Békés Megyei Népújság, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-08 / 186. szám
1987. augusztus 8., szombat o Csikósélet Szarvason az 1920-as években Valahányszor régi foglalkozásokról olvasunk-hal- lunk, bizonyos nosztalgiával gondolunk a kihalt vagy kihalófélben lévő mesterségek űzőire, életmódjára. Amikor a csikósokról esik szó, elkerülhetetlenül a szabad levegő, a független, kicsit kalandos és — mai szóval — „sportos” életvitel jut az eszünkbe. De milyen is volt valójában a csikósok élete, munkája Békés megyében, azon belül is Szarvas környékén? Erre a kérdésre ma már nehéz választ kapni, mert a valamikor nagy ménessel bíró Szarvas csikósai közül nem sokan élnek. Egyiküket, a 87 éves Fábri Jánost néhány hete kerestük meg, hogy beszéljen e sok ügyességet, áldozatot kívánó mesterségről. — A csikósélet egyszerűnek látszott a kívülálló szemében, mert azok, akik messziről nézték, a legtöbbször csak azt látták, hogy a csikós lassan poroszkálva kerülgeti a legelő ménest. Pedig a dolog közel sem volt ilyen egyszerű — kezdte elbeszélését az idős ember. — Mindjárt a kiveréssel kezdeném. Ez Szent György napján volt, és ez volt az egyik legnehezebb munka. A kiverés azt jelentette, hogy a gazdák ezen a napon hozták el lovaikat a ménesbe. Még Öcsödről és Kunszent- mártonból is hoztak állatokat. Ilyenkor a gazdákon kívül a közvetlen családtagok és a szomszédok is segítettek a lovak összetartásában. Bizony szükség is volt rájuk, mert a ló mindent akart, csak a többihez való tartozást nem. Jó néhány nap kellett hozzá, míg végre valamennyire megnyugodtak. Ezután minden az időtől függött. Ha szép idő volt, akkor nyugodtan telt a csikós napja. De hát jöttek viharos napok is. Ezek voltak aztán a nehezek! Amikor elkezdett mennydörögni, villámlani, a lovak egyre nyugtalanabbakká váltak. Ilyenkor a patájukkal földrengésféle zajt keltettek. Vihar idején összejött a puszta egész személyzete, és a csikósok, bojtárok körbe-körbe szaladva a ménest, „hó-hó!” kiáltásokkal igyekeztek azt összetartani. Kemény és veszélyes munka volt ez, mert ha a lovak kitörnek, akkor senkit sem kímélve szaladnak szét minden irányba. Az állandó kiáltozástól reggelre mindenkinek elment a hangja, és bőrig ázva kerülgettük az elfáradt és már megnyugodott lovakat. Pihenőhelyünk egy kunyhó volt, amit alászerelt kis kerekeken lehetett vontatni. A közelében ettük meg a reggelinket-ebédünket, ami nagyon egyszerű volt. A legfontosabb alapanyag a kész paprikás, zsíros rántás, a szalonna és a tarhonya volt. Ebből főztük bográcsban a tarhonyás levest és az öregtarhonyát. Ezt ettük kenyérrel egész nyáron át. A kenyeret az asszonyok otthon, a háznál sütötték, és a hátukon, batyuba kötve, gyalog hozták ki nekünk. A kenyérrel együtt hozták a heti tiszta fehérneműt, ruhát is. Ivóvizet a csordakútból merítettünk, ami a ménes itatóhelye volt. Az itatás is a nehéz munkák közé tartozott, mert több mint 600 lónak nagyon sok víz kellett. A kútgém végén lévő kötelet a bojtárgyerekek húzták, míg a kűtban állva az egyik csikós merítette a vizet. Bizony elegünk volt, Äüre azt a sok lovat megitattuk. Az itatóvályú tisztaságát egyébként a számadó szigorúan ellenőrizte. A csikósok között a számadó volt az irányító. ö tartotta nyilván a lovakat is. A legfontosabb jegyeiket kiveréskor egy füzetbe jegyezte fel, hogy ősz végén, amikor a lovakért jöttek, minden gazdának a .saját lovát adja vissza. Ez nagyon fontos volt, mert ha jó csikósok legeltettek, nemegyszer előfordult az is, hogy az időszak végén a tulajdonos maga sem ismerte meg a saját lovát. * * * A napokban kaptuk a hírt, hogy az egykori csikós, Fábri János bácsi is eltávozott az élők sorából. Emlékeit e letűnt mesterségről feljegyeztük. Ezt tesszük most közkinccsé. M. M. Egy megsárgult kép a századelő szarvasi csikósairól Tihany titkos barlangjai Oszlopos Simeon egy oszlop tetején lakva hirdette évtizedeken át a maga igéit; a karthauzi barátok örökös némaságot fogadva imádkozták végig az életüket... S ha már oly sokféleképpen lehetett gyakorolni • az ájtatoskodást, hát miért ne akadtak volna olyanok, akik a barlangokat kedvelték, s csupán a hegyek gyomrában élve érezték hasznosnak, igaznak magukat? Közéjük tartozott többek között a a rend is, amely a görögkeleti hitben kötelezte el magát, s amely leginkább Keleten a szláv fejedelemségekben hirdette az igét, igyekezett megtéríteni a pogányokat. Megtelepedtek Kijevben ugyanúgy, mint a Krím-fé'- szigeten, meg a Góbi-sivatag szélén, ám a történelmi széljárás úgy hozta, hogy nagyhirtelen el kellett hagyniuk rideg, de biztonságos otthonaikat. Mindez a X. század táján történt, és amikor I. András királyunk 1047-ben trónra lépett, éppen a békésebb európai tájakon — így Itália földjén is — kerestek új otthont ezek a földönfutók. A föltételezések szerint az Árpádház e jeles fia, a Vata-féle lázadás leverője üzent le a Tiberis partjára, hogy e görögkeleti szerzeteseket szívesen látja (vagy ha nem ő, akkor III. Béla, aki köztudomásúan bizánci támogatással szerezte meg a magyar trónt, így hát a szóban forgó renddel valóban kapcsolatot teremthetett). Nos, ami bizonyos; amikor az 1055-ben alapított tihanyi bencés apátság birtokösszeírását 1211-ben elvégezték, ebben a máig fönnmaradt iratban már ott szerepel az az oroszkői Szent Miklós egyház, amely a hazánkba áttelepült és a Tihanyi-félsziget északi, Ba- latonfüred felé tekintő oldalában meghúzódó görögkeleti papok közösségét jelölte. Ásatások kezdődtek a területen — ezek kisebb megszakításokkal ma is folynak —, s így föllebbent a titkokat őrző fátyol. Jelen ismereteink szerint 1329- ben említi utoljára a remetéknek ezt a lakhelyét egy oklevél; ezt követően már nincs írásos hír róla. Azt pedig az ásatások tárták fel, hogy az úgynevezett Ciprián-forrás felől', 1-es számmal jelzett cellacsoporthoz egy lakócella tartozott, ehhez pedig egy terem formájú kápolna társult egy megemelt szentélyi résszel. (Egy alig-alig kivehető Árpád-kori freskó is díszíti itt a falat, de ennek láthatóvá tételéhez nem lehet sok reményt fűzni.) Mindemellett több sírüreg is jelzi azt, hogy a barátok odabent, a hegy gyomrában temetkeztek, mégpedig úgy, hogy az elhunytat kőlappal fedték le, s aztán fölötte jártak-keltek. A 2-es számú helyiségcsoport két szobából áll. Többen úgy vélik, hogy itt lakhatott a telep első embere, a perjel. A 3. számú üreg ismét jókora: föltehetőleg iti voltak a közös étkezésele, ájtatosságok. A 4-es számú cellarendszerből egyelőre alig látni valamit, de úgy vélhető, hogy ez szintén egy kápolnaszerűen nagy imádkozóhelyet foglalt magában A múlt iránt érdeklődők egyelőre legföljebb ha távolról nézegethetik, hogy mit kutat a régészvéső ott a tufaoldalban. A terület — érthető okokból — le van zárva, és majd csak akkor tekintheti meg a nagyközönség, ha az aládúcolások, megerősítések szavatolják a biztonságot. A. L. Gyomaendrőd Békés Vármegyének vagyon sik határa, Sebefs-Gőz-Vasuttal juthatfz ott Gyomára. Hol is, ha edáig hozott az vaspálya, Typográphiát látíz, melly világ tsudája, Mellynek léte óta már nem ollyan árva Tótfalusi Miklós setét síri álma, Mert itt vagyon immár és nem lett hiába’ Magyar Officina Elzeviriana (Mata János archaizáló verse)
