Békés Megyei Népújság, 1987. október (42. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-17 / 245. szám

1987. október 17., szombat MOZI Tizennégyezer „üdvözlet 99 Tex és a Mélység Ura Bárki lemásolhatja az olasz RAI és Cinedtta receptjét: hogyan kell garantáltan kö­zönségsikert (pontosabban: kasszasikert) hozó filmet ké­szíteni. Természetesen felté­telezve azt is, hogy pár mil­lió a készítők zsebében van már... Végy egy észak-amerikai etnográf térképet, amelyen feltüntették, hol és körülbe­lül mikor milyen nevű indi­ántörzsek éltek, majd olvasd el (illetve idézd fel) Cooper, Stevenson, Kari May köny­veit, utána néhány nagy fan­táziával megáldott, a filmké­szítéshez némiképpen konyí- tó kollégával ülj neki és ál­lítsatok össze egy logikailag nem teljesen ép, de minden­képpen sodró lendületű for­gatókönyvet. Utána már csak ki kell bérelni az előző hé- ten-hónapban elhagyott in­diánfalut utánzó díszletvá­rost, szerződtetni néhány nem túl neves, ezért olcsón dolgozó színészt, az archí­vumból előkeresni néhány száz méter olyan felvételt, amelyen szép' és romantikus tájrészletek láthatók, majd egy év múlva lehet is inkasz- szálni a pénzt. Ha némi túlzás és malícia van is a dologban, aligha ké­szülhetett másképpen Duccio Tessari rendező Tex és a Mélység Ura című színes olasz filmje. A műfaj önma­gában is sokat elárul: igazi spagetti-western ez a film, felvonultatva annak teljes eszköztárát. Az olasz filme­sek hamar rájöttek arra. hogy nem csak Hollywood­ban lehet a gyorskezű, min­denre a koltokkal felelő mar­hahajcsárokról izgalmas és a közönségnek tetsző filmet készíteni. S mi több: még a szállítás költségét is meg tudják takarítani, ha az olasz - hegyek között állítják fel a díszleteket. A műfaji megha­tározás hamar vált egy olyan fogalommá, amely az egy kaptafára készülő, azonos dramaturgiai fordulatokra építő, sablonokkal dolgozó kalandfilmekre használatos. De hát akkor miért csődül be tizen-huszon év múlva is rendíthetetlen kíváncsiság­gal ezekre a filmekre a kö­zönség? Kell a mese, jó más­fél-két órára elmerülni az irrealitások papírmassés vi­lágában ... Végső soron el is lehetne mesélni ennek az újabb „gyártmány”-nak a történe­tét, hiszen annyiszor láttunk már ilyet; sokszor szó sze­rint, a beállításokban is pon­tosan másolva a korábbi egv-egy részét. Két délceg, de valamikor és valami mi­att elcsapott katona elindul, hogy az igazság bajnoka le­gyen egy szintén nem tudni miért elkóborolt indiánvezér támogatásával és kíséreté­ben. Rögtön találkoznak is a banditákkal, majd a gonosz és népüket is a végső pusz­tulásba sodró más indián lörzsfőnökökkel, akiknek ter­mészetesen a szigorúan őr­zött hegyi erődjükben mesés kincsük van. Harc és lövöl­dözés végkimerülésig, de az igazság most is felülkereke­dik, s mi több: az isteni igazságszolgáltatás dönt. Er­re a legjobb a földrengés né­mi lávakitöréssel. Filmtech- nikailag is ez a legolcsóbb módszer. S mi, a közönség, tódulunk megnézni. S aki most netán lemaradt róla? Biztos vagyok benne, hogy jövőre megnézheti. Csak ép­pen más lesz a címe, rende­zője, stábja. A mese válto­zatlan marad ... N. L. Hatalmas papírdoboz, ben­ne képeslapok. Régiek és újak. Hazaiak és külföldiek. Üdvözlőlapok és képzőművé­szeti reprodukciók. Csodájá­ra járnak sokan, és a gyűj­temény tulajdonosa mindig szívesen vállalkozik a „tár­latvezetésre”. Ha otthon van ... Tizennégyezer üdvözlet, jó kívánság, rövid híradás. Nem mindet neki címezték, leg­alábbis az eredeti, első