Békés Megyei Népújság, 1987. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-22 / 223. szám
1987. szeptember 22., kedd „Amikor egy színész alkot...” nz Übü ürügyén: Lukáts Andorral beszélgetve A legínyencebb színházrajongóknak szolgált csemegével a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatósága az idén, amikor meghívta a kaposvári Csiky Gergely Színház társulatát, két estére. Alfred Jarry „rémdrámáját” Lukáts Andor Jászai-díjas színművész rendezte. Teljesen véletlenül, egy tejivóban találkoztunk. Übü papa modorában, reggelijét megzavarva hívtam meg egy szegedi beszélgetésre. Pár óra múlva a Tisza-parti „Stefánia” árnyas fái alatt elüldögélve, szívesen és közvetlenséggel beszélt mindenről, ami a kibontakozása teljében lévő művész életében érdekes lehet. Előbb a sikeres és eredeti előadásról kérdeztem. * * * — Mit mond a mai embernek Übü papa, az ö háborúja és egész személyisége? — Valószínűleg mindig ugyanazt mondja; száz, vagy háromszáz év múlva is, amit mondhatott a maga idejében ez a tizenéves zseni. Színházi, drámai értelemben alapműnek tartom az Übüt. Látszólag egy igen zavaros ka- navász. Már első olvasásban is nyomon követhető azonban egy csenevész szál, egy történet, ami azonnal felfogható; ez egész egyszerűen így szól: a királyt megölni és a helyére ülni. De van egy mélyebb és sokkal bonyolultabb szál, amely az embernek a lehetetlen és tébolyult tulajdonságait parodizálja. Én próbáltam a kettő közé beékelődni, vagy ott keresni valamit, ' ami számomra megfogható, és amivel bánni tudok. Miközben nagyon izgat a felület — ez a kínálkozó te- átrális lehetőség —, igazából sokkal jobban vonz a mélyebb tartomány; az, hogy az emberre hogy hatnak azok a lehetőségek, amik az életében adódnak, és azok a kínálatok, amikkel élhet, brutálisan, primitíven, első kézből és minden meggondolás 'nélkül. — Nágyon sokat üzen ez a darab számomra; de nem tudnám pontokba szedni. Ügy tűnik, mintha nagyon sok titok lenne benne, mintha nem tudná megfejteni ez a század, vagy ez a színházi készültség, amivel mi rendelkezünk. Néha azt gondolom, hogy az egész eg? blöff, és talán nem is érdemes olyan nagyon komolyan venni. Néha meg azt gondolom, hogy egy olyan zseniális blöff, ami halálosan komoly, és igazából nem tudom olyan komolyan venni, mint ahogyan kéne. Tehát nagyon sok a lehetőség a hibázásra ... — Mennyiben más a kaposvári Übü-előadás, mint az eddigiek? — Talán annyiban más. hogy ezt én csináltam, a többit pedig mások. Én nem pontosan azt gondolom az Üböről, mint ők gondoltak, de azt hiszem, lényegében nem térnek el egymástól ezek az előadások. Csak a Katona József színházbellt láttam, és valamennyit hallottam a pécsi, Pál István- féle verzióról. Valamennyi eljutott hozzám mindegyik előadásból, valamilyen áttételen keresztül. Az előzményekből talán egészségesen sikerült leszűrnöm, hogy mi az, amit már nem érdemes boncolgatni; mi az, amit már megcsináltak... Természetesen más annyiban is, hogy ez egy nyári színház — bár kőszínházi változatban is el tudom képzelni —, és én nem úgy húztam meg a darabot, mint mások; olykor teljes jeleneteket is elhagytam. Nagyon sok motyogó és artikulátlan töltelékszöveg került, bele, ami a színészek ötleteiből és az én elképzeléseim lehetőségéből kínálkozott. Egy csomó olyan mondat és szótöredék van a játékban, amit nem is' lehet pontosan érteni, de valamilyen módon mégis beleillik. Ez szerintem új a régi előadásokhoz képest. — Mit tart a színház lényegéről Lukáts Andor? — Nemrég olvastam a Színház újságban egy interjút Jeles Andrással... Ez arról szólt, hogy a színháznak vannak lényeges problémái és vannak lényegtelenek. Szinte az összes eddigi, hazai szaklapban megjelent, színházzal foglalkozó tanulmány lényegtelen volt ehhez az interjúhoz képest, mert a színház