Békés Megyei Népújság, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-29 / 203. szám
o 1987. augusztus 29., szombat KOROSTAJ yy KULTURÁLIS MELLÉKLET Ha magától jön, tele van lírával, és megmarad a kép élete...” Székelyhídi Attila műtermében Simái Mihály: Premier plán piros cipők a könnyező homokban elhagyott madárfészkek a költészethez már csak ő' hiányzik — a tenger fölött repülő leány a visszahívhatatlan Székelyhídi Attila: Ibolya '82 Gyula, Klapka utca: szőlő mellett, majd meleg színű, szőnyeggel. borított lépcsőn vezet az út az emeleti műterembe, ami nem túl tágas, de aki itt dolgozik, láthatóan jól megfér benne. Festőálív ány, rengeteg ecset, festék. A falon fenn hatalmas festmények lógnak, lenn olaj képek, akvarellek, vázlatok, és kész művek támaszkodnak. A grafikák — tán tízévesek is lehetnek, vagy régebbi időkből származnak — a szekrényekből kerülnek elő. A képek egy részén finom, világos színek, légies hajszálvonások. A többin viszont borús, megfáradt, kemény arcú öregemberek néznek rám, sötét, komor háttér, dülede- ző sufni. Beszélgetünk. Székelyhídi Attila festőművész Gyulán született, édesanyja szeghalmi, édesapja odakerült vasutasnak. Ott járt általános iskolába, és gimnáziumba is. Ez a környezet, az alföldi táj meghatározó élményt jelentett, és alapvetően befolyásolta a későbbi alkotásokat. „Az alföldiség vizuálisan meg is maradt. Sokszor felvetődik a dunántúliság és az alföldiség kérdése, amit én csak vizálisan tudok lereagálni. Arra gondolok, hogy a sík terepen mozgó ember milyen tárgyakkal, motívumokkal tálálkozik, és ezeket milyen szemszögből látja, láthatja. Ezt persze szimbolikusan is lehetne érteni, vagyis, hogy adott helyzetéből az alföldi embernek kisebb a rálátása a dolgokra. Ebből következően kont- rasztosabbak is a viszonyai, a megítélése pedig, lehet, hogy végletes. Amit mondok, látszólag megcáfolják a mostani munkáim, melyek megoldásukban, színükben nem ezt a kontrasztos látásmódot tükrözik. Szerintem megtörtént az, amit részben a koromnak is köszönhetek, negyvenöt éves vagyok. A korábbi években, úgy érzem, dinamikusabb, gyorsabb reagálások, rögzítések jellemezték munkáimat. De ma már más az igényem, a lehetőségem viszont kevesebb. Mégis, egy- egy problémakörnél, vagy motívumbeállításnál az el- időzésnek és a kontaktusteremtésnek csak egy folyamata elégít ki, amely nemcsak az előítéleteimnek a rávitelét engedi a jelenségre, hanem az azzal való kapcsolatteremtés utáni módosulás, ítélet, vagy állapot megjelenítését is a képemben. Expresszívebbek, belső érzésekkel telítettebbek és robbanásszerűek voltak a korábbi munkáim. Valószínűleg egyfajta élettapasztalat és egyéb dolgok hatására az alkotás folyamata is hosszadalmasabb, és már nem az első érzések közvetlen kivetítéséről van szó, hanem azoknak az esetleges átírásáról, átértelmezéséről is. Megtartva azt a csöndesebb érzelmi állapotot, ami egy ilyen, talán meditatívabbnak tűnő viszonyban azért nagyon fontos.” Gyula, Szeghalom, alföldiség — s máris a festő ars poeticájánál, a festészet lényegénél vagyunk. Kanyarodjunk most mégis vissza egy kicsit! A kezdetekre, az indulásra, iskolákra és mesterekre, az első rajzokra ho- hogyan emlékszik vissza ma Székelyhídi Attila? „Közvetlen környezetemben olyan képzőművészek, vagy szakemberek nem voltak, akik egyáltalán megítélhették volna, hogy ér- remes-e rajzolnom. Jószándékú, érzékenyebb emberektől