Békés Megyei Népújság, 1987. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-19 / 221. szám
^ 1987. szeptember 19., szombat 9 KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET A nagyenyedi két fűzfán túl Találkozás a Bethlen Kollégiummal Honfitársaink többsége — ha Nagyenyedről kérdeznénk őket — Jókai Mór romantikus regényének történetével válaszolna. Az 1704 virágvasárnapján történt labanctámadás pedig csak egyike volt a nagy múltú Bethlen Kollégium és a város történelmi próbatételeinek. Három esztendő múltán még kegyetlenebb pusztítást vittek végbe a labancok Enyed városában, amelyhez fogható csak 1849-ben zúdult Erdélyi akkori vezérvármegyéjére és Enyedre. Az angol protestánsok adományaiból és annak kamatából rendbe hozott Bethlen Kollégium ekkor újra a lángok martaléka lett. .. Az erdélyi magyar kultúra és tudomány bölcsője, az „enyedi kohó" igaz történetét csak kevesen ismerik. Pedig számos tudományos munka született róla. Még talán inkább a tanárok, tanítványok nevei csengenek ismerősen. Apáczai Csere Jánosé, Körösi Csorna Sándoré, Pápai Páriz Ferencé, de említhetnénk a nyomdász Tótfalusi Kis Miklós. Szász Károly, Bőd Péter, Vita Zsigmond, Szabó T. Attila, Áprily Lajos, vagy Sütő András nevét. Ám a 365 éves Bethlen Kollégium igazi jelentősége nem a személyekben kereshető, hanem a szellemiségben, amelyet évszázadokon át sugárzott nemcsak az erdélyi magyar, de az egyetemes kultúra számára is. Olyan pedagógiai műhely volt, amelyben mindig szem előtt tartották a diákság tudományos felkészítése mellett az önállóságra, kötelességérzetre és felelősségtudatra nevelést is. A diákok pontosan kidolgozott tisztségviselői rendszerben vettek részt a kollégium életének kormányzásában, s készültek fel ezáltal a társadalomban betöltendő szerepükre. A humanista szellem. ,,az önálló szellemi munkásságra” nevelés, később a gyakorlati tudományok, a munkára nevelés üttörő kísérletei emelték ki a nagyenyedi kollégiumot református intézményei köréből. A szegény- és középosztálybeli gyerekek, ifjak nevelő oskolája volt a Bethlen Kollégium, s egy történeti munka „a törekvő székely fiúk Mekkája”-ként is emlegeti. Lelkészek, jogászok, tanítók, tudósok, művészek ezrei rajzottak ki boltíves kapuján, hogy továbbadják az enyedi kollégium bátor szellemiségét. Vita Zsigmond szavaival élve, népszolgálatra nevelték ott az ifjúságot. * * * A Királyhágón felfelé kaptatva mindezt még magam sem tudtam pontosan, csak sejtettem. Édesapám révén ugyan többet tudtam kortársaimnál a kollégiumról, de hogy mennyire nem eleget, arról Nagyenyeden győződtem meg, nem kis szégyenkezéssel. A tanítóképzőben 1926-tól 1933-ig tanult öregdiákok találkozójára igyekeztünk. Az akkor tizenkilenc képesítőzött fiatalemberből már csak nyolcán élnek, s közülük ! sem mindenki tudhatott eljönni a találkozóra. Érkeztek Gyuláról, Nagyváradról, Marosvásárhelyről, Enyedről, hogy megemlékezzenek tudós tanáraikról, emberré formáló iskolájukról, s egy kicsit magukról is, akiket a történelem viharai, ott Erdélyben különösen próbára tett, és bizony megtépázott. Megilletődötten léptem be a sokszor lerombolt, de mindig újjáéledő kollégium kapuján. Az -i iskolaépületben ötven-hatvíin éves padok felújított változatai őrzik a múló idő emlékeit, az in- ternátus öreg, boltíves épületében az öregdiákok még saját ágyaikat is felfedezni vélték. Puritánság, szegénység jellemezte az enyedi diák életét mindig. Az emlékekből gyakran felmerült, hogy a