Békés Megyei Népújság, 1987. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-19 / 221. szám

NÉPÚJSÁG

1987. szeptember 19., szombat

A jövőbe látás pillanatától (vérképző Terresias!) eldurvul a lélek. És emiatt sohasem látom már közeledni felém ezt a feneket.

És még fel sem ocsúdom a tragédiából, berregve I és zakatolva, árnyékokat vetve és fényeket kibocsátva, a korrekciós központom máris működni kezd: de hiszen amikor közeledik felém — most már csak múlt időben majd, emlékeim térhatású képein lábolva a levegőt, mint egy mennybeli küldött —, olyankor nem látszik a feneke.

Hanem a tudás, a korábban megszerzett alapos szakismeret hozza működésbe a képzelet — a vágy, a vágy — löttyös optikai rendszerét, azt a heves körlátást, az emberi érzékelés csúcsát, amellyel a rám nevetve közeledő nőalakra mosolyogva, látom őt hátulról is.

A menyasszonyom volt ez a nőalak.

De hát mit láttam én a jövőben? Mintha egy hosz- szú folyosó volna, amelybe csak úgy be lehet tekingetni, ha elég raffinált az ember, s megtudhatja, ha jót akar, ne egyen bele a Nap szarvasmarháiból hirtelení- tett roastbeefbe. A hentes, az étlap nem jelöli a beszerzés helyét. így én csak szürcsögök, csámcsogok, anélkül, hogy bármit tudnék. Bizonyárai ezért ér mindig új meg új csapás.

Mintha a protekciósok előre végigmehetnének ezen a folyosón, hogy egy másikat választhassanak, ha ez nem megfelelő. Jövőnk az bőségesen van. Ki emlékszik már a szólásra, régi — ósdi, óbeli — szöveg: a majdnak nem a vége.

Ügy jártam én is, ahogy mindenki, aki ok nélkül hiszi magáról, hogy prote- zsáltja a sorsnak, s miközben azt gondolja, hogy előre megy végig, aközben eldől. hogy azt az utat egyszer sem teheti meg.

— Mi vagyok én, Pannónia motor? — kérdezte fejét fölvetve Frida, s tekintetünk szikrát vetett, ahogy találkozott, mint amikor acél kovával találkozik. És taplóként fogtak lángot az idegeim:

— Miért? Nem az vagy?

Mária legszebb lovasa lett

volna akármelyik faluban, ha ötven évvel előbb születik. Kik voltak Mária lovasai? A Mária-lányok, akik felszalagozva, hosszú, fehér ruhában, koszorúban, a vállukon átvetett rúdon vitték a körmenetben Boldog Asz- szony Anyánk, vérágszülő Szűz Mária szobrát.

Vitte volna most is, de az úgynevezett régi keretek megsemmisültek.

Zelei Miklós:

Fridám

Üjakat, hogy a helyükbe kerülhettek volna, azonban még nem munkált ki a közösség. Talán azért nem, mert — mint elsősorban szétzúzott keret — nem létezett. Szóval, én marha, jól éreztem magam! Már csírázni kezdett bennem a kötetlenség, a szabadosság — vagyis kisebb-nagyobb feladatokat a mások szabadságából is kiharapó korlátlanság —, hogy sokáig ezek jellemezzék majd az életemet. Ma sem tudom, mért akarták hozzám adni Fridát. Aki legfontosabbnak a tisztaságát tartotta. „Hát mosd meg utána!” — mondtam volna, ha nem tudom, hogy a fölszabadításnak ez a rövid utat választó módja végzetesen elrontana mindent. Frida még csak a misztikus erotikánál tartott. Arról beszélt kitüzesedett arccal, hogy az ágyban Jézus van vele.

De láttam rajta, hogy rám gondol közben. Rám! Nem Jézusra. Én pedig a helyzetre, amint ők az ágyban, és majdnem biztos, hogy ez vette el az eszemet.

— Jézus van velem — suttogta —, amikor lefekszem, és őriz az alkalomra, amelynek nagyszerűnek, szépnek, teljesnek és szentnek kell lennie.