kaptam biztatást. Rajztanártól is, nem rajztanártól is. Szerepet játszott a szülői ház, hiszen rajzkészségemet egyik ágról feltétlenül örököltem. Édesanyám rajzolgatott. neki volt, és van is kézügyessége, amit titokban ápolgat. Már gyerekkoromban történtek olyan apróságok, amik valamit jeleztek. Rajzoltam, mint a többi gyerek: ám az iskolai dolgoknál kicsit többet produkáltam az átlagosnál. Utólag látom csak: amikor a gyerekek zöme még azt teszi papíron, amit tud, az érzéseit vetíti ki, én már akkor is külső tárgyakat, házakat, utcarészleteket, tehát perspektivikusabb, térben megjelenő dolgokat rögzítettem. Biztosan sok hibával.” Gimnázium után felvételi, a Képzőművészeti Főiskolára természetesen. Két hét, ami többet jelentett, mint az előző időszakban bármi. Tanulás, tapasztalat, új eszközök, soha korábban nem ismert módszerek. A sikertelen kísérlet után Eger következett, és a tanárképző főiskola matematika-fizika és rajzszaka. Szeghalomról a történelmi Egerbe, az Alföldről a hegyekbe, varázslatos városba és csodálatos vidékre vitte a sors. És művészi pálya helyett természettudományos szakra! Vajon mit jelentett a táj változása és a gyakorlati váltás a lelkének? Matematika és fizika, mert mellette bőven marad idő rajzolni. Nagy tudóssá nem lett, nyilván nem is hajtotta magát különösebben . .. „Ott suhogott körülöttem a reál tudomány. Ennek ellenére nem használtam ki azt a lehetőséget, ami ma talán divatos és korszerű is lenne, mármint ha e két terület, a reál és a humán összeházasítása megtörténhetett volna. Kísérletet sem tettem. A természettudományos érdeklődést, amiből azért akad bennem egy kevés, meg a főiskolán kapott alapismereteket egy praktikus agy földolgozhatta volna valahogy. De én, lehet, hogy ösztönös tartózkodásból, megmaradtam az ismeretterjesztő szinten. A festészetem nem független ettől az ismeretkörtől, nem is ebből táplálkozik eszközeiben, de a világképemhez hozzátartozik. Háttéranyag, létező témakör, ami, ha nem akarom, akkor is befolyásolja a munkáimat. Azáltal, hogy nem programszerűen befolyásolja, lehet, hogy szerencsésebb is vagyok. Biztos, hogy realisztikusabb az alkotás, ha van egy ilyen közeg, ami akkor is működik, ha én nem akarom ...” Eger és környéke lenyűgözte a fiatalembert; a táj újszerűsége, embereinek mássága, a városkép sokszínűsége intenzív élményanyagot adott a képekhez. Jól érezte ott magát, s nem volt idegen az a táj az Alföld után. Nyilván szemléletmódosulást is jelentett. De a varázslat, a mámor után mégis hazament az Alföldre. Gyulán tanított a 2. sz. általános iskolában 1965- től 1973-ig matematikát és fizikát, rajzot csak nagyon keveset, minden évben egyetlen osztályt. Fájt-e a szíve a másik után. Akkor nem érezte. Most meg úgy látja, rajzot nagy óraszámban tanítani igazán jól nem is lehet. Mert ha'rnár munkává válik és kötelezővé valami, szükségszerűen leül, ellaposodik, elfárad a tanár is, a tevékenység is. 1973-tól a gimnáziumban már csak rajzot és műalkotás-elemzést tanított. Praktikus okokból került matematika szakra, mégsem bánta, talán közben otthon többet rajzolt, festett. Vagy hogyan tudta egyensúlyba hozni a kettőt? Nem bil- lent-e a mérleg erre vagy arra? Alkotás és tanítás. Hát ezt a kettőt miképp sikerült összehangolni? „A képek nagy része — pont azért, mert nem tudatos meggondolásból született — szerves kiegészítője volt életemnek, kísérő jelenség, a feltöltődés