református egyház támogatásával iskolázott szegény sorsú gyerekek — jómódú pedig nemigen akadt közöttük — sosem panaszkodtak. A kemény követelmények miatt a szorgalmasok hajnalban keltek, s későn térhettek csak nyugovóra. Volt köztük olyan tehetséges iskolatárs, aki mert csak egy ruhája volt, bizony mosás után kénytelen volt magán megszárítani. Az elmaradhatatlan osztályfőnöki órán aztán megtudhattuk mi, a gyerekek, unokák, hogy a népszolgálatra nevelt fiatal tanítók mindegyike ebből az osztályból becsülettel, tisztességgel vitte végig, hosszú évtizedeken keresztül, vállalt feladatát. S talán annál többet is. Akadt közöttük, aki a tanítás! mellett népdalokat gyűjtött, s ma is részt vesz a kórusmozgalomban, volt, aki magyar nyelvű iskola alapításán fáradozott, volt, aki hűséggel festette és festi ma is Nagy- enyed történelmi emlékeit, tájait, vagy I tanfelügyelőként, pedagógusként fiatalok ezreit nevelte hazájához, nyelvéhez hű, gondolkodó emberré. Az egykori nagyenyedi diákok ma túljutottak a hetvenedik életéven. S mégis, ahogyan körülrajongták nyolcvan fölött járó tanáraikat, újra és újra köszönetét mondva: nemcsak megható, de tanulságos is volt. Egy ilyen találkozón mindig újrapörög a történelem. Szász Árpád, az egykori rajztanár, aki 1904-ben született Bukovinában, bölcs derűvel mesélte el egykori diákjainak példázatnak is beillő élete történetét, megpróbáltatásait, útját a Budapesti Képzőművészeti Főiskoláig, amely sofőrködé- sen, lakatosinaskodáson és kereskedősegédeskedésen át .vezetett el a Bethlen Kollégium katedrájáig. Aztán jött a második világháború, amelyben „Csak a tűzvonal- ban használható” utasítással vett részt, s mégis megmenekült, újra a kollégium, majd az életét megédesítő kertészkedés, méhészkedés. A nyolcvannégy éves Árpi bácsi aztán karját kitárva csak ennyit mondott élete summázásául: „Most, ahogy jöttem, két kofferrel mehetek vissza Háromszékbe .. A ma is fiatalos Köble József, aki földrajzot tanított, is izgalmas, sosem nyugodt életről számolt be tanítványainak. Az egykori franciatanár, a Bethlen Kollégium történetének, szellemiségének hű krónikása, több könyv szerzője, Vita Zsigmond csak egy levéllel lehetett jelen. „Szeretettel üdvözlöm a találkozóra ösz- szegyűlt véndiákokat és családtagjaikat. Kérem, hogy azt a hűséget, amelyet innen az életbe magukkal vittek, őrizzék meg továbbra is, és adják át a fiatal nemzedéknek. »•Őrzők, vigyázzatok a strá- zsán« — írta Ady Endre a század elején, a világháború pusztításaitól féltve népét és az emberiséget. Ma is megismételhetjük szavait, és azok nekünk is szólnak.” — írta levelében. A megmaradt nyolcból csak öten tudtak beszámolni életükből, munkásságukról tanáraiknak. Nem dicsekedett, nem panaszkodott egyikük sem. Inkább az út- ravalót adó iskoláról szóltak: hogyan, miben segítette őket az alma mater. Az egyikük így fogalmazott: ..Az élet sosem kamat, hanem örök, nagy adósság. Valamit adni abból a szellemből, amit az enyedi kollégium falai sugároztak. Minket tanítóvá érleltek ebben az iskolában. Olyan tahítóvá, aki tudja, hogy egy ország, egy nép veteményeskertje az iskola.” A másik véndiák arról az erőről szólt, amit a kollégium áramoltatott testükbe, lelkűkbe: „Télen kézzel törtük be a mosdóvizet. Két éven át keménymagos leves volt reggelire.1 Szegény volt a kollégium, de zúgolódó, megfutamodó egy sem akadt közöttünk. S ha meg is szűnt a mi időnkre a szolgadiákság kora, délután magunk vágtuk a fát, hordtuk