Békés Megyei Népújság, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-08 / 186. szám

NÉPÚJSÁG

KULTURÁLIS MELLÉKLET

A Stószi háztól — Európáig

Kilencven éve született Fábry Zoltán

Ha jól megfigyeljük, Fábry Zoltán életműve egészében, az író gondolatrendszerében három téma tért visz- sza újra és újra. Ezek: az antifasizmus, a kisebbséginemzetiségi probléma, valamint Európa, az európaiság fogalma és lényegi mondanivalója.

Még nem is szükséges azonnal a történeti végigte- kintést elvégezni, máris adódik számunkra, a kortársi utókor számára egy biztos és hiteles fogódzó: Fábry Zoltán utolsó interjúja, melyet nyolc nappal halála előtt adott a borsodi békeküldöttség tagjainak.

Íme: „Nem járhattam be Európát, de azért itt van Európa.” Arra a kérdésre pedig, hogy miben látja a stószi mérték, a vox Humana lényegét, így válaszolt: „Elsősorban antifasizmust értek alatta, embertelenségnek ellenszegülő emberséget. Arra törekedtem, hogy ami bennem a legjobb, azt adjam át másoknak. Stószról néztem a világot, elsősorban Európát, de hiszen én sohasem voltam magáhyos, barátaim voltak Európa-szerte, az újságok, könyvek, soha el nem apadó levelek elhozták nekem az eseményeknek nemcsak a hírét, hanem a lényegét is. Igen, arra törekedtem, hogy legjobb énemet valósítsam meg írásaimban ...” Nemzetiségi aspektusból nézve pedig így vallott ugyanerről: „A nemzetiségi írói lét egy humánus plusz etikai többletet termel ki. Miért? Vissza kell kanyarodnunk a békéhez. Senki a kölcsönösséget úgy nem szomjazza, mint épp a kisebbség, mert senki se lát annyira üdvösséget, megváltást a humánumban, az emberségben, mint a kisebbség; ez, ennyi a meg- mentője, megtartója, lényege, élete és elkötelező küldetése. Az, amit én úgy hívtam, és amivel immár életem művét jelezni fogják: vox humana ...”

Fábry Zoltán felkutatta és feltárta a társadalmi együttélés emberi viszonylatait, az élet legmélyebb, legtragikusabb, legveszélyesebb és leginkább veszedelmes, titokzatos régióit. De meg tudta mutatni a napfényes csúcsokat is. Pedig nem keveset vívódott a stószi ház magányában, úgy, hogy még az európai távlatok is részei voltak a vívódás körforgásának: „...európai tudatodat, humanizmusodat akarod táplálni...” — perlekedettvitatkozott önmagával.

Mindez összhangban áll azzal a Fábry Zoltán-i testamentummal, hagyatékkal, mely — egy évvel halála után megjelent kötetében — a Vigyázó szemmel (1971) zárófej ezetében olvasható: Nincs elveszett poszt.

Mindez összhangban áll a Hazánk: Európa Fábry Zol- tán-i megfogalmazással, mely egy írói fejlődés, gondolatsor része, beleilleszkedve a „beteg Európa”, a „gyilkos Európa”, a „hazánk, Európa” sorba.

E sor t— vagy sorozat — régen, Fábry Zoltán pályája elején kezdődött el. Nézzük csak: Irodalom és magyat- ság — 1923.; Gyilkos Európa (Gyilkosok járnak közöttünk) — 1933.; Hazánk, Európa — 1936.; Ébredj, Európa — 1937.; Csehszlovákiai magyar irodalom, európai kultúra — 1937.; Európa elrablása (köteteim) — 1966.

Éppen az utolsónak idézett kötetében rögzíti Fábry Zoltán azt a gondolatot, melyet öt évtizeden át makacsul hirdetett és vállalt, hogy ti. „a békét — az emberiség és emberség tulajdonjogát — akarják ma Európa jogán és címén elrabolni... Ó, tarts ki, lélek, védekezz!... Európa védekezz!”