Abban az időben ilyesmit már nem hallott naponta az

ember. Pláne nem egy olyan szexbombától, mint Frida. Volt ebben valami megsemmisítő paradicsomi pornográfia: egy medve Éva bron- zos combjainak virágos tövéről nyalja a mézet. És csak ez történik. És a jelenet valóban ennyit jelent csupán. De akkor is! Hogy került oda a méz?

Ha felállt, a lasztexnadrág úgy simult tökéletes körte fenekén, mintha a bőre helyett hordta volna. A melle pedig... De nem a részletezés, hanem csak sommás és végletes kifejezések méltóak hozzá. Például egy ilyen: az Énekek Éneke slágermúzeum, ahol ő hangzik fel.

„Őrangyalok kardja” tartott távol ettől a tökélytől, amit én már nem tudtam elviselni. És; ezen a vasárnap délutánon, szokott helyünkön, a lugasban, látszólag ugyanazzal a mozdulattal, amellyel már annyiszor, megint magamhoz húztam, s tudtam, hogy ez nem ugyanaz a mozdulat.

— Majd ha ő megszentelte frigyünket — tolt el magától, szintén begyakorlottan, még ezekben a pillanatokban is kellő józansággal ahhoz, hogy az ő nevét hiába fel ne vegye.

És ugyanazokkal a fordulatokkal, a szokott hangsúllyal újra elmondta mindazt, amit én már először sem az úr, hanem őmiatta hallgattam végig.

Ahogy a különféle hívők általában, Frida is nagyon szeretett a jövőről beszélni. Ö is úgy, mintha az egy spenótszín i pázsiton, arany hajjal futkosó ded lett volna — a gaz fölverte Aradi

Kiss Ottó:

Utolsó harapások

Ma kilépek lelked titkos ajtaján: velem sem, nélkülem sem vagy gazdag. Széttapos a világ idegrendszere, csak közöny és megszokás igazgat.

Állunk most a jövő gyémántpajzsai előtt reménykedve-dideregve. Egysejt-ruhád a testem. Nem találok, s te sem találsz otthonra benne.

Az utolsó ajtót csukom magamra: százféle testem egyetlen alakra.

Fognak, majd elengednek a kezek.

Utolsó harapásaim ezek.

Csak keresztülfolynak rajtunk a napok . . . Fejezd be nélkülem ezt a mondatot.

út innenső oldalán, a fölszedett sínek.

(ahol disznóparéj gyökerei alatt összeégett, megállapíthatatlan nemzetiségű katona, akinek gyerekei lettek volna, senki nem tudja, hogy ott fekszik, én se, és a gyerekeinek is gyerekeik, ötezer, tízezer, húszezer gyerek a sírban, valaki bosszút fog állni értük, kinek van ideje ezzel törődni, mindenkit valami más)

melleti telken, amelyen át a „hagyomány szerint nevelték. Ha semmi más, az megtart”.

És amikor eltolja magától a kezem, azt látom, hogy róla beszélve hiába gondol most is rám, engem ölelgetve is csak rá fog majd gondolni folyton. Egy mindent elnöprő fekete érzés kerekedik bennem, ahogy hallgatom ugyanazokat a fordulatokat, a szokott hangsúlyt, amiket még hittanos gyerekként is hallottam az öreg paptól. És megborzongtam, látva magamat megszentelten az éjszakai derengésben, amint az öreg pap finom fehér arccal, enyhén éneklő hanghordozással, megbontott kazulában suttog mellettem az ágyban.

És látom, aki ott ül a nagy szőlőlevelektől eltakartam mindenre képesen szorítva Frida csuklóját, és megszólal, még nem én vagyok, hanem aki csak készül bennem, hogy elszántan végigússza a hatvanas évtized utolsó vízeséseit, s csak jóval később, Fridát is teljesen elfelejtve születik majd meg:

— Azért addig se volna rossz, ha kipróbálnánk egymást. Gyere, megyünk néhány kört az ágyban.

Ekkor kérdezi, értetlenül és döbbenten, de lám. mégis föltalálva magát:

— Mi vagyok én, Pannónia motor?

— Mért, nem az vagy?

— Nem.

— Akkor menj a francba.