időszaka. Jegyzetszerű gyorsasággal kísérték ezek a munkák minden lépésemet. A közvetlenség, ami a jobb rajzaimban jelentkezett, utólag is fontos. Hozzáteszem, hogy van bennük valami önkéntelen, eszme és koncepció nélküli, pusztán a létben való feloldódás, amit úgy is lehet tekinteni, hogy folyamatos önképzés ...” Székelyhídi Attila 1969-től, már az első évtől rendszeresen részt vett a gyulai művésztelep munkájában. Ez szakmai továbképzés szempontjából sokat jelentett. Festővé ebben az időszakban vált. Elmúlt a spontaneitás kora. Megjelent az alkotás súlya, jöttek a szakmailag differenciáltabb munkák. A korábbi hozzáállással, módszerekkel már nem lehetett az új problémákat megoldani. „Tágult a vonzáskör, a világlátás. Sok elemből áll minden dolog — s ha már érzékelem azok szerepét, be is akarom mutatni. Színeket- motívumokat, tónust úgy érdemes fölsorakoztatni a képen, hogy az elemek egyfajta rendezettsége jelen legyen, de az összegzés ne tüntesse el az egyes elemek életét, jogát, szerepét, fontosságát. Ez a szemlélet' vitt engem az akvarell technikához, és a részletező ábrázolásmódhoz. Ha magától jön, tele van lírával, és megmarad a kép élete, ha spekulatív, akkor elromlik a kép ... Arra törekszem, hogy a munkáimon végig lehessen követni, hogy mi része egy képnek, és mi az egész...” Művészet és oktatás így fért meg együtt. Nem lehetett könnyű ... Alig néhány hete, augusztus 1-től a festőművész már nem tanít. Miért? „A gimnáziumi órai és szakköri tanitás mindenképp több volt, mint az általános iskolai: súlya, szerepe nagyobb lett, de nem volt olyan intenzív és módszeres, hogy igazán kielégített volna. A szakkörnél kikerülhetetlenül jelentkezik egyfajta helybenjárás; tehetséget látok valakiben, de a felkészítés nem alkalmas, nem elég például képzőművészeti vagy iparművészeti főiskolához. Négyévenként meg is cserélődnek a szakkör tagjai.” Talán ez is közrejátszott abban, hogy eljött a gimnáziumból. Elvállalta a feladatot, amire a városi tanács művelődési osztálya kérte. Dr. Bene Lajos, aki a gyógyítás mellett képzőművészettel is foglalkozott — néhány éve halt meg —, a városra hagyományozta házát és képzőművészeti anyagát. Itt lehetőség nyílik egy városi képtár kialakítására. Ha sikerül a szükséges anyagi erőket mozgósítani, jövőre megkezdődhet az építkezés, az átalakítás, hogy megvalósulhasson az elképzelés: képtár legyen a Bene-házból. A városhoz kötődő festőművészek alkotásainak — nemcsak elmúlt idők művészeinek, hanem ma élőknek is — otthona. Lelkesedése, szervező munkája felbátorít, hogy a vidéken élő művész közérzetéről kérdezzem. „Közérzetről beszélni a legnehezebb, mert az folyamat, amin nem lehet túlkerülni. Nem hiszem, hogy rosszabb lenne ma a művész helyzete másokénál. Napjainkban a művészetek szerepe, funkciója módosul, de az mindenkit egyformán érint. Közös vonás a pers- pektivátlanság, a bizonyta- lanásgérzés. Talán nagyobb belső erőkre van szükség ahhoz, hogy ha értékeket tudok létrehozni, azok ilyen körülmények ellenére is megszülessenek. Ez az időszak nem az az időszak, amikor túl optimistán mondhatnám, hogy most aztán megy minden ... A városi képtár körüli tevékenység szerencsés összekapcsolódási lehetőséget nyújt az alkotással. Bízom benne, megtalálom én is, a város is azt, ami továbblépést jelenthet, és a város kulturális életébe új színfoltot hozhat.” Niedzielsky Katalin Székelyhídi Attila: Marcsi