cím­zett általában nem ő volt. Csak a második. Sokan, na­gyon sokan vették a fáradt­ságot, hogy stócba téve, a családba érkezett, s eddig őrizgetett levelezőlapokat el- küldjék Vésztőre, a Botond utca 2. szám alá, Szabó Ani­kónak. Mert várja, egyre várja a küldeményeket, s hé­be-hóba még ma is érkezik néhány levél, csomag az or­szág legkülönbözőbb részei­ről, levelezőlapokkal. De kezdjük a történet leg­elején. Melyik gyerek ne gyűjtögetne valamit? Szalvé­tát, bélyeget, szép kavicso­kat, színészek fotóit, hegye- zőt, és ki tudná felsorolni, még mi mindent. Anikó 4-5 esztendeje képeslapgyűjtésre adta. a fejét. Előbb csak az ismerősöket, rokonokat kör­nyékezte meg, össze is jött mintegy 800 darab. Aztán gondolt egy nagyot — két éve —, és írt lapunk „Szer­kesszen velünk” rovatába. Kérte, aki tudja, gyarapítsa gyűjteményét. És csodák cso­dája, megindult a levél- és csomagáradat. Oly hatalmas mennyiségű képeslap érke­Telefontéma Nagy úr-e — Feltétlenül, hiszen az egész élet másból sem áll — feleli Csoór István író —, egy részük még a gyerek­korban kialakul, s aztán újabbak jönnek hozzá, szin­te észrevétlenül. De módo­sulnak, változnak isj Jó és rossz értelemben egyaránt. — És tudatosodik is? — Is-is. Van olyan, ami­re csak konfliktushelyzetben jön rá az ember, amikor választani kell, hogy mit csináljon. Ilyenkor érzi, mennyire kötik, valósággal lebéklyózzák a beidegzett gondolatok, szokások, érzé­sek. Minden irodalmi mű­nek ez az alapja, az ebből fakadó összeütközés má­sokkal vagy saját magunk­kal. Ilyen az élet, s a ho­gyan tovább attól függ, mi az erősebb, a régi, a meg­szokott, vagy pedig képesek vagyunk az újhoz alkalmaz­kodni. Engem mindig ezek a problémák vonzottak. — A mindennnapok kis dolgaiban is a szokások rab­ja vagyunk? — Természetesen. Én pél­dául mindig korán kelő em­ber voltam, s ezen soha nem is akartam változtatni. Ez határozta meg az élet­módomat, kora reggel és délelőtt tudok legjobban ír­ni. Rossz! szokásom a do­hányzás, még rosszabb, hogy nem tudom abbahagyni, mert jól esik. S ez már so­kat számít ebben a korban. — Nem haragszik, ha megkérdezem: hány éves? — Kétszer hét, azaz het­venhét éves vagyok. — És hogy szolgál az egészsége? — Két éve nagy beteg lettem. Lebénultam, és be­szélni sem tudtam. — Szerencsére ezt már észre sem lehet venni. .. — Irtózatos akarattal ér­tem el, hogy most már já­rok — ha nem is sokat —, és beszélek, írok újbóli S hogy ezt elértem, életem legnagyobb tettének tartom. zett, hogy annál már csak Anikó öröme volt na­gyobb ... Szinte sugárzik az arca, mikor erről az időszakról mesél: — Nap mint nap jött a postás, érkeztek a küldemé­nyek mindenfelől. Innen Vésztőről is sokan küldtek. Tóth Sándor bácsitól, meg a postamestertől olyan régi lapokat kaptam, amilyene­ket addig nemigen láttam. Századfordulós üdvözlete­ket tesz elém, aztán egyik büszkeségét, melyet 1898. jú­lius 29-én küldtek Herkules- fürdőről. Ez a legrégebbi da­rab ... í Tizenöt éves múlt. Csoda hát, ha kedvence az a levele­zőlap, mely a bélyegnyelv titkaiba avatta be a század­forduló széplelkű ifjadt és leányait? Ezt a lapot nem adná semmi pénzért, annyi­ra a szívéhez nőtt — bi­zonygatja ... Soha nem mulasztotta el levélben vagy személyesen megköszönni a kedves külde­ményeket. A nagymama — aki itt ül beszélgetésünk kezdete óta — a megmondhatója, meny­nyi postaköltség kellett ak­koriban (1000-1500 forint), hogy a köszönőlevelek, leve­lezőlapok elmehessenek. — Mit csináljak, ha ez az