Békés Megyei Népújság, 1987. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-12 / 215. szám
NÉPÚJSÁG 1987. szeptember 12., szombat Múltról valló tárgyaink Kondoroson Szeptember 5-én Kondoroson, a helyi tanács nagytermében találkoztunk a gyűjtő- és mesélő kedvű kondorosiakkal. Sokan elhozták „kincseiket”. Különösen az általános iskola tanulói mutattak nagy érdeklődést. A felnőttek közül volt olyan is, aki Orosházáról autózott át. 0 említette meg, hogy nem lenne haszontalan megalapítani az elszármazott kondorosiak baráti körét. Többen rábólintottak. Ha az ötletből lesz valami, már akkor is megérte, hogy múlt szombaton! Kondoroson jártunk. Gyűjtésből jeles Az általános iskolások tömött kosarakkal érkeztek. Agyagedények, . fényképek, fatengely, köpülő, lámpa, hímzések és ki tudná felsorolni, hogy még mi minden került az asztalra. Török Aranka hatodik osztályos tanuló egy „Isten hozott kedves vendég” feliratú lenvászon törülközőt hozott. A keresztszemes, kilenc színnel hímzett törülközőt a tisztaszobába a mosdó fölé tették, ezzel köszöntötték a vendéget, de használni e dísztárgyat nem lehetett. Aranka hozott más hímzett textíliákat is. Az egyik egy hússzor húsz centiméteres zsebkendő, kívülálló számára akár még könnyű munkának is tűnhet. Aztán erről az úgynevezett lyukhímzésről ijesztő dolgok derültek ki. A zsebkendő szélén körbefutó, hímzett szegélyű lyukacskák még a legügyesebb kezű és legjobb szemű asszonytól is elvettek három hetet. Ennyi munka egy pici zsebkendőért! Persze aztán, ha valaki alkalmas pillanatban leejtette ezt a kis vásznat, abból „kijöhetett” valami.. . Az ugyancsak hatodikos Borgulya Éva is hasonló törülközőket hozott, és mutatott két 50 éves faragott törülközőtartót is. Éva a törülközők történetét úgy ismeri, hogy azokat ünnepekkor — karácsonykor, húsvét- kor — tették ki. Azt ő is úgy tanulta, hogy ebbe törülközni nem szabad, az ilyen illetlenségért a gyerekeket hamar figyelmeztették. Szekera Mónika egy repedt facipőt tett az asztalra. Párja már rég eltört. A hatodikos Mónika nagyanyjától hozta ezt a lábbelit, azt állította, hogy a régiek ebben még táncolni is tudtak. Hitetlenkedve néztük, aztán, hogy megemeltük, meglepően könnyűnek bizonyult ez a facipő. Később megtudtuk, hogy nyárfából, fűzfából faragták ezeket a lábbeliket. Glázik Erzsébet és Ágnes dédmamájuktól kapták a képen látható porcelánokat. A tányérokon és a vázán levő felirat egyértelműen vall e tárgyak eredetéről. A hadba vonultak özvegyei és árvái javára az Uránia Országos Nővédő Egyesület adta ki és árulta e dísztárgyakat. A Herendi Porcelángyár ingyen készítette, hogy ezáltal is több bevételhez juthasson az egyesület, és nagyobb ösz- szeggel tudják segíteni a férfi nélkül maradt családokat. Glázik Edit népi kerámiákat mutatott nekünk, ezek a régi élet mindennapos kellékei voltak. Sokat faggattuk a gyerekeket, mit tudnak még elmondani e tárgyak kapcsán. Milyen meséket, legendákat hallottak elődeiktől. Talán kissé a kurázsi is hiányzott belőlük, ám sokkalta valószínűbb, hogy valóban keveset hallottak nagyszüleik, dédszüleik életéről, szokásairól. így aztán gyűjtésből jelesre vizsgáztak, mesélésből azonban már kívánnivalót hagyott maga után teljesítményük. Erről viszont aligha csak ők tehetnek. Ha visszaemlékezünk gyerekkorunkra, abban, úgy hiszem, egyetértünk, hogy csaknem mindannyian szerettük hallgatni a régiek történeteit. Némelyik izgalmas elbeszélés egy életre belénk ma- ródott, még akkor is, ha az, akitől hallottuk, nem volt született előadó. Ám akinek nem mesélnek, annak ezek a történetek nem is hiányoznak. A hallás után terjedő „családregényrészletek” néha száz, sőt ennél hosszabb ideig is túlélik a történetek szereplőit. Elődeink emlékeit, életét, vágyait, szenvedéseit, örömeit szellemünkben megőrizni élvezetes, hálás feladat. Mesélőnek és hallgatónak egyaránt. Idősebbek — kérünk titeket —, meséljetek nekünk! Idős mesterek Jártunk két idős iparosnál is. Nagy Pál már nyolcvan- éves (képünkön). ’28-ban tanulta ki az asztalosmesterséget unokabátyjánál. Kanapé, háromfiókos sublót, karosszék, ezek „mentek” akkoriban. Mikor felszabadult, Ko- lina Pálnál helyezkedett el épületasztalosként. A szakma falun nem fizetett túl jól. Igénytelenek voltak a falusi megrendelők. Háztáji nélkül felkopott volna a mesterek álla. Ráadásul Kondoroson akkoriban volt öt-hat asztalos, vagyis köny- nyű volt olcsóbbat találni. Nagy Pál gyakran vállalt bútorfestést, s előfordult bizony, hogy a megrendelő házaspár