Fábry Zoltán a humanizmus, a kultúra bölcsőjét tudta és látta Európában, az európai eszmében; ezt szegezte szembe a fasizmus fertőzte Európával, a fasiszta Németországot a jobbik Németországgal, a gyilkos Európát a jobbik Európával. Megrázó dokumentumot idéz föl az Európa elrablásában: A prágai Heydrich-me- rénylet útán, ... Egy pardu- bicei jegyzőkönyv tanúsága szerint, a halálra ítélt cseh férfi, szemben a puskacsövekkel, németül és hangosan ezt kiáltotta: Es lebe das bessere Deutschland! — Éljén a jobbik Németország, ... Éljen a jobbik Németország, hogy a jobbik Európa élhessen, hogy a világ békében élhessen! Az életnek a békével kell azonosulnia, ... A béke: az élet igazsága! ...” önkéntelenül is eszébe jut a csehszlovákiai olvasónak az 1986-ban megjelent — Turczel Lajos- szerkesztette — kötet, Ének az éjben, mely az azonos kort idézve, Fábry Zoltánt is elénk vetíti, aki azt írta arról a korszakról: „Ez az éjjel rendje”.

Szinte érthetetlennek tűnik, hogy voltak a múltban és félmúltban, akik kifogásolták: miért fordult Fábry

Zoltán mindúntalan Európához, az európai eszméhez? De kárhoztatták azt is, aki Fábry Európa-eszményét pozitívan értékelte. E sorok írója a pozsonyi egyetemi könyvtárban egész sor korabeli újságot és folyóiratot (az 1920-as és ’30-as évekből) átnézett, s — bizony úgy találta: Fábry Zoltán sem akkor, sem később, pályája későbbi szakaszaiban nem túlzott, semmiféle megallománia nem volt reá jellemző, azért, mert az európaiságot hangsúlyozta. Az egykori újságok rendkívül sokat feszegették az európai eszmét, az európai távlatokat, miközben a regionális szempontok legalább olyan hangsúlyt kaptak. Ennek mindig megvolt — kitapint- hatóan — a konkrét történelmi oka. Éppígy Fábry

írásaiban is. Csak őnála a regionalitást — Stósz jelentette. Emlékezzünk csak az írásunk elején idézett interjúra: Európa mellett mindig ott szerepelt a szűkebb pátria — Stósz. Modern korunkban nem lehet, nem is lehet másképpen: regionális szemlélet és európai távlatok (hozzátéve legfeljebb)

— kelet-európai szemmel. Sőt! Ma a helyi gondok és a világtávlatok összhangja sem maradhat el.

Csodálkozunk azon, ha 1923-ban Fábry Zoltán — az új államiság keretei között

— új magyar irodalmat akart kialakítani? Irodalom és magyarság címmel (Húsvéti hitvita — alcímmel ellátva) megbotránkoztatva sokakat, azt írta: „Irodalmunk iránya — európai ... Az európai irányt nem szabad elejteni. Most ez — létkérdés, a menekülés útja és feltétele. De irodalmunk csak akkor lehet európai, ha kultúránk, vágyunk, célunk ösz- szeesik azzal az ^Európával, mely Trianonok, tankok és Spenglerek dacára a saját talaján újra és megint csak élni akar ...” (Fábry Zoltán összegyűjtött Írásai. 1. 1980. 151—152. old.) Az sem véletlen, hogy 1927-ben a Kassai Naplóban ismét megjelenteti ezt az írását. Érthető: meg kellett szervezni — új állami keretek között — a „szlovenszkói” magyar irodalmat és kultúrát. Ez az irodalom és kultúra „újra és megint csak élni akar”. Ez volt az érv. S ehhez még hozzátartozott egy fontos előzmény: az 1922. október

29-én tartott előadás, mely Kassán hangzott el, s a Prágai Magyar Hírlapban jelent meg, annak az évnek a karácsonyán. A címe: Az irodalom mai életproblémái. Megdöbbentő olvasmány, s egykorú kortársak .visszaemlékezései szerint — akkor is megdöbbentő hatása volt. A háborúból visszabukott ember, az élni akaró ember és kezdő író döbbenetes vallomása. Ma már nem lehet csodálkozni azon, hogy ez első komoly program után

— Fábry Zoltán az akkori csehszlovákiai — éppen magvában létező — magyar irodalmat és kultúrát Európa felé irányítja.

