Békés Megyei Népújság, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-08 / 186. szám
I 1987. augusztus 8., szombat Kádár János elismerése a Kner Nyomdának Tisztelet a Mesternek Könyv Barcsay Jenérdi Ülök Szentendrén Bihari József megyei múzeumigazgató szobájában és a Tisztelet a Mesternek (alcíme: Születésnapi levelek Barcsay Jenőhöz) című 155 oldalas bársonykötésű könyvet lapozgatom. Ahogy a végére érek, a kolofonján megakad a szemem: A könyvet tervezte és szerkesztette Bihari József. Készült a Kner Nyomdában, Gyomaendrődön 1987-ben 14 ív-\-16 oldal színes melléklet terjedelemben, Bem- bo antikva betűvel bíber offset papíron 1000 számozott példányban. Felelős vezető Háromszéki Pál vezérigazgató. Gondolom is, hogy most aztán duplán táthatom a számat e nem akármilyen szépségű könyv láttán. Tisztelet a mester, az ünnepelt Barcsay mester előtt és hódolat az otthoni (itthoni) tipográfusi munkának. (Mellesleg alig három hónap alatt készült el a gyomai műhelyben a kötet, ami egy külön fejhajtást is megérdemelne.) Sokszor, sokfelől hallottam, hogy a nem hivatásos kiadók gyakran megszégyenítik a profikat, olyan könyveket tesznek le az asztalra. Ez a Barcsayról készült, Barcsayhoz címzett kötet is ékes bizonyság erre. Már maga a vállalkozás, a gondolat is rendhagyó: könyvvel köszönteni a művészt 87. születésnapján. Mi több, olyan könyvvel, amelybe barátai, pályatársai, tisztelői, képeinek gyűjtői és tanítványai helyezik el jelképes — szavakba formált — születésnapi virágcsokraikat. S ha valaki most azt hinné, hogy amolyan cukros-mázos, szirupos kis könyv lett a szerkesztő felkérésére írt levelekből — mert ugye születésnapi köszöntő gyanánt illik-e mást, mint tisztes méltatást írni — az nagyon téved. Erre mindenekelőtt maga az ünnepelt, Barcsay Jenő volt a legfőbb garancia. Akik egy kicsit is ismerik őt, azok nagyon jól tudják, hogy a dicsőítő, az ajnározó szavakat nem engedi magához közel. Csak az egyenes, szép, tiszta, természetes emberi szavakat — melyek valós értékükön kezelik a dolgokat — érti meg. Vagyis az idős mester semmit nefn változott, maradt olyan, amilyen egész életében volt: higgadt, mértéktartó, őszinte, minden hívságtól mentes, Erről mondott vallomását Ember Mária író-kritikus eleveníti fel a könyvben: „Én boldog vagyok és örülök,. .. hogy sohasem hazudtam, mint festő. Soha, a legnehezebb időkben sem. Még az ötvenes években sem festettem a meggyőződésem ellenére. Mentem a magam útján, és nem bántam meg. így volt értelme az életemnek.” S tegyük hozzá, így kerülhettek ki időtálló munkák az erdélyi hegyek közötti Mezőségről indult Mester kezei alól. Művészeti Anatómiája (a képzőművész növendékek által csak Barcsayként emlegetett csodálatos rajztanulmánya az emberi testről) tucatnyi kiadást ért meg és a világ minden részén tankönyvként forgatják. Kos- suth-díjas. Mozaik faliképé van Budapesten, Miskolcon és Szentendrén. Legszebb munkáit 1978 óta állandó kiállítás őrzi az imádott Szentendrén, ahol a nyári hónapokat tölti. Az őf köszöntő könyv visz- szafogottságának másik garanciája a tisztelgők személye volt. összesen hetvenha- tan írtak a könyvbe, közöttük olyan nagyságok, mint a szülőföld, Erdély üdvözletét tolmácsoló Balogh Edgár és Sütő András, vagy az itthon élő és alkotó Borsos Miklós, Somogyi József és Varga Imre szobrászművész, Deim Pál és Patay László festőművész, Károlyi Amy, Keresztury Dezső és Weöres Sándor költő, a külföldön élő Victor Vasarely, továbbá közéleti személyiségek, Köpeczi Béla művelődésügyi miniszter, Nicolas M. Salgo, az Amerikai Egyesült Államok volt nagykövete, Szentágothai János akadémikus, s végül a barátok egyike, Németh László özvegye. Ki egy Barcsayval közös emléket idézett, ki a képeivel való találkozás élményét fogalmazta sorokba, ki valóságos esszét írt, ki pedig „csak” egyszerű levéllel jelentkezett. Sütő András például az útra bocsátó szülőföldről szólt: „Jól tudtam én