Futna, de nem teszi. Mozgásának ritmusa semmit nem árul el a pompás porhüvelyben dúló viharról. Soha többé nem fogom látni, nézem lemondóan a távolodó körtefenekét; és egyre tisztábban látom kitüzesedett arcát:

hová hordták

a zsíros alföldi talaj ócs- kásai a ruháit hogy visszavásárolhassam hogy ráadhassam a bugyit, melltartót, kom- binét, a fehér blúzt - az átmeneti kosztümöt amiben átment

Anna Kamienska:

Egészen meghalok

Nem keresem a versben magamat mélyebbre rejtezem

Nem járok metaforákban mint egy tollas kalapban

Asztalomhoz hívom barátaimat és még hűségesebb ellenségeimet

Egészen meghalok de egy szavamból kinő majd utánam a csönd fája

S világ lármája fölé kidug egy meglepődött ágat

Szokolay Károly fordítása

T. Ágoston László:

Üzenet születendő gyermekemnek

A múlt héten eltemettük nagyapádat. Esős, szomorú nap volt. Mintha csak az életét példázta volna. Egész nap csöpörgött, egymást kergették a felhők. Olykor már kitisztulni látszott az ég, aztán újra csak eleredt az eső. A temető is olyan volt, mintha tűzvész pusztította volna. Kidobált régi sírkövek, a felperzselt gaz pernyéje borította a mélyben korhadó csontokat. Kell a hely az újaknak, a jövő halottainak ... A kopott sírköveket halomba hordták. Ki tudja, mi lesz a sorsuk? Talán majd beépítik egy új ház falába, vagy járdát raknak belőle a ravatalozó elé . ..

A temetőkútnál még ott áll a tábla nagyapád jól ismert betűivel: „Szemetet lerakni tilos!” Még a fejfák egy része is az ő keze vonását viseli. A rozzant, öreg hájban még ott pihen a hosszú orrú gyalu, ahová ő tette legutóbb, őrzi a kezünk nyomát: nagyapámét, apámét és az enyémet, ők már megpihentek. Ott fekszenek együtt, hármasban a tassi öreg temetőben. Nagyapám, a pörge bajszú asztaloslegény, nagyanyám, aki a tűzhely mellől óvta a családi békét, s apám, aki másoknak álmodott harmóniát. A maga életébe oly kevés jutott.

Amikor a szemerkélő esőben leeresztették a koporsót a sírba, amikor dobolni kezdtek rajta a nehéz hantok, kibuggyanó könnyeim helyére is súlyos örökség rakódott. Felnőtté váltam. Az én sorsom lett, hogy megvalósítsam az ő álmaikat. Meg a magamét is, amelyet még együtt szövögettünk. Talán ez volt apám végső üzenete abból a másik világból, ahonnét szólni már nem lehet többé. Talán ezért hagyta rám a család öreg bibliáját, melyet a bejegyzés szerint Molnár ükapám vett 1874-ben. ő csak a nevét írta bele, s mellé tett egy újságkivágást; az egyik novellámat. Az öreg biblia mellett megtaláltam a rég elfelejtett verseimet is. Egy dossziéba gyűjtötte, s ráírta figyelmeztetésül: „Lacika összes versei nullától huszonöt éves korig.” így szembesített apám a

síron túlról hajdani önmagámmal.

Milyen érzés egyszerre felnőttnek lenni negyvennégy évesen? Furcsa és kegyetlen dolog. Eddig volt apám, akihez tanácsért fordulhattam, volt szülői ház, amely mindig hazavárt. Volt egy kis falu tele gyermekkori játszótársakkal... Apám halott, a ház oldala kidűlőfélben, s a gaztól fölvert udvaron csak az öreg macska várja haza hűséges makacssággal, hitetlenül a gazdáját. A régi játszótársak is elszéledtek, megőszültek, megkopaszodtak. Van, aki már sohase térhet vissza. Ott fekszik nem messze apámtól, egy frissen hantolt sír alatt.

De az álmok, az álmaink tovább élnek. Tudom, az enyéim is benned szövődnek majd tovább. Nagyapám, aki két világháborúban hordozta végig a hátán a borjút, békéről álmodott. Békéről, jogról, egy boldogabb világról, ahol a józan értelem uralkodik. Apámnak is jutott egy világháború. Aztán a félelemben átvirrasztott éjszakák: nem jön-e érte a „meseautó”? S mire elmúltak a rettegett éjszakák, magányosan virradt föl rá a hajnal. Harcolt hát tovább önmagával, a maga teremtette álomvilággal, s meghalt egyedül. Egyedül, ahogy megszületett.

A mi századunk kegyetlen század. Igaz, Európa csendjét csak kétszer verte föl harci zaj, de soha nem múlt el a rettegés. Amikor azt mondtuk: béke van, pokolgépek robbantak a repülő-* gépek fedélzetén, orvgyilkosok lestek ránk az utcán, és nem múlt el nap, hogy az egész világra azt mondhattuk volna: elnémultak a fegyverek. A mi századunk megszülte a televíziót, s idegenekké tette a testvéreket. A mi századunkban kisétálhatott az ember a világűrbe, megjárhatta a legmélyebb tengerek iszapját, de milliókat pusztított el az infarktus, és nem találtuk meg az influenza ellenszerét. A mi századunkban ehetővé tettük az algát, felhőkbe nyúló palotákat építettünk, és láttuk, hogyan pusztulnak éhen milliók az afrikai sárkunyhókban.

Megtanultuk, mit jelent a számítógép-vezérlés, az ipari robot, a munkatermelékenység, meg az üzemszervezés, de lassan elfelejtjük, mit jelent a szó: szeretet, barátság, becsület. Azt mondjuk helyette: érdek. Én még tudom, hogy nem azonos fogalmak. A mi századunkban sorra épültek a kenyérgyárak, s melléjük atomrakétákat telepítettünk, hogy megvédjék a mindennapi kenyerünket. Végül annyi lett a rakéta, hogy elveszett köztük a kenyér. Le kellene szerelni* őket, de félünk. hogy a másik oldalon nem ezt teszik. Félünk, mert túl sok már a Földön az ember, s félünk, mert nálunk egyre fogy. Félünk, hogy megszenvedett múltunk öröksége nem egy jobb világ lesz, hanem egy mindent elsöprő atomrobbanás.

A minap orvoshoz kísértem anyádat. Rutinvizsgálat volt csupán. Meghallgatták a szívdobbanásodat, aztán ultrahanggal megvizsgálták, rendben fejlődsz-e? Igen, minden rendben van. Tudjuk, milyen ritmusban ver a szíved, hány millimétert nőttél az utóbbi vizsgálat óta. Az orvos azt is elárulta, hogy pisze az orrod, s gyakran szopogatod az ujjadat. Már nem vagy embrió, lassacskán Ember leszel. Még néhány hónap, s rácsodálkozol a világra. Tudom, sírni fogsz. Mi is ezt tettük annak idején... Ez a világ jóval kegyetlenebb, mint ahol most próbálgatod ki fejlődő izmaidat. Nem tudom még, fiúnak szü- letsz-e vagy lánynak. Számomra az a fontos, hogy Ember légy, akire rábízhatom álmaimat, mint ahogy rám bízta nagyapám, apám.

A te századod már a huszonegyedik lesz. A jövő század felnőttje leszel. Talán szebb, boldogabb lesz. mint a miénk. Én hiszem, akarom, hogy így legyen. Ti csak régimódi mesékből ismeritek majd, mit fed az a régi, kivesző szó: háború. Ha rakétáról olvastok majd az újságban, az csak egyet jelenthet: a járművet, mely csillagközi utazásra visz. S az atom újra azt jelenti majd, mint egykor: az anyag kétezer éve ismert legkisebb részeit. A maghasadás pedig egyszerű üzemanyag.

Most kitapintom rugdaló- zó lábacskáidat, és betölti a szívemet a hit. Nem földöntúli csodákban hiszek én, nem magas trónusú istenekben, hanem Benned, Bennetek, az Ember fiaiban. Hiszem, hogy Bennetek felnő majd az értelem, s megteremtitek azt a békét, jogot, boldogabb világot, melyről hajdan az én nagyapám álmodott.