Mert az már egyértelmű, senki sem csodálkozik rajta, amikor — az évtized fordulóján, s a 30-as évek elején

— a fasizmus előretörésével, s németországi győzelmével

— „gyilkos Európáról” beszél, az embertelenséggel szembeszegülő, perbe hívott Európáról. Sőt: 1935 után már — népfronti szellemben

— „hazánk, Európá”-ról.

Nem tagadható, nyilván

Fábry Zoltán - sem gondolt erre, hogy amit az 1936-os keltezésű Hazánk: Európa című írásában megfogalmazott, egyszerre mutat visz- sza, a 20-as évek elejére, s ugyanakkor pontosan igyekszik regisztrálni a jelent. Ügy, amint azt egy publicista — tegyük hozzá, a politikum iránt rendkívül ér- 'zékeny publicista — megteheti.

Ebben a gondolatkörben — regionális és földrésznyi távlatokban gondolkozva — szemlélete kitágul, gyakran, mint majd látni fogjuk, el- vonttá is válik.

„Aki hazát veszít, még mindig nyerhet hazát. Nehezebbet, elkötelezőbbet: Európát. Mi, a mai Szlo- venszkóra gereblyélt rpagya- rok, apáink történelmi felelőtlenségét lakolva, a hazát

— úgy, ahogy azt mi tudtunk, éreztük és fájtuk — elvesztettük...” S már szinte a következő gondolatsor átvezet a Fábry Zoltán-i eszmény kulminációjához; így: „...Ebben az atmoszférában árvaságot szüntető egyformasággá színesedhettünk: emberré. Emberré, aki nem magyar, nem cseh, nem német, és nem francia, de európai...” Ma úgy mondanék ezt, s szinte bizonyos, hogy Fábry Zoltán is így érezte-gondolta: csodálatos

internacionalizmus ez (amit már abban az évben, s még évekig, bizonyított, pl. a spanyolországi nemzetközi brigádok népközössége).

De Fábry nem áll meg itt; továbblép, igaz ezzel kissé elvonttá is teszi mondanivalóját: „... Európa: humanizmus. Pogány humanizmus, keresztény humanizmus, szociális humanizmus. Logikus egymásutánban és elválaszthatatlan egységben. Európa: univerzalizmus ...” Fábry Zoltán ezzel és ezután kapcsol vissza a nemzetiségi léthez, a regionalitáshoz, miután az európai univerzalizmus kupoláját .kifeszítette: „Európa tehát állásfoglalás. És mindez hazát jelent. Magyarországból kihullva, kapaszkodó vággyal idecsöppentünk. Nyakig egy nehéz hazában, morális kötelezettségben, európai küldetésben ...”

De ez az európaiság, ahogyan Fábry értelmezte, „a vox humana szlovenszkói feladata lett”, „az a bűvös formula, mely másultságot, változást eredményezhetett a magyar szellemi atmoszférában. Az európai magyarságot korszerűen kiteljesítő vox humana nem volt frázis, a frontgenerációtól a ki- lencszázkettesekig mindenki ebben a szóban élte meg küldetése értelmét...” Saját és nemzedéke történelme vonult itt végig.

A múltat és jelent (és végeredményben a jövőt) összegező megfogalmazás, a gondolati csattanó — 1936- ban! — a végére marad: „Aki Európát mond, az ma forradalmi értelmet nyilatkoztat ki”. Ogy véljük — megvétózhatatlan érv, cáfolhatatlan argumentum. S mi ma, ha a kilencven esztendeje született Fábry Zoltánt idézzük, ezt is szellemi öröksége részének vallhatjuk.

Kovács Győző

Kántor Zsolt:

A sírás

mint struktúra

A gondolatok mozgását kíséred, a bennük rejlő tetteket.

Az eszmét átszövik a tények, gondolata cselekedet.

A sírás törékeny váza, egy hajszáltól megreped, a Lélek áll, amikor kristályokat hullajt a test.

És a Himnusz, mint a fény, ajkadon megtörik.

A könny-csónakokat szomjas karókhoz kötik.

Jelinek Lajos: Alvilági táncosok

Húsz csemete

■Amikor egy reggelen Hajnalka felrettent álmából, még mindig maga előtt látta azt a gyökerestől kidőlt tölgyet, amelyhez gondolatban az apját társította, aki nem is olyan régen halt meg, éppen egy éve.