leglényegét lehetett megtanulni belőle. Gyorsan megérthettem belőle valamit, aminek nagyon örülök. Többek közt azt mondta, hogy például egy Shakespeare-művet nagyon sokféleképpen lehet előadni, eljátszani. Akár úgy is. hogy az Írott szövegből esetleg egy szó sem hangzik el. Mégis ugyanaz a darab jelenik meg, az születik meg. Ennek a titka a dolognak az igazi megértésében rejlik, mert ha az ember igazán megért valamit, akkor artikulálatla- nul is kifejezheti azt, a lényeget. — Mint színészt, nem csábította Übü papa parádés szereplehetősége? — Két éve, volt egy szereposztás, amiben én lettem volna Übü papa. A kőszínházban készültünk bemutatni, már meg is voltak az olvasópróbák, de a rendezőm, Ascher Tamás akkor megbetegedett, és elmaradt ez az egész. Akkor nagyon sajnáltam, most meg egy kicsit örülök is, mert évekkel korábban én már szerettem volna ezt a darabot megrendezni. A szerep mindenesetre nagyon csábító. — Eddigi pályáján hol helyezné el ezt a munkáját? — Ez az ötödik rendezésem. Én nem kívánom értékelni a dolgaimat, a rendezéseim közül mégis talán ez a legsikerültebb, talán a legsikeresebb is. Ebben azonban igazából nem tudom megítélni az én munkám értékét, mert ezek nélkül a színészek nélkül ez a dolog sohasem születhetett volna meg így. Olyan mértékben voltak ugyanis partnerek, amit én álmodni nem mertem volna, és eddigi rendezéseimben nem tapasztalhattam, bár egy Ifivételével minden eddigi munkám jó hangulatú volt. Most éreztem meg, hogy milyen az, amikor egy színész alkotó, és ez egy fantasztikus érzés. Ebben az előadásban az én munkám ötven százalékos, de még annyi sincs. A legcsodálatosabb érzés azt látni, hogy a színész a próba végén már alig várja, hogy másnap legyen, és folytathatja azt, amit előző nap kitalált. Mivel ilyen erős és jó munkatársaim voltak, csak velük együtt tartom az eddigi pályám legjobb munkájának a mostanit; — Színész vagy rendező elsősorban? — Egy ideje jobban izgat a színház egésze, mint a színészre jutó rész. Ezért nyugodtan összekeverhetem a színészi .munkámat a rendezőivel, mielőtt valami mérlegbe raknám őket, együtt. — Az ország színházi köz- érdeklődése egy idő óta Kaposváron, a „Kaposvár-jelen- ségen” tartja a szemét. Mi újság most arrafelé? — Most éppen nincs színházunk. Egy jugoszláv vállalat átépíti. Állítólag január elsejére adják át a színház kulcsát. Kicgit megnövekedett az épület. Lesz egy új stúdiószínházunk, amely az eddigi 60-70 helyett 200- 300 nézőt is be tud fogadni. Ez az egyik legnagyobb örömünk. A nagyszínpad és a nézőtér is bensőségesebb, korszerűbb lesz. Hogy milyen lesz a mi színházi életünk; a munkánk korszerűbb, jobb lesz-e, azt nem tudom. — Én egy kicsit félek a körülmények megjavulásá- tól, mert amikor a körülmények javulnak, akkor az ember mindig valahogy el- kényelmesedik, és eey kicsit kényelmesebb alkotó is lesz, és gyengébb művész... Ha ezt megússzuk, akkor erős társulat vagyunk, ha nem, akkor nem... Én nem akarok jósolgatni, azt szeretném, hogy beváljon ez az új épület. Érzem, hogy van annyi erő a társulatban, hogy nem fog elpuhulni, mint a régi rómaiak, akik a meleg vízben ültek, és közben elvesztették a politikát és a birodalmat... Pleskonics András Egy jellemző pillanat a szegedi Übü király előadásról. Übü mama; Csákányi Eszter, Übü papa: Bezerédy Zoltán * Fotó: Nagy László KÉPERNYŐ Ügy hiszem, nyugodtan megkockáztathatom azt a kijelentést — mindenféle statisztikai adatok tudta nélkül is —, hogy az elmúlt hét legnézettebb műsorai az Országgyűlésről szóló tudósítások, összefoglalók voltak. Természetes ez, hiszen ez a mostani, őszi ülésszak, az azon elfogadott adótörvény és kormányprogram alapvetően határozza meg hazánk jövőjét, sorsát. Az Országgyűlésről nemcsak a tévé, az írott sajtó is részletes tájékoztatást nyújtott, épp