azt, hogy földiek vagyunk. Katona község, ahol ő született, részemről egy jó futásnyira volt hajdan Pusztakamarástól. Ma már sokkal messzebbre van. Másfél óra alatt nem tudnék odáig elkarikázni. ö sem igen, ha kedve támadna Kemény Zsigmondot meglátogatni. Ugyanis mindketten megöregedtünk ... Azok a gondok, amelyeket ő Párizsban, Velencében szabadon eresztett, mint zsákból ugrasztott macskák, hozzánk visszatértek, hogy a mieinkkel együtt .szaporítsák a fennmaradás keserveit, amelyeknek szolgálatában némelykor három nap is egy esztendőt teszen ki.” Az egykori tanítvány, Korga György valóságos fohászt fogalmazott meg: „Barcsay jelenség a festészetben — mint Kodály a zenében. Németh László az irodalomban, vagy Lyka Károly a művészettörténészek között. Az élet kegyes ajándékának érzem, hogy Barcsay-tanít- vány lehettem! Jaj istenem, csak sokáig éljen még!” Szintén egy tanítvány, Szabó Zoltán a volt főiskolai tanárt idézte fel: „Emlékszem 1958-ra, amikor államvizsgáztam, szomorúan ültem az óráján, mire Ö kérdezte tőlem, miért vagyok fl kezdet élén Emlékezés Kelemen Lászlóra Morídhatnánk úgy is, hogy Földön járó csillagok, miként Jókai Mór címezte az első magyar hivatásos színészekről szóló romantikus drámáját. íródott pedig a dráma 1890-re, a Paulay Ede vezette Nemzeti Színháznak, amely Jókai-bemutatóval ünnepelte a honi színházkultúra megalapozásának első centenáriumát. Reméljük, akad mai színház, mely három év múlva ismét előveszi a Jókai-mű- vet a bicentenárium méltó megünneplésére. S akkor új- fent láthatjuk a Földön járó csillagokat, élükön Kelemen Lászlóval, az első állandó társulat első, hős direktorával. Lássuk most már, kit becsüljünk a földön járó csillagokat vezető Kelemen Lászlóban, születésének 225. évfordulóján. Minden rációs tippelgető üstökösi karriert jósolt a pesti magyar kántor fiának, mert ez a fiú káprázatosán tehetségesnek mutatta magát, s tehetségéhez megadatott a lelkes lendület, a céltudatos akaraterő. Az akkori leghatalmasabb magyar mágnás, Grassalkovich Antal tette meg Gödöllőn hercegi udvara ügyészének. Ez a stallum többszörös szerencsét hoz az ifjúnak: mindenekelőtt vagyongyűjtési alkalmat, aztán majdnem korlátlan utazási lehetőségeket Európa-szerte. Ha megmarad az egyéni szerencsekeresés útján, előbb-utóbb mágnás lesz maga is. De neki másféle dicsőség kellett. Pénzét, tapasztalatait, összeköttetéseit az anyanyelv szolgálatába állította. Mivel pedig acélnak akkoriban a színház ígérkezett a legalkalmasabbnak, és magában is ehhez érzett határozott elhivatottságot, dolgozni kezdett az első állandó magyar színtársulat létrehozásán. Indítékait egyáltalán nem rejtette véka alá, amikor a kérelmet megfogalmazta: „Már any- nyira ment. a dolog, hogy a magyar az ő anyanyelvével egyedül nem boldogult hazájában.” Aligha tehetett róla, hogy az első állandó magyar társulat életképtelennek bizonyult hat esztendei vergődés után. S a kudarc azzal sem magyarázható, hogy az idealizmussal teli Kelemen Lászlóban több volt a romantikus lelkesedés, mint a vezetői erény. Ez csak részletkérdés a kedvezőtlen külső körülményekhez képest. De mégis — a mag el volt vetve, és többé nem került le napirendről az intézményes nemzeti színjátszás megteremtésének gondolata. Kelemen László még mindig fiatalon — 34 évesen — lemondott vagyonról, dicsőségről, de még arról a lehetőségről is, hogy legalább Pesten legyen magyar kántor, miként korábban édesapja. A volt hercegi ügyészt előbb ráckeve fogadta be kántortanítónak, majd Makón próbálkozott ügyvédes- kedéssel, végül Csanádpa- lotára választották meg kántornak. Itt végezte életét szegényen, csalódottan 1814 karácsony estéjén. Pedig életkora szerint megélhette volna 1837-et, amikor valóban sikerült véglegesen megalapozni a pesti magyar Nemzeti Színházat. Gerencsér Miklós Németh László özvegye köszönti születésnapján a Mestert ilyen rosszkedvű? Közöltem vele, hogy még egy inget sem tudok magamnak venni, olyan szegény vagyok. Ekkor megkérdezte tőlem, hogy mibe kerül egy ing? Mondtam neki, hogy körülbelül 220 forint egy duplamandzsettás ing. Mire ő felnevetett és kérdezte: "Mi az, magának egy sima ing nem felel meg, csak egy duplamandzsettás?