unokám kedvenc elfoglalt­sága? Csinálja, ha örömét leli benne, és ha már ennyi segítő akad a katolikus püs­pöktől a postamesterig, ter­mészetes, hogy megköszönte a kedvességüket. Nemrég a helyi ifjúsági házban kiállítást nyitottak Anikó „kincseiből”. Ezt meg­előzően Szombathelyen or­szágos kiállításon mutatko­zott be, ahol különdíjat ka­pott az általa bemutatott anyaggal... És barátokat is nyert gyűjtőszenvedélye ré­vén: — Az aprócska újságcikk­re egy Magyar József nevű bácsi is küldött lapokat. Megköszöntem, s ő válaszolt. Ma már rendszeresen leve­lezünk, el is látogatott hoz­zánk a feleségével, így sze­mélyesen is elbeszélgettünk. Anikó tagja az országos képeslapgyűjtő klubnak, s tervezi, hogy ha Békéscsabán is alakul hasonló, rendszere­sen eljár az összejövetelek­re. Ha teheti. Mert — amúgy a megszokás? Amikor a lélek a legfogéko- nyobb ... Gondoljunk erre is, ha a megszokás csomóit bogozzuk — Fiatal kora ellenére vannak-e megrögzött szoká­sai? — kérdem Bőmé Bállá Erika áruforgalmi előadót. — Apró-cseprő dolgokban biztosan, a háztartás, a sü­tés-főzés területén. Bár nem zárkózom el az új receptek­től és szeretek magam új ételeket kreálni. — Kidobja, vagy őrizgeti a felesleges dolgokat? — Hát, én a megőrző tí­pus vagyok. Teszegetem, pa- kolgatom amire nincs szük­ség, és csak nagy sokára dobom ki, aztán megbánom, mert pár nap múlva pont az kellett volna. — A maradék étellel mit csinál? — Azt sincs szívem ki­dobni, inkább később meg­eszem, pedig így magam el­len dolgozom: molettesedek. — Vannak-e nevelési el­vei, s kitartott-e mellettük? — Mások az elvek, és más a gyakorlat. Jól tudom, sőt hiszem, nem szabad kiabál­ni, mégis rajta kapom’ ma­gam. Olykor még rá is csa­pok a gyerek fenekére. — Hány éves az a gye­rek, és lehet-e neki is iga­za? — Tizedik évében van a kislányom. És tényleg elő­fordul, hogy neki van igaza. — És ezt az anyuka elis­meri? — El, mert így tartom be­csületesnek. Nemrég is va­lamin összeszólalkoztunk, s ő a szobájába vonult. Szin­te ezzel egyidőben a huzat becsapta az ajtót, de én azt hittem, mérgében ő volt a tettes.! Hiába mond­ta. hogy nem ő volt, nem hittem el. S ekkor egy má­sik ajtó csapódott be tőlünk távolabb, s ekkor döbben­tem rá, hogy az előbb is igazat mondott, s bocsána­tot kértem tőle. — Most akasztják a hó­hért — célzok a következő telefoninterjúra —, persze, csak ha kötélnek áll Macha- lek István nyugdíjas újság­író. — Mért ne, ha tudok mit mondani, én, aki már évek óta nem látok; — Épp erről lenne szó. Volt egy nagyon aktív, min­dig sporttal foglalkozó em­ber, aki az életet, a munkát felfokozva szokta meg. Az­tán egyszercsak oda minden, amit megszokott. Olyan le­hetett ez, akár egy földren­gés. — Hatásában föltétlenül, csak nem gyorsan folyt le, hisz előtte is beteg voltam már. De akkor is tény, hogy bezárult előttem a látható világ. S ezt vagy elfogadja az ember, vagy nem. — Szóval, egy egészen új életről kellett dönteni? — Igen. A tétel így né­zett ki: belesüllyedni még jobban a bajba, vagy új le­hetőségeket keresni, azok közt élni, dolgozni tovább. Én az utóbbit választot­tam, s kezdtem megszervez­A legrégebbi... ... és a legkedvesebb képes levelezőlap. Fotó: Gál Edit — a gyulai egészségügyi szakiskola diákja. Szeretne ápolónő, vagy szülésznő len­ni. Előre szóltunk, hogy felke­ressük. Lám, levél sem kell, hogy a hír szerteröppenjen: — A barátnőmnek mesél­tem, hogy jönnek hozzám, s kértem, még ne mondja el senkinek — nevet. Másnap az egész iskola