a vizet, este pedig a nagyobb diákok kikérdezték a leckét. Közösség voltunk ...” A találkozó másnapján az enyedi református templomban az öregdiákok a hívek előtt maguk is beszámoltak, vagy inkább elszámoltak azzal az örökséggel, amellyel a Bethlen Kollégium útjára bocsátotta őket. Az utcán ballagva, élvezettel hallgattuk mi, utódok, a város, a kollégium történetével kapcsolatos elbeszéléseiket, meg-megállva, hol a vár, hol egy emlékmű tövében. Nekik ma is mesél minden, kő, minden szeglet... * * * S hogy miért írtam le mindezt több mint egy hónap távolából? Mert csak később, az élményeket sorrendbe rakva, hiányos tudásomat olvasással pótolgatva értettem meg az „enyedi kohó” máig is ható küldetését. És azt, hogy mennyire hiányoznak ezek a kohók. Meg azon is eltöprengtem: nemzeti kultúránk patinás, évszázados őrhelyeit miért nem vigyázzuk legalább lelkűnkben, utódainkra továbbörökítve történetét, hagyományait. A kicsiknek mesékbe építve, ahogyan Jókai tette, a nagyoknak pedig történelmi hitelességgel. Mert hiszem, hogy ezek a kohók így is képesek tartást adó hitet sugározni. .. B. Sajti Emese A Bethlen Kollégium alapításának 300. évfordulóján emelt emléktábla a kollégium falán Takács Tibor versei: Ikonok Ikonok, ablakok a mennyre, hogy belenézzünk, belelássunk, s igazabb legyen minden sóhaj, és erősebb az égi vágyunk! Madonnák, ezüst foglalatban, kisdedek, dús arany keretben, tisztaság, tökély, örök vonzás, amit elérni lehetetlen. Ikonok, gyöngyösök, csodásak, választok egyet, nekem legszebb, nem égi asszony, földi lány még, szebb, mint a felékszerezettek! Leena Lomu Karéliából, ortodox finn lány, szava lágyan hogy magyaráz az ősi hitről ős-Valamó múzeumában. Elképzelem, Madonna lesz majd, arcán máris mosoly, telisded, és felragyog karján egy gyermek, egy igazi, finn, szőke kisded. Leena csak mondja, s vezet minket, és nem is tudja, nem is sejti, hogy hallgatta egy magyar költő, s Madonnaként sosem felejti. Kuopio, 1987. június 26. A finn tavak A finn tavak, a finn tavak, néha már tengert játszanak, a szigetek, a szigetek, tavakba dobott zöld kövek, és minden tó csillog, ragyog, erdőkbe zuhant csillagok, szabálytalan vad kék tavak, az ég alatt, felhők alatt, zöld-kék szemek, finn lányszemek, ragyognak, égnek, fénylenek, tavak, tavak, tavak, tavak, a parton fenyők állanak, tavak, kicsinyek és nagyok, égre tükröző csillagok, és otthon majd a finn tavak szemembe világítanak, s felragyognak, mint elhagyott és visszahívó csillagok! Kuopio, 1987. június 25. » Finnország esővel búcsúzik Finnország sírt, hogy ne sirassuk, délután már eső esett, honnan tudták volna a felhők, hogy elmegyünk, hogy elmegyek. Esőfüggönyt húzott a tájék, tavakra homályt szőtt a köd, megváltozott a nyári tájkép a tavak s szigetek között. Suomi sírt. A langyos permet síkossá tette az utat. Ütrakelünk már holnap s szállunk, akár a költöző ludak. Itthagyunk álmokat, szerelmet, élményeket, nyolc szép napot, üres kézzel megyünk és mégis mi vagyunk most a gazdagok! Mindent viszünk. Helsinki arcát, a kikötői piacot, hajóutat s az ebédekhez feltálalt piros lazacot. A modern várost: Tapiolát, s Aalvar Alto vonalait. Tamperét. És a tóvidéket, mely fényben tündököl, vakít. Finnország békéjét, a tájat, a szigeteket, tavakat, mikor az eső sirat minket, könnyezni nekünk nem szabad. Ver az eső. Repülünk holnap, és gépünk majd az égre száll. Lenézünk s látjuk, hogy alattunk Finnország hófehér sirály. Kuopio, 1987. június 27—28.
