Békés Megyei Népújság, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-04 / 182. szám
1987, augusztus 4., kedd o Szociális otthon Szarvason „Hz analóg kvarcóráé ■ m "99 a jovo Fontos munkát, nyugalmat kíván az órajavítás Fotó: Gál Edit Amikor a szociális otthon intézménye kerül szóba, tudatunkban egyszerre együttérző és szorongató érzések kavarognak. Szinte törvényszerűen jutnak eszünkbe a moziban vagy a tévében látott képsorok, mikor a szülő az otthon udvarán elbúcsúzik hozzátartozóitól. Majd elrobog az autó és az idős ember mögött bezárul a kapu. De vajon tényleg bezárul-e? Unk Sándort, a szarvasi szociális otthon igazgatóját kerestük meg, hogy válaszoljon kérdéseinkre. — Megróható-e, aki hozzátartozóját szociális otthonba helyezi el? — A szociális otthonok létét az élet, a sorsok alakulása tette nélkülözhetetlenné — kezdte Unk Sándor. — Nagyon sok esetben a fiatalok nem hagyhatják magukra idős korú hozzátartozóikat, felügyeletükről pedig nem tudnak gondoskodni. Éppen ezért nem szabad megróni azokat, akik családtagjaikat nálunk helyezik el. Egyébként — felméréseink szerint — az esetek 99 százalékában az életkörülmények késztetik erre a hozzátartozókat. — Hány éves emberek élnek itt? — Pontos adatokkal szolgálhatok. Intézményünk 142 személyes. Jelenleg 95 nő és 47 férfi lakik nálunk. A nők átlagéletkora 75 év, a férfiaké pedig 71 év. Legidősebb lakónk 94 éves. — Mennyi az évi- költség- vetési keretük és hogyan jönnek ki belőle? t — Az ez évi 8 millió 277 ezer forint és ebből ésszerű, takarékos gazdálkodással minden szükségletünket ki tudjuk elégíteni. Az otthon dolgozóinak száma egyébként 59 fő, közülük 23-an foglalkoznak a lakók közvetlen ellátásával. Meg kell említenem, hogy egy kis kiegészítő tevékenységet is folytatunk. Sertés- és juh- tartással foglalkozunk, ami lehetővé teszi az élelmezés minőségének javítását. Az állatok gondozását részben lakóink végzik. — Ezenkívül mivel foglalhatják el magukat az itt lakók és milyen az otthon kulturális élete? — Aki valamilyen hasznos tevékenységet akar és tud folytatni, annak itt erre minden lehetősége megvan. Az úgynevezett ház körüli munkákban, a takarításban, mosogatásban, állatgondozásban sokan vesznek részt önként. így a lakóink hasznosnak is érzik magukat. A kulturális foglalkoztatás spontán és szervezett módon történik. Igen sok napi- és hetilapot járatunk, több rádiónk, televíziónk és magnetofonunk van. Kulturális munkatervbe foglaljuk az elképzeléseinket. Ebben például jelezzük a névnapok havi megünneplését, az idősek napjának megtartását, évente egy kirándulást és még sok egyéb mást. Ezen túl fogadunk óvodás és iskolás csoportokat is, akik színes műsorokkal kedveskednek az öregeknek. Az öregek napjára előadókat szoktunk meghívni. Az itt élők az intézmény házirendjéhez igazodva eltávozhatnak a város területére. — Látogatják a hozzátartozók az időseket? — Semmiféle korlátozást nem alkalmazunk. A látogató szinte bármikor jöhet. Lakóink legnagyobb részét egyébként kisebb-nagyobb gyakorisággal látogatják. A beszélgetés után alkalmunk nyílt találkozni néhány itt lakóval. Az öregek megjelenése bizalmat keltő, ápoltak és többen szellemileg is igen frissek. Beszélgetőpartnerünk Kiss Gábor bácsi, aki 5 éve van itt. — Nekem nagyon megfelel itt az ellátás és a személyzet bánásmódja — mondja. — A nővérek ellen semmi kifogásom nem lehet, mert jól ismernek bennünket, mindig nagyon kedvesen érdeklődnek az állapotunk felől. Az a' véleményem, hogy aki ismeri a rendet és tud valamennyire alkalmazkodni, az itt nem jár rosszul. Találkoztunk még Uhrin Andrásáéval, aki már 11 éve az otthon lakója és Med- vegy Erzsébettel — ő 5 éve tartózkodik itt. — Nekünk ugyanaz a véleményünk, mint Kiss bácsinak — vallják. — A társalgóban bármikor olvashatunk újságokat, és ha könyvre van szükségünk, azokat a főnővér kölcsönzi ki. Az intézet mindenről gondoskodik, így segít .elviselni az otthonunktól, a hozzátartozóinktól való távollétet. Marik