tudta, hogy benne leszek az újságban... Amikor elbúcsúztunk, még annyit mondott: — Bízom benne, hogy most is sokan lesznek, akik elkül­dik azokat a levelezőlapokat, melyekre már nincs szüksé­gük, de nekem nagy örömet szereznének vele ... Nagy Agnes ni magam körül a vilá­got. Persze nem ment könnyen, és főleg nem a számtalan segítség nélkül. Sok minden praktikus do­logra megtanítottak a szö­vetségben, másra meg ma­gam jöttem rá fokról fok­ra, a munkához pedig a magnót használom, s jól be is vált. De mindez nem lenne elég, ha évek óta annyi sok fiatal — többsé­gében diák — nem volna segítségemre. A sporttörté­neti könyvem sem lenne kész nélkülük, a régi újsá­gokat ők olvasták fel. — S a társaságuk is so­kat jelent, ugye? — Rengeteget. Az, hogy vidám fiatalok vesznek kö­rül, nevetgélünk, dumálunk, viccelünk — meghatározója az életemnek. Nem is tu­dom eléggé megköszönni ne­kik. — Folyik tehát a munka, az írás... Mi köti még a régi dolgokhoz? — Tagja vagyok a megyei kézilabda-szövetségnek, s így benne élek a kedvenc sportágamban. És ez is óriá­si dolog, akár a telefon, ez a világgal összekötő küldök- zsinór. — Megrögzött szokások helyett én inkább a meg­szokott életritmust monda­nám — feleli dr. Domoki Irén, a megyei tanács tiszt­ségviselői titkára. — A munka adott, a fő szórako­zás pedig — nekem is, fér­jemnek is — mindig az ol­vasás volt. Talán túlságo­san is. — Még mindig? — Most már ennek egy bizonyos határt szab az idős, beteg szülőkkel való törő­dés, vagyis több idő kell a családra. De ez a világ iránti érdeklődést nem csök­kenti. — Milyennek látja ezt a mai világot? — Izgalmasan változónak, és ez nagyon jó, még a ve­lejáró rosszal együtt is. — Mint tanácsi ember, milyen tendenciát tart lé­nyegesnek? — Az állampolgári öntu­dat várható kialakulását, ami új hivatali magatartást kell hogy hozzon, hiszen a kettő összefügg és hat egy­másra. Elsősorban az új adózás következtében, amely nyílttá teszi, hogy az adó­fizető polgár pénzéből (sze­mélyi jövedelemadó), és munkájából (forgalmi adó) történik minden az ország­ban, s ezért jogot formál ahhoz, hogy lássa, tudja, mi­re fordítják, sőt bele is szól­jon abba. — Ez az állampolgári ol­dal. És a hivatali? — A nagyobb nyilvános­ság, a beszámolás. S az új stílus az egész munkában, amire az irányítás igyeke­zett és igyekszik felkészíte­ni a dolgozóit, de egy ek­kora apparátus, mint a köz- igazgatás, már a tömegé­nél fogva is, lassan mozdul meg. — Olykor apró dolog — aminek mégis jelentősége van — bosszantja fel az em­bert. — Engem is. Például: be­jelentették — dátumpontos­sággal — az új csabai cuk­rászda nyitását. Nem tör­tént meg. Jó, ilyen előfor­dul, de miért nem közölték azonnal, hogy csak később lesz a megnyitás, ezért meg ezért. Miért kellett megvár­ni, hogy hetekkel később az újság nyomozza ki. Pedig pénzbe sem kerül, csak egy kis figyelembe, amit vi­szont nagyra értékelnek az emberek, — Az ügyfelekben nin­csen hiba? — Sajnos, nő az agresszi­vitás, mint a gyámügynél tapasztalható. Pedig ott a jogszabályok és a töménte­len munka szorításában dol­goznak a tanácsi tisztvise­lők. Alulfizetve és szinte si­kerélmény nélkül. — A bürokráciáról ne is kérdezzem? — Könnyű volna azt mondani, mert így igaz, hogy a nyomtatványokat fent szerkesztik, de az a teljesebb igazság, hogy bár a rakétakorszakban élünk, túl sok még a kézi vezérlés. Ezen kell változtatni és re­mélem, sikerülni is fog. Vass Márta

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents