Békés Megyei Népújság, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-08 / 186. szám
NÉPÚJSÁG 1987. augusztus 8., szombat Pataki Edit: Meg rovásban részesítem Nyolc ellenőrzőt szedett be. Bosszantotta, hogy utasításra teszi, holott magától is utánanézhetett volna az elégteleneknek. Várható volt, hogy felszaporodnak, messze még a május, mikor újra szorít a bizonyítvány. Ha a jeles lazít, akkor há- masra felel, ha viszont a kettes — hát nincs nagy csúszási lehetősége. Ez a legnehezebb, ez a másodikos korosztály. Próbára teszi az idősebbeket is, nemcsak őt, az alig másfél éves tapasztalatával. A harmadik ellenőrzőbe körmöli már: „Kedves Szülő! Gyermeke a második félévben gyenge eredménnyel indult, ezért tanulószobára kötelezem.” Nem nevetséges, amit most csinál? Jelölt korában úgy képzelte, odaül minden nehéz gyereke mellé, segít. — Hamar tudomásul vette, hogy sok a problémás, nem pátyolgathatja mindegyiket. Hogy elszaladt a szünet! Darabban minden, aminek nekifogott. Nem nagy kedvvel kezdi az új félév második hónapját. A szöveg kész, azt is tudja, hány sorban fér el, hol kell elválasztani, nem kell gondolkozni rajta. Ahogy a negyedik ellenőrzőt nyitja — gépiesen, félfigyelemmel —, keze megáll a döbbenettől. „Az iskola értesítései és a szülő kérései” rovatban egy bejegyzést lát ismeretlen kézírással: Rosszakodott Pap Erika magya órán ezért meg rovásban részesítem. Sietős, ideges írás, alatta két kézjegy, a felső nyilván a bejegyzőé: K. K., itt már cirkalmazott betűkkel, elegánsan, a másik a szülő, az apa aláírásának pontos hamisítványa, eredetijét sorozatban láthatja az osztályzatok alatt: P. A., Papp Attila. K. K. — Melyik ez? Katona, Kiss, Kovács, Kőházi, Kővágó? Persze, a szomszéd, Kiss Kati, Erika padtársa ez. az örökös csínytevő, az osztály nagy kópéja, bohóca- vadóca, a vagány — most már ráismer gyerekes betűire is. — Te írtad? — Én — mondja Kati kis hivalkodással, de hangjában ott bujkál az ijedtség. — Már tegnap gondoltam, hogy meg tetszik találni. — És miért írtad? — Nem a tanárnő óráján írtam be — rántja fel a vállát. — Hát ez engem nem vigasztal meg, Katalin. Félrehajtott fejjel áll a bűnös, félmosollyal, félmeg- szeppenéssel az arcán. — Mit kell tenni ilyen esetben? — Tényleg rosszalkodott Erika? — Nem, akkor nem. Akkor csak játszottunk. Előkerül a másik bűnös is. — Én nem is tudtam róla. Mikor beírta, akkor mutatta meg. — De hiszen alá is hamisítottad. — Apukám írta alá. — Erika, miért hazudsz? — Pedig apukám írta alá. Tudják, hogy irtja a hazugságot. Azt is, hogy keményen bünteti. Erika tiszta szemmel néz rá, pedig az ő kezében ordít a bizonyíték. Négyemeletes új ház a lakótelep keleti szélén, földszinti lakás, gyönyörű bútor, vastag szőnyegek, falitányér, hangulatlámpa, a vitrinben áttetsző porcelán. A másik szoba ajtaja nyitva, ott is új a bútor, kellemes a meleg, a fend, talpig függöny az ablakokon. Süpped a fotel, amelyben hellyel kínálják. Szerencséje van: mindkét szülőt otthon találja. Az apa állandó éjszakás, most alváshoz készülődik, délelőtt tüzelőolajat hordott. Az anya osztott munkaidőben dolgozik: hajnalban négy óra, délután szintén. Imént ledőlt egy kicsit, mert szédült, munka előtt még a vacsorát készíti fel. Erika