— Azonnal vízre kell bocsátani! — ordította el magát egy kisfiú, aki láthatólag egy sereg munkásnak dirigált, ám senki nem hallgatott rá. Megint elkiáltotta magát a kisfiú: — Azonnal vízre kell bocsátani!

A sok sürgő-forgó ember azonban vadul vagdosni kezdte az ágakat, mígnem a koronából gallykupac lett csupán, és egy akkora fadarab, amelyből Hajnalka hegedűt készíthetett.

Ehhez a fadarabhoz egyszerre nyúltak mind a ketten, ő és az a bizonyos kisfiú, aki feltűnően hasonlított rá. Ugyanolyan szőke haja volt, mint neki, ugyanolyan nagy, kék, beszédes szeme, a mozdulatai gyorsak, akárcsak az övé, és azonnal sírva fakadt, amikor a hegedűnek való fadarab Hajnalka kezéhez simult.

— Hegedűt készítek belőle, tudod, ez a fa az apám sírjából nőtt, te kivágtad a fát, ez a darabka meg éppen elég lesz hegedűnek. Kifaragtam, játszani fogok rajta.

A fiú tovább sírt, és egyre azt hajtogatta, hogy a hegedű őt illeti meg, hiszen Hajnalka apja egy fiút is akart, és emlékezzék csak vissza Hajnalka, ő maga is hányszor követelt anyjától egy testvért, s az anyja mindig megígérte: „legközelebb...”

Hajnalka a fiúnak adta az egyszál, hegedűnek szánt fát, mert arra gondolt, hogy talál ő még magának a korona ágaiból furulyának való ágat. A kisfiú megnyugodott, s azon nyomban eltűnt a szeme elől... Ekkor ébredt fel végképp.

— Nahát! —ült fel ágyában Hajnalka, átnyúlt jobb karjával a mellette alvó férfihez, és most már tudta, hogy ébren van. Mellette szuszogott a férje, aki a ráhelyezett kis női kezet maga elé vonta.

— Te! Megint apámról álmodtam Hatalmas, nagy fa volt. . .

— A fa ledöntve mindig nagyobbnak látszik, az embert is halála után tudják megbecsülni...

— Nem tudod, mit beszélsz! Én mindig tiszteltem az apámat... Csak még gyerek voltam . ..

Felszökkent az ágyból, elkészítette férjének a tízórait, saját magának egy még tavalyi almát a szatyorba tett, s kisietett a temetőbe.

Igen, ott állt a hatalmas faóriás, koronájával a sírra borulva, akárcsak álmában... Április vége van, már rügyek duzzadnak az ágakon.

— Apa, húszéves vagyok, hallod? Levágok húsz darab ágacskát erről a fáról, és hazaviszem. Majd otthon felnevelem őket...

Nyolc órára, munkakezdésre a gyárba ért. Ügy állt a gép mellé, mint azelőtt is minden reggel. Szövőnő volt, kezei begyakorlott mozdulatokkal végezték a dolgukat, s közben magában régtől hordott gondolatot dédelgetett:

„Kertész leszek, fát nevelek, kelő nappal én is kelek ...”

A húsz csemete meg nőtt, növekedett, de nyár elejére csak az egyik hozott virágot. Piros virágot bontott a vessző.

Hajnalka simogatta, reggel és este többször is, leheletszerű mozdulattal. A házban a vessző csudájára jártak az emberek, és találgatni kezdték, milyen fának nőhet ilyen hajtása.

— Tölgyé! — jelentette ki Hajnalka. — Az Apám

korán kidőlt Tölgyfa volt.

— Mihez kezdünk majd egy erdőnyi tölgyessel? — kérdezte feleségétől őszutón a fák árnyékában hűsölő férj.

— Ligetet csinálunk a ház elé, és a gyerekek, a gyerekünk, ha majd megszületik, ott fog ipiapacsozni.

— Focizni! Ügy ültesd ki a fákat, hogy két-két kapu a két csapát részére feltétlenül ki tudja nőni magát. A többi tizenhat alatt meg majd a lányaink fognak álmodozni, akárcsak te szoktál.. .

A fiatalok megsimogatták egymást, s Hajnalka ásót hozott, hogy majd a hajnali órákban végső helyére kerüljön mind a húsz csemete. Dér Endre