« Akkor elmesélte, hogy fiatal főiskolai hallgató korában neki még zoknija sem volt. De odaadta a 220 forintot az ingre, és amikor megvettem, be kellett mutatni.” Végül álljon itt Nicolas M. Salgo Barcsayhoz címzett levelének néhány sora: „Budapesti tartózkodásom egyik fénypontjának tartom, hogy megismerkedhettünk és meleg, baráti körödbe befogadtál.. . A Veled való társalgás mérhetetlenül gazdagította a magyar szépművészet iránti érdeklődésemet, ezért nagy köszönet jár Neked.” A levelek, esszék, vissza1 emlékezések, versek (mert a költők verssel köszöntötték) nyomán teljes emberi kép rajzolódik ki Barcsay Jenőről. Egy keresztmetszet az ő 87 évéről. Benne persze a festészetről, a magyar képzőművészetben (s az egyetemes képzőművészetben) betöltött szerepéről (jelentőségéről), de ennél fontosabbnak érzem, hogy a könyv lapjain megjelenik a kevéssé ismert tanár (a Mester!), a barát, a szülőföldért rajongó Barcsay Jenő. Aki munkásságával és emberségével példát adott szakmai elhivatottságból, emberi szerénységből és hazaszeretetből. Spekulációra hajlamos, pacifikálódó korunkban üzenetnek ez sem kevés. * * * Nézem, nézegetem a Mestert köszöntő könyvet a múzeumigazgató szobájában, Szentendrén. A szövegeket már átfutottam. Miközben csodálom a Barcsay-képekről készített színes reprodukciókat, s elidőzöm a kötetet indító fotónál — Barcsay Mester Petőfi költői asztalánál — egyre azon tűnődöm, hogy mostantól nekünk, Békés megyeieknek is közünk van Barcsay Jenőhöz. Már csak azért is, mert félúton vagyunk Szentendre, meg a szülőföld, a mezőségi Katona között. Ide futnak le — ahogy egyik tisztelője írta: a „Kis Haza” — Erdély hegyei. Itt találkoznak a nagyhazával. De közünk van annak okán is, hogy az őt köszöntő könyv itt készült nálunk, a Knerben. S hogy különlegesen szép kivitelben, azt Kádár Jánosnak (akinek a könyv 1. számú példányát küldték el) a szerkesztőhöz címzett levele is tanúsítja: „Igazán szép gesztus volt az általam is ismert és nagyra- becsült Barcsay Jenő mester iránti tisztelet jeleként kötetbe gyűjteni az őt köszöntő születésnapi leveleket. Az ötlet kivitelezése is méltó a mesterhez, a Kner Nyomda jó hírét öregbíti.” A nyomdászaink szép munkája fölötti örömön túl — bár épp annak okán — hadd sorakozzunk fel mi is, így könyvön kívül, a tisztelgők mögé: tisztelettel és szeretettel köszöntjük Barcsay Jenőt, és azt kérjük (kívánjuk), maradjon közöttünk sokáig. Árpási Zoltán Jóakarók... Józsika eldobott gyerek. Édesanyja azonnal lemondott róla, mihelyt megszülte. Apja talán a mai napig nem tudja, hogy apa lett. Állami gondozásba került hát Józsika, évekkel ezelőtt. Nem sokáig. A még a környező világgal különösebb kapcsolatot nem teremtő csecsemőt egy gyermektelen házaspár örökbe fogadta. A nevükre is vették, minthogy a szülőanya mindenféle jogáról lemondott. Az örökbe fogadók örültek a kicsinek, hiszen életük célja volt, hogy gyereket neveljenek. Sajátjuk nem lehetett. Józsikát úgy nevelték, mintha az övék lenne. Nem is volt sokáig gond vele. A „szülők” nem ragadtatták el magukat, nem adtak meg mindent a gyereknek, nem teljesítették minden kívánságát. Embert kívántak, kívánnak faragni belőle. Józsika már kilenc éves. Szereti (szerette) szüleit —, s itt elhagyható az idézőjel —, mert annak tekinti (tekintette) őket. Lehet, hogy sokan nem hiszik el, de ez a gyerek tényleg olyan volt, akiről a felnőttek álmodoznak. Az iskolában az elsők között szerepelt mindig, szófogadó volt, készséges és udvarias. Természetesen ő is követett el különböző csínyeket, de nem kirívókat. Azután egyik napról a másikra teljesen megváltozott. Nem lehetett (lehet) ráismerni. Értetlenül