ezért most a tévé más műsorait vegyük szemügyre. A heti filmkínálat változatosságában megfelelőnek mondható, mindenki találhatott kedvére valót. Nem maradtunk sorozat nélkül sem, sőt, kettőt is nyomon követhettünk. Ezek közül a Lampiao, a vadon kapitánya be is fejeződött szombaton. Igaz, csak négyrészes volt ez a brazil film, de két héten belül láthattuk az egészet. Lehet, azért vetítettek két részt belőle hetenként, hogy minél hamarabb legyünk túl rajta, mert hiszen igencsak felejthető ez az alkotás a maga von- tatottságával, nem-sokat-mondásával. Akkor már inkább a Rabszolgasors ... A Jean-Paul Belmondo-sorozat keretében csütörtökön Az aranycsempész című francia filmet láthattuk. Az 1964- ben készült film jól példázza azt, hogy elég egy-két évtized, s egyes alkotások meglehetősen megkopnak. De — nyilván — ízlésünk, s igényünk változik, azért is érezhettük most Az aranycsempészt kevésbé sikerültnek. Ettől függetlenül a két kitűnő színész, Belmondo és Jean Seberg játéka, egyéniségük varázsa miatt így is érdemes volt a filmet megnézni. A Zenélő filmkockák című sorozat keretében most egy minden bizonnyal .hosszú ideig időtálló, nagyszerű alkotást, a Mindhalálig zené-t láthattuk szombat este, az egyes csatornán. Bob Fosse, a rendező a show-business kegyetlen, embert őrlő világát tárja elénk, a maga kegyetlen valóságában. Ugyanakkor teljes hitelességgel mutatja be a mindenáron alkotni vágyó, tehetséges művész gyötrődéseit, vívódásait önmagával, a környezetével, s művészete tárgyával. I kupaszerda alkalmából minden igényt ki akartak elégíteni a sportszerkesztők, két meccset teljes egészében láthattunk, míg a másik két találkozóról bőséges összefoglalót sugároztak. Arról persze, már nem a szerkesztők tehetnek, hogy mindezzel nem sok örömet szereztek a - szurkolóknak, hiszen két sovány győzelem született, egy döntetlen, s egy kimon- I dottan fájó, nagyarányú vereség. Ez utóbbit az MTK-VM szenvedte el Bukarestben a Steautól. Most ennél a meccsnél maradva, nem is az eredményről szólok, hanem inkább a közvetítésről. Knézy Jenő tudósított a helyszínről, ahol nyilván többet láthatott, mint mi a képernyő előtt ülve. De hogy ennyire másképp lásson, ezt nem tudom azóta sem megemészteni. Mert szinte a közvetítés kezdetétől azt sugallta, hogy nagyon erős ez a román csapat, s milyen olajozottan, összeszokottan fociznak, hogy az MTK-nak esélye sincs ellenük. Nos, ez utóbbit már mindenki tudta ugyan a kezdé? előtt is, hiszen huzamosabb ideje gyengélkedik a tavalyi bajnokcsapatunk. De — többekkel együtt-nézve — mi úgy láttuk, akkora különbség nem volt a két csapat játéka között, mint amit tényként akart elfogadtatni velünk a riporter. Nem először volt már ilyen jellegű közvetítés, ezért is teszem szóvá. Mert az ilyesfajta kommentálás, úgy tűnik, mintha már jó előre el akarná fogadtatni a nézővel a várható vereséget, mintegy azt magyarázza meg. Mi nézők pedig vagyunk olyan „megátalkodottak”, hogy sohasem a vereségre készülünk, győzelmeket várunk. . \ A konferanszié címmel Komlós Jánosra emlékezett a televízió pénteki és szombati egy-egy órás programban. Könnyű, s egyben nehéz dolguk is volt a műsor készítőinek. Könnyű azért, mert rengeteget szerepelt 1960 és 1980 között a televízióban Komlós János, sok archív felvétel őrzi alakját. Nehéz pedig, azért, mert ebből a sok anyagból kellett a két órát összeállítani úgy, hogy a fiatalabb tévénézők számára is az a kép alakulhasson ki a fogalommá lett konferansziéról, mint amilyet az idősebbek őriznek magukban. Ügy érzem, sikerült a szándék, a Komlós Jánosra emlékezők, s a felidézett műsorrészletek azt az embert mutatták be, aki a képernyőn folyamatosan jelenlévőén képes volt (sokszor) az ország közvéleményét is formálni mindig aktuális mondandójával. (pénzes) A kultúra