összeveszett, milyen is legyen a színe a bútornak, és mikor kész lett, nem ismerték el, hogy ilyet akartak. Máskor meg a kedves kuncsaft annyira határozatlan volt, hogy szavaiból ki nem lehetett venni, mit is akar tulajdonképpen. Aztán mikor meglátta a kész bútort, megkönnyebbült, s csak ennyit szólt: — Hallja-e, pont ilyenért imádkoztam! Néhány házzal arrébb a 73 éves Balogh Adómmal betegsége abbahagyatta tnár a bádogosmesterséget. Szerszámai ugyan ma is megvannak, de pihenésre ítéltettek. A kedvenc munkája az ereszcsatorna volt. — Leesett-e néha? — kérdeztem. — Jaj, de hányszor — jött a kissé meglepő válasz. — Kétszer meg is műtötték emiatt haskéregszakadással. S hogy valóban mennyire veszélyes szakma ez, arról a kondorosiak tudnak mesélni, hiszen jó tíz éve az evangélikus templom tornyának bádogozásánál leesett egy bádogosmester, és szörnyethalt. Mikor Szedmohradszki Mátyás belépett a képen látható kereszt alakú, dróttal keretezett tárggyal, azt hittem, ítéletnapig sem jövök rá, mi az a valami. Aztán közelebbről szemügyre véve, előtűnt egy régi banándugó, így már mertem tippelni. Szedmohradszki Mátyás megerősített, valóban egy ősi rádióantennát hozott. A ’20- as években* csinálta Sinka Mihály helyi asztalosmester a saját telepes masinájához. Az antennaeszkábálóról any- nyit tudtunk meg, hogy ügyes kezű ember volt, afféle ezermester, s emellett ő vezette a helyi önkéntes tűzoltókat. Aztán Szedmohradszki Mátyás egy másik, otthon hagyott tárgyról kezdett beszélni. Ez egy három méter hosszú, bambusznáddal burkolt rézcső, amit permetezéshez használtak elődeink, a bambusz védte a rézcsövet, s jobb fogást adott neki. Vendégünk nem véletlenül Keresztek hozta szóba a hetvenéves permetezőcsövet, ezzel kapcsolatban akart beszélni valamiről. Arról, hogy a régiek is permeteztek, ha kellett, de nem vitték túlzásba. A gyomokra kapával mentek, nem vegyszerrel. Sok a méreg a földeken, ezt kifogásolta vendégünk. Tíz évvel ezelőtt alighanem korszerűtlennek minősítették volna Mátyás bácsi véleményét, ma már meggondoljuk, hogy vitatkozzunk vele, hiszen a környezetvédelmi szakemberek adatai riasztóak, ám hogy miként lehet a „kapára magyar” jelszónak érvényt és gazdasági, illetve személyi hátteret teremteni a nagyüzemekben, arról fogalmam sincs. Kereszttel kezdtük, fejezzük be is azzal: úgy tűnik, az emberiség legnagyobb keresztjeinek egyike a nagyüzemi környezetpusztítás. Jó lenne ezt a keresztet letenni végre. Azok a titokzatos alagutak Gulyás Mihály Orosházáról jött és kondorosi képeslapokat hozott. Köztük egyet a csárdáról. Egy régi festmény másolata ez a képeslap. Aztán mesélt egy országos mezőgazdasági és élelmiszer-ipari kiállításról, amit a negyvenes évek elején rendeztek Budapesten. Ezen a kondorosi csárda is képviseltette magát. Az itteni szakácsok főztek, s a kondorosi pincérek szolgáltak fel a nagyérdeműnek. A csárda népi zenekara muzsikált, Farkas (Ponyva) János vezetésével. Ott is volt egy kép a csárdáról és mellé írták, hogy a kondorosi csárdát 27 kilométeres alagút kötötte össze a kamuti- val. Ez nyilván csak legenda. Az viszont több mint valószínű, hogy a kondorosi csárdából volt menekülő útja a betyároknak. Feltehetően 20-30 méter hosszú járat vezetett a közeli nádasba. A felújításkor találtak is gyanús vályatokat, de ezek már beszakadtak, sehova sem vittek. 1928-ban indiai küldöttség járt Kondoroson. Hogy mi célból, azt a múlt szombaton nem tudtuk meg. Az eseményről kép készült, s egyet Jantyik István megőrzött. Amerikát járt édesapja (képünk közepén ül) volt az indiaiak tolmácsa. (Jantyik István hozott más képeket is. Ezeken jelmezben látjuk öt. A harmincas években a helyi színkör évente két előadást prezentált a kondo- rosiaknak és a környékbelieknek. Jantyik István mindig főszerepeket játszott ezekben. Aztán nem próbálkozhatott a színészpályával, családja nem engedte. De a képeket őrzi a hajdani sikerekről, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, A falu rossza, a Sárga csikó és a Piros bugyelláris című előadásokról.) Ezt a csizmát Oláh Sándor- né mutatta meg nekünk. Nagyapja csizmadia volt, s ő készítette ezt a mini csizmát 1935-ben, annak örömére, hogy kislánya megtanult járni. Hogy a csöppség sokat használta, arról a kopások vallanak. A takaros kis jószágot azóta sem tudta használni senki, mert amire valaki járni tud, a lába már nem fér bele a csizmába. Hiába: növünk, minden nemzedék magasabb az előzőnél Az oldalt összeállította Un- gár Tamás, a fotókat Kovács Erzsébet készítette.