áll mindenki a dolog előtt. Mi történt? Józsika hirtelen vadóc, megbízhatatlan, elviselhetetlen lett. Még az iskolaév befejezése előtt jelezték a nevelők, hogy valami történhetett vele, mert szokatlan dolgokat művel a kisfiú. Amit soha sem tett meg, az most megtörtént, ok nélkül belekötött társaiba, verekedett, s a tanárokra sem hallgatott. A szülők, persze, enélkül is tudták, hogy valami baj van, hiszen otthon is másként viselkedett a gyerek. Szaladtak fűhöz-fához. Eredménytelenül. A dolog nyitjára nem jöttek rá. Kétségbeesésüket a legtöbben részvéttel szemlélték. Őket ez természetesen nem vigasztalta. Mindent megpróbáltak azóta, legutóbb pszichológushoz is elvitték a gyereket. Ő sem tudott segíteni. Józsika továbbra is makacs, sőt, fékezhetetlen maradt, minden korábbi házi rendszabályt felrúgott. Emellett sokat révedezett is, mintha nem ezen a földön járna. Azután — néhány napja — fény derült arra, mi okozta az ifjú emberkében a változást, a törést. A szomszédok — csupán „jóakaratból” — felvilágosították, ■ hogy ő tulajdonképpen csak örökbe fogadott gyerek, nem azok az igazi szülei, akiket addig azoknak tekintett... (pénzes) MOZI Country Texasban Kicsit kóválygó fejjel jöttem ki a moziból. Nem a történet mozgalmassága miatt. Ennyiszer még sohasem néztem az órámat. Hadd szögezzem le az elején, a filmet — a Country Texasbant — láttam, erre tanúim is vannak. Tulajdonképpen ott kezdődik a baj, hogy ennél többet szinte nem is volna érdemes írni róla. De hát ennyivel nem intézhetjük el a látottakat. A film színes, szélesvásznú, amerikai. S nagyon hosszú. Ám sokat zenélnek. Szerencsére. Mert ha más nem is, de ez igazán élvezhető benne. Pedig nem akárki, hanem Jerry Schatzberg rendezte a filmet, akinek néhány évvel ezelőtt mozijainkban vetített Madárijesztője osztatlan sikert aratott. Ahhoz képest most sikerült „alulmúlnia” önmagát. Nekem már az gyanús volt, hogy nagyon kevesen voltak a nézőtéren, pedig a békéscsabai első vetítésre ültem be. Azért csodálkoztam ezen, mert a film címe, legalábbis szerintem: főleg a fiatalok számára csábítónak tűnhet, s a kihelyezett képek is vonzónak látszanak. Nyilván én voltam kevésbé informált, gondoltam a vetítés közepe felé, amikor már egy-két néző távozott a moziból. Megértem őket: iszonyatosan lassan bonyolódik a cselekmény. A sztori végtelenül egyszerű, talán nagyanyáink — bocsássanak meg e megjegyzésért — olvastak titokban hasonló történeteket, éjszakánként telesírva párnáikat. Mert az kétségtelen, aki nem vigyáz magára, netán képes belefeledkezni a szirupos, édeskésen megható filmes történetbe, az akár a zsebkendőjéért is nyúlkálhat a vége felé, hogy felitassa kibuggyanó könnyeit. A történet rendkívül „vékony”, hogy úgy mondjam, mélylélektani kérdésekbe nem bonyolódik. A családját szerető öregedő Buck — híres countryzenész — csapatával, „rokkant” buszával a vidéket járja, miközben felesége, fia otthon van. Buck együttesébe egy fiatal gitáros lány kerül, aki gyerekkorától szerelmes példaképébe, az idősödő sztárba. A románc lehetősége ezek után adott, nem is marad el. Viv, Buck felesége, megtudva ezt, látványosan — nagy közönség előtt — szakít férjével. De Lily, az ifjú gitáros lány is meghasonlik. Itt már mindenképpen érdemes a zsebkendőket elővenni... Hadd ne folytassam. Legyen elég annyi, ha mindenki számára nem fordul is jóra a sors, de a házaspár újra egymásra talál. Ám míg idáig jutunk, nagyon sok idő telik el. Azt nem mondhatom, hogy nagyon unatkoztam a film közben, s ez csupán a zenének köszönhető. Azonban az alkotóknak el kellett volna dönteniük előre, hogy milyen filmet akarnak. Igazi zenés, avagy csupán egy érzelmekre ható, szirupos történetet. A két dolog most jócskán keveredett. S hiába a nagyon jó színészi alakítás, mindez nem segít az összképen. Ha másért nem, a zenéjéért érdemes megnézni (-hallgatni) a Country Texasbant, mely mindent egybevetve: felejthető ... P. F.
