára világosan kitűzött irányba cipeli. Eme látszólag primitív munkafolyamatnak rendkívül bonyolult a pszichikai és etikai háttere.. Egy tapasztalt anyagmozgató a következőképp jellemezte nekem a bonyodalmakat: ..Alig hihető ma már, milyen szívósan tartotta magát az a — nagy történelmi múltra visszatekintő — módszer, mely szerint, amíg mi, a túlnyomó többség, ínszakadásig cipekedünk, a kisebbség kényelmes lovaglóülést foglalt magának a rönkön. S nem szűnt meg közben hangoztatni, hogy ez így tökéletes tehermegosztás; s a lovagláshoz neki máskülönben is történelmi joga van." „Majd, amikor — egy nagyobb zuhanás alkalmával — kipenderültek a nyeregből a lovagok, úgy látszott, minden olyan egyszerű: ki hol éri, fogjuk meg, és vigyük!... Előre-hátra, jobb- ra-balra húzkodtuk a rönköt, nemigen mozdult hát se té, se tova.” „Mire új módszerrel próbálkoztunk: helyezkedjék mindenki arccal a brigádvezető felé!... Csakhogy, abból semmi jó nem származik, ha az ember — úgy értem: a magamszőrű anyagmozgató — a hepehupás, járatlan terepen nem a lába elé néz, hanem folyton a brigádvezetőre. Meg persze abból sem, ha az köztünk a számos, aki jobban helyezkedik, közelebb a brigádvézetőhöz, nem pedig az, aki odaadóbban cipel .. „Ügy látszott, hogy ennyi keserves tapasztalattal a hátunk mögött nem érhet több meglepetés; csakugyan meglendült a munka, s — tanú vagyok rá — más lett a kedvünk is. De telt az idő. múltak az évek, és ... bizony, nagyon elkelne már egy kis igazítás a módszeren megint.” „Itt vannak a szimulánsok. Messzebbről, a pódiumról nézve úgy veselkedik, majd belégebed, de én, aki mellette cipelek, érzem, hogy a terhet mind rám engedi ...” „Aztán itt van, aki már azzal sem törődik, hogy a pénzéért legalább szimuláljon. Még büszke is rá, hogy ő csak a kisujjával böködi a gerendát ...” „Vagy itt van, aki lovagolni ugyan még nerri lovagol rajta, de tehénkedni rátehénkedik, s a többiekkel húzatja magát.. „És itt van a legrosszabb fajta, aki még ráadásul kiröhögi, bolondnak, strébernek csúfolja az igazán cipe- kedőket. Mit tudja ő, kinek köszönheti, hogy a bokáját még nem törte el...” Világos, hogy a tanmesében olyan anyagmozgatásról van szó, melyet — belátható ideig — nem gépesíthetünk. Sematikus példázat és durván egyszerűsít — de épp ez a célja. Mert van abban valami léányegre tapintó, hogy a gerenda és az ember viszonyának csak két alapformája számít: viszem — vigyétek. S ha bokatörésre kerül sor, mindenekelőtt a lazsálókra száll a felelősség. De — olyan természetes ez? Az a benyomásom, a társadalmi cipekedés merőben fordított felelősségrendszert alakított ki évtizedek — vagy évezredek? — során. A „tett felelősségét” — mondhatnám, bár maga ez a kifejezés is félrevezető. Hiszen azt sugalmazza, hogy a tettől való tartózkodás — pontosabban: az akciótól való tartózkodás — nem számít felelős cselekvésnek. Az igazgató felelős, ha utasít. Nem számít felelősnek, ha csak rándít egyet a vállán? Az új módszer alkalmazásáért felelős valaki. Az elhárításáért — nem? Az aláírásért igen — a visszautasításért nem? A szerkesztő felelős, ha közli a kéziratot, de a felelősség kockázata nélkül visszaadhatja? Az állásfoglalásért felelős a! tudós. A hallgatásért sohasem? Az anyagmozgatók brigádvezetői felelősek, ha eltérnek a megszokott — s már többszörösen rossznak bizonyult — iránytól, módszertől. De nem felelősek, ha — felsőbb utasítás hiányában — ragaszkodnak hozzá? A cipekedésért felelős az állampolgár, de ha félreáll, mentesül a felelősség alól? . . . Ide kívánkozik még egy megfontolásra érdemes következtetés a naiv példázatból. Eszerint: hiába mondanám, viszem a rám eső terhet erőmhöz képest becsülettel — és a többi nem érdekel, senkihez semmi közöm — attól még éppen úgy megüthetem a bokámat. Ha tudniillik a szükségesnél kevesebben cipekedünk becsülettel. Tehát nem elég csak a gerendára ügyelnem: ügyelnem kell a kollektívára is. Felelősség és sors — tetszik, nem tetszik — összeköt. De mintha túl sokan nem vennék számba cipekedé- seinkben ezt a kollektív felelősséget. Hanyagoljuk most el a lazsálókat, a cinikusokat, a lovaglásról ábrándozó ! te- hénkedőket — noha a számuk nem elhanyagolható. Maradnak azok, akikben megvolna a jóakarat, s marad az összes bonyodalmakból egyetlen kérdés: hozzáfér-e mindenki a gerendához, hogy tehetsége szerint emelje? Kap-e elég ösztönzést — lehetőséget legalább — arra, hogy hozzáférhessen? Jogos kérdés, sokan fölteszik. Félek, sokkal többen, mint ahányan valóban törik magukat, hogy hozzáférjenek. Levéltári kiadvány: összefogással ■» Szabó Ferenc: Öcsöd története dokumentumokban, 1715—1960 Több ok miatt is tanulságos és példamutató kiadványt jelentetett meg a közelmúltban a Szolnok Megyei Levéltár, a „Levélt ári füzetek" sorozatának 10. darabjaként. Az Öcsöd története dokumentumokban 1715— 1960 című kötet létrejöttét okos együttműködés fette lehetővé: a kiadó Szolnok Megyei Levéltár mellett az impresszumban, a támogatók között ott találhatjuk az Öcsödi Nagyközségi Tanácsot ®s a Békés Megyei Tanács V. B. Tudományos Koordinációs szakbizottságát is, szerzőként pedig Szabó Ferenc, a Békés megyei múzeumok igazgatója jegyzi a kötetet. Azt, hogy e községtörténeti dokumentumgyűjtemény kiadásához ilyen összefogásra volt szükség, indokolja a település rendkívül izgalmas és fordulatos története is, nem szólva arról a prózai tényről, hogy Öcsöd évszázadokon keresztül Békés megyéhez tartozott (miközben gazdasága-kereskedel- me-társadalma számos szállal a Nagykunsághoz és a tiszazugi településekhez kötődött), majd 1950-től Szolnok megyéhez csatolták. Megjegyzésre méltó, hogy a közigazgatási hovatartozás múltbeli változásai számos településen komoly akadályát jelentik a tudományos igényű helytörténeti kutatásoknak; ezt tekintetbe véve Szabó Ferenc munkájának nem csekély a módszertani jelentősége sem. Lényege: biztos támpontokat, fogódzókat ad a település és környéke további kutatásaihoz, a közlésre kiválasztott dokumentumok forrásértékűek, meggyőzően reprezentálnak korszellemet, gazdasági-társadalmi, emberi szituációkat. A kötetben közzétett 79 dokumentumot végigolvasva ismét beigazolódik a gyakran elfelejtett igazság: a múlt tanulmányozásához, a történelem gyakran meghökkentő fordulatainak, eseményeinek megértéséhez nélkülözhetetlenek az elsődleges források. Szabó Ferenc avatott kézzel válogatott a Békés és a Szolnok megyei levéltárak, valamint az öcsödi helytörténeti gyűjteményben őrzött iratok között. A dokumentumgyűjteményhez az öcsödi tanács elnöke, Molnár Bálint írt bevezetőt, majd a falu történetének tíz kis fejezetre osztott vázlatát olvashatjuk. Igen értékes az ehhez csatlakozó, csaknem kétszáz levéltári és bibliográfiai tételt tartalmazó forrásjegyzék. A kötet fő részét alkotó forrásokat négy fő korszak szerint csoportosította Szabó Ferenc: 1715—1848 — Öcsöd újratelepülésétől a jobbágyvilág végéig; a szabadságharctól a Tanácsköztársaságig; a Horthy-korszak negyedszázada; a felszabadulástól a termelőszövetkezeti községgé alakulásig — 1944—1959. A közzétett források mindegyikét kiegészítő és magyarázó jegyzetekkel látta el a szerző, sőt a régebbi keletkezésű okmányokban, levelekben gyakran előforduló latin kifejezésekhez „szótárt” is mellékel a köny- nyebb használhatóság érdekében. A kiegészítő és magyarázó jegyzetek bizonyos történelmi kitekintést, „háttérrajzot” is adnak, vagy éppen a korabeli közigazgatás szövevényében segítenek eligazodni. A kötetben olvasható dokumentumok viszonylag kis száma— önmagában — nem sejtet különösebb tartalmi horizontokat. De nem a mennyiség jut döntő szerephez : a község, a táj, az ország múltbéli életének változatosságát, az itt élő emberek létért folytatott küzdelmét meglehetős gazdagsággal ábrázolja a gyűjtemény. Nyomon követhetjük az öcsödi birtokviszonyok alakulását éppúgy, mint a község lakóinak, elöljáróinak az „is- tenhátamögötti” állapotok megszüntetése érdekében tett meg-megújuló kísérleteit. Az öcsödi földkövetelők a XVIII. század végén állhatatosan vitázva védték jogaikat a földesúri érdekeket képviselő elöljárósággal szemben, néhány évtizeddel később — 1830-ban — a Körösök pusztításai miatt a folyók szabályozását kérik a vármegyétől, majd — már 1862-ben —> a rév helyett állandó tahidat szeretnének a Körösre építeni. De szól írás arról ;s, hogy az öcsödi képviselőtestület 1874-ben úgy foglalt állást, hogy a falu a kunszentmártoni járáshoz és Szolnok vármegyéhez kíván csatlakozni. Lépéseket tesznek, hogy vasúti szárnyvonal épüljön, amely Öcsödöt Tiszaföldvár- ral kötné össze és mindvégig foglalkoztak a Körösök hajózhatóvá tételével is. A nagy történelmi sorsfordulókat — 1848 49, az első világháború, a Tanácsköztársaság, a második világháború, a felszabadulás és az újjáépítés — pregnáns dokumentumok jelzik a gyűjteményben, s külön fejezet foglalkozik József Attila Öcsödhöz fűződő kapcsolataival. Utóbbival kapcsolatban: nem érdektelen, hogy József Attila öcsödi tanítója. Pá- czay Mihály figyelemre méltó egyéniség, a szociáldemokrata párt helyi szervezetének elnöke volt, akit 1919-es tevékenysége miatt később fegyelmi elé idéztek. * * * Nem csekély a mostanában megjelenő településtörténeti, helyismereti munkák száma: a tény önmagában örvendetes, ám a megjelenő művek egyik-másika korántsem tölti be azt a funkciót, amit eredetileg szántak neki. Az Öcsöd történetét összefoglaló kiadvány magasan fölötte van az átlagnak, a már föntebb részletezett erények mellett többek között azért is, mert kedvet csinál a további vizsgálódáshoz, s ehhez segítséget is ad. Szabó János Feldmann Tibor: Éva Fülöp Béla: Ahogy a... ahogy az ősz szórja díszeit ahogy a tél próbálja lépteit ahogy a nyár itthagyja bársonyát ahogy csontomba rágja a kor magát ahogy a ház falán csordul az őszi langy ahogy üzen minden földi hang ahogy eső siratja a földet ahogy a világ kívánja erőmet ahogy szomjamat csak forrásvíz oltja ahogy szívemet a világ tiporja ahogy kivágott fát zokogja az erdő ahogy virágra száll a lepke-sugár-felhő ahogy szerelem-rózsa nyitogatja kelyhét ahogy a vágy érintésre keresi a helyét ahogy ujjaink beszélni tudnak ahogy szavaink semmivé folynak ahogy vagyunk társunk a félelem csakúgy mint a világ vergődve létezem 1987. október 6-án, Dobozon Feldmann Tibor: A mester