csarnoka Köröstarcsán Keresve sem lehetne jobb példát találni az „egyenlőtlen fejlődés” kifejezés megmagyarázására, mint Kö- röstarcsa és művelődési háza esetén. A falu szépen gyarapszik, s a főzés körül is forradalmi átalakulások zajlanak. Legalábbis ~ ezt bizonyítja a buszon elka- ' pott párbeszédfoszlány. Fejkendős nénikék vitatkoztak, milyen a csirke curry-porral. Ez a progresszió. A másik oldal: lépjünk be a kultúra csarnokába. Ismerős kép fogad. Filmekben láthattunk már elég riasztó külsejű művelődési otthont. Vezetőm, a kultúr- ház mindenese, Vámos Lászlóné a bejáratot eltorlaszoló fazekakra, üstökre dohogva néz. — Megmondtam már a tanácsnak vagy hússzor, hogy vigyék innen, addig nem tudok takarítani! Vámosné lelkes dolgozója a háznak, pedig a körülményeiről nehéz jót mondani. — Sokszor napi tizennégy órát vagyok bent — közli. — A fizetés pedig? Hát, valmivel kétezer fölött. Körülvisz a termeken, megnézem az aprócska színpadot, amelyet egy asztali lámpa világít be. Egy kattanás, kihúny a fény. Áramszünet van. Közben fogynak-fogyogat- nak a jegyek a Koós János- estre, kilencven-száz forintért. Valószínűleg telt ház várható, hiszen a konferansziék is népszerű emberek. „Antal Imre, vagy Rózsa György” — így áll a plakátokon, mint egy hamleti kérdés. Egyelőre nem tudni még, melyikük jön le. Ezelőtt Kovács Kati és Soltész Rezső léptek fel — meséli Vámos Lászlóné. — ök behozták a fellépti díjukat, de „fajsúlyosabb művészeket” nem merünk nyugodt szívvel meghívni. A tanács ugyanis nem előlegezi meg nekünk a szükséges tízezer forintot. A körülöttünk ugráló két kislány a bűvészre emlékezteti anyukájukat. A bűvész Szegedről jött, kezében egy gépelt iratot lobogtatva, miszerint a kultúrotthon megnyert egy pályázatot; s most kedvezményesen láthatják produkcióját. Vámos Lászlóné szerint talán egyetlen mutatvány volt, amit ő nem tudott volna megcsinálni. S nem azért, mert mindenes a kultúrházban, hanem olyan silány volt a produkció, amely végén ráadásul nem a nyúl, hanem a kedvezmény tűnt el. Az állandó rendezvények közül működik egy nőklub, száztíz fővel. Tornyosuló asztalhalmazok jelzik a sarokban, hogy készülnek a havi egyszer tartandó közös vacsorára. A köröstarcsai gyerekek zongorázhatnak egy pianínón, részt vehetnek német tanfolyamon, vagy néptáncolhatnak, ha van kedvük. Ök egyébként is gyakran látogatják a há.- zat, mivel télvíz idején itt tartják a tornaórákat. A kamaszokra már sokkal kevesebb vonzást gyakorolnak a rendezvények. A „Bö- gyös” presszó elszívó hatása jelentős. Ott árusítanak szeszes italt, s van video is. Ezzel szemben a kultúrház hangfalai rosszak, s jelenleg egyetlen kismagnóval rendelkeznek. Büféjükben is csak ládahalmok emlékeztetnek a jobb napokra. Elképzelem a kongó, nagy termeket, milyenek lehetnek télen, s elfog a borzongás. — Az ösztövér olajkályhák bizony nem sok meleget sugározhatnak — jegyzem meg, s újra elindul a panaszáradat. — A kályhák évek óta nem felelnek meg a tűzvédelmi előírásoknak. Füstölnek, büdösek, robbanásveszélyesek. Közben kísérőm újabb és újabb rendezvényeket, programokat sorol. Itt a termekben zajlik az önkéntes véradás, különféle gyűlések, ruha- és könyvvásárok. Néha lejön a Jókai Színház társulata egy-egy gyermekdarabra, amit a helyi tsz dotál. Árválkodik még egy pingpongasztal is háló nélkül, s ezzel vége a kínálatnak. Nem sok? Persze hogy nem. Ilyen költségkerettel, amelynek összegével ráadásul nincsenek tisztában a dolgozók, nem lehet többet kezdeni. Tudjuk — a kultúra nem áru ugyan, de pénzbe kerül. A tanácson — a távollevő elnök engedélye nélkül — nem kaptam választ pénzügyi kérdéseikre. Annyit mondtak csupán, hogy kevés a pénz, mint mindenre. A telefonálás is igen bajosnak látszott a későbbi beszélgetéshez. Áram csak háromkor lesz. Molnár Péter