Mihály Békéscsabán a Tanácsköztársaság útja 53. számú épület ajtaján tábla figyelmezteti a járókelőket, hogy az órásszövetkezet a Kun Béla utcába költözött. — Tulajdonképpen Wlas- sich sétány 15. lenne a pontos cím — mondja Kere- peczki András, az üzlet vezetője —, de a Kun Béla utcát még a csabaiak is jobban ismerik, nem beszélve a vidékiekről. A régi épületet le fogják bontani, mi egy hónapja vagyunk itt. Ezen a héten kezdett növekedni a forgalom, nemsokára visszaállhat a régi szintre. — Milyen jellemző órahibákkal fordulnak önökhöz? — A mechanikus órákat 3-4 nap alatt meg tudjuk javítani, az alkatrészellátással nincs gond. A kvarcórákhoz régebben még meg tudtuk rendelni az alkatrészeket, most azonban még a garanciális órák egy részét is kénytelenek vagyunk felkül- deni a pesti központba, csak ott vannak megfelelő műszerek és alkatrészek. Ez az értékesebb svájci órákra vonatkozik. Az olcsóbb, főleg hongkongi gyártmányú kvarcórák könnyen bepárásodnak — különösen ebben a nagy melegben —, az óra zárlatos lesz, s az elem gyorsan lemerül. Az analógkijelzésű kvarcórák — amelyeken a mutatók is jelzik az időt — kevésbé szorulnak javításra. Sok a gond a nyomógombokkal is, könnyen oxidálódnak, s nem lehet működtetni őket. — Az aranyból készült ékszereket egyfajta misztikum veszi körül... — A vevő által hozott tört aranyból ■— ami legfeljebb 14 karátos lehet — bármilyen fotó vagy rajz alapján ékszereket is készítünk. Prospektusból is választhatnak ékszerkreációkat a megrendelők. A kidolgozással csak a budapesti központ foglalkozik, a munka elvégzése után levélben értesítjük a megrendelőt. Az aranyholmikat egy hónapon belül megjavítjuk. — ön szerint a mechanikus vagy a kvarcóráké a jövő? — Talán az analógkvarcóráé, amely egyesíti mindkét típus előnyeit. Néhány évvel ezelőtt a kvarcóra volt a divat, s úgy látszott, hogy a mechanikus órák felett eljárt az idő. Mivel azonban az előbbiek kényesebbek, érzékenyebbek és drágábbak, egyre többen térnek vissza a hagyományos karórákhoz. Befolyásolja döntésüket az évenkénti elemcsere is, ami fajtától függően 60—100 forint. Szilasi Megy-e egyedül...? Emlékszem, legénykoromban mennyire óvakodtam az olyan nőktől, akikről, vagy akiktől hallottam, hogy nekik nem kell más, „csak egy gyerek” ... Az viszont mindenáron! Férj nem szükséges: nekik elveik vannak! Különvéleményük a család, úgymond „szentségéről”. Erre nekem — az őseimmel — szigorú válaszom volt: — A gyereknek" apa (is) kell!!! Ha az anya a lélek kereksége, akkor az apa a súlya ... Ha- Anyám a gondoskodás, akkor Apám az erő és a karakter forrása; ha Anyám a jóság, akkor Apám a biztonság; ha Anyám a finomság és a rendszeretet, akkor Apám a fogékonyság, a belegondo- lás ... Így képzelné az ember. Vagyis, a hagyományos családmodellben adott lenne minden, ami a mai élethez is nélkülözhetetlen. A két szülő óvó tekintetének „kettős törésű” optikáján keresztül többet lát és érthet meg a gyermek a dolgok és a viszonyok csa- lós, olykor „becsapós” látszataiból. Lehet, hogy épp az apai és az anyai vélekedés mássága segít a színéről és a fonákjáról is látni ugyanazt. Vagyis: okosabbnak lenni... „Direkt” a hatást vadászva nyesem itt el a morfon- dírozás fonalát a következő, ide vágó realitásokkal. Magyarországon az egyedülállók, vagy inkább az egyszemélyes háztartásban élők száma 1960 óta 70%-kal nőtt 1984-ig, amikor közel 760 ezer volt. Ez a számadat háztartásokra értendő, tehát nem számít ide a munkásszálláson, szociális otthonban lakás stb. Az ezredfordulóra pedig, a Népességtudományi Kutatóintézet becslései szerint 815 ezerre nő az egyszemélyes háztartásokban élők száma, ami azt jelenti, hogy az összes háztartásoknak 22°o-a lesz egyszemélyes. A fiatalok egyedüh élési arányszáma is növekedőben van a korábbiakhoz képest. Mintha a függetlenség, a kötelékes kapcsolatoktól való mentesség társadalmi normává kezdené érvényesíteni magát. Ma már nem is olyan restellnivaló agglegénynek, hogy