sehol, csak este jár haza, mindig talál elfoglaltságot, barátokat. Az apjával alig látják egymást: reggel már nincs, este még nincs itthon a gyerek, néha az ajtóban találkoznak. — Valami baj van? — kérdezi félszegen, megzavart álmossággal a férfi. — Ezt láttuk — lélegzik fel az asszony, mikor megnézi az ellenőrzőben az utolsó bejegyzést. — Az uram alá is írta. — Tényleg az apuka írta — Ez az uram kézjegye — szól azonnal az asszony. — Én — monclja az apa. — Nem jó gyerek, nem is okos gyerek, már megszoktuk. Ö kiteszi az ellenőrzőt, mi aláírjuk. Sok a kettes, néha akad hármas is, ilyen beírás is. Tavaly meg is bukott kémiából, pedig az általánosból kitűnővel jött. — Nenj vették észre, hogy ez hamisítvány? — Kérem, bent a rovó, alá kell n'rni. — Nem kérdezték meg, mit követett el? — A középsővel, a fiúval sokkal több baj volt. Visz- szabeszél — beírnak, dohányzik — beírnak, ha a leckét másolja, akkor is beírnak. Ez a harmadik gyerekünk, igaz, a fiú csak iparit végzett, de tudjuk, hogy megy, megszoktuk már. Ha nekem visszabeszél, én nem írhatom meg senkinek. — De ez a szöveg tele van hibával! A gyerek neve is rosszul van írva! — Mindenki tévedhet — legyint a férfi. — Önöknek is sok a dolguk. — Nincs is ilyen nevű tanára Erikának! — Nekem jelezte — szól közbe az asszony —, hogy ebből baj lehet. Mondtam is: fiam, te sose komolyodsz meg. De most nem is ő a hibás, hanem a másik, ez a Kati, aki mellette ül. Olyan ritkán vagyunk együtt az urammal, hogy még nem is szóltam neki. Felváltva sorolják: a nagylány az ősszel ment férjhez, kiköltekeztek. Itt az új lakás, földszinti, a legdrágábbak közül, új a bútor, tele vannak részlettel, vállalnak minden túlmunkát, megfognak minden garast. Karambolozott a fiú, szerencsére csak a motornak esett baja, de pénz kell oda is. A fiatalasszonynak is elkel még a segítség, ha külön költözött is. És Erika? — akarta kérdezni. — Erikát mikor vesz- szük észre? Ha férjhez megy, vagy ha karambolozik? Erika szeret öltözni, fodrászhoz jár, kozmetikushoz, nem marad el a többitől. AZ a dolga, hogy tanuljon, még csak mosogatni se szokott. Idejét, zsebpénzét maga osztja be, meg is ígérte, hogy többet nem bukik meg, csak nagylány már ő is, nem kell állandóan a sarkát taposni. A házi feladatokban ugyan nem segíthetik, de az ellenőrzőjét megnézik mindennap. Se az egyeseket, se a beírásokat nem titkolhatja el. Mivel nyugtassa magát? A szokásosnál többet nem mulasztott ő sem, a szülők sem. Papíron minden rendben van. Mi beírunk, ők aláírják. Ű bejegyzi, hogy a gyerek ront, és azt hiszi, elvégezte a dolgát. Ha nyolc gyerek ront, mind a nyolcnak ugyanazt a szöveget írja be, hogy hamarabb megszabaduljon egy rutinfeladattól. Nyolc gyereknek hány különböző oka lehet a rontásra? ö ugyanazzal a sablonnal jelzi nyglc szülőpárnak. Kikerüli Erikát, beírásokkal intézi el Erikát Papíron tehát minden rendben van. Pontos a könyvelés. Én jelzem, hogy észrevettem a bajt, ők jelzik, hogy tudomásul vették az én észrevételemet. Mi beírunk, ők aláírják. És Erika becsülettel hozza-viszi az ellenőrzőjét, hogy szaporítsuk egymás alatt a névjegyeket. örülhetne: Erika nem hazudott. Csak Katit kell megbüntetnie. — Diákcsíny volt, majd nevetnek rajta az ötéves találkozón. De