ne mondjam, öreglánynak, „független nőnek” lenni. Hovatovább sóvárgott és eszményített életformák lesznek ezek. Persze, a világias változatok mellett, azért ott vannak azok, akik keserves keresztként viselik a társtalanságot. Ez egy másik ügy, és többnyire csupán a privát érdekkört érinti. A félelmesen erősödő tendencia viszont a programszerű önelidegenítőké. Nem is lenne baj velük, amíg az élet csak az önmagunknak szóló elszámolásokról, igazolásokról és kényelemmetodikákról szólna. Ám a valamennyire is társadalmi szintű jövőolvasásunkat meglehetősen árnyékolják ezek a tendenciák. Látjük viszont nap mint nap a bajokat a fiatalokkal, halljuk a pedagógusok fáradt panaszából a talajt nem találó, vagy épp a fékevesztett felnövekvők százágú goridjait. Jön is hozzá legtöbbször a magyarázat: a rossz családi környezet, a veszélyeztető hatások, az elvált szülők miatti kallódás. Hiba van a családon belül is, kívül is. Az mindenesetre bizonyos, hogy aki túlzottan berendezkedik az egyszemélyes életre, később a harmonikus családi életre is alkalmatlan lesz, de egyedül nevelt gyermekének sem tud annyit adni, mint amennyi egy ép, egész személyiség „kilombosításához” kell. Még lelkileg sem, mint azt sokan vélik magukról, miközben esetleg érzelmeik kuktafazekában érzéketlenné abálják gyermeküket. Mi legyen hát az ajánlás azoknak, akiknek életük legnagyobb várakozása, hogy egy gyermeknek adjanak életet. Univerzális tipp nem létezik. Szó sincs arról, hogy ne találkozhatnánk egyedül felnevelt, és mégis teljesen „sérületlen” gyermekekkel. A tartalom az énmegőrzés (nem az agyonszajkózott önmegvalósítás!), a lelki tréning a magány belső feloldására, . az elkülönülési kényszer kioltására. A módszer pedig a kivárás és az elterelés. Ősi tapasztalása az emberiségnek, hogy a kergetett boldogság tünékeny. Az önfegyelem pedig a belső értékek legbiztosabb átmen- tője és konzerválója. A gyermek jogos igénye az anyának, mi több, elvárása a társadalomnak, a nemzetnek is. A gyermeknek viszont még jogosabb az igénye a teljes, a kerek családra. Nemcsak a születése után védtelen a kis emberke, hanem később is, gyakran élethossziglan. Legfeljebb nem biológiailag, hanem pszichikai, vagy társadalmi értelemben. Amit az újszülöttnek jelent az oxigénsátor a túléléshez, ugyanazt a megtartó mikroklímát jelenti a bontakozó léleknek a család. Az ártalom, a veszély épp elég a világban ahhoz, hogy gyermekeinknek jövőjét csak a legjobban temperált „családi inkubátorban” láthassuk biztosítva. Vagyis: megy egyedül, de kevés ... és veszélyes !!! Pleskonics András Értékpapírok a vállalatoknál „Ne csak ismételgessük, hogy a dolgozók érdekeltek a vállalati nyereség növelésében, hanem tegyük lehetővé, hogy valóban, közvetlenül érdekeltek legyenek!” Az utóbbi években akár a vállalatoknál, akár az irányítói szférában mind gyakrabban lehetett hallani így, vagy hasonló megfogalmazásban a korszerű követelményt. Egyre világosabbá vált ugyanis a felismerés, miszerint a leszűkítetten személyes—legjobban a darabbérrel jellemezhető — érdekeltség nem eléggé hatásos, ha mai, versenyképes produkcióval kíván egy-egy kisebb vagy nagyobb termelőszövetkezet előállni. Ehhez a kollektív teljesítményben való, mégis közvetlen érdekeltség lehet célravezető az új kihívásoknak kitett magyar gazdaságban is. A kellő hatás eléréséhez régi eredetű, de a mai követelményekhez igazított, finomított eszközök megvannak, alkalmazásukra a politikai elhatározás megszü- " letett. A szándék megerősödését két tényező is elősegítette: ez a párt Központi Bizottságának’ a társadalmi, gazdasági kibontakozásra vonatkozó állásfoglalásából jól kitűnik. Egyrészt kimondja a dokumentum, hogy a fejlesztési források bővítéséhez a vállalati eszközök mobilizálása mellett „a lakossági pénzösszegek hatékony, előnyös befektetésére” is lehetőséget kell teremteni. „Ezt szolgálja — így az állásfoglalás — az értékpapírok formáinak bővítése, forgalmuk szélesítése.” Azaz, gazdasági nehézségeink közepette nem mondhatunk le azokról az erőtartalékokról, amelyek a lakosság körében halmozódtak fel, s ma még nem mindig a gazdaság épülését, fejlődését szolgálják. Ezeket is az előrevivő, fejlődéshozó kezdeményezésekre, célokra kell fordítanunk. A másik tényező, amely a lakossági pénzek fejlesztésbe való bevonását ma sietteti, épp az, amiről a bevezetőben szó esett. Az együttes, közös teljesítményben való közvetlen érdekeltség emberi igénye. Mint az állásfoglalás fogalmaz: „Meg kell teremteni a lehetőségeit, feltételeit, hogy az erre kész dolgozók saját anyagi eszközeikkel a vállalati vagyon gyarapításában és hoza- zamának növelésében személyes érdekeltséget vállalhassanak.” Ehhez az alapvető tulajdonformák változatos kombinációjával kell megfelelő kereteket létrehozni: így a természetes gazdasági erők, mozgások, impulzusok összhatása egy, a mainál hatékonyabb értéktermelés lesz. A nálunk újnak számító ösztönzési forma elsősorban az új követelményekhez, a változó korhoz való alkalmazkodás. Ám észre kell vennünk benne a korábbi módszerek bizonyos fokú kritikáját is. A tudomány már régebben feltárta, hogy a tulajdonformák egyszínű alkalmazása egyrészt nem eléggé hatékony, másrészt az érdekek érvényesítését illetően is eltér a céloktól. Ez utóbbira a leginkább közkeletű példa, hogy a termelő- eszközök tulajdonosának: a társadalom egészének érdekei helyett sok döntésben inkább részérdekek — iparági, nagyvállalati, esetleg vállalatvezetőségi érdekek — érvényesülnek. Ügy tűnik, hogy — mint a KB-állásfoglalás fogalmaz — „az alapvető tulajdonformák változatos kombinációja” — e korábbi gyengeségeket nagyrészt kiszűri. A társadalmi tulajdonforma meghatározó volta a biztosíték arra, hogy a helyi közösség ne tudjon elszakadni az összérdekektől. A termelőcsoportokban meglévő személyes és kollektív érdekeltség pedig — várhatóan — azt szavatolja, hogy ne történhessen egészségtelen mértékű jövedelemközpontosítás a gazdaságban. Azaz a megtermelt jövedelem ott szolgálhassa a fejlesztést, a megújulást, ahol e jövedelem létrejött (s ne a másutt keletkező veszteségeket „tömje be”, konzerválván a rossz struktúrát). A gyakorlati kísérletezés néhány hazai vállalatnál • már a KB-állásfoglalás előtt kezdetét vette. Az értékpapír elnevezése — miként tartalma, gyakorlata is — igyekszik eltérni az ehhez hasonló nyugati változatokétól. Ott nagyrészt „alkalmazotti”, „elsőbbségi”, „érdekeltségi” részvényekről beszélnek a dolgozóknak — mennyiségi és jogi megszorításokkal — eladott értékpapírokkal kapcsolatban. Nálunk például a Taurusnál „érdekeltségi jegynek”, a Villanyszerelő-ipari Vállalatnál „vagyonjegynek” hívják a vállalati embereknek szánt értékpapírt. Az „eladott”, vagy „embereknek ázánt” kifejezések a sajátosságokra, ezek különbségére utalnak. A hazai kísérletek között ugyanis foglalkoznak olyannal is, amelyben a dolgozó nem fizet a neki juttatandó érdekeltségi jegyért. Ezt — az elképzelések' szerint — a „vállalatba befektetett évekkel” érdemli ki. Azaz, a hagyományos kifejezéssel nevezett törzsgárdát ezzel a formával becsülik meg, ezen értékpapírok alapján kap — az éves nyereség mértékének megfelelő — osztalékot. Ez utóbbi változat természetesen az említett két előny közül „csak” az egyiket kínálja: a kollektív teljesítményben való érdekeltséget. A másikat: a fejlesztési források növelését nem érinti. A forrásokat — az állásfoglalás szavai szerint — „az erre kész dolgozók saját anyagi eszközeikkel” gyarapíthatják. Vagyis, a lehetőségeket kell megteremteni, s ha a dolgozók látnak jövőt a vállalatban, bíznak az ott összpontosuló technikában és szakértelemben, akkor ezt fejük, kezük munkája mellett financiálisán, pénzzel is kifejezésre juttathatják. A váltott érdekeltségi, vagy vagyonjegyek egyrészt igenlést jelentenek a vállalat jövőbeli céljaira, másrészt ezek elérésének személyes szándékát, ám ezzel együtt a végrehajtás folyamatos kontrollját is „ígérik”! Molnár Pál