hányunknak jár ez a meg rovás, Katalin? alá? Jelinek Lajos: Vágy Káldi János: Az utcáid, íme, úsznak bennem, s a fáid is, a fáid is Egy város neve alá lobognak; s itt vérzi meg egy vad torony — a szívem mélyén! —1 a holdat. Túl, túl száz határon, mély ködön, Itt csöng a bűvös csengő, és túl az évek hófúvásán az ősi iskoláé, érzem: és szállnak a messzi fecskék mégiscsak te vagy a legszebb, felhőkbe, végtelenbe. az álomi harangok szava, Figyeli őket Berzsenyi, az ifjúság, int nekik néha kedvesen, a szüntelen parázsló rózsabokor, s gordonka-hangján a csoda. énekel. Takács Tibor versei: Fehér éjszaka A fehér éjszaka, mint egy sirály el nem repül, a szigetekre száll, a városra ül, a vállamra ül, hogy ne érezzem magam egyedül, becsap a fény, játszik velem, igen, nyárérkezéskor, itt, Helsinkiben. Minden fehér, a szigetek, a fák, a sirályok is és a vadlibák, a vízbe nézek, hány htilláma van és fehér lett, jaj, fehér a hajam! Sibelius emlékművénél í. Virágoznak az orgonák, a fehérek és a lilák a parkban itt, hol angolok fűtaposó hada tolong, hol franciák és magyarok kíváncsi sora kavarog, csak néznek ránk az orgonák, a fehérek és a lilák, s a fák közt másik orgona fémből készült oszlopsora hirdeti, zúgja a nevét egyszervolt Sibeliusét. 2. Az orgonák, az orgonák suttogják minden dallamát, s a turisták, a gonoszok, hogy ütik a fémoszlopok pengő, rikoltó síp-sorát, felzokognak az orgonák, de Sibelius csak figyel a rejtőzködő semmivel, neki az erdő válaszol, ha zeng a fém, a lelke szól, kiáltja, zúgja a nevét egyszervolt Sibeliusét. 3. Sírnak a lila orgonák, a park zokog s benne a fák, a fű susog, a fa felel, a tenger sír könnyeivel, s a fehér s lila orgonák, s a könnyel teli vad világ, a fehér nyírfák lelke zeng, míg el nem érkezik a csend, s üres lesz park, üres a tér, a fémorgona most zenél s felívelőn zúgja nevét egyszervolt Sibeliusét. Szigetek Helsinki előtt Szigetek, Helsinki előtt, az égből a tengerbe ejtett sziklák, az egyiken erőd, a múltból emlékké felejtett. Szigetek. Sziklák. Csupaszok. És zöldek. Mind a kék víz foglya. Körbeveszik a nagy habok, ha vihar készül tornyosodva. Szigetek. Mind külön világ, van, amely szerelemre szolgál, őrséget állnak itt a fák, mind könyörtelen puskás foglár. Faházak. Villák. Stégek és betonerődök, luxusházak. És mind, mind a tengerre néz, s mindegyik maga a varázslat. Szigetek, Helsinki előtt. Száz perc hajózás. Mint egy álom. Napfény, június. Adj erőt, itt vagyok s máris visszavágyom! A sós víz most felpermetez. A tenger már helyettünk sír ma. Megérkezünk. A vége ez: most úszik el Suomenlinna! Az ott Helsinki. Ott a Dóm! Milyen kár, hogy az útnak vége. Kikötünk. Ringunk a hajón. Holnap utazunk Tamperébe! Vendégek voltunk Itt volt ám részünk mindenféle jóban, földi csodákkal várt a díszes asztal, mit is írhatnék végül meghatottan? Hogy nem megyünk el? Minden itt marasztal! A zúgó táj, a tó, e földi éden milyen szép világ, s mi csak belenézünk, az áhítat örök bűvöletében. Vendégek vagyunk. Hány évet is késtünk? Itt lenne jó maradni néhány évre. Évre? Hónapra! Vagy csak egy-két napra, letelepedni s úgy nézni az égre, s a tóban tükröződő arany napba! Turisták vagyunk! Sorsunk: menni kell, e